Praxeológia és gazdaságtudomány I

Köztudott, hogy az osztrák közgazdaságtani iskola követői erős nézeteltéréseket táplálnak a gazdaságbölcselet más iskoláival - mint a keynesiánusokkal, a monetaristákkal, a közösségi választás gazdaságtudósaival, a történelmi iskolával, az institucionalistákkal és a marxistákkal – szemben. A nézeteltérés persze akkor a legszembetűnőbb, amikor gazdaságpolitikáról és gazdaságpolitikai javaslatokról esik szó. Az osztrák iskola követői időnként szövetséget kötnek a chicagoi iskola és a közösségi választás (public choice) teoretikusaival. Hogy pár nevet említsünk, Ludwig von Mises, Murray N. Rothbard, Milton Friedman és James Buchanan gyakran egyesítik erejüket, hogy védelmezzék a szabadpiaci gazdaságot annak „liberális” és szocialista becsmérlői ellen.

Mindazonáltal legyenek bármennyire is fontosak taktikai vagy stratégiai megfontolásokból ezek az alkalmi egyetértések, csak felületesek lehetnek; hiszen néhány valóban alapvető különbséget fednek el a Mises és Rothbard képviselte Osztrák iskola és az összes többi iskola között. A végső különbség, amelyből minden gazdaságelméleti és gazdaságpolitikai nézeteltérés fakad – például az aranyalap vs. rendeleti pénz, a szabad bankrendszer vs. jegybankrendszer, a piacok vs. az állami tevékenység jóléti hatásai, a kapitalizmus vs. szocializmus, a kamat- és cikluselmélet, stb. kérdéseivel kapcsolatban – azzal a legelső kérdésre adott válasszal kapcsolatosak, amelyet minden közgazdásznak fel kell tennie: Mi a közgazdaságtan tárgya, és miféle propozíciók a gazdasági tételek?

Mises válasza az, hogy a közgazdaságtan az emberi cselekvés tudománya. Önmagában ez a válasz nem hangzik túl vitásnak. Viszont ezután Mises azt mondja a közgazdaságtan tudományáról:

Állításait és propozícióit nem a tapasztalatból származtatják. Azok, mint a logikáé és a matematikáé, a priori állítások. Nem verifikálhatóak és falszifikálhatóak tapasztalat és tények alapján. Mind logikailag mind időben megelőzik bármely történelmi tény megértését. A közgazdaságtan állításai a történelmi események bármiféle intellektuális megértésének szükségszerű követelményei.¹

Mises a „praxeológia” (a cselekvés logikája) kifejezés használatát javasolja a közgazdaságtan által példázott ismeretágra, azt kihangsúlyozandó, hogy a közgazdaságtan egy tiszta tudomány, aminek több a közös tulajdonsága az alkalmazott logikához hasonló tudományokkal, mint az empirikus természettudományokkal.²

Az különbözteti meg az osztrák iskola követőit – vagy pontosabban a misesiánusokat – az összes többi jelenlegi közgazdaságtani iskolától, hogy a közgazdaságtant a priori tudományként kezelik: olyan tudományként, amelynek a propozíciói szigorú logikai okfejtéssel igazolhatók. Mindenki más a fizikához hasonló empirikus tudományként tekint a közgazdaságtanra, ami folyamatos empirikus tesztelésre szoruló hipotéziseket dolgoz ki. És mindannyian dogmatikusnak és tudománytalannak tartják Mises nézetét, miszerint a közgazdaságtani tételekre – mint a határhasznosság vagy a hozadék törvényére, az időpreferencia alapú kamatelméletre vagy az osztrák cikluselméletre – adható végleges bizonyíték, ami demonstrálja, hogy egyszerűen ellentmondás tagadni az érvényességüket.

Mark Blaug nézete - ami kiválóan reprezentálja a főáramú módszertani álláspontot - illusztrálja az osztrák iskolával szembeni szinte egyetemes ellenállást. Blaug azt mondja Misesről: „A gazdaságtudomány alapjáról szóló írásai annyira bogarasok és idioszinkratikusak, hogy az ember elcsodálkozik azon, hogy valaha bárki komolyan vette őket.”³

Blaug egyetlen érvvel sem támasztja alá a felháborodását. Az osztrák iskoláról szóló fejezete egyszerűen ezzel a mondattal zárul. Lehetséges volna, hogy a misesi apriorizmus Blaug és mások általi elutasítása inkább kapcsolódik ahhoz a tényhez, hogy túl nehéz falatnak bizonyul számukra az argumentatív szigor megerőltető mértéke, amit megkövetel egy apriorisztikus módszertan?⁴

Mi vezette Misest ahhoz, hogy a priori tudományként jellemezze a közgazdaságtant? Napjaink nézőpontjából meglepő lehet hallani, hogy Mises nem úgy látta, hogy álláspontja kilógna a korai huszadik század főáramú nézeteinek sorából. Mises célja nem az volt, hogy előírja, mit kellene csinálniuk a közgazdászoknak ahelyett, amit ténylegesen csinálnak. Mises úgy látta, hogy a közgazdaságtan filozófusaként csupán rendszerezte és kimondta azt, hogy mi is valójában a közgazdaságtan, és hogyan vélekedett róla hallgatólagosan szinte mindenki, aki közgazdásznak nevezte magát.

És valóban így is történt. Azzal, hogy szisztematikus magyarázatot adott arra, ami előzőleg csak magától értetődő és hallgatólagos tudás volt, Mises valóban bevezetett néhány fogalmi és terminológiai megkülönböztetést, ami előzőleg nem volt világos és ismert, legalábbis az angolul beszélő világ számára. Viszont a közgazdaságtan státuszával kapcsolatos álláspontja lényegében teljes egyetértésben állt az akkori ortodox nézettel. Nem használták az „a priori” kifejezést, de az olyan főáramú közgazdászok, mint például Jean-Baptiste Say, Nassau Senior és John E. Cairnes igen hasonlóan jellemezték a közgazdaságtant.

Say azt írja: „Egy a politikai gazdaságtanról szóló értekezés […] egy pár általános elv megfogalmazására korlátozódik, amelyeket még bizonyítékokkal vagy illusztrációkkal sem kell alátámasztani; hiszen pusztán kimondják, amit mindenki tud, könnyen érthető formába rendezve, mind teljes terjedelmükben, mind egymáshoz való viszonyukban.” És „a politikai gazdaságtan megingathatatlan alapon nyugszik, amikor az alapját képező elvek a tagadhatatlan általános tényekből következő szigorú dedukciók.”⁵

Nassau Senior szerint a közgazdaságtani „premisszák néhány általános propozícióból állnak, amelyek megfigyelések vagy a tudat eredményei; ezek aligha szükségeltetnek bizonyítást vagy akár formális megfogalmazást, és amint bárki hallja őket, ismerősnek – vagy legalábbis előző ismereteiben benne foglaltnak – fogja gondolni őket; következtetései pedig közel olyan általánosak és – ha az érvelés helyes – olyan bizonyosak, mint premisszái.” És a közgazdászoknak „ügyelniük kell arra, hogy a Tudomány jobban függ az érveléstől, mint a megfigyeléstől, és fő nehézsége nem tényei megállapításából, hanem kifejezései használatából áll.”⁶

John E. Cairnes pedig megjegyzi, hogy bár „az emberiségnek nincs közvetlen ismerete a végső fizikai elvekről”, viszont „a közgazdász a végső okok ismeretéből indul ki.” […] „Tehát tekinthetünk úgy a közgazdászra, mint akinek már kutatása elején birtokában vannak azok a végső elvek, amelyek a tanulmánya tárgyát képező jelenségeket kormányozzák – amelyek felfedezése a fizikai vizsgálódások területén a legfáradságosabb feladatot képezik.” „A feltételezés [a közgazdaságtanban] nyilvánvalóan nem odaillő, mivel mi tudatunk és érzékeink tanúságtétele révén birtokában vagyunk […] annak a közvetlen és egyszerű bizonyítékának, amit tudni szeretnénk. A Politikai Gazdaságtanban ennek megfelelően sosem használnak hipotéziseket ahhoz, hogy felfedezzék a végső okokat és törvényeket.”⁷

Ugyanilyen nézeteket vallanak Mises elődjei, Menger, Böhm-Bawerk és Wieser: ők is olyan tudományágként jellemzik a közgazdaságtant, amelyek propozícióira – a természettudományos propozíciókkal ellentétben – adható végső igazolás. De ismét, ők ezt a Mises által alkalmazott terminológia használata nélkül teszik.⁸

Végül pedig, a közgazdaságtani ismeretelmélet misesi leírása is igen ortodoxnak minősült – és semmiképp nem idioszinkratikusnak, ahogy azt Blaug írta – miután azt Mises explicit módon szavakba öntötte. Lionel Robbins 1932-ben megjelent The Nature and Significance of Economic Science [A gazdaságtudomány természete és jelentősége] könyve nem több, mint a misesi „közgazdaságtan mint praxeológia” álláspont bemutatása némileg hígított formában. A közgazdaságtani szakma mintegy húsz éven át módszertani vezércsillagként tisztelte Robbins könyvét.

Ami azt illeti, Robbins előszavában kimondottan kiemeli Misest, mint metodológiai álláspontjának legfontosabb forrása. És a szövegben többször hivatkozik elismerően Misesre és Richard von Strigl-re – kinek álláspontja lényegében megkülönböztethetetlen Misesétől⁹ – mint bárki másra.¹⁰

Viszont bármennyire is segít megérteni a jelen állapotokat, mindez csupán történelem. Mi tehát a klasszikus közgazdászok okfejtése, ami alapján úgy tekintenek tudományukra, mint ami különb a természettudományoknál? És mi áll amögött, hogy Mises úgy rekonstruálta ezt a különbséget, mint a különbség egy a priori tudomány és egy a posteriori tudomány között? Annak a felismerése, hogy az érvényesítés folyamata – annak a kiderítésének a folyamata, hogy egy adott propozíció igaz-e vagy sem – különb a vizsgálódások egyik területén, mint a másikon.

Vizsgáljuk meg röviden a természettudományokat. Honnan tudjuk, hogy milyen következményeket eredményez, ha bizonyos teszteknek vetünk alá valami természetadta anyagot – mondjuk ha egy más anyaggal elegyítjük azt? Nyilvánvalóan nem tudjuk, mielőtt ténylegesen meg nem próbáljuk, és meg nem figyeljük a történéseket. Természetesen tehetünk előrejelzéseket, de az előrejelzéseink pusztán hipotetikusak, és szükségesek a megfigyelések, hogy tudjuk, igazunk van-e, vagy tévedünk.

Továbbá ha meg is figyeltünk valami végleges eredményt – például hogy két anyag elegyítése robbanáshoz vezet – vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy ez az eredmény változatlanul be fog következni mindig, amikor összekeverjük ezeket az anyagokat? Ismét, a válasz: nem. Jóslatunk még mindig és mindörökké hipotetikus marad. Lehetséges, hogy csak akkor következik be a robbanás, ha bizonyos más feltételek – A, B és C – is megvalósulnak. Csak akkor tudjuk meg, hogy ez igaz-e vagy sem, és hogy mik ezek a más feltételek, ha egy véget nem érő próbálgatási folyamatba fogunk. Ez lehetővé teszi, hogy lépésről lépésre fejlesszük az eredeti, hipotetikus előrejelzés hatóköréről alkotott tudásunkat.

Most vizsgáljunk meg néhány tipikus közgazdaságtani propozíciót. Gondoljuk el, hogyan lehet érvényesíteni egy olyan propozíciót, mint a következő: Amikor két ember, A és B önkéntes cserében vesz részt, mindkettőnek arra kell számítania, hogy profitálni fog belőle. És az elcserélt javakra és szolgáltatásokra vonatkozó preferencia-sorrendjüknek fordítottnak kell lennie – azaz A-nak nagyobbra kell értékelnie azt, amit B-től kap, mint amit ad neki; B-nek pedig fordítva kell értékelnie ugyanezeket a dolgokat.

Vagy gondoljuk el ezt: Amikor egy csere nem önkéntes, hanem kényszerített, az egyik fél a másik rovására profitál.

Vagy a határhasznosság törvényét: Amikor egy jószág kínálata megemelkedik egy újabb egységgel – feltételezve, hogy valaki minden egységet egyenlően használhatónak tekint – csökkennie kell az újabb egységhez társított értéknek. Hiszen ezt a hozzáadott egységet csak egy olyan cél elérésének eszközeként lehet felhasználni, amit kevésbé gondolnak értékesnek, mint a legkevésbé értékes célt, amit ezeknek a javaknak egy egysége kielégíthet, ha a kínálat egy egységgel kevesebb volna.

Vagy vegyük a Ricardoi társulástörvényt: Ha két termelő közül A termelékenyebben elő tud állítani kétféle jószágot, mint B, még ebben az esetben is elegyedhetnek kölcsönösen előnyös munkamegosztásba. Ez azért van, mert a teljes fizikai termelékenység magasabb, amikor A egy olyan jószág termelésére szakosodik, amelyet a leghatékonyabban tud termelni, mintha mind A, mind B külön és elszigetelve termelné mindkettő jószágot.

Vagy egy másik példa gyanánt: Bármikor, amikor olyan minimálbér-törvényeket kényszerítenek ki, amely megköveteli, hogy a bérek magasabbak legyenek, mint a piacon uralkodó bérek, önkéntelen munkanélküliség lesz az eredmény.

Vagy végső példaként: Amikor megnövelik a pénz mennyiségét, míg változatlan marad a pénz iránti, készpénzbirtoklás céljából támasztott kereslet, zuhanni fog a pénz vásárlóereje.

Ha figyelembe vesszük ezeket a propozíciókat, vajon ugyanaz-e az érvényesítési folyamat, amely igaznak vagy hamisnak ítéli őket, mint amit a természettudományos propozíciók megítélése során alkalmaznak? Vajon épp úgy hipotetikusak-e ezek a propozíciók, mint a két természetes anyag összekeverésének hatásával kapcsolatos állítások? Kell-e tesztelnünk ezeket a gazdasági propozíciókat folyamatosan megfigyelésekkel? És szükséges-e a véget nem érő kísérletezés ahhoz, hogy megleljük e propozíciók alkalmazási hatáskorét és fokozatosan fejlesszük a tudásunkat, mint ahogy azt a természettudományok esetén láttuk?

Egészen nyilvánvalónak tűnik – kivéve az elmúlt negyven év legtöbb közgazdásza számára – hogy a válasz ezekre a kérdésekre egy világos és egyértelmű nem. Az, hogy A-nak és B-nek profitra kell számítania, és fordított preferencia-sorrendjének kell lennie, a cseréről alkotott ismeretünkből fakad. És ugyanez igaz a kényszerített csere következményeire is. Elképzelhetetlen, hogy a dolgok másképp legyenek: így volt millió évvel ezelőtt, és így lesz millió évvel eztán. És e propozíciók alkalmazási hatásköre is világos egyszer s mindenkorra: igazak mindaddig, amíg valami egy önkéntes csere vagy egy kényszerítette csere, és ennyi az egész.

A többi felhozott példával kapcsolatban sincs különbség e tekintetben. Az, hogy csökkennie kell a homogén javak kínálatához adott további egységek határhasznosságának, abból a vitathatatlan állításból következik, hogy minden cselekvő személy mindig azt részesíti előnyben, ami jobban kielégíti őt ahhoz viszonyítva, ami kevésbé elégíti ki őt. Egyszerűen abszurd azt gondolni, hogy folyamatos tesztelés kellene egy ilyen propozíció felállításához.

A Ricardoi társulástörvény és hatáskörének végleges megállapítása úgyszintén logikailag következik a felvázolt körülményekből. Ha A és B az említett módon különböznek, illetve a termelt javaknak adott egy technikai helyettesítési rátája (egy arány A-nak és egy B-nek) akkor ha részt vesznek a törvényben leírt munkamegosztásban, nagyobbnak kell lennie a termelt fizikai mennyiségnek, mint amennyi máskülönben volna. Bármi más konklúzió logikailag hibás.

Ugyanez igaz a minimálbér-törvények vagy a pénzmennyiség növekedésének következményei esetén. A munkanélküliség növekedése és a pénz vásárlóerejének csökkenése olyan következmények, amelyeket logikailag magába foglal a kezdeti állapot, ahogy azt a szóban forgó propozíciók megfogalmazták. Ami azt illeti, abszurd hipotetikusnak vélni ezeket a jóslatokat és azt gondolni, hogy érvényességük nem állapítható meg megfigyeléstől függetlenül, azaz másképp, mint hogy ténylegesen kipróbáljuk a minimálbér-törvényeket vagy több pénzt nyomtatunk és megfigyeljük, mi történik.

Egy hasonlattal élve olyan ez, mintha az ember a Pitagorasz-tételt szeretné felállítani háromszögek szögeinek tényleges méregetésével. Mint ahogy bárki megjegyzést tenne az efféle viselkedésre, vajon nem kellene nekünk is azt mondanunk, hogy a leplezetlen intellektuális zavarodottság jele azt gondolni, hogy a gazdasági propozíciókat empirikusan tesztelni kell?

De Mises nem csupán felfigyel erre a nyilvánvaló különbségre a gazdaságtan és a természettudományok között. Segít megértenünk e különbség természetét és elmagyarázza, miként létezhet egy ilyen különleges tudományág, mint a közgazdaságtan, ami anélkül tanít valamit a valóságról, hogy szükségessé tenné a megfigyeléseket. Mises ezen cselekedete az, amit aligha lehet túlértékelni.

Ahhoz, hogy jobban megértsük a magyarázatát, kirándulót kell tennünk a filozófia területére, vagy pontosabban a tudás filozófiája vagy az episztemológia (ismeretelmélet) területére. Különösen, meg kell vizsgálnunk Immanuel Kant ismeretelméletét, amelyet legteljesebben A tiszta ész kritikája művében dolgozott ki. Kant egyértelműen befolyásolta Mises praxeológiai nézeteit. Ez nem azt jelenti, hogy Mises egy szimpla és egyszerű kantiánus. Ami azt illeti, később rá fogok mutatni arra, hogy Mises még annál is tovább viszi a kanti ismeretelméletet, ahol maga Kant abbahagyta. Mises tovább fejleszti a kanti filozófiát, amit mind a mai napig teljesen figyelmen kívül hagytak és nem méltányoltak a kantiánus filozófusok. Ennek ellenére Mises Kanttól kölcsönzi központi fogalmi és terminológiai megkülönböztetéseit, illetve néhány alapvető kanti gondolatot az emberi tudás természetéről. Tehát Kanthoz kell fordulnunk.

Kant, a klasszikus empirizmusról, kiváltképp David Hume-ról szóló kritikája során kidolgozta az elképzelést, miszerint kétféleképpen osztályozhatunk minden propozíciót: A propozíciók lehetnek egyrészt analitikus vagy szintetikus, másrészt vagy a priori vagy a posteriori állítások. Röviden a következőt jelentik ezek a megkülönböztetések. Egy propozíció analitikus bármikor, amikor elegendő a formális logika eszköze annak kiderítéséhez, hogy igaz-e vagy sem; máskülönben pedig szintetikus. És a posteriori egy propozíció, amikor szükségesek a megfigyelések ahhoz, hogy megállapítsák, vagy legalábbis megerősítsék annak igazát. Ha nem szükségesek a megfigyelések, akkor egy propozíció a priori.

A kantiánus filozófia karakterisztikus jellemzője azt állítás, miszerint léteznek igaz a priori szintetikus propozíciók – és mivel Mises ezt igaznak véli, kantiánusnak nevezhető. A szintetikus a priori propozíciók azok, amelyek igazságértékét még akkor is végérvényesen meg lehet állapítani, ha ehhez nem elegendőek (bár természetesen szükségesek) a formális logika módszerei, azonban szükségtelenek a megfigyelések.

Kant szerint a matematika és a geometria biztosít példákat az igaz szintetikus a priori propozíciók létére. Viszont azt is gondolja, hogy egy olyan propozíció, mint a kauzalitás általános elve – tehát az állítás, miszerint vannak időtől függetlenül működő okok, és minden esemény az ilyen okok hálójába van beleágyazva – is egy igaz szintetikus a priori propozíció.

Itt nem magyarázhatom el részletekbe menően, hogyan igazolja Kant ezt a nézetet.¹¹ Elegendőnek kell lennie néhány megjegyzésnek. Egy, hogyan vezetik le az ilyen propozíciók igazát, ha a formális logika nem elegendő, a megfigyelések ugyanakkor szükségtelenek? Kant azt válaszolja, hogy az igazság magától értetődő materiális axiómákból fakad.

Mi teszi magától értetődővé ezeket az axiómákat? Kant válasza: nem az, hogy pszichológiai értelemben evidensek; ebben az esetben azonnal tudomásunk lenne róluk. Épp ellenkezőleg, állítja Kant, általában sokkal gondosabb munka felfedezni az ilyen axiómákat, mint felfedni valami empirikus igazságot, mint például hogy a fa levelei zöldek. Magától értetődők, mivel az ember nem tagadhatja önellentmondás nélkül az igazukat; tehát amikor valaki megpróbálja tagadni őket, valójában hallgatólagosan elismeri, hogy igazak.

Hogyan találunk ilyen axiómákat? Kant válasza, ha önmagukra reflektálunk, ha megértjük önmagunkat, mint tudással bíró alanyokat. És ez a tény – hogy egy szintetikus a priori propozíció igazsága végső soron töprengésből alkotott belső tapasztalatból származik – úgyszintén megmagyarázza, miként lehetséges, hogy az ilyen propozíciók szert tegyenek arra a státuszra, hogy szükségszerűen igaznak találják őket. A megfigyeléses tapasztalat csak úgy képes felfedni a dolgokat, ahogyan azok épp vannak; semmi nincs, ami azt mutatná, hogy miért kellene úgy lenniük a dolgoknak, ahogy vannak. Viszont ezzel ellentétben, írja Kant, az elménk megértheti, hogy azok a dolgok szükségszerűen olyanok, amilyenek, „amiket önmaga alkotott saját tervei szerint.”¹²

Mindebben Mises követi Kantot. Viszont ahogy azt említettem, Mises hozzájárul egy rendkívül fontos gondolattal, amit Kant pusztán haloványan pillantott meg. Állandó vita a kantianizmus kapcsán, hogy ez a filozófia látszólag egyfajta idealizmust feltételez. Hiszen ha – ahogy Kant látja – az igaz szintetikus a priori propozíciók azzal kapcsolatos propozíciók, hogy hogyan működik az elménk és hogyan kell annak szükségszerűen működnie, akkor mivel magyarázható az, hogy ezek a mentális kategóriák illeszkednek a valósághoz? Például hogyan magyarázható az, hogy a valóság alkalmazkodik a kauzalitás elvéhez, ha úgy kell megértenünk ezt az elvet, mint egy elv, amihez alkalmazkodnia kell az elménk működésének? Vajon nem kell megtennünk azt az abszurd idealisztikus feltételezést, hogy ez csak azért lehetséges, mivel a valóságot valójában az elménk teremtette? Hogy félreértés ne essék, nem gondolom, hogy igazolt lenne ez a vád a kantianizmus ellen.¹³ És mégis, a fogalmazása révén Kant kétségtelenül némi hitelességet adott e vádnak.

Vegyük például a következő programadó kijelentését: „Eleddig feltételeztük, hogy a tudásunknak a megfigyelhető valósághoz kell igazodnia;” ehelyett azt kellene feltételezni, hogy „a megfigyelhető valóság igazodik a tudásunkhoz”.

Mises megoldást ad erre a kérdésre. Igaz, ahogy Kant mondja, hogy az igaz szintetikus a priori propozíciók maguktól értetődő axiómákon alapulnak, és hogy ezeket az axiómákat az önmagunkra való reflektálással kell megértenünk ahelyett, hogy bármilyen jelentőségteljes értelemben „megfigyelhetők” lennének. Azonban ennél egy lépéssel tovább kell merészkednünk. Látnunk kell, hogy ezek a szükségszerű igazságok nem pusztán az elménk kategóriái, hanem az elménk egy cselekvő személy elméje. Úgy kell értelmeznünk a mentális kategóriáinkat, hogy azok végső soron a cselekvés kategóriáin alapulnak. Amint ezt megértjük, azonnal eltűnik minden idealisztikus feltételezés. Realisztikus ismeretelméletté válik az az episztemológia, ami szerint léteznek igaz szintetikus a priori propozíciók. Mivel úgy értelmezhetjük, hogy végső soron a cselekvés kategóriáin alapul, áthidalásra kerül a szakadék a mentális és a valós, külső, fizikai világ között. A cselekvés kategóriáiként épp úgy mentális dolgoknak kell lenniük, mint amennyire a valóság jellemvonásai. Hiszen a cselekvés az, amin keresztül kapcsolatba lép az elme és a valóság.

Kant utalt erre a megoldásra. Úgy gondolta, hogy például a matematikának az ismétlődésről, az ismétlődő műveletekről alkotott tudásunkra kell alapulnia. És azt is megértette – bár csak némileg haloványan – hogy a kauzalitás elvét hallgatólagosan magába foglalja a tudásunk arról, hogy mi a cselekvés és mit jelent cselekedni.¹⁴

Viszont Mises az, aki a felszínre hozza ezt a meglátást: megérti, hogy a kauzalitás a cselekvés egy kategóriája. Cselekedni azt jelenti, beavatkozni egy előzetes időpontban, egy későbbi eredmény előidézése végett, így minden cselekvőnek előfeltételeznie kell a folyamatosan működő okok létét. A kauzalitás a cselekvés előfeltétele, ahogy Mises mondta.

De Kanttal ellentétben Misest nem érdekli az episztemológia, mint olyan. Annak felismerésével, hogy a cselekvés a híd az elme és a külső valóság között, megtalálta a megoldást arra a kanti kérdésre, hogy miként lehetségesek az igaz szintetikus a priori propozíciók. És megfogalmazott néhány elképesztően értékes meglátást a kauzalitás elve mellet más központi episztemológiai propozíciók – mint az ellentmondás elve, a logika sarokköve – végső alapja kapcsán. Ezzel pedig megnyitotta a jövőbeli filozófiai kutatások ösvényét, amit tudtommal eddig alig jártak be. De a Mises által taglalt téma mégis a közgazdaságtan, szóval nem magyaráznám ennél is nagyobb részletekbe menően a kauzalitás elve, mint egy a priori igaz propozíció kérdését.¹⁵

Mises nem csupán azt ismeri fel, hogy az episztemológia közvetetten a cselekvésről alkotott reflektív ismeretünkön alapul, és így mondhatja azt, hogy valami a priori igazat közvetít a valóságról, hanem azt is meglátja, hogy a közgazdaságtan is így tesz, méghozzá sokkal közvetlenebb módon. A közgazdaságtani propozíciók közvetlenül a cselekvésről alkotott reflektív ismeretünkből fakadnak; és az, hogy ezek a propozíciók a priori igaz állítások valami valósról, annak az ismeretéből származik, amit Mises „a cselekvés axiómájának” nevez.

Ez az axióma – a propozíció, miszerint az emberek cselekednek – pontosan kielégíti egy igaz szintetikus a priori propozíció minden követelményét. Nem lehet tagadni, hogy ez a propozíció igaz, mivel a tagadását cselekvésként kellene kategorizálni – így az állítás igaza szó szerint megmásíthatatlan. És az axióma nem is megfigyelésből származik – csupán testi mozdulatok vannak, amik megfigyelhetők, de nincsenek cselekvések – hanem reflektív megértésből fakad.

Továbbá mint valami, amit meg kell érteni, nem pedig megfigyelni, ez még mindig a valóságról alkotott tudás. Ez azért van, mert a megértés során alkalmazott fogalmi megkülönböztetések semmi többek, mint az akkor felhasznált kategóriák, amikor az elme interakcióba lép a fizikai világgal a saját fizikai teste segítségével. És a cselekvés axiómája – mindennel, amit magába foglal – kétségtelenül nem magától értetődő pszichológiai értelemben, bár amint megfogalmazásra kerül, tekinthető tagadhatatlanul igaz propozíciónak valami igazról és létezőről.¹⁶

Kétségtelen, hogy pszichológiailag nem evidens és nem is megfigyelhető,  hogy a cselekvő minden cselekvéssel egy célra törekszik; és hogy bármi is legyen az a cél, annak a ténye, hogy törekszik rá egy cselekvő, felfedi, hogy viszonylag magasabbra értékeli azt, mint bármi más cselekvés célját, amit a cselekvés kezdetekor el tud képzelni.

Nem evidens vagy megfigyelhető, hogy ahhoz, hogy elérje a legmagasabbra értékelt célját, a cselekvésnek be kell avatkoznia, vagy úgy kell döntenie, hogy nem avatkozik be (ami természetesen úgyszintén egy beavatkozás) egy korábbi időpontban, hogy elérjen egy későbbi eredményt; mint ahogy az sem, hogy ezek a beavatkozások kivétel nélkül bizonyos szűkös eszközök felhasználásával járnak (minimum a cselekvő teste, a test által elfoglalt hely és a beavatkozás által felélt idő).

Nem evidens, és nem is megfigyelhető, hogy ezek az eszközök szükségszerűen értékesek a cselekvő szemében – ez az érték a cél értékéből fakad – mivel a cselekvőnek szükségesnek kell tartania a felhasználásukat ahhoz, hogy hatékonyan elérje a célját; illetve hogy a cselekvéseket csak egymás után lehet végrehajtani, és mindig választással járnak, azaz annak az egy cselekedetnek a kiválasztásával, ami egy adott időben a legnagyobbra értékelt eredményt ígéri a cselekvőnek, és ugyanekkor a többi, kevéssé értékelt célokra törekvés kizárásával.

Nem automatikusan világos vagy megfigyelhető, hogy mivel választani kell és előnyben kell részesíteni az egyik célt a másikkal szemben – mivel nem lehet egyszerre megvalósítani minden célt – minden cselekvés költségekkel jár. Például a legmagasabbra értékelt alternatív célhoz társított érték feladásával, amit nem lehet megvalósítani, vagy aminek el kell halasztani a megvalósítását, mivel a végrehajtásához szükséges eszközöket épp egy másik, annál is magasabbra értékelt cél előállítására használják.

Végül pedig nem nyilvánvaló vagy megfigyelhető, hogy a kezdeti ponton a cselekvőnek azt kell gondolnia, hogy minden cselekvés célja többet ér számára, mint a költsége, és képes hasznot hozni, tehát olyan eredményt produkálni, amit magasabbra értékel, mint az elszalasztott lehetőségekét. Ugyanakkor minden cselekvést kivétel nélkül fenyeget a veszteség lehetősége, ha egy cselekvő utólag úgy találja, hogy a ténylegesen elért eredmények – az előzetes várakozással ellentétben – alacsonyabb értékkel bírnak számára, mint a lemondott alternatívák.

Ez az összes kategória – értékek, célok, eszközök, választás, preferencia, költség, nyereség és veszteség, illetve az idő és a kauzalitás – benne rejlik a cselekvés axiómájában. Azonban az, hogy valaki képes legyen ezen kategóriák mentén értelmezni a megfigyeléseket, megköveteli, hogy előzetesen tudatában legyen annak, hogy mit jelent cselekedni. Soha senki nem érthetné meg őket, aki nem cselekvő. Ezek nem „adottak” és megfigyelhetők, hanem úgy kerül a megfigyelhető tapasztalat ezeknek a kategóriáknak a keretei közé, ahogy egy cselekvő értelmezi őket. És a reflektív rekonstrukciójuk sem egy egyszerű, pszichológiailag magától értetődő szellemi feladat, ahogyan azt a cselekvés természetét feltárni próbáló megannyi kudarcos kísérlet bizonyítja az imént felvázolt ismeretekhez vezető úton.

Hatalmas szellemi erőfeszítés kellett ahhoz, hogy explicit módon felismerjék azt, amit ha egyszer megfogalmaznak, mindenki azonnal igaznak lát és igaz szintetikus a priori állításként vehet, tehát olyan propozíciónak, ami érvényesíthető a megfigyelésektől függetlenül, ennélfogva lehetetlen bármiféle megfigyelés útján falszifikálni.

Megpróbálni megcáfolni a cselekvés-axiómát önmagában is egy célra törekvő, eszközöket igénylő, más cselekvéseket kizáró, költségekkel járó cselekvés volna, ami járhat a kívánt cél elérésének sikerével vagy kudarcával, így nyereséggel vagy veszteséggel a cselekvő számára.

És tehát ennek az ismeretnek a birtoklását sem lehet vitatni, illetve ezeknek a fogalmaknak az érvényességét sem lehet falszifikálni bármiféle kontingens tapasztalattal, mivel bárminek a vitatása vagy falszifikálása már előfeltételezi ezek létét. Ami azt illeti, soha nem lehetne megfigyelni egy olyan helyzetet, ahol megszűnnének létezni ezek a cselekvési kategóriák, mivel a megfigyelés is egy cselekvés.

Mises nagy meglátása az volt, hogy a közgazdaságtani érvelésnek épp ez, a cselekvés megértése képezi az alapját; és hogy a közgazdaságtan státusza, mint egyfajta alkalmazott logika, a cselekvés-axióma státuszából fakad, mint egy a priori igaz, szintetikus propozíció. A csere törvényei, a csökkenő határhasznosság törvénye, a Ricardoi társulástörvény, az árkontroll törvénye és a mennyiségi pénzelmélet – a közgazdaságtani propozíciók összes fentebb említett példája – logikusan származtatható ebből az axiómából. És ezért van az, hogy nevetségesnek hangzik úgy gondolni ezekre a propozíciókra, mint amik megegyeznek a természettudományos propozíciók episztemológiai típusával. Azt gondolni, hogy megegyeznek, és ennélfogva szükséges a kísérletezés az érvényesítésükhöz, olyan, mint azt feltételezni, hogy valamiféle ténykereső folyamatba kellene vágnunk az eredmény előzetes ismerete nélkül, hogy megállapítsuk a tényt, miszerint bizony tényleg cselekvők vagyunk. Egy szóval: abszurd.

A praxeológia azt mondja, hogy minden igaznak vallott közgazdaságtani propozícióról be kell mutatni, hogy a formális logika eszközével származtatható a cselekvés jelentéséről alkotott kétségbevonhatatlanul igaz materiális ismeretből.

Kiváltképpen, minden közgazdaságtani érvelés a következőkből áll:

(1) a cselekvés kategóriáinak, illetve az olyan dolgokban, mint az értékekben, a preferenciákban, a tudásban, az eszközökben, a költségekben, stb. bekövetkező változás jelentésének ismerete (2) egy olyan világ leírása, amelyben a cselekvés kategóriái konkrét jelentéssel bírnak, ahol meghatározott emberek cselekvőként kerültek azonosításra, meghatározott tárgyakkal, amik a cselekvési eszközeik, meghatározott célokkal, amik az értékeik, és meghatározott dolgokkal, amik a költségeik. Ez a leírás lehet egy Robinson Crusoe-i világ, vagy egy világ több mint egy cselekvővel, ahol lehetségesek a személyek közötti kapcsolatok; lehet olyan világ, ahol bartert folytatnak, vagy olyan, ahol létezik pénz és vannak olyan cserék, ahol pénzt használnak közös csereeszköz gyanánt; lehet olyan világ, ahol egyedül a föld, a munka és az idő a termelési tényezők, vagy egy világ tőkejavakkal; egy világ tökéletesen felosztható vagy feloszthatatlan, specifikus vagy nem specifikus termelési tényezőkkel; vagy egy világ különböző társadalmi intézményekkel, ahol különböző cselekedeteket agressziónak tekintenek és fizikai büntetéssel fenyegetik őket, stb.

(3) a következményeknek a logikai dedukciója, amik egy bizonyos cselekedet megvalósításából fakadnak ezen a világon belül, vagy azoknak a következményeknek a logikai dedukciója, amelyek bekövetkeznek egy bizonyos cselekvő számára, ha egy bizonyos módon megváltozik ez a szituáció.

Feltéve, hogy a dedukció folyamata hibátlan, a priori érvényesnek kell lenniük a konklúzióknak, amit egy ilyen érvelés eredményez, mivel az érvényességük végső soron nem nyugszik semmi máson, csupán a vitathatatlan cselekvés-axiómán. Ha a szituáció és az abban eszközölt változások fiktívek vagy feltételezettek (egy Robinson Crusoe-i világ, vagy egy világ kizárólag oszthatatlan vagy kizárólag teljesen specifikus termelési tényezőkkel), akkor a konklúziók természetesen a priori egyedül egy ilyen „lehetséges világra” igazak.

Ez tehát a közgazdaságtan mint praxeológia elképzelése. És ez tehát a végső nézeteltérés az osztrák iskola követői és kollégáik között: kijelentéseiket nem lehet származtatni a cselekvés axiómájából, vagy akár nyilvánvalóan ellentmondanak azoknak a propozícióknak, amiket származtatni lehet a cselekvés axiómájából.

És ha egyetértenek is a tények azonosításában és abban, hogy bizonyos események ok-okozati viszonyban állnak egymással, ez az egyetértés felszínes csupán. Hiszen ezek a közgazdászok tévesen empirikusan kikísérletezett propozícióknak hiszik az állításaikat, míg valójában azok olyan propozíciók, amik a priori igazak.

Lábjegyzetek

1. Ludwig von Mises, Human Action (1966), 32. o. ↩

2. Mises metodológiai munkája főképp Epistemological Problems of Economics; Theory and History; The Ultimate Foundation of Economic Science és Human Action, 1. rész műveiben található. ↩

3. Mark Blaug, The Methodology of Economics (1980), 93. o. egy hasonló felháborodásért lásd Paul Samuelson, Collected Scientific Papers, 3. kötet (1972), 761. o. ↩

4. A praxeológia egy másik prominens kritikusa Terence W. Hutchinson, The Significance and Basic Postulates of Economic Theory. Hutchinson – mint Blaug, az empirizmus popperi variánsának követője – lelkesedése azóta megcsappant a gazdaságtan empirista vonalak mentén történő előmozdításával kapcsolatban (lásd például az ő Knowledge and Ignorance in Economics és The Politics and Philosophy of Economics köteteit), viszont még mindig nem látja Popper falszifikacionizmusának alternatíváját. Egy Hutchinsonhoz igen hasonló álláspont és fejlődés H. Albert-nél lelhető fel (lásd korai Marktsoziologie und Entscheidungslogik művét). Az empirista álláspont kritikájáért lásd Hans-Hermann Hoppe, Kritik der kausalwissenschaftlichen Sozialforschung. unterschungen zur Grundlegung von Soziologie und Ökonomie; „Is Research Based on Causal Scientific Principles Possible in the Social Sciences?" Ratio 25, no. 1; "In Defense of Extreme Rationalism," Review of Austrian Economics 3; "On Praxeology and the Praxeological Foundations of Epistemology and Ethics," ifj. Llewellyn H. Rockwell The Meaning of Ludwig von Mises kötetében. ↩

5. Jean-Baptiste Say, Treatise on Political Economy ([1880] 1964), xx, xxvi. o. ↩

6. Nassau Senior, An Outline of the Science of Political Economy [1836] (1965), 2-3, 5. o. ↩

7. John. E. Cairnes, The Character and Logical Method of Political Economy (1965), 83, 87, 89-90, 95-96 o. ↩

8. Lásd Carl Menger, Untersuchungen uber die Methoden der Sozialwissenschaften; ua., Die Irrtumer des Historismus in der Deutschen Nationalokonomie; Eugen von Bohm-Bawerk, Schriften; Friedrich von Wieser, Theme der gesellschaftlichen Wirtschaft; ua, Gesammelte Abhandlungen. Mises elődjeiről szóló vélekedéséért lásd Epistemologica Problems of Economics, 17-22. o. Az „a priori” kifejezést a gazdaságtannal kapcsolatban Frank H. Knight is használja; viszont metodológiai írásaiból hiányzik a szisztematikus szigor. Lásd az ő „What is Truth in Economics” esszéjét On the History and Method of Economics kötetében és „The Limitations of Scientific Method in Economics” esszét The Ethics of Competition kötetében. ↩

9. Richard von Strigl, Die ökonomischen Kategorien und die Organisation der Wirtschaft (1923). ↩

10. Érdemes lehet megemlíteni, hogy Robbins metodológiai álláspontja - Friedrich A. Hayekhoz hasonlóan - egyre eltávolodott a misesitől az idő múltával, főképp Karl R. Popper befolyásának köszönhetően, ki kollégájuk volt a London School of Economicsban. Lásd erről Lionel Robbins, An Autobiography of an Economist (1978). ↩

11. Kant apriorisztikus ismeretelméletének briliáns interpretációja és igazolása megtalálható E. Kambartel, Erfahrung und Struktur Bausteine zu einer Kritik des Empirismus und Formalismus kötetében, kiváltképp annak 3. fejezetében; lásd még Hans-Hermann Hoppe Handeln und Erkennen. ↩

12. Immanual Kant, Ritik der reinen Vernunft, (Kant, Werke, 1956, 2. kötet 23. o.) ↩

13. Lásd kiváltképp E Kambartel a 11-es jegyzetben hivatkozott munkáját; úgyszintén tanulságos a Kant-interpretáció, amit a biológus-etológus K. Lorenz fogalmazott meg: Vom Weltbild des Verhaltensforchers; Die Rückseite des Spiegels. Versuch einer Naturgelchiste menschlichen Erkennus. Az osztrák iskola néhány követői között Kant Ayn Rand-i interpretációja (lásd pl. az Introduction to Objectivist Epistemology  vagy For a New Intellectual műveit) nagy népszerűségnek örvend. Azonban interpretációját – tele vádaskodó kijelentésekkel – bármi értelmező dokumentáció teljes hiánya jellemzi. Rand Kanttal kapcsolatos arrogáns tudatlanságáról lásd B. Goldberg, „Ayn Rand’s ’For the New Intellectual’,” New Individualist Review I, 3. szám. ↩

14. A matematika kantiánus interpretációjáért lásd H. Dingler, Philosophie der Logik und Mathematik (1931); Paul Lorenzen, Einführung in die operative Logik und Mathematik (1970); Ludwig Wittgenstein, Remarks ont he Foundations of Mathematics (1978); illetve Kambartel, Erfahrung und Struktur, 118-22. o.; a kantianizmus egy szokatlanul óvatos értelmezéséért a modern fizika nézőpontjából lásd P. Mittelstaedt, Philosophische Probleme der modernen Physik (1967). ↩

15. Ennek kapcsán néhány messzebbre nyúló megfontolásért lásd Hoppe, In Defense of Extreme Rationalism ↩

16. Erről és a következőkről lásd Mises, Human Action, IV. és V. fejezet. ↩