Az Unió fejlődése éppen csak hogy megkezdődött és hiába beszélünk annyit csudás előhaladásunkról, eddig alig érintettük a felszínt. A haladás mindamellett szinte csodálatos. Ha azonban azt, amit elvégeztünk, összehasonlítjuk azzal, ami még hátra van, akkor eddigi sikerünk a semmivel egyenlő! Ha meggondoljuk, hogy csak a talaj felszántásánál több erőt fogyasztunk, mint országunk összes ipari vállalataiban együttvéve, akkor sejtelmünk lehet arról, hogy milyen lehetőségek vannak még előttünk. És éppen most, amikor a világnak annyi országa esik át a tisztulási folyamaton, most, a mindenütt uralkodó nyugtalanság közepette, elérkezettnek látszik a pillanat, hogy előrevetítsük, amit még tennünk kell, annak a megvilágításában, amit már megtettünk.
Ha a gépek és az ipar növekvő hatalmáról beszélünk, könnyen egy rideg, ércből való világ képe tárul elénk, amelyben a fákat, a virágokat, a madarakat, a mezőket letiporják a nagy gyárak; egy olyan világé, amely vasgépekből és emberi gépekből áll. Én nem hiszek ebben az elképzelésben. Sőt inkább arról vagyok meggyőződve, hogy ha nem értjük jobban a gépeket és azok használatát, ha nem tudjuk jobban felfogni az élet mechanikai oldalát, nem lesz rá időnk, hogy gyönyörködjünk a fákban, a madarakban, a virágokban és a mezőkben.
Az én felfogásom szerint az erő, a gép, a pénz és a javak csak annyiban hasznosak, amennyiben az élet szabadságához járulnak hozzá. Csak eszközök a célhoz. Én például azokat a gépeket, amelyek a nevemet viselik, nem tekintem úgy, mint puszta gépeket. Ha csak azok volnának, akkor valami más vállalatba kezdenék. Számomra ezek a gépek olyan üzleti elmélet konkrét bizonyítékai, amely szerintem több mint üzleti elmélet – olyan elmélet ugyanis, amelynek az a célja, hogy ezt a világot az élet örömteljes színterévé változtassa. Az a tény, hogy a Ford Automobil-Társaság sikere olyan szokatlan volt, csak azért fontos, mert félreérthetetlen módon bizonyítja, hogy az én elméletem eddig minden tekintetben helyes volt. Ha önző célokat követtem volna, nem lett volna szükségem arra, hogy a ma meglevő berendezések megváltoztatására törekedjem. Ha csak pénzre akarnék szert tenni, a mai rendszer kitűnő volna; ontaná a pénzt bőségesen. Én azonban a szolgálatra gondolok.
Nem akarok semmit sem mondani az ellen az általános hajlam ellen, hogy az új eszméket rendszerint kigúnyoljuk. Mert sokkal jobb bizonyos kételkedéssel fogadni az új eszmét és bizonyítékot követelni annak helyességéről, semhogy mindenki a gondolkodás állandó zavarában új eszméket hajhásszon. A kételkedés, ha előrelátásból származik, a civilizáció iránytűje. A világ legtöbb mostani akut zavara legnagyobbrészt onnan származik, hogy az emberek új eszméket követnek anélkül, hogy előzőleg gondosan szemügyre vennék, vajon jók-e ezek az eszmék. Valamely eszme nem feltétlenül jó azért, mert régi, vagy nem feltétlenül rossz azért, mert új, de ha egy régi eszme működik, akkor a bizonyíték súlya annak az oldalán áll. Eszméket szinte mindenki ki tud gondolni. Ami számít, az a gyakorlati termékké való fejlesztésük.
A természetes dolog a munkavégzés – jólét és boldogság csak tisztességes munka árán érhető el. Az emberi gondok nagyrészt abból a kísérletből származnak, hogy megpróbálnak letérni erről a természetes ösvényről. Nincs más javaslatom, ami meghaladná ennek a természeti elvnek a legteljesebb elfogadását. Adottnak veszem, hogy dolgoznunk kell. Minden előrehaladásunk csak egy bizonyos logikus megismerés eredménye, annak a megismerésnek, hogy ha már egyszer dolgoznunk kell, jobb intelligensen és előrelátva dolgozni, és hogy annál jobban megy a sorunk, minél kitartóbban dolgozunk. Felfogásom szerint ezt írja elő az elemi józan ész.
Nem vagyok reformátor; úgy látom, hogy az emberek túlságosan sok időt szentelnek a világot reformáló és a világjobbító kísérletekre. A világjavítóknak kétféle fajtája van és mindkettő rossz. Az egyik, aki magát reformátornak nevezi, csak a rombolásra gondol. Szívesebben széttépi az ingét, csak azért, mert a gallérgomb nem való a gomblyukhoz. Nem jut eszébe, hogy kibővítse a gomblyukat. Ezek a fajta reformátorok sohasem tudják, hogy mit tesznek. A tapasztalat és a reform nem jár kéz a kézben. Egy reformer nem tarthatja meg a buzgalmát egy tény jelenlétében. El kell vetnie minden tényt.
1914 óta sok ember merőben új értelmi ruházatra tett szert. Sokan gondolkodni kezdtek, először az életük során. Felnyitották szemeiket és ráébredtek arra, hogy egy világban élnek. Aztán a függetlenség izgalmával rájöttek arra, hogy kritikus szemmel is tekinthetnek a világra. Így is tettek, és hibásnak találták azt. A megrészegülés, ami a társadalmi rendszer kritikusa mesteri pozíciójának betöltéséből fakad – aminek betöltéséhez joga van minden embernek – elsőre labilissá teszi az embert. A nagyon fiatal kritikus nagyon is labilis. Erősen pártolja a régi rend eltörlését és egy új megalkotását. Oroszországban valóban sikerült is új világot teremteni. Ez az a hely, ahol a világjavítóknak tanulmányokat kellene végezni. Oroszország példája azt tanítja nekünk, hogy a romboló cselekményre való elhatározás a kisebbségtől, nem pedig a többségtől származik. Azt is tanítja, hogy az embereknek hatalmukban áll társadalmi törvényeket kibocsátani, amelyek ellentétesek a természet törvényeivel, és hogy a természet könyörtelenebb, mint a cár, mert vétót mond. A természet vétót mondott az egész szovjet-köztársaság ellen, mivel ez a természetet próbálta tagadni. Mindenekfölött megtagadta a munka gyümölcséhez való jogot. A valóságban a szegény Oroszország ismét dolgozik, csakhogy az ottani munkának nincsen eredménye. Nem szabad a munka. Az Egyesült Államokban a munkás naponta nyolc órát dolgozik, Oroszországban tizenkét-tizennégy órát. Ha az Egyesült Államokban a munkás ki akar venni egy nap vagy egy hét szabadságot és megengedheti magának, megteheti, senki abban meg nem akadályozza. Oroszországban, a szovjet rezsim alatt dolgoznia kell, ha akar, ha nem. A polgári szabadságot megöli a börtönszerűen egyhangú fegyelem, amely nem ismer különbséget. Ez a rabszolgaság.
Oroszország intelligencia és tapasztalat nélkül nem juthat tovább. Amikor a tanácsok kezükbe vették az orosz gyárak vezetését, minden pusztulásba és romlásba jutott. A vitatkozás jutott fölénybe a termelés fölött. Amikor pedig a tanácsok kidobálták a tanult és buzgó embereket, százezer tonnákra menő értékes anyagot kellett elpocsékolni. A fanatikusok belekiabálják a népet az éhínségbe. Ma a szovjet a mérnököknek, a vezető hivatalnokoknak, a művezetőknek, a felügyelőknek, akiket kezdetben elkergettek, nagy pénzösszegeket kínál, hogy visszatérjenek. A bolsevizmus intelligencia és tapasztalat után kiált, amelyet még tegnap irgalmatlanul üldözött. Amit a „reform” Oroszországnak hozott, semmi más nem volt, mint a termelés szétrobbantása.
Munkálkodik egy baljós elem ebben az országban, ami be akarja ékelni magát azok közé, akik a kezükkel végzik a munkájukat, és azok közé, akik gondolkodnak és terveznek azok számára, akik a kezükkel végzik a munkájukat. Ugyanaz a befolyás, ami kikergette az elméket, a tapasztalatot és a tehetséget Oroszországból, buzgón próbál itt is előítéleteket szítani. Nem szabad elszenvednünk, hogy az idegen, a pusztító, a boldog emberiség gyűlölője megossza az embereket. Az egységben rejlik az amerikai erő – és a szabadság. Van a reformátoroknak egy másik fajtája is, aki sosem nevezi magát annak, ez pedig a reakcionárius, aki egy húron pendül voltaképp a bolsevistákkal. A reakcionárius szeretne visszatérni a régi állapotokhoz, nem azért, mert az volt a legjobb állapot, hanem azért, mert azt hiszi, hogy ismeri azt az állapotot.
Az egyik párt tehát romokká akarná változtatni a világot, hogy jobb világot teremtsen, a másik a világot jónak tartja úgy, ahogyan volt. Ez a felfogás, épp úgy, mint az első, onnan származik, hogy az emberek nem használják a szemüket. Mindkettő egyformán káros. Teljesen lehetséges romokká változtatni ezt a világot, de nem lehetséges újat építeni. Meg lehet akadályozni, hogy előrehaladjon a világ, de akkor lehetetlen lesz meggátolni, hogy visszazuhanjon – hogy hanyatlásnak induljon.
A világot azzal szolgáljuk egyedül, ha dolgozunk.
Munka pedig van bőségben. Az üzlet nem jelent mást, mint munkát. De a termelt dolgokkal való spekulációnak nincs semmi köze az üzlethez. A spekuláció voltaképp nem jelent mást, mint a svindlizésnek többé-kevésbé elismert formáját, de amelyet nem lehet a világból törvényekkel kiküszöbölni. Törvényhozással nagyon keveset érünk el, mert a törvényalkotás sohasem konstruktív. Szerepe nem több, mint a rendőri hatalomé, ezért tiszta időpocsékolás Washingtonban vagy az egyes államok fővárosaiban hivatalos kérelmeinktől azt várni, hogy majd azok eszközölnek ki szánunkra olyasmit, amire a törvényhozás nem képes. Mindaddig, amíg a törvényhozásra bízzuk, hogy gyógyítsa a szegénységet és kiküszöbölje a világból az előjogokat, a szegénység csak növekszik, az előjogok pedig megsokasodnak. Elég volt a Washingtonhoz való fohászkodásból és elég volt a törvényhozókból, akik – más országokban még inkább, mint nálunk – azt ígérik, hogy törvényekkel teszik meg azt, amit törvények képtelenek megtenni.
Amikor ráveszel egy egész országot arra, hogy úgy kezdje gondolni, hogy Washington egyfajta mennyország, amelynek felhői mögött mindentudás és mindenhatóság rejlik, dependens mentalitásra tanítod azt az országot, ami baljós képet fest a jövőről. A segítség nem Washingtonból jön, hanem tisztán önmagunktól. Ellenkezőleg, mi tudjuk talán Washingtont támogatni, mi tudjuk segíteni a kormányt, nem pedig a kormány minket. A kormány a nép szolgája és ne is legyen soha más.
Az ország jóléte teljességgel rajtunk, egyéneken múlik. Ennek így is kell lennie és így a legbiztosabb. Az államok ígérhetnek valamit a semmiért, de sosem képesek beváltani azt. Zsonglőrködhetnek a valutákkal, ahogy tették Európában (és ahogy a bankárok teszik világszerte, amíg övék a nyereség a zsonglőrködésből), miközben nagy komolysággal sületlenségeket hadoválnak. De a munka, és egyedül a munka az, ami képes továbbra is biztosítani a javakat – és ezt mélyen legbelül minden ember tudja.
Kevés az esélye annak, hogy egy intelligens nép, mint a miénk, el fogja pusztítani a gazdasági élet alapvető folyamatait. A legtöbb ember tudja, hogy nem kaphatnak valamit a semmiért. A legtöbb ember érzi – ha nem is tudja – hogy a pénz nem vagyon. Az elcsépelt elméleteket, amit mindent megígérnek mindenkinek, és semmit nem követelnek meg senkitől, rögvest elutasítja az átlagember ösztöne, még akkor is, amikor nem talál észérveket ellenük. Tudja, hogy hibásak. Ennyi elég. A mai társadalmi rend, annak dacára, hogy vannak nehézségei, hibái és tökéletlenségei, minden mással szemben azt az előnyt nyújtja, hogy működik.
Az ok, amiért a bolsevizmus nem működött és nem is működhet, nem gazdasági. Mert közömbös, hogy az ipar vezetése magánemberek kezében van-e, vagy pedig a társadaloméban. És az is teljesen mindegy, hogy a munkások részesedését „munkabérnek” vagy „osztaléknak” nevezzük-e. A bolsevista vezérek tehetetlenségét bebizonyította az a lárma, amit a különböző részletkérdések miatt csaptak. A bolsevizmus meghiúsult azért, mert erkölcstelen és természetellenes. A mi rendszerünk ezzel szemben rendületlenül áll. Vajon hamis-e? Természetesen hamis ezernyi dologban. És tökéletlen is? Az is. Az igazság és az észjog szerint már rég össze kellett volna omlania. De nem omlik össze, mert magában rejti a gazdaságnak és az erkölcsnek bizonyos alapelveit.
Az alapvető gazdasági elv a munka. A munka az emberi tényező, ami hasznossá teszi az ember számára a föld gyümölcsöző évszakait. Az ember munkája teszi azzá az aratást, ami. Ez az alapvető gazdasági elv: mindannyian olyan anyagokkal dolgozunk, amiket nem mi alkottunk és nem is tudtuk volna alkotni, hanem amiket a természet biztosított számunkra.
Az alapvető erkölcsi elv az embernek a munkájához való joga. Ezt különféleképp szokták megfogalmazni. Néha „tulajdonhoz való jognak” nevezik. Néha abba a parancsolatba öltöztetik, hogy „ne lopj.” A másik ember saját munkájához való joga az, ami bűncselekménnyé teszi a lopást. Amikor valaki megkereste a kenyerét, joga van ahhoz a kenyérhez. Ha valaki más ellopja tőle, nem csak a kenyerét lopja el, hanem megsért egy szent emberi jogot. Ha nem tudunk termelni, nem is lesz semmink; némelyek azonban azt állítják, hogy csak a kapitalisták számára termelünk. Az olyan kapitalisták, akik jobb termelési eszközök megteremtése által váltak kapitalistákká, a társadalom alapját képezik. Ezeknek valójában semmiféle tulajdonuk sincsen, ők csak adminisztrálják birtokukat mások javára. Azok a kapitalisták viszont, akik pénzkereskedelemmel váltak azzá, az időszaki nélkülözhetetlen bajok közé tartoznak. Ezek megszűnnek bajok lenni akkor, ha a pénz ismét a termeléshez folyik. Ha azonban pénzüket arra használják, hogy az elosztást megnehezítsék, ha korlátokat állítanak a fogyasztó és a termelő közé, akkor ők valóban ártalmasak, akiknek léte meg fog szűnni, mihelyt jobban alkalmazkodik a pénz a munkaviszonyokhoz, és ez az eset akkor fog bekövetkezni, ha felismeri mindenki azt, hogy a munka, egyedül csak a munka az egészségre, a gazdagságra és a boldogságra vezető biztos út.
Nincsen semmi oka annak, hogy valaki, aki hajlandó dolgozni, ne legyen képes dolgozni és ne kapja meg munkája teljes értékét. Úgyszintén nincs semmi oka annak, hogy valaki, aki képes, de nem hajlandó dolgozni, ne kapja meg a közösségnek nyújtott szolgálata teljes értékét. Minden kétséget kizárólag meg kell engedni neki, hogy annyit vegyen el a közösségtől, amennyivel hozzájárul ahhoz. Ha semmivel nem járul hozzá, semmit ne vegyen el. Hadd élvezze az éhezés szabadságát. Sehova nem jutunk azzal, amikor azt bizonygatjuk, hogy mindenkinek többet kellene kapnia annál, amennyit megérdemel – csak mert néhányan többet kapnak annál, amit megérdemelnek.
Nincsen abszurdabb állítás, és az emberiségnek semmivel sem teszünk rosszabb szolgálatot, mint azzal, ha azt mondjuk, hogy minden ember egyenlő. Az emberek egymás között egyenlőtlenek, és az a félreértett demokratikus hiedelem, amely minden embert egyenlővé akar tenni, csak arra való, hogy gátolja a haladást. Nem minden ember képes egyforma szolgálatot nyújtani. A nagyobb képességű emberek kevesebben vannak, mint a kisebb képességűek; megeshet, hogy a kisebb emberek tömege lerántja a nagyobbakat – de ezzel önmagukat is lerántják. A nagyobb emberek azok, akik vezetik a közösséget és lehetővé teszik a kisebb emberek számára, hogy megéljenek kevesebb erőfeszítéssel.
A termelő sikere végeredményben attól függ, hogy milyen szolgálatot teljesít a közönség számára. Egy ideig boldogulhat egész szépen, ha csak önmagát szolgálja, de ez nem tarthat sokáig. A közönség egyszer csak rájön, hogy a termelő nem neki szolgált, és akkor ütött a végóra. A fellendülés alatt a termelők főleg azon fáradoztak, hogy önmagukat szolgálják ki, de mikor aztán felnyílt a nép szeme, sokan tönkrementek közülük. Ezek az emberek azt állítják, hogy „válságos időszakba” kerültek, pedig nem így volt. Ők egyszerűen azon fáradoztak, hogy az esztelenséget vonultassák fel a józan ész ellen, ez pedig olyan kísérlet, amely még senkit nem tett szerencséssé. A pénz után való vágy a legbiztosabb módszer arra, hogy ne jussunk pénzhez, de hogyha csupán csak a szolgálatért dolgozunk – az abból fakadó kielégülésért, hogy az ember azt teszi, amit helyesnek hisz – a pénz magától jön bőségben.
A pénz természetes következménye a teljesítménynek. Abszolút szükségesség, hogy pénzünk legyen. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a pénz célja nem a tétlenség, hanem a teljesítésre való alkalmak megsokszorozása. Nem tudok borzasztóbbat elképzelni a tétlen életnél. Ehhez közülünk senkinek sincs joga. A civilizáció bezárul a renyhék előtt. Minden olyan terv, amely a pénz eltörlését szolgálja, csak arra való, hogy a kérdést még bonyolultabbá tegye, mert hiszen mérőeszköz nélkül nem boldogulhatunk. Azt mindenesetre kétségbe vonhatjuk, hogy a mostani pénzrendszerünk kielégítő cserealap-e. Ezt a kérdést egy későbbi fejezetben bővebben fogom tárgyalni. A jelenlegi monetáris rendszerrel szembeni ellenvetésem lényege az, hogy hajlamos önmagában vett dologgá válni és akadályozni a termelést annak elősegítése helyett.
Az erőfeszítéseim az egyszerűségre törekednek. Az embereknek általánosságban azért szűkölködnek, és azért kerül annyiba, hogy megvegyék még a legalapvetőbb szükségcikkeket is (és főleg azokat a luxuscikkeket, amikre, úgy hiszem, mindenki jogosult), mert szinte minden, amit gyártunk, sokkal bonyolultabb annál, amilyennek lennie kellene. A ruháink, az ételünk, a bútorzataink – mindent egyszerűbbé lehetne tenni, és ugyanakkor jobban is néznének ki. A dolgokat egy bizonyos módon gyártották az elmúlt korokban, a gyártók pedig azóta csak követték azt a módot.
Nem úgy értem, hogy kövessünk bizarr stílusokat. Arra nincs semmi szükség. A ruhának nem kell egy lyukas zsáknak lennie. Igaz, könnyen legyártható volna, de kényelmetlen lenne viselni azt. Egy lepedőhöz nem kell sok varrás, de egyikünk sem tudna sok munkát elvégezni, ha indiai-stílusú lepedőkben mászkálnánk. A valódi egyszerűség jelentése az, ami a legjobb szolgálatot nyújtja, és amit a legkényelmesebb használni. Egy alkalmatos árucikkel kell kezdeni, majd tanulmányozni azt, hogy megleljük a teljesen haszontalan részek eltüntetésének módját. Ez mindenre érvényes – egy cipőre, egy ruhára, egy házra, egy gépezetre, egy vasútra, egy gőzhajóra, egy repülőre. Ahogy megszabadulunk a haszontalan részekről és leegyszerűsítjük a szükségeseket, úgyszintén megszabadulunk a gyártási költségektől. Ez egyszerű logika, de különös módon rendszerint a gyártás olcsóbbításával kezdik az árucikk egyszerűsítése helyett. Az árucikkel kell kezdeni. Először ki kell derítenünk, hogy annyira jó-e, amennyire lennie kell – hogy a lehető legjobb szolgálatot nyújtja-e. Azután – a legjobbak, vagy csupán a legdrágábbak az alapanyagok? Azután – csökkenthető-e a komplexitása és a súlya? És így tovább.
A fölösleges súly az árucikkeknél épp olyan céltalan, mint a kokárda a kocsis kalapján, sőt még céltalanabb. Mert a kokárda végtére is ismertető jel lehet, míg a fölösleges súly csak erőpocsékolást jelent. Rejtélyes előttem, hogy min alapul a gondolat, miszerint a súly erőt jelent. Mire való egy szállítási célokat szolgáló gépet külön súllyal megterhelni? A kövér ember nem tud olyan gyorsan futni, mint a sovány. A szegénység jórészben a holt súlyok vonszolásából származik. A súly kiküszöbölésénél még nagy előrehaladásokat fogunk tenni, például a fával. A fa bizonyos célokra a legjobb anyag, ámbár nagyon nagy pocsékolással jár az alkalmazása. A fa a Ford-kocsinál vagy 14 kg. vizet tartalmaz. Ezen bizonyára javíthatunk és kell valami módszernek lenni, melynek segítségével ugyanazt a teherbírást és rugalmasságot fölösleges vízsúly nélkül is elérhetjük. És így van ez ezernyi dologban.
A földműves túlságosan bonyolulttá teszi a napi munkáját. Én azt hiszem, hogy az átlagfarmer energiájának csak öt százalékát fordítja valóban hasznot hajtó munkára. Az olyan gyár, amely az átlagos farmok mintájára lenne berendezve, meg volna tömve emberekkel. Európa legrosszabb gyára sincs olyan rosszul berendezve, mint a mi közepes parasztcsűreink. A farmer napi munkájánál vagy tizenkétszer fel és lemászik egy rozoga lajtorján. Évek hosszú során vízhordással kínlódik ahelyett, hogy felszereltetne néhány méter vízvezetékcsövet. Ha egyszer külön munkára van szüksége, egyetlen gondolata külön munkaerőt igénybe venni. Pazarlásnak tartja a pénznek tökéletesítésekre való fordítását. Innen van, hogy a mezőgazdasági termények potom áraik mellett is még nagyon drágák, és a farmer nyeresége a legkedvezőbb viszonyok között is csekély. Az erőpocsékolás meg az időpocsékolás az okai annak, hogy az árak nagyok, a nyereség pedig kevés.
Az én farmomon Dearnbornban mindent géppel végzünk. Megszabadultunk nagyon sok pazarlásról, de még nem értük el a valódi takarékosságot. Egyelőre nem volt lehetőségünk rászentelni öt-tíz évnyi intenzív, éjjel-nappali tanulmányozást, hogy felfedezzük, mit is kell valóban tenni. Itt is többet kell még tenni, mint amennyit tettünk. Mindamellett minden időben elsőrangú nyereségre teszünk szert. Mi az én farmomon nem gazdák vagyunk, hanem iparosok a farmon. Hogyha a gazdák megtanulják, hogy iparosoknak tekintsék magukat és irtózzanak az anyag és a munkaerő pazarlásától, a mezőgazdasági termékek olyan olcsók, a nyereség pedig olyan nagy lesz, hogy mindenkinek lesz elegendő ennivalója és a mezőgazdaság a legkevesebb rizikóval járó és a legtöbb nyereséget hozó foglalkozás lesz.
A valódi helyzetről, valamint a munka valódi természetéről és a legjobb elvégzéséről való tudás hiánya az, amiért úgy gondolják, hogy a gazdálkodás nem kifizetődő. Semmi sem lenne kifizetődő, ha úgy csinálnák, ahogy a földművelést. A gazda a szerencsét és felmenőit követi. Nem tudja, hogyan kell gazdaságosan termelni és marketingelni. Egy gyáros, aki nem tudná, hogyan kell termelni és marketingelni, nem maradna sokáig talpon. Az, hogy a gazda mégis képes rá, azt mutatja, mennyire csodálatosan nyereséges lehetne a gazdálkodás.
Eszméimnek az a rövid összefoglalása, hogy a pazarlás és a kapzsiság megakasztják a valódi szolgálatot. A pazarlás és a kapzsiság nem szükségképpeni bajok. A pazarlás nagyobbrészt cselekményeink hiányos megismeréséből, vagy pedig a kivitelezésüknél való hanyagság folytán áll elő. A kapzsiság a rövidlátás elfajzása. Az én célom az volt, hogy minimális anyagfelhasználással és minimális emberi erővel termeljek, minimális nyereséggel adjak el s amellett az össznyereséget illetőleg az áruforgalom nagyságára fektessem a súlyt. Eme termelési eljárás mellett ugyanakkor az volt a fő célom, hogy a munkabérekben a maximumot, vagyis a vásárlóerőben is a maximumot adjam. Minthogy ez az eljárás egyúttal a költségek minimumához vezet, és mi a nyereség minimumával adunk el, képesek vagyunk összhangba hozni a termelést a vásárlóerővel. Így történik, hogy aki velünk összeköttetésben áll, legyen az gyárvezető, munkás vagy vevő, csak nyer a mi egzisztenciánk révén. Az általunk alapított vállalat valódi szolgálatokat teljesít. És ezért szeretnek róla beszélni.
Ennek a teljesítményt szolgáló munkának az alapelvei a következőképpen hangzanak:
- Ne félj a jövőtől és ne tiszteld a múltat. Aki fél a jövőtől vagy a sikertelenségtől, maga von határt működési körének. A sikertelenség csak alkalmat nyújt arra, hogy újra és okosabban kezdjük a munkát. A becsületes bukás nem szégyen, a bukástól való félelem ellenben az. A múlt csak annyiban hasznos, amennyiben megmutatja a fejlődés útját és módját.
- Ne tekints a konkurenciára. Aki valamelyik dolgot a legjobban csinálja, az végezze el. Az a kísérlet, hogy valakit kiűzzünk az üzletéből: bűn – bűn, mert ezáltal nyereségszerzésből nyomást gyakorlunk embertársaink életviszonyaira és az erőszak uralmát akarjuk az intelligencia helyébe léptetni.
- A teljesítményt többre becsüld a nyereségnél. Nyereség nélkül nincs tartós üzlet. A nyereséghez a természettől fogva semmiféle gonosz sem tapad. A jól vezetett vállalatnak meg kell hoznia, sőt meg is hozza a jó szolgálatokért az illő nyereséget. A nyereség azonban ne alapja, hanem eredménye legyen a termelésnek.
- A termelés nem azt jelenti, hogy olcsón vásároljunk és drágán adjunk el; sokkal inkább azt célozza, hogy a nyersanyagot illő áron vegyük meg és lehetőség szerint csekély ráfizetéssel használható terményekké alakítsuk át és osszuk szét a fogyasztók között. A hazardírozás, a spekuláció és a becstelen kereskedelem csak megnehezítik ezt az eljárást.
A következő fejezetben ki fogjuk mutatni, hogyan jöttünk rá, mi volt a felsorolt alapelvek hatása, és hogy a közösségre mennyiben érvényesek azok.