I. Jogi eszmék és szabályok

Az uralomnak, amely 1789-et követte, összes jogi rendszereit és szabályait azon általános eszme vezérelte, hogy aki ítélkezik, felelőtlen legyen és semmi szemrehányás se érhesse. Valóban: először is a bíró egyáltalán nem a méltányosság, hanem a törvény szerint ítélkezik; másként mondva, ő nem bíró, hanem írnok; olyan ember, aki egy esettel találkozva törvényt keres, amely már eleve gondoskodott erről az esetről és ami arra alkalmazható; olyan ember, aki a törvényhez alkalmaz egy esetet, olyan, aki kijelenti, hogy a törvény határozottan alkalmazható erre esetre, fedi ezt az esetet – ahogy a németek mondanák – és aki ennek folytán ítéletet hoz.

Következésképpen teljesen felelőtlen; a törvény, nem pedig ő hozza az ítéletet; az ítélet a törvényből ered – hogy így mondjuk – automatikusan. Kicsodát vádolhat ezért a sértett? A bírót bizonyára nem; a törvényt annyira, amennyire akarja; a bíró ellen fordulni lehetetlen; a bíró szigorúan felelőtlen. Talán jobban szeretnétek – mondhatnák erre – hogy a bíró a méltányosság alapján önkényesen ítélkezzen. No, szép lenne! Egyáltalán nem tudjátok, hogy a savoyardok, miután újra egyesültek a francia birodalommal, azt kérték első kegyképpen Franciaország királyától, hogy ezentúl ne a méltányosság, hanem törvény alapján ítéljenek felettük, legyen az akármilyen, és nagyon meg lesznek elégedve, feltéve, hogy az ítélet alapja nem a mindig teljesen méltánytalan méltányosság lesz. Vajon inkább lennétek-e Magnaud elnök tanítványai, aki körülbelül 1890-től 1900-ig igen hírhedtté vált, sőt még fanatikusokat is szerzett doktrínája és a törvény ellen való ítélkezési szabálya által és azáltal, hogy mindannyiszor a bíróval helyettesítette a törvényt, valahányszor a bíró, vagyis ő rossznak ítélte a törvényt? Vagy ellentétben vagytok-e Montesquieu következő alapelveivel:

Minél inkább közeledik a kormányzat a köztársasághoz, annál inkább határozottabbá lesz az ítélkezés módja. A lakedaimóni köztársaságnak az volt az egyik hibája, hogy az ephoroszok önkényesen ítélkeztek, bár voltak őket irányító törvények: Rómában az első konzulok úgy ítélkeztek, mint az ephoroszok; ámde észrevették ennek a helytelenségét és határozott törvényeket hoztak. A despotikus államokban egyáltalán nincs törvény; a bíró magamagának a szabálya. A monarchikus államokban van törvény, és ahol az határozott, a bíró követi azt, ahol pedig nem határozott, felkeresi annak szellemét. A köztársasági kormányzatoknál olyan természetű az alkotmány, hogy a bírók a törvény betűit követik. Egyáltalán nincs olyan polgár, aki ellen interpretálható volna valamely törvény, amikor javairól, becsületéről vagy életéről van szó.

Semmiképpen sem gondolok arra vagy óhajtom azt, hogy a bíró méltányosság alapján ítélkezzen és nagyon jónak találom, ha határozott törvény szerint ítélkezik. Csupán megjegyzem, hogy minden dolognak megvan a maga rossz oldala és ha a törvény szövege szerint való ítélkezésnek páratlan előnyei vannak, és egyedül az jó, ha a szóhoz ragaszkodom, a törvény szövege szerint való ítélkezésnek is megvan az a hátránya, hogy az összes erkölcsi felelősségtől megfosztja a bírákat. Lehetővé teszi nekik azt, hogy megértsék vagy meg ne értsék a törvényt, hogy vagy jól alkalmazzák vagy ne alkalmazzák jól a törvényt arra az esetre, amely szóban forgott, vagy azt az esetet, amely szóban forgott a törvényhez, vagy hogy ne vegyék kellőképpen figyelembe a formákat; ámde csak ezeket engedi meg nekik. Egyszóval az értelmi felelősséget hagyja meg számukra; minden erkölcsi felelősségtől megfosztja őket és ez talán akadálya egy nagy jónak, ami jó nagy hátrány.

A régi uralom alatt a törvények annyira komplikáltak és annyira zűrzavarosak voltak, hogy amikor a bírák teljesen a törvényre támaszkodtak és maguknak azzal hízelegve, hogy csupán a törvényekre támaszkodnak, ahogy Montesquieu mondta: „nem volt, csupán csak szemük,” és nagyon bőségesen a méltányosság szerint ítélkeztek. Ebből az következett, hogy igen nagy volt az erkölcsi felelősségük. Olyanok voltak, amilyenek az angol bírák mind a mai napig. Az angol törvény nem egyéb jogtudománynál, precedensek gyűjteményénél. Ezen egymással ellentétben álló precedensek körében – ahogy elképzelhető – az angol bíró előtt tágas szabad tér nyílik a magyarázásra, elméletek és tantételek felállítására és a precedensek által befolyásolt, de mégis szabad mozgásra anélkül, hogy bármi indokból szervilissé lenne: azt a törvényt, amelyet elődjei az általuk hátrahagyott precedensek által alkottak, jogszerűen forgalomba hozza az általa szerkesztett ítélet által, amelyet ismét mint precedenst ő hagy maga után hátra. Alapjában véve az angol bírák törvényhozók voltak és bár részlegesen, de elég nagy mértékben, a mostani angol bíró is az.

Az angol bíró eléggé hasonlít a római praetorhoz, bár egyáltalán nem gondolok arra, hogy azonosítsam vele. A római praetor nem csupán olyan ember volt, aki jogot szolgáltatott, hanem olyan, aki jogot alkotott. Amikor elfoglalta tisztségét, kiadott egyfajta törvényhozói kiáltványt – edictum praetoris –, melyben kijelentette az általános jogelveket, amelyeket követni szándékozott. Így fokozatosan megalkottak egy egész jogrendszert, a praetori jogot, amelyet Rómában Augustus idejéig és utána Papinianusig sokkal inkább tanulmányoztak, mint a törvényhozók törvényeit, és amely egész biztosan azon igazi jog volt, amelyből későbben az összes kodifikált római jog kiindult.

Nem szükséges mondanom, hogy az ekként alkotott jog a leginkább élő jog, az az élő jog, melyet fokozatosan az esetek és az emberi ész alkottak, alkalmazkodva az esetekhez, megvilágosítva a megelőző és megegyező esetek által, ami nem egy törvényhozó gyakran nagyon apriorisztikus ilyen vagy olyan ideájából származott.

Annyi bizonyos, hogy a római praetorok törvényhozó bírák voltak, olyan bírák, akik jogot szolgáltattak és jogot alkottak, és az angol bírók mind a mai napig hasonlítanak rájuk.

Az ilyen bírákat rendkívül nagy felelősség terheli; ők érzik is a rendkívüli nagy felelősséget és magával a felelősségnek az állandó érzetével tartják magukat az igazságszolgáltatás kötelességéhez és a bírói méltósághoz. Érzik, hogy méltányosság alapján ítélkeznek, melyet egy igen széles körű, messze terjedő, igen tiszteletreméltó, igen jelentős jogtudomány ismerete világít meg, amelyet ismerniük kell és amelyet tényleg ismernek is, amelytől tanácsot kérnek, amelyet fontolóra vesznek és tiszteletben tartanak; azonban érzik, hogy jelentős részük van a méltányosságban is, vagyis az igazságban, azon igazságban, amely hozzá fog járulni ahhoz, hogy a nekik kedves ország számára jogot alkosson. Kétféleképpen hagyománykövetők és ennek így is kell lennie, máskülönben csak félig volnának hagyománykövetők; hagyománykövetők visszafelé mindazon hagyomány mentén, amely hozzájuk jutott, és tradicionalisták előre és a jövő számára az általuk megalapított hagyomány folytán.

Igen, mindennek nagyon erősen ki kell fejlesztenie és meg kell erősítenie bennük a felelősség mélységes érzetét.

Ilyenek voltak a római praetorok, ilyenek az angol bírák, ilyenek a francia régi uralom bírái.

Még ma is ezt mondta nekem egy igen kiváló bíró:

– A törvények olyan számosak, egymással annyira ellentmondásban levők és látható szigorúságuk dacára olyannyira hajlíthatok, hogy mindig ítélkezhetünk a méltányosság alapján.

– És így tesznek?

– Soha, mert a méltányosság alapján ítélkezve felelősséget vesz magára az ember, amit senki sem akar tenni.

– Helyes!

– Talán.

Ezt a felelősségtől való rettegést jól látjuk Beccaria híres tételében. A törvény betűjén nyugvó ítélet mellett foglal ebben állást, olyan bíró mellett, aki az ítéletét az alá bocsátott eset és a törvény szövegének egyszerű összehasonlítása alapján hozza, olyan bíró mellett, akinek „csak szemei vannak”. Nos, mindenképp, nem is mondok ellent, de nézzük csak, hogy mennyire fél a törvény szelleme szerint való ítélkezéstől és hogy mindenekfelett miért fél attól:

Semmi sem veszélyesebb, mint ezen általánosan elterjedt alapelv: tanácsot kell kérni a törvény szellemétől; ennek az elvnek az elfogadása annyi, mint az összes gát lerombolása és a törvényeknek a vélemények áradatába való dobása. Minden ember a maga módja szerint formál nézetet: a törvény szelleme tehát a bíró jó vagy rossz logikájának, könnyű vagy nehéz emésztésének, a vádlott gyengeségének, a bíró szenvedélyei hevességének, a sértettel való viszonyainak, egyszóval mindazon apró okoknak eredménye, amelyek megváltoztatják a jelenségeket és eltorzítják az ember tárgyilagosságát. Ha elfogadnánk ezt az elvet, a polgár felfogásának megváltoztatását látnánk, amikor egyik bíróságtól a másik elé járul, a szerencsétlenek élete pedig bírájuk helytelen érvelésének vagy rossz kedélyállapotának könyörületétől függene. Azt látnánk, hogy ugyanazon bűntényeket, ugyanazon törvényszékek, különböző időben különbözőképpen bocsátják meg, mert ahelyett, hogy meghallgatnák a törvények állandó és megváltoztathatatlan szavát, átengedik magukat az önkényes magyarázatok csalfa állhatatlanságának.

Mi sem jogosabb és ismétlem, hogy előnyt adok a törvény passzív alkalmazásának, a méltányosságon nyugvó ítélet, sőt még a törvény szelleme szerint hozott ítélet felett is. De még azt is jól figyeljük meg, hogy mitől fél Beccaria: a bírónak a perbe való intervenciójától. Azt akarja, hogy a bíró ne legyen más, mint lajstromozó gép, de ne legyen érvelő ember, ne legyen olyan, aki emészt, akinek szenvedélyei vannak, aki barátkozik, aki véleményt változtat; jó, rendben van; és ne legyen olyan sem, aki megérzi az árnyalatokat, amelyek egyik és a másik bűntény között vannak, és amelyek a törvény szövege szerint azonosak, de nem egészen azonosak az igazság szempontjából; és hogy ne mérlegelje azon kisebb-nagyobb veszedelmeket, melyek a társadalmat veszélyeztetik és ne legyen egyéb, mint valamely esetre vonatkozó törvény szöveghez gépiesen alkalmazkodó ember.

Miért? A vádlott érdekében, feleli Beccaria mondása. Lehetséges, de még inkább a bíró érdekében, aki ezzel felszabadul és megkönnyebbül az ítélkezés nagy terhétől. Mit akarnak? Felelőtlenek akarnak lenni.

Csatoljuk ehhez még azt is, amiről észreveszi az olvasó, hogy ismétlésbe esem, de amiről azt vélem, hogy sohasem ismételhetem eléggé. Vajon ki nevezi ki Franciaországban a bírákat? A fejedelem. És ki fizeti őket? A fejedelem. Ki intézi az előmenetelüket vagy ki hagyja örökre őket a legalsóbb állásokban? A fejedelem. Tehát „a fejedelem aktusa”, vagyis a kormány akarata uralkodik felettük, ők pedig a kormány akarata szerint ítélkeznek, kivéve azon ügyeket, ahol a kormány nincs érdekelve. Erre csupán egy szó használatos Franciaországban: a kormány ítélkezik felettünk.

Nem így volt a régi rendszer alatt, mivel a bírák tulajdonosai voltak hivatalaiknak, következésképpen függetlenek, mert nehezen van más eszköze annak, hogy a bíró független legyen, mint az, hogy tulajdonosa legyen saját hivatalának. A hivatalok megvásárolhatósága volt a bí¬róság függetlensége. Tudjuk, hogy Montesquieu miként védelmezte ezt és miként támadta meg Voltaire Montesquieu-t e pontra nézve.

Montesquieu ezt mondta:

A hivatalok elárusíthatósága jó a monarchikus államokban, mert mintegy családi mesterséggé teszi azt, amit nem akartak elvállalni az erény alapján.

Voltaire így kiált fel:

Az igazságszolgáltatás isteni hivatása, az emberek vagyonáról és életéről való rendelkezés családi mesterség legyen?!

Amire ezt válaszolom: nem ez a legfőbb indoka Montesquieu véleményének, de ez az indok távol áll attól, hogy lebecsülhető és vállvonogatással elintézhető legyen. Itt egész egyszerűen egy arisztokratikus eszmével állunk szemben, amelyre nézve Voltaire, a nyakas despotista, sohasem értett meg semmit. Montesquieu ezt akarja mondani: az elárusíthatóság ítélőbírói hivatalt ad egy családnak; íme, az atyáról fiúra átszálló bíróság. Ezen nyugszik az egész arisztokrácia. A római szenátoroknál, a velencei szenátoroknál azon isteni hivatás, hogy őrködjenek az állam érdekei felett, családi mesterség, és ez határozottan azért van így, mert jól van betöltve. Nem csodálkoztok azon, hogy az az isteni foglalkozás, amiben a csatamezőn kettévágja valaki az embert, családi mesterség? Pedig semmi más a francia nemesi osztályban és elég ragyogó módon töltötték be. Itt nincs más dolog, és mindez benne foglaltatik Montesquieu beszédében, ami a világon a legtermészetesebb annak, aki tudja, hogy mi az arisztokrácia.

Így folytatja Montesquieu:

Ez a megvásárolhatóság sokkal állandóbbá teszi az állami hivatalokat. Suidas nagyon helyesen mondja, hogy Anasztasziosz a császárságból az arisztokráciának egy faját alkotta meg azzal, hogy eladta az összes bírói hivatalt.

Voltaire nem emeli ki ezeket a sorokat, határozottan azért, mert tartalmazzák Montesquieu összes gondolatát és ezen gondolatokban az rejlik, amibe Voltaire nem képes belehelyezkedni. Állami rendek az ő számára nem léteznek és nem szabad létezniük; nem szabad lennie másnak, csak abszolút hatalmú királynak és egyenlő alattvalóknak. Mondani sem kell, hogy következésképpen az, ami rendet teremt és megfékezi az abszolutizmus fantáziáit, Montesquieu szerint jó dolog, Voltaire szerint pedig gyűlöletes dolog. És miután Voltaire nem hozza fel ezt a jelentős szöveget, ez kétségtelenül azért történik, mert így szól magában: „Egyre megy, ez Montesquieu arisztokratikus vesszőparipája; nem is szükséges erre figyelmet fordítani. Gyerünk tovább.” És sokkal könnyebb volt mellőzni azt, mint magát a kérdés alapját vitatni, amely fennforog, nevezetesen hogy jó-e vagy rossz az arisztokratikus uralom. Montesquieu annak beismerésével folytatja, hogy Platón képtelen elviselni a hivatalok ezen elárusíthatóságát, azt állítva, hogy ez annyi volna, mintha valakinek a hajójában kormányossá tennék a leggazdagabbat; de megjegyzi, hogy Platón a köztársaság polgáráról és ő, Montesquieu, a monarchia alattvalójáról beszél.

Tehát amikor egy monarchiában a hivatalok nem adhatóak el a törvény folytán, mégis az udvaroncok szegénysége és kapzsisága fogja azokat elárusítani és a véletlen jobb döntést fog hozni, mint a fejedelem.

Montesquieu itt helyes úton jár: választani kell a hivatalok megvásárolhatósága és a bírák megvásárolhatósága közt. Ha a bíró tulajdonosa hivatalának, nem vásárolható meg többé; ha a hivatalt adták neki, megvásárolható lesz. Először is, hogy megszerezze azt, gyakran annak megvételére lesz kényszerítve, nem a tulajdonostól, minthogy ilyen nem lesz, hanem a minisztertől, aki azzal rendelkezik, vagy az emberektől, akik a miniszterre befolyással bírnak; azután, hogy megtartsa ezt a hivatalt, vagy hogy egy fokkal szebbet és jövedelmezőbbet szerezzen magának, mindig azok rendelkezésére fog állni, akik neki a hivatalt adták, és isteni mestersége szolgamesterség lesz. Választani kell a hivatalok megvásárolhatósága és a bíróságok megvásárolhatósága (vagy ami ugyanaz a dolog: szolgasága) között.

Voltaire, úgy látszik, nagyon kitérően felel, mint mindig, mivel szem elől téveszti a kérdés magvát, vagy mivel az abba való elmélyedés nem felel meg könnyed természetének.

Miért legyen Franciaország az egyedüli monarchia az egész világon, amely be legyen szennyezve a hivatalok megvásárolhatóságának törvénybe iktatott szégyene által? Miért kellett várni tizenegy évszázadot erre a rendkívüli visszaélésre? Elég jól tudjuk, hogy ezt a szörnyszülöttet egy király szegénysége és pazarlása szülte, valamint némely polgár hiúsága, akiknek atyjuk pénzt halmozott össze. Mindig tehetetlen lármával ostromolták ezt a visszaélést, mivel kárpótolni kellett volna a hivatalok vételárát. Ezerszer többet ért volna eladni az összes zárdák kincseit és az összes templomok ezüstjét – mondja egy bölcs jogtudós – mint eladni az igazságszolgáltatást. Amikor I. Ferenc elvette Szent Márton ezüst sisakrostélyát, senkivel szemben sem követett el igazságtalanságot; Szent Márton egyáltalán nem panaszkodott, igen jól nélkülözte sisakrostélyát. De nyilvánosan eladni a bírói hivatalt és megesketni a bírót, hogy ő azt nem vásárolta, ez szentségtörő ostobaság volt, egyike divatos szokásainknak!

Mellőzve a rossz tréfákat, ebben a szövegben csupán ez foglaltatik: az igazságszolgáltatás elárusítása szörnyűség. Tehát pontosan az, amit Montesquieu mondott, nevezetesen az, hogy az igazságszolgáltatás jogának megvétele az egyedüli eszköze annak, hogy az ne adassék el; mert ha te veszed meg az eladás jogát, te vagy annak tulajdonosa és semmi okod sem lesz többé arra, hogy eladd ítéleteidet és egyáltalán nem is adod el azokat; ellenben, ha nem vagy tulajdonosa hivatalodnak, szünet nélkül vásárolod azáltal, hogy olyan ítéleteket hozol, amilyeneket óhajt az, aki neked a hivatalt adta; szünet nélkül megvásárolod, ítéletekkel fizetve azt meg. Vagy a hivatalok elárusíthatósága, vagy a bírák megvásárolhatósága.

Voltaire oly kevéssé érti a kérdést, hogy a jogszolgáltatás eladásának hívja azt, ami határozottan megakadályozza, hogy eladásra kerüljenek az ítéletek.

Ami az ő igen jogos megjegyzését illeti, hogy a francia monarchia volt az egyetlen Európában, ahol a bíróság tulajdonosa volt a hivatalának, az nem szörnyűség, az felsőbbrendűség. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Európában egyedül a francia bíróság volt külön rendje az államnak. Minden más országban a bíróság hivatalnokok testülete volt, mint a vámszedők. Nem ítélkezik, a kormány ítélkezik rajta keresztül. Ezekben az országokban nincs elkülönítés a végrehajtó hatalom és a bírói hatalom közt; tehát (az 1789. évi Emberi és polgári jogok nyilatkozatának 16-ik cikkben foglalt kijelentése alapján) despotizmus van. De Voltaire részére éppen a despotizmus a helyes. És kétségtelenül ez választja őt el Montesquieu-től, aki előtt a despotizmus szörnyűség és aki, miután a bíróság függetlenségében látja a despotizmus egy fékét, bármiféle történeti eredete legyen is ennek a függetlenségnek, ki van elégítve, ha a bíróság független.

És ha megbotránkozással azt mondanátok neki, hogy csak Franciaországban az, képes volna azt felelni, hogy ez azért van, mert Franciaország Európának nem az utolsó, hanem az első országa.

„Az utolsó! – kiáltana fel Voltaire – mert ez az ország az, ahol a despotizmus leginkább meg van gátolva.”

„Az első! – felelné Montesquieu – minthogy ez az ország az, ahol a legkevesebb despotizmus van.”

Amikor a vitatkozás visszatérítette mindkét vitatkozót egész pontosan az eszmék kiindulási pontjához, akkor megszűnik; ez az egyedüli eredmény.

Ugyanezen kérdéshez még hozzákapcsol némely dolgot Montesquieu, amire Voltaire semmit sem válaszol:

Végül, a gazdagság által való felemelkedés módszere inspirálja és fenntartja az ipart, amire a kormánynak (a monarchiának) nagy szüksége van. ’Tunya, mint egy spanyol,’ tartja a mondást; Spanyolországban az összes hivatalt adományozzák.

Ez magyarázatra szorul, mert rosszul van megírva; Montesquieu ezt akarja mondani: egy atya szorgalmas és vagyont szerez. Hogy vagyont igyekezett szerezni, ez azért történt, hogy fiának egy igazságszolgáltatási hivatalt szerezzen és hogy fia ily módon emelkedjen a társadalmi hierarchiában. Íme, a szorgalom egy szép ösztönzője. Azokban az országokban, ahol nem így jut el az ember az egyik osztályból egy magasabb osztályba, nem dolgoznak, intrikálnak. „Tunya, mint egy spanyol.” Ott adományozzák a hivatalokat; ezentúl nem dolgoznak, hogy megvásárolják azokat, hanem kérik őket.

És miként azokkal szokott megtörténni, akik egyszerre rendelkeznek összes ideáik felett, Montesquieu itt adja meg az összes uralom általános eszméit. A világ legnagyobb országai azok, amelyekben egy, a hagyományokhoz igen ragaszkodó, de mindig nyitva tartott arisztokrácia van, amelyet állandóan megújít az alsó néposztályokból származó aktív és energikus rész beözönlése.

Tehát Franciaországban három arisztokrácia van: a nemesség, amely a legkevésbé, de még mindig nyitott, minthogy a király képes nemeseket kreálni és kreálja is őket; a teljesen nyitva tartott papság, minthogy nem örökösödés, hanem kooptáció által egészíti ki magát, vagyis a választásos örökösödés egy fajtájával; a magisztratúra, amely félig örökletes, félig megvásárolható olyan emberek által, akik munkával pénzt szereztek. Ez a három arisztokratikus rend alkot egy olyan arisztokráciát, amelyet, mivel igen nyitva tartott, szó szerint a legjobbak alkotnak. Nincs Franciaországnál értelmesebben és szerencsésebben alkotott arisztokratikus ország.

Íme, amire Voltaire nem felelt, minthogy attól kezdve, amikor arisztokratikus doktrínáról volt szó, többé semmit sem értett meg. De jól látjuk Montesquieu a hivatalok eladhatására vonatkozó összes ideájának együttességét.

Mirabeaunak ezt kellett mondania később:

Az államban nem szabad másoknak lenni, mint koldusoknak, tolvajoknak és államilag fizetetteknek.

Ez a tiszta szocialista doktrína; ez kizárja a tulajdonost és a független munkást, mert nem bérmunkás, sem tolvaj, sem koldus. Nem lesz többé független munkás; lesznek ugyan munkások, de őket az állam fizeti.

Ez az a doktrína, amelyre Montesquieu előre ezt felelte volna:

Valóban! Nekem, aki nem vagyok szocialista, nekem, aki nem akarok olyan kormányt, amely mindent tesz, amely mindent képes tenni és amelytől minden függ, nekem, aki szabad akaratok által korlátolt és elgátolt kormányt akarok: független munkások kellenek, akik tulajdonra törekednek, akik azt elérve, elérik általa a saját maguk által megszerzett és az államtól független, nem pedig az állam által adományozott társadalmi szerepköröket. Példának okáért ilyen a szorgalom és a munka által megszerzett bíróság. Az én nagy társadalmi hatalmú bíróságaim nem lesznek sem koldusok, sem tolvajok, sem fizetettek. Érdekemben áll, hogy ne legyenek fizetettek, mert ha fizetettek volnának: koldusok lennének. Koldusok is képesek helyesen ítélkezni, de az olyan perekben, ahol a kormány egyes emberrel áll összeütközésben, a kormány segélyezettjei talán nem teljes részrehajlatlansággal ítélkeznének.

Montesquieunek ezen eszméit a Törvény Szelleme közzététele után három évvel majdnem eredetibb módon és határozottabb erővel, mint maga Montesquieu, tartotta fenn egy fiatalember, Angliviel de La Beaumelle, akinek kalandos és nagyon rendellenes élet jutott osztályrészül, de aki huszonöt évével sokat ígért. Mes Pensées (Gondolataim) című első munkájában ezt mondja La Beaumelle:

A hivatalok elárusíthatósága miatt minden jó francia zúgolódott. A fejedelmek kapzsisága és az idők kényszere hozták be, majd ugyanezen okok tartották meg és tartották fenn azt. Fájdalom, hogy ez nem a politika érdeme és dicsősége, mert ez remekműve volna. Csodálatos dolog, hogy létezhetett egy nemzet, amelynél a bíráskodás joga vevőre talált és ahol az ítéletek nem eladók, ahol a hivatal szorgalomra buzdít [Montesquieu szövege ismét szóba kerül] és ahol a hivatalok nincsenek lealacsonyítva [és nem is lehetnek, mivel a hatalom nem önkényeskedhet felettük]. A bírósági hivatalok ezen elárusíthatósága Franciaország állami rendjének legfőbb java.

A forradalom a központi hatalomhoz csatolta a bíróságot, vagyis megszűntette az államnak ezen osztályát, miként megszűntette a két központot; és elhatározta, hogy a jövőben az legyen a végrehajtó hatalom, amelyik ítélkezik. Ez nagy haladás, ha a despotizmus felé törekedünk, amint hiszem is, de nagy visszafejlődés volt, ha a szabadság volt a cél.

Tehát visszatérve a felelősség ezen kérdésére, amitől semmiképpen sem távolodtunk el – miként az olvasó látni fogja – a felelősség szempontjából mit tett az új uralom? Az egyik felelősséghez hozzácsatolt egy másikat. A régi uralom bírái kevésbé voltak fedezve, mint az újak, mert igaz, hogy a törvény szerint ítéltek, de kevésbé szigorúan, mint az új uralom bírái, miként kimutattuk. A létező kormány bírái teljesen fedezve vannak a törvény által, amely határozottabb, kevésbé sokféle, kevésbé alkalmas az interpretációra; nekik egyszerűen a jogot kell kijelenteniük, a jog felelős. Tehát ehhez a felelőtlenséghez hozzákapcsolódik az, hogy mivel ezek a bírák az ítélkező kormányhatalom, és mivel a kormány előírja nekik, hogy milyen módon ítélkezzenek, azon mód szerint kötelesek ítélkezni és nem ők, hanem a kormány a felelős.

Idézni szokták azt a magasállású bírót, akit a parlamenti bizottság egy, a törvénnyel teljesen ellentétes eljárási művelet iránt hallgatott ki; ezt felelte: „a fejedelem dolga.” Szigorúan elítélte a közvélemény. Miért? Nem tett egyebet, mint felmentette magát egy felelősségtől, amelyet visszahelyezett oda, ahol az a kormányrendszer szerint van. Mondhatta volna: „a kormánytól rendeletet kaptunk és engedelmeskedtünk ezen rendeletnek. Ez árulás? Miben? Állami rend vagyunk? Egyáltalán nem. Közvetítő testület vagyunk a fejedelem és a nép között, miként Montesquieu mondta? Egyáltalán nem. Maga az ítélkező nép vagyunk, mint az athéni heliasták? Egyáltalán nem. A szenátorok és lovagok delegáltjai vagyunk, ahogy Róma egymást követő bírói voltak, következésképpen egy állami rend képviselői vagyunk? Semmiképpen. A nép által megválasztott praetorok vagyunk, mint az Rómában volt? Semmiképpen. Minket a kormány nevez ki, fizet, léptet elő, avagy otthagy a pálya kezdetén; mi a kormány igazságügyi tisztjei vagyunk; nem vagyunk egyebek, mint eszközök; midőn a kormány maga akar ítélkezni, és ehhez nyilvánvalóan joga van, ettől kezdve nincs más teendő, mint hallgatni. Ezt tettük. Azon tény által, amely bennünket azzá tett, amik vagyunk, teljesen felelőtlennek erezzük magunkat. Franciaországban, az első uralkodóház idején, ha a prévôt (bírósági elöljáró) valakit felszólított a megjelenésre és ha az nem jött el, elment hozzá és ezt mondta neki: „hivattalak téged és te nem tartottad méltónak eljönni. Indokold ezen lebecsülést,” és megverekedtek. Íme, olyan emberek, akik rettenetesen felelősöknek érezték magukat. Gondoljátok, hogy nekünk is hasonlóképpen kellene cselekednünk, mikor a kormány parancsol és rendeletéit nem tartjuk kellemeseknek? És milyen jogon? Mi nem mondhatjuk neki: ’Ki tett téged fejedelemmé?’ De ő mondhatja nekünk: ’Ki tett meg téged bíróvá?’ Mi függő helyzetű delegált hatalom vagyunk a hatalmunk visszavételének örökös lehetősége mellett az által, aki azt nekünk nyújtotta. Végeredményben függésben vagyunk, következésképpen felelőtlenek vagyunk, ami által nem vagyunk elvarázsolva, minthogy nem rendelkezünk a középkor prévôtjainak becsületérzésével.”

Még egy másik példája a felelőtlenség azon érzésének, amellyel a francia bírák határozottan rendelkeznek attól fogva, hogy olyan ügyről van szó, melyben érintett a politika. A francia püspököknek 1910-ben a hívekhez intézett egy levele nem tanácsolja sok indokból a világi iskolákat, többek között azért, mert olyan világi iskolák vannak, ahol a kisfiúk és leányok együtt vannak éppen úgy az osztályban és a tanulás alatt, mint a szünórák alatt. Tanárok egy társasága pert indított a levél aláírója, Mgr. Luçon bíboros ellen. Első alkalommal a tanárok javára ítéltek; megfellebbezték; a fellebbviteli törvényszék – a párizsi törvényszék, 1911 január 14-én – újból elítélte Luçon bíborost. Indokainak egyike ez:

Tekintettel, hogy azok [a püspökök levelében foglalt vádak] különösen a vegyes iskolákra [écoles mixtes] vonatkoznak, hogy a különböző nemű gyermekek együtt tartása ott meg van engedve, miközben a fellebbező [Luçon bíboros] nagyon jól tudja, hogy úgy az osztályban, mint a szünórák alatt a fiatal fiúk és leányok el vannak különítve egymástól és egyetlen iskola sincs megépítve és engedélyezve ezen feltétel teljesítése nélkül.

Az indoklás szövege által – „miközben a fellebbező nagyon jól tudja” – a párizsi törvényszék valósággal hazugsággal vádolta meg Mgr. Luçon bíborost és mint hazugot ítélte el. A La Croix hírlap azonnal vizsgálatot ejtett meg (1911 januárban), hogy megtudja, voltak-e valóban olyan vegyes világi iskolák, ahol a különböző nemű gyermekek együtt lehettek. Nem talált, csupán kétszázat, amelyeket részletesen megnevez.

Volt itt egy különös részlet. Éppen azon községekben, ahol a különböző nemű gyermekek együtt voltak, a dolog ekként történt: a tanító magához vette a nagyfiúkat és a nagylányokat, a tanítóné pedig a kisfiúkat és kislányokat, tehát megtörtént az elkülönítés, de úgy, mintha arra törekedtek volna, hogy a kohabitációt a lehető legveszélyesebbé tegyék. Bizonyos, hogy ez az abszurditás minden rossz szándék nélkül való volt, de végül is megtörtént.

A kohabitáció mindenesetre fennforgott és Mgr. Luçon nem hazudott, a párizsi törvényszék pedig hibásan jelentette ki őt hazugnak. Mielőtt ilyen könnyen hazugnak jelentette ki őt, mit kellett volna tennie a párizsi törvényszéknek? Vizsgálatot kellett volna foganatosítania, olyan vizsgálatot, mint amilyet a La Croix újság ejtett meg időközben. Miért nem foganatosította ezt a vizsgálatot? Miért elégedett meg, miként ítéletének a szövege határozottan megjelöli, az iskolaépületek terveivel, amelyeket vele a közoktatásügyi miniszter közölt, mintha ezek a tervek bizonyítanának valamit az eljárásra nézve, amit az azok alapján épített iskolaépületekben gyakorolnak; mintha azért, mert a ház egyik részét a tanítónénak, a másik részét pedig a tanítónak tartják fenn, a tanító nem vehetné magához a maga házrészébe az összes nagy gyermekeket nemük megkülönböztetése nélkül, a tanítóné pedig az összes kisgyermekeket nemükre való tekintet nélkül; ami valóban gyakran így is történt? Végül pedig, miért nem foganatosított a párizsi törvényszék vizsgálatot és miért jelentette ki olyan könnyedén Luçon bíborost hazugnak?

Azért, mert amint politikai ügyről van szó, a francia bíróság nem érzi magát többé függetlennek. Szerinte ebben az ügyben a kormánynak kell ítélkeznie és ő nem lehet más, mint a kormány szócsöve.

Úgy tűnik nekem, hogy ezt az eljárási módot a maga lényegében mutatjuk be és ebből tényleg mindenki láthatja a törvényszék eljárását. Itt ténykérdés forog fenn, tehát vizsgálatot kell foganatosítani; a törvényszék egyáltalán nem tette azt, de minthogy politikai ügyről van szó, a kormányra tartozónak tekinti az ügyet és ezt mondja: „beszéljen a kormány,” és tanácsot kér a közoktatási hivataltól. A közoktatási hivataltól ezt feleli: „legendák, mesék, hitrege; itt vannak az iskolaépületek tervei; látják, miszerint fizikailag lehetetlen, hogy itt a két külön nem kohabitációja lehessen.” „Világos,” feleli a törvényszék. Miért mondja, hogy „világos”, miért nem teszi fel a kérdést, hogy dacára a terveknek, nincs-e meg valósággal valahol az elméletileg lehetetlen kohabitáció? Azért, mert helyette a kormány ítélkezett; nem gondoskodott saját szemeivel való értesülésről; ítélkezett; ez politikai ügy volt, a kormányra volt tekintettel és az ítélet a kormány véleménye, óhaja, szeszélye vagy tendenciája volt; nem volt más feladata, mint megszerkeszteni azt. Mgr. Luçon hazudott, mert a kormány óhajtani látszott, hogy kijelentessék, miszerint Mgr. Luçon hazug volt. A bíróság felelőtlensége a XIX. és XX. század bírósága előtt minden politikai ügyben jogelvként látszik fennforogni.

De más is van – vagy éppen annyi – ugyanezen ügynél. Mgr. Luçon védelméül előterjesztette Hannotin mesternek, az államtanács és a semmítőszék ügyvédének véleményét és ugyanezen véleménye Hannotin mesternek az, amelyre 1911. jan. 4-i ítélete támaszkodik a párizsi törvényszéknek, hogy elítélje Mgr. Luçont. És hogy rátámaszkodjék erre, idézi azt és íme, a mód, amely szerint rátámaszkodik és amely szerint azt idézi:

Megfontolva... hogy a nevében [Mgr. Luçon nevében] felmutatott vélemény különben is kijelenti, hogy a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak egymástól különítve; és hogy ekként az ügyiratnak maga ezen töredéke által a vád [mely a püspökök levelében foglaltatik, a különnemű gyermekeknek a vegyes iskolákban való együtt tartására nézve] helytelennek és jogtalannak ismertetik el...

De hát mondta ezt a véleményében Hannotin mester? Mondta, hogy a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól? Ha mondta, akkor különös módszere lett volna arra, hogy védelmezze Mgr. Luçont; különös módszere lett volna arra, hogy védőbeszédet tartson mellette; mit tett volna, ha vádat akart volna emelni? De végül is lehetséges, hogy mondta, néha az igazság ereje vádoló nyilatkozatot adat ki attól, aki védelmezni akar, és igazoló nyilatkozatot attól, aki vádolni akar; lehetséges, hogy mondta, de végül is mondta-e? Én Istenem! határozottan az ellenkezőt mondta. Ezt mondta:

Amit a pásztorlevél szem előtt tartott, az nem a tanyai iskola volt, ahol a tanító vagy tanítóné egyszerre tanítja az egymástól gondosan különválasztott leányokat és fiúkat, hanem azon iskola, ahol szándékosan, rendszeresen... van a két nem együtt tartva.

Íme, ezt mondta Hannotin mester; a pontosság lelkiismeretességével és igazságosságból is mellőzte a szegény kis tanyai iskolákat, ahol akár egy tanító, akár egy tanítóné, hat kis fiúból és négy kis leányból állván az osztály és egymaga lévén, majdnem kényszerítve van feltartani és képes is feltartani akár az osztályban, akár a szünórán az elkülönítést, és tényleg fel is tartja azt; azon igen számos iskolára célzott – miként a La Croix vizsgálata bebizonyította – ahol szándékosan, rendszeresen (miért? kényelmi szempontból) a tanító és tanítóné – ketten lévén – a különneműeket együtt tartják, a tanítóné magához veszi a nagyon fiatal kisfiúkat és kislányokat, a tanító pedig az előrehaladottabb korú kisfiúkat és kislányokat.

Hát mit tesz a törvényszék? Elkülöníti a mondatnak azon tagját, ahol Hannotin mester meg teszi az engedményt, amit tennie kellett, és nem veszi számba a mondat azon tagját, ahol a kritika van, és azt konkludálja, hogy elismerte Hannotin mester, miszerint az iskolákban a nemek szigorúan el vannak különítve egymástól; és kinyilatkoztatja, hogy elismerte, miszerint a nemek minden iskolában szigorúan el vannak különítve egymástól.

Jegyezzük még meg, hogy ahhoz, hogy ekként konkludáljon és ekként nyilatkozzon, kényszerítve volt megváltoztatni a macskaköröm közé tett szöveget, nemcsak az idézetet csonkítva meg, de egymásután meg is változtatva azt. Mert miként idéz? „A tanyai iskolákban a lányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól”, az, amit a pásztorlevél szem előtt tartott, nem a tanyai iskola, ahol egy tanító tanítja egyszerre az egymástól gondosan elkülönített leányokat és fiúkat, hanem az az iskola, ahol... „az ellenkezőnek van helye.” Úgy, hogy egy kifejezést, mely magában véve azt jelenti, hogy vannak kifogástalan iskolák és vannak igen megróhatok, egy olyan kifejezéssel helyettesít, amely azt állítja, hogy minden iskola kifogástalan.

Íme, a szöveg elszigetelése által, majd még azonfelül a szöveg megváltoztatása által, melyet már elszigetelve eltorzítottak, oda jutnak, hogy valakivel nemet mondatnak, aki valójában igent mondott. Vannak esetek, amelyek sajnos sokszor előfordulnak és amelyeknél fájlalom, hogy nem lehetek Pascal.

Hát némelyek efelett méltatlankodnak és azt kiáltják, hogy a francia bíráknak nincs erkölcsi érzékük. Ez tökéletes és teljes tévedés. Annyi erkölcsi érzékkel bírnak, mint bárki, de sajátos fogalmuk van a bíróságról. Úgy tekintik a bíróságot, mint a kormány szervét, mint annak egy részét. A kormány nevezi ki, fizeti a bíróságot, részét képezi annak; ő az ítélkező kormány. Tehát mindazon ügyekben, amelyekben a kormány nincs érdekelve, igazságosan és jogászilag ítélkezik; de mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve, a kormány véleménye szerint ítélkezik és amiként azt előre kikérte, megkapta vagy feltételezte; az ilyen ügyben nem ítélhet saját maga és nem ítélhet a maga feje szerint; egyenesen a hatalom ítél, egyszerű szócsőnek használva a bíróságot.

Ellenvethetik, hogy ez azt jelenti, hogy a kormány csak akkor bíráskodik, amikor bíró is, ügyfél is. Hát persze. Amikor nem ügyfél, bocsáthat más bírákat a maga helyére, de ha ügyfél, ő maga ítélkezik, ugyanis mások nem adnának talán neki igazat, ami megengedhetetlen. Mit jelent ez? Én, bíróság, aki részét képezem a kormánynak, nem engedem meg, hogy a kormánynak ne legyen mindig igaza, mert a kormány én vagyok. Nem lehet tőlem azt követelni, hogy saját magamat ítéljem el.

De ebből az következik, hogy mindazon ügyben, ahol egy egyén vagy egyének csoportja áll szemben az állammal, már eleve az van elítélve.

Világos.

Nem volna jobb, ha ez másként volna?

Talán, de hogy ez másképpen lehessen, az kellene, hogy létezzen egy hatalom az állam és az egyén között, és éppen ez nincs. Amit szerveztek, az a bírói és a végrehajtó hatalom zűrzavara. Ám legyen, igen jól ítélkezik mindazon ügyekben, amelyek nem érintik, de mindazon ügyekben, amelyek érintik, a maga érdekében ítélkezik. És mivel mi össze vagyunk zavarva vele, ő mi vagyunk, tisztán és egyszerűen felkérjük, hogy a mi helyünkön ítélkezzen, hogy ne vessék szemünkre – ami kis újságírók gyermekjátéka lenne – indokaink sajátosságát, amikor politikai ügyről van szó.

Attól kezdve, amikor olyan ügyekről van szó, ahol a kormány érdekelt, hát értsétek meg, mi nem vagyunk többé bírák, mi a király emberei vagyunk, a fejedelem emberei, mi ítélkező kormány, vagyis magát védelmező kormány vagyunk és indokaink éppen olyanok, mint a minisztérium politikáját védelmező és annak részét képező tárca nélküli miniszter beszédei, akinek bizonyára nem fogják szemére hányni hibás következtetéseit, álokoskodásait, megcsonkított idézeteit, szövegferdítéseit és inverzióit.

Íme, ez igen jó okoskodás, de hát mi ez? Ez a bírói felelősségnek a bírák válláról a kormány vállára való igen kényelmes áttétele, legalábbis mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve. Íme, egy felelősség, amely legalább e pontra nézve nyeresége a modem bíróságnak, szemben a régi uralom bíróságával. Jegyezze meg az olvasó, ha visszaemlékezik arra, amit fentebb mondtunk, hogy ez legalábbis két felelősséget hoz létre. Tehát a bírói hatalomra nézve két felelőtlenséget: a törvény szigorú alkalmazása okából az automatikus jogszolgáltatás okából való felelőtlenséget, és a függőség okából való felelőtlenséget az autonómia hiánya miatt, a központi hatalom mellett.

Amint annak el kellett következnie, be is következett, hogy ezen két felelőtlenség egymás fölé helyezkedik és egyik a másikhoz csatlakozik. Megtörténik az is, hogy összeütközésbe jutnak egymással. A felelőtlenségek összeütközése, nem a kötelességek, hanem a kötelességek hiányának összeütközése, ami különös dolog. Ezt tökéletesen így lehetett látni. 1906. év júliusában a semmítő törvényszéknek kellett egynél többször ítélkeznie Dreyfus kapitány ügyében. Ha őt a második haditanács által tévesen elítéltnek találja, a törvény szerint nem tehetett egyebet, mint visszautalja egy harmadik haditanács elé. Van ugyan egy cikk (a büntetőperes eljárásról szóló törvénykönyv 445. cikke), amely visszautalás nélkül engedi meg a megsemmisítést, amely azonban nem alkalmazható, amikor még életben levő elítéltről van szó és csak arra az esetre, ahol az ügyből többé semmi sem áll fenn, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető. Például ha azzal vádoltak volna, hogy megöltem Pált, és ezért elítéltek volna, és ha időközben bebizonyult volna, hogy Pál öngyilkos lett, nincs többé semmi rám nézve vagy bárkire nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek minősíthető volna. De ez a cikk nem alkalmazható a Dreyfusügyre, mert az, hogy Dreyfus ártatlan, lehetséges volt, de hogy 1894-ben az árulás ténye fennforgott legyen, az sem vitás nem volt, sem vitatva nem volt és fennállott; másrészt mivel Dreyfus életben volt, a 445. cikk által megjelölt kifogás nem forgott fenn.

És mindezen indokok miatt a semmítő törvényszék törvényesen nem tehetett mást, minthogy Dreyfust egy harmadik haditanácshoz utalja. Ugyanezt mondta Manau államügyész az első felülvizsgálat folyamán, jóllehet kedvező érzülettel volt Dreyfus iránt:

Ahhoz, hogy lehetséges legyen Dreyfus ártatlanságát kijelenteni először nekünk (közvádlónak), azután önöknek (bíráknak), (nekünk hic et nunc) az kellene, hogy Dreyfus halott legyen... A törvény erre nézve semmi kétséget sem hagy fenn. Elegendő azt ismerni és hogy megismerjük, olvasni.

A semmítő törvényszék tehát nem tehetett mást, mint meg nem semmisíteni az ítéletet vagy visszautalással megsemmisíteni.

Ámde a kormány már megelégelte ezt a vég nélkül való ügyet, sőt nem is volt szüksége arra, hogy ezt a semmítő törvényszéknek megmondja; a semmítő törvényszék ezt éppen úgy tudta, mint mindenki.

Tehát látjátok a két felelőtlenség összeütközését? Ha a törvényszék a törvényhez alkalmazkodik, akkor felelőtlen; „fedve vagyok a törvény által; támadjátok meg a törvényt, amit határoztam, azért mosom a kezeimet, mert a törvény határoz, és nem én”. Ha a törvényszék – a kormánynak vagy a kormány óhajának engedelmeskedve – nem engedelmeskedik a törvénynek, éppen úgy felelőtlen: „A kormány ágense vagyok, mosom a kezeimet azért, amit határoztam; ő ítélkezik az én számmal, nem én”.

– De megrontja a törvényt, ami éppen oly kevéssé van megengedve neki, mint neked, minthogy az senkinek sincs megengedve.

– Lehet, de mondjátok ezt neki, ne nekem.

A törvényszék tehát nagyon kényelmes helyzetben volt. De nem teljesen, mert ebben a különös összeütközésben, ha mindenfelé felelőtlen volt is, mégis legalább az alakszerűségben kellett megnyugtatnia a közönséget, a törvényt és a fejedelmet; mert ámbár a bíróság az új rendszerben nem egyéb, mint a fejedelem ágense, kell, hogy a törvény szerint, a törvény szövege szerint ítélkezzen.

Azután visszautalás nélkül akarta az ítéletet megsemmisíteni, ámbár a törvény szerint nem semmisíthette meg, csak visszautalással, mégis hogy visszautalás nélkül semmisítse meg, kitalálta, hogy rátámaszkodjon magára azon szövegre, amellyel a törvény azt megtiltotta. Ahelyett, hogy idézte volna a 445. cikket, amely ez: „Ha az ítélet megsemmisítése egy életben levő elítéltre nézve nem enged többé semmit fennforogni, amelyet bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni”, ezt hitelesíti: „Ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennforogni, amely az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás sem fog kimondatni”. Látjátok a különbségeket. Először is az ítélet szövegében ez van: „Az elítélt terhére”, ehelyett: „Egy élő elítéltre nézve”, ami nem mindenben ugyanaz a dolog.

Az élő szó kihagyásával az ítélet szerkesztője kétségtelenül el akarta fordítani az olvasó figyelmét azon ideától, hogy Dreyfus meghalt, mert szüksége volt erre azért, hogy lehetséges legyen a megsemmisítés visszautalás nélkül.

A „vádlottra nézve” kifejezésnek a vádlott terhére való megváltoztatása által az ítélet szerkesztője ki akarta kerülni ezen kevéssé franciás fordulatot: „bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni az elítéltre nézve” („étre qualifié crime au delit a l’égard de”), azon fordulatot, amelyhez az új szöveg kritikai módszere vezette, hogy mindenek felett jól meg akarta jelölni azt, hogy véleménye szerint semmi sem maradt fenn Dreyfusra terhelőleg.

A szöveg ily hűtlen visszaadása még a könnyebb fajtából való. A legsúlyosabb és a leglényegesebb az, ami abban állott, hogy ezen szavakat: „az elítéltre nézve”, ezen szavak után helyezi el: „nem enged semmit fennforogni, amit lehetne”, ahelyett, hogy elől hagyta volna, miként az a törvény szövegében van. Ez egy ú.n. invertatur, miként nyomdásznyelven mondják. Hát egy invertatur néha semmit sem változtathat meg a mondat értelmében, mint például ebben: „szűrdolmány” és „dolmányszűr”, de minden tekintetben meg is változtathatja azt és ez történik itt.

Ha ebben a mondatban: „ha az ítélet megsemmisítése egy élő elítéltre nézve nem enged semmit sem fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető”, ezen szavak: „egy élő ítéltre nézve” az ítéletre vonatkoznak, akkor a mondat ezt akarja kifejezni: „Ha egy élő elítéltre vonatkozó ítéletet megsemmisítünk és nem marad fenn többé semmiféle bűntett és egyáltalán semmi, bárki terhére sem”.

Ha pedig ebben: „ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit sem fennmaradni az elítéltre nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető”, ezen szavak: „az elítéltre nézve”, a fennmaradna szóra vonatkoznak, akkor ez ezt akarja kifejezni: „Ha a vádlott általunk többé nem tekintetik bűnösnek”.

A két értelem száz mérföldre van egymástól, annyira, hogy a törvény szerinti szöveg megtiltja a visszautalás nélküli megsemmisítést, a törvényszék által elfogadott szöveg pedig megengedi, és ez egy egyszerű inverzió által van így. Ez a szavakkal való bűvészkedés diadala; a semmítő törvényszék 1906 júliusi tagjai páratlan szemfényvesztők lettek volna.

Ezen pont felett vita volt. Charpentier Armand (1911 márciusi Annales de la Jeunesse Laique) írja: „Hogy a semmítő törvényszék bíráit hibával lehessen vádolni, a l’ Action Française nekik tulajdonítja az általuk elforgatva gyártott szöveget. Íme, amit nevetséges beszédmódján a l’Action Française „Talisman”-nak nevez:

Balfelől dőlt betűkkel van kiírva a törvénykönyv szövegében beírt négy szó, amelyeket a semmítőtörvényszék kihagyott. Jobbfelől pedig azon szavak vannak kiírva, amelyeket a szöveg egy másik helyére tett a törvényszék.

Tehát a törvényszék ítéletének ez az egyetlen helye – írja Charpentier – ahol a kérdésben levő törvénycikk szövege idézve található: „Tekintve azon érvek összességét, melyek a felülvizsgálatot megelőzték következik, hogy az új tények vagy a haditanács ismeretlen ügyiratai az elítélt ártatlanságát megerősítő természettel bírnak... és hogy vizsgálatot kell az ügy alapjára nézve megejteni és alkalmazni a büntetőper-rendtartást tartalmazó törvénykönyv 445. cikkének befejező szakaszát, amely szerint ha a kijelentett megsemmisítés egy élő elítéltre nézve nem enged semmit fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás nem fog kijelentetni”.

Elegendő – mondja tovább Charpentier – a balfelől levő hasábhoz visszatérni, hogy lássuk ezen idézet aggályos pontosságát. A l’Action Française követte el a hibát, amelyet a semmítőtörvényszéknek tulajdonít.

Tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék a törvény szövegét úgy idézte ítéletében, mint később Charpentier. De az is tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék ítéletének záradékában utal és támaszkodik ezen törvényszövegre és így idézi:

Tekintve végső elemzésben, hogy a Dreyfus ellen emelt vádból semmi sem áll fenn és a haditanács ítéletének megsemmisítése semmit sem enged fennmaradni, amit az ő terhére bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni, tekintve ennek folytán, hogy a 445. cikk alkalmazása mellett semmiféle visszautalást nem szabad kijelenteni...

Amiből nyilvánvaló, hogy a semmítőtörvényszék kétszer idézte a 445. cikk szövegét: először igen hűségesen, másodszor pedig, amikor határozata miatt rátámaszkodik, megváltoztatva. Azt mondhatnák, hogy azért, mert önmaga akarta megmutatni ezen kétféle idézés által, miként kellett volna neki ítélkeznie a törvény szerint és miként ítélt annak ellenére. És alapjában ez a véleményem és ez van a rendszeremben: a törvényszék meg akarta mutatni, hogy igen jól ismeri a törvényt, hogy előtte volt, hogy olvasta azt és hogy államérdekből ítélkezett annak ellenére. Az általam adott ezen magyarázat bizonyára a legkedvezőbb neki.

Még egy különös részlet: a Gazette des Tribunaux, az ítélet ezen szelleméről, ezen alapelvéről, nem tudom egészen, miként kell mondani, ezt bocsátotta előre (a jogtudomány számára):

Mikor egy határozat megsemmisítése, melynek felülvizsgálása kéretett, semmit sem enged fennmaradni, ami az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, a semmítőtörvényszék által semmiféle visszautalás kijelentése nem történhet a büntetőtörvénykezési eljárást tartalmazó törvénykönyv 445. cikke végső szakaszának szavai szerint. Ebből következik, hogy ez az igazi szövege a 445. cikknek, amely elrejtve marad az 1906 júl. 12-i ítélet egy szegletében és amely végeredményben a törvényben megmarad; de a megváltoztatott szöveg képezi a jogi álláspontot. Ez megnevettetheti Hérakleitoszt.

Annyi bizonyos, hogy a törvényszék egy olyan törvényt alkalmazott, amelyet ő maga gondolt ki. Maguk Dreyfus védői elismerik ezt, csakhogy talán indokoltan azt mondják, hogy csendet kellett teremteni és hogy a semmítőtörvényszék ekként érte el annak megvalósítását. Lehetséges. Ámbár ítélete újra életre keltette a polémiákat, de kikerült egy harmadik új pert a haditanács előtt és talán kissé nagyon is kedvezett azon le csendesítésnek, amely nem volt ellenére.

Csakhogy ami talán nem is volt célba véve: először, függőben hagyta örök időre és az egész történet számára a Dreyfus-ügyet, ahelyett, hogy lezárta volna; másodszor, elítélte Dreyfust.

Függőben hagyta, ahelyett, hogy lezárta volna az egész történet számára a Dreyfus-ügyet. Valóban, ezt fogják mondhatni örökké: „Dreyfust elítélte két haditanács, másrészről felülvizsgálatra utalta a semmítőtörvényszék ítélete, majd felmentette a semmítőtörvényszék, ámde a törvény beigazolt megmásításával; a dolog legalábbis egyensúlyban van; az ügy függőben marad, vég nélkül lehet tárgyalni.” És tényleg az a véleményem, hogy vég nélkül fogják tárgyalni, méghozzá igen jogosan a semmítőtörvényszék utolsó ítélete és azon mód szerint, amely szerint az azt megszerkesztette.

A semmítőtörvényszék pedig utolsó ítéletével elítélte Dreyfust. Bizonyára elítélte, mert a törvény szellemével és betűivel ellentétes ítélete által egyedül azt akarta, hogy Dreyfust egyáltalán nem engedi egy harmadik haditanács elé állítani. Kijelentette egyrészről, hogy a visszautalás nélkül megsemmisítés nem történhet meg, csak a törvény megváltoztatásával, ami tökéletes erkölcsi elítélés; másrészről pedig kijelentette, hogy bármely haditanács elé utaltassák is, Dreyfus csalhatatlanul újból elítéltetik, ami szinte elég tökéletes erkölcsi elítélés.

A törvényszék ítélete által elég világosan ezt mondja: „a törvény azt akarja, hogy Dreyfus felett még egy haditanács ítélkezzen, de mivel még minden haditanács által elítéltetett, felmentem én a törvény ellenére”; ez világos elítélés.

Annyira világos – jegyezze meg magának az olvasó – hogy Dreyfust csak két haditanács ítélte el, a semmítőtörvényszék pedig ítélete által olyanná tette, mint akinek minden lehető haditanács által el kell ítéltetnie, tehát hogy ne utaltassák bármely más haditanács elé: felmenti. Azt akarta mondani és nem is akart másként eljárni: „Kijelentem, hogy Dreyfus mindig el fog ítéltetni”. Egy humorista ezt mondaná: „a semmítőtörvényszék a világon a legrosszabb szándékkal viseltetett Dreyfus iránt, mert ítéletével mindenkinek kikiabálta, hogy lehetetlenség volt Dreyfust felmenteni”.

Nem így van és a törvényszéknek nem volt Dreyfus iránt rossz szándéka; de be kell ismerni, hogy ezt el lehetne hinni. Annyi azonban bizonyos, hogy erkölcsileg annyira elítélte, amennyire csak lehetett.

Ez annyira igaz, hogy – miként tudjuk – a békés emberek meg voltak elégedve az ítélettel; de a tiszta Dreyfusistáknak nagyon rosszul esett. Nagyon érezték, amit mondtam, hogy az ügy újból függővé tétetett anélkül, hogy valaha le lehessen zárni és az, hogy a felmentés csak ilyen mesterséggel és ilyen ítélettel volt lehetséges, nagyon is elég kegyetlen elítélés volt. Az 1906 júl. 12-i ítélet jogászi bűvészkedés, sőt több, páratlan ügyetlenség.

De hát ezt a jogászi csűréscsavarást, ezt az ügyetlenséget a semmítőtörvényszék követte el? A világért sem. A kormány követte el. A kormány volt az, amelynek 1899 júl. hónapja óta az volt szándékában, hogy Dreyfus bíróira, bárkik legyenek is azok, ráerőszakoljon egy felmentő ítéletet, ami de Gallifet hadügyminiszternek Waldeck Rousseauhoz, a tanács elnökéhez intézett ezen leveléből következik:

Hétfő, 1899 júl. 10.

Kedves elnököm és barátom! Nagyon „nyíltnak” találta Ön [a szöveg szerint valószínűleg ezt akarja mondani: nagyon szabadon hagyva a teret] azon utasításokat, melyeket a rennesi haditanács kormánybiztosához intézni határoztam el; ezeket én igen határozottaknak [valószínűleg: nagyon szigorúaknak] találtam. Két nap óta minden figyelmemet ezen ügyre fordítottam és azon indokokból, amelyeket Önnek ezen levélben kifejtek, elhatároztam, hogy nem küldök semmiféle utasítást, ami a gyakorlattal megegyező és ami gyakoroltatott is, p. 1. a Bazaineper esetén. Higgye el nekem, amikorazt állítom Ön előtt, hogy ami hasznos volna a polgári rendű bírákra nézve, az ártalmas, amikor a kormány bizottságairól, a haditanács elnökéről és katonai bírákról van szó... Ha mi bármiféle ügybe beleavatkozunk, meg vagyok arról győződve, hogy marasztaló ítéletet készítünk elő. Erről annyira bizonyos vagyok, hogy igen tartózkodom ebben közreműködni. A haditanács bírái, valamint a kormánybiztos közös utasítást kaptak társaiktól: „Ne vegyen számba semmiféle tanácsot, semmiféle rendeletet – mondták neki – ez a kormány által állított csapda lenne!” Mindnyájan ezen viszonyban vannak hivatalos állásukon kívül. Utasításaink nem maradnának titokban; közzétennék, magyaráznák, rossz hírbe hoznák és a kormánybiztos nem venné azt számba. Dicsőségszomjas ember, aki összes utasításainkból piedesztált fog készíteni magának, amelyeket tombolva fog lábbal tiporni. Ebben a pillanatban mi ezt nem tudjuk megváltoztatni. Nincs semmi ideám a jogtudomány szabályairól, de van egynémely ismeretem a katonatisztek különböző lélekállapotáról... Végzem, azt állítván Önnek, hogy ha beszélünk és írunk, a marasztaló ítélet biztosan bekövetkezik... Gallifet.

Ez a történeti levél erősen bizonyít a dolog állása mellett. Először bizonyítja, hogy az 1899-i kormány nyomást akart gyakorolni nemcsak a haditanács mellett levő biztosára, ami teljesen törvényes volt, hanem a haditanácsra és ezen tanács bíráira is, jóllehet de Gallifet ezt mondja Waldeck Rousseaunak: „higgye el nekem...” közbenjárásunk ártalmas lenne „a kormánybiztosra, a haditanács elnökére, a katonai bírákra”; tehát Waldeck Rousseaunak az volt a véleménye: közbenjárni, mégpedig elég erélyesen a kormánybiztosnál és magánál az elnöknél és a bíráknál is.

Ez a levél először azt bizonyítja, ami igazság szerint nem szorult bizonyításra, amit de Gallifet mondott kormánybiztosáról, azt Waldeck Rousseaunak kellett némi keserűséggel elmondani de Gallifetről: „Én most ezt nem vagyok képes megváltoztatni”.

Ez a levél továbbá azt bizonyítja, hogy dacára eltérésüknek, Waldeck Rousseau és de Gallifet teljes egyetértésben vannak abban, hogy a kormány ezen közbenjárása azoknál, akik ítélkeznek, és hogy a fejedelem ténye „Igen hasznos lenne a polgári rendű bíráknál.” Efölött semmi eltérés, semmi egyenetlenség, semmi különbség, minthogy itt nem lehetséges sem kételkedés, sem tétovázás; Waldeck Rousseau éppen úgy meg volt győződve, mint de Gallifet, és de Gallifet éppen úgy, mint Waldeck Rousseau, hogy a polgári bírák engedelmeskedni fognak.

És jegyezze meg az olvasó, hogy ez azért van, mert Waldeck Rousseaut – aki ügyvéd és aki járatos a polgári bíróság szokásaiban – azon gondolat ragadta magával, hogy éppen így fognak eljárni a katonai bírák is és hogy ezeket is ugyanazon módon lehet kezelni; ez azért van, mert de Gallifet, aki katona és akinek „van némi ismerete a katonatisztek lelkiállapotáról” egyáltalán nincs ugyanazon véleményen, mert azt hiszi, hogy minél inkább akarják, hogy a katonatisztek engedelmeskedjenek, annál kevésbé fognak engedelmeskedni. De úgy az egyiknek, mint a másiknak az a véleménye, hogy a katonai engedelmesség ezúttal a polgári bíráknál van meg.

Miért van ez? Azért, mert a tisztek és a bírák közt faji különbség van? Egyáltalán nem; ki állíthatná ezt? Egész egyszerűen azért, mert egy haditanács bírái tökéletesen függetleneknek érzik magukat, a polgári bírák pedig egyáltalán nem érzik magukat annak. A katonatiszt, aki a haditanácsnak egy időre bírója, akként vélekedik, amint megértette, és a következő nap visszatér állásába körülbelül úgy, mint egy polgári esküdt. Azt mondom, körülbelül, minthogy ez nem minden tekintetben ugyanazt dolog; ez a katonatiszt nagyobb veszélynek van kitéve, mint a polgári esküdt; visszaemlékezhetnek rá később, hogy részt vett egy haditanácsban, amely a kormány óhajtásaival ellenkezőleg ítélkezett és előmenetele megérezheti ezt, és ha csak saját érdekétől kér tanácsot, jobban fogja tenni, ha az ösztönzők, vagyis a kormány óhajtásai szerint fog ítélkezni; de végtére is nem olyan, mint a polgári bíró, akinek az a rendeltetése, hogy egész életén át bíró maradjon és napról napra érintkezésben legyen a kormánnyal. Függetlensége sokkal nagyobb; végeredményben ez középhelyet foglal el a polgári rendű bíró függetlensége, amely igen csekély, és a polgári esküdt függetlensége közt, amely abszolút.

Íme, miért hasznos a kormány nyomása arra, aki ítél, ha polgári bírákról van szó és olyan ártalmas, amikor katonai bírákról van szó, mint amilyen hasznos, ha polgári bírákról van szó.

Jegyezze meg az olvasó, hogy senkit sem támadok egyénileg. A rennesi katonai bírák magaviselete 1899-ben helyteleníthető és a polgári bírák magaviseleté 1906-ban védelmezhető. Azt lehet mondani, hogy a rennesi katonai bírák a szenvedélyeknek engedelmeskedtek (annak az elfogultságnak, hogy az előbbi bírákat meg ne hazudtolják, a katonai szolidaritás ösztönének stb.), illetve azt lehet mondani, hogy a polgári bírák 1906-ban engedelmeskedtek... kétségtelenül a kormánynak, és engedelmeskedvén a kormánynak, nem tettek mást, mint engedelmeskedtek az államérdeknek, ami fontos dolog.

Fennmaradna megtudni, vajon határozottan felsőbb államérdek-e az, hogy legyen olyan hatalom, amely szembehelyezkedjen azon államérdekkel, amelyet a kormány adott alkalommal szem előtt tart. Ez még megvitatható lenne. Ámde visszatérek a tárgyhoz és megfontolva az 1906-i ítéletet egyszerűen és magában véve, amely kétségtelenül a körülményekhez alkalmazkodik, kérdem: hogyan képes egy jogszolgáltató bíróság némi tekintetben lényegileg ekként eljárni? Azért, mert felelőtlennek érzi magát és mert felelőtlen akar lenni. Két felelősség közé fogva, ami nagyon ritka és eléggé különös, mindent másokra hárít. Egyrészről ítéletét a törvényre hárítja, amelyet különben képvisel: „Nem én ítélek, a törvény ítél”; másrészről személyes felelősségét, amelyet magának a törvénnyel szemben megenged, a kormányra hárítja: „Mindenki jól meg fogja érteni, hogy amikor megkerülöm a törvényt a Dreyfus-ügy megakasztása miatt, a kormány óhajtásának engedelmeskedem; vádoljátok a kormányt.” Dehát mi ez, miféle bíróság ez? Ez egy nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon felvilágosodott, sőt nagyon tehetséges bíróság, amelynél a felelősség összes gondja eltűnt.

Elődeinek egyike, a restauráció alatt ezt mondta az akkori kormánynak: „a törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít”. Látjátok: „a holtak, akik beszélnek”. Látjátok, miként maradt fenn ezen 1820-i bíróságnál az a gondolkozás, amely az 1750-i bírákat lelkesítette? A törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít? Mit akar ez jelenteni? Ezen szavak egy 1750-i bíró szájából, az állami rend egy tagjától, és aki semmi módon nem függ a központi hatalomtól, egészen természetesek, és egyedül méltóságának nagyfokú érzetét bizonyítják; de egy 1820-i bíró által kijelentve nem egyéb elavult kifejezésnél (archaizmusnál). Az 1820-i bíró, mivel nem egyéb, mint hivatalnok, olyan, mint a prefektus: nem teljesít egyebet, mint szolgálatokat. Egyébiránt kényelmére szolgál mindazon ügyekben, amelyekbe a kormány nem avatkozik, lelkiismeretesen a törvény szerint ítélni; de attól kezdve, hogy a kormány beavatkozott, onnantól már csak azért is, mert a kormány embere, nem szabad más törvénnyel és lelkiismerettel bírnia, mint maga a kormány; másként nagyon következetlen, sőt természetellenes lenne; akkor a kormány ellen ítélkező kormányember lenne, más szavakkal: a kormány ellen ítélkező kormány, ez tiszta anarchia lenne.

Amikor a Dreyfus-ügy lezárása végett olyan ítéletet hozott a semmítőtörvényszék, amely nem áll meg, egyszerűen azon óhajtásnak engedelmeskedett, hogy ne legyen anarchia.

Következményeiben kedvező, de kissé szomorú, hogy ez a bíróságnak minden felelősségtől való felmentése tényéhez vezetett. Kétségtelenül örvendezhetett efelett, hiszen mi sem kellemesebb, mint ezt mondani: „senki – hacsak kissé nem bolond – nem vádolhat engem”. Különben a dolog igen súlyos. Az a nemzet, amely felett felelőtlen emberek ítélkeznek, akik magukat felelőtlennek tudják, felelőtleneknek mondják, akik megmutatják, hogy felelőtlenek és akiket a hatalom is felelőtlenekké akar tenni, veszélyben érezheti magát. Azt a kérdést vetheti fel, vajon nem felettébb veszélyes-e az egyénekre, ha az egyének és az állam közti minden perben – miután az ítélkező bíróság az állam – szükségképpen az egyének ellen ítélkezik? Azt a kérdést vetheti fel: vajon nem az önkényuralom-e ez?

Nagyon valószínű, hogy ez az önkényuralom Franciaországban 1789-ben kezdett teljességhez jutni, majd a részletekben tökéletesítették azt; egyébiránt még most is tökéletesíthető. Ez a szocialista uralom dolga lesz.

Montesquieu mintegy meg volt ijedve ettől a gondolattól: hogy a kormány ítélkezik. Ezt mondta:

A despotikus államokban maga a fejedelem ítélkezhet [és megfordítva, mindazon uralom, ahol a fejedelem maga ítélkezik, despotikus]. A monarchikus államokban ezt nem teheti, mert az alkotmány volna lerombolva; a közvetítő hatalmak megsemmisítve, megszűnni látnánk az ítélet összes formalitását (magát a törvényt pedig, melynek alakszerűségei csupán oltalmul szolgálnak, kiforgatva); félelem fogna el mindenkit, kétségbeesés ülne ki mindenki arcára; nincs többé bizalom, becsület, szeretet, biztonság, nincs többé monarchia. ... ha maga ítélkezne, ő lenne bíró és fél.

De a despotizmusban éppen az fontos, hogy amikor egyes emberrel pereskedik, a fejedelem legyen ugyanazon időben fél is, bíró is; enélkül nem volna önkényuralom. Éppen itt tartunk. Az állam a bíróságból saját magát kiegészítő szervet alkotott, így despotikussá lett, amennyire csak lehetett.

Ezt a helyzetet igen élénken világítja meg Raymond Poincaré egy öreg bíró emlékeihez írt ékes előszóban. Guizot ezen szavainak idézésével kezdi: „Attól fogva, hogy a politika a bíróságok övezetébe behatol, az igazság elköltözik onnan.” Ez nagyon is nyilvánvaló. De kérdi tovább Poincaré:

Sohasem volt a bíróság sem romlatlanabb, sem lelkiismeretesebb; hogyan történik mégis, hogy részrehajlatlansága ilyen gyakran gyanúba keveredik?

Nem vádolja meg ezért az emberek növekedő gonoszságát; azt véli, hogy ez talán azért van, mert

az igazságszolgáltatás és a politika ritkán voltak annyira kitéve a veszélyes szerződéseknek és a gyászos zűrzavaroknak. Hajdan [a XIX. század közepe felé] a bíróság a családnak egy faját képezte, amely szigorúan el volt zárkózva, amelyet testületi, hierarchikus, majdnem papi szellem lelkesített és amelyet a világtól a megközelíthetetlenség szigetelt el. Ezen állapot bírt ugyan hibákkal; doktrinér, alakiságokhoz ragaszkodó és az új eszmékkel szemben csökönyös volt. De függetlenség és részrehajlatlanság által kiemelkedett a mindennapiságból. Egyébként nem volt teljesen mentes a politikai befolyásoktól. Igen gyakran volt ő is a hatalom kezei közt. Van Balzacnál valahol egy vizsgálóbíró, aki Brieux és Bernéde Arthur bírák méltó elődje. Camusot-nak hívják. A felesége féltékenyen gondoskodott pályafutásáról és egy bírói székről álmodván számára a seinei törvényszéknél, gyengéden ezt suttogta neki: „cicám, innen, a törvényszék tanácselnökségéhez nem fog más kelleni, mint valamelyik politikai ügyben teljesített szolgálat”. Ilyenfajta szolgálatokat a bíró hajdanában legalább csak a kormány sürgős felhívására teljesített. Ez sok volt, de jóformán semmi sem azon árhoz képest, amivel manapság megelégszik. Manapság az elgyengült végrehajtó hatalom nem meri többé érinteni a bíróságok méltóságát, amikor az a törvényhozó hatalom ösztökélésének enged. Ámde a parlament a maga egészében és részeiben azon gondolkozás felé hajlik, hogy az igazságszolgáltatás az ő hódolatára van, maga a közönség pedig azon meggyőződésre jut, hogy ennek ekként kell lenni.

Hány igazságkereső embernek, akik attól félnek, hogy pervesztesek lesznek, nincs meg a jámborságuk (de nem – az intelligenciájuk) ahhoz, hogy képviselőjükhöz forduljanak! És hány képviselő van, aki illetlen vagy kényes kéréssel mer a bíróhoz fordulni! Ezen személyes ingerenciák még kevésbé súlyosak, mint azon kollektív beavatkozások, amelyekre a kamarák felhatalmazottaknak hiszik magukat; bírósági ügyekre vonatkozó interpellációk, a szószék magaslatáról követelt rendeletek, az igazságügyi miniszterek számára való kemény meghagyások, vizsgáló bizottságok és mit tudom, miáltal. A politika ezer eszközt gondolt ki, hogy becsússzon az igazságszolgáltatás csarnokába és régóta, hogy a félrevezetett és elbátortalanított igazságszolgáltatás már letett az ellenállásról: nem olyan kamarák-e ezek, amelyek a közhatalom igazi letéteményesei és az előmenetel szuverén osztogatói? 1906-ban megjelent egy igazságügyi miniszter, aki bírt azzal a bátor felbuzdulással, hogy visszaállítson egy kevés rendet ezen anarchiában, kiszabadítsa a bírákat a parlamenti rabszolgaságból és hogy bizonyos szilárdságot adjon személyi állapotuknak. Az általa ellenjegyzett dekrétum olyan vihart ébresztett, hogy kijavítania és enyhítenie kellett azt. Ettől fogva egy bírósági főtanács felállításáról beszéltek, amely analóg azokkal, amelyek több minisztériumban működnek és feladatuk teljesen függetlenül értékelni a hivatalok birtokosainak előmenetelét. És bizonyára nem lenne semmi lehetetlenség abban, hogy az igazságügyi minisztériumban legyen egy olyan szerv, amely hasonló a bányák vagy a hidak és műutak főtanácsához (conseil général), a középiskolai oktatás főfelügyelői bizottságához, vagy az összes többi hivatáscsoporthoz, amelyek a miniszteri választások önkényének korlátozására vannak rendelve.

Mindaz a nemzet üdvére fog szolgálni, amit a politika és jogszolgáltatás elkülönítésére és mindkettőnek az ő saját területükön való elhatárolására nézve fognak tenni. Ha a bíró nem fogja elérni felszabadítását a parlamenti gyámság alól, csakhamar vége lesz a jogszolgáltatás tekintélyének. Nem lesz többé szükség értekezéseket írni és olvasni az ítélkezés művészetéről. „A fondorkodás (intrikálás) művészete mindenre elegendő lesz.”

Minden megfontolásra méltó ebben a világos és magvas okfejtésben. Jegyezzétek meg, ahogy itt egymástól meg lett különböztetve a rendes, valamint a rendkívüli bírósági gyakorlat. A rendes a kormány befolyása az ítélet alá bocsátott ügyekre; ez a mindennapos, ez a mindennapi élet. Attól a pillanattól fogva, hogy a kormány valamely ügyben érdekelve van, az végeredményben az övé, a bíróság elismeri, hogy ez az ő ügye és hogy tartozik ezt ismerni és azt megítélni.

Rendes gyakorlat még a képviselők személyes beavatkozása is a bíráskodási ügyekbe, és ez nagyon érdekes, minthogy újból elénk tárja – akik műveimet olvassák, tudják, milyen gyakran tettem vizsgálat tárgyává ezt a kérdést – ezt a törvénytelen intézményt, de ami ezáltal nem kevésbé egyike Franciaország intézményeinek: ti. a helyi kormányok. Franciaország sokkal inkább decentralizált, mint ezt általában hiszik. Minden megye a prefektus és a conseil général (megyei gyűlés) által adminisztráltatik és kormányoztatik…

Egyáltalán nem, ez egy elemi iskolás növendék felelete; amit Ön mond, az csak látszat. Minden megyét Quinze-Mille-jei kormányozzák, vagyis a képviselői és szenátorai, egy kevéssé inkább a képviselői, minthogy a képviselők gyakrabban ledöntik a kormányt, mint ahogy azt a szenátorok teszik, de végső soron szenátoraik és képviselőik.

Mielőtt tovább mennénk, még egy megkülönböztetést kell tenni. Akarod-e, Saon és Marne megye, hogy megközelítőleg jól kormányozzanak? Csakis ellenzéki szenátorokat és képviselőket válassz. Miért? Mert ha csak ellenzéki szenátorokat és képviselőket választasz, ezeknek nem lesz semmi befolyásuk főnökeidre, bíráidra, mérnökeidre, útbiztosaidra és közigazgatásilag, vagyis körülbelül szabályszerűleg és törvényesen lehetsz kormányozva. De ha kormánypárti szenátorokat és képviselőket választasz, ezek fognak téged kormányozni. Franciaország ily módon némileg úgy van felosztva – és ebben van analógia – miként az írott jog és a szokásjog idejében volt. Miként szokásjogi és írottjogi tartományok voltak, ma állami és parlamenti tartományok vannak. Azon tartományokat, amelyeknek parlamenti képviselete ellenzéki, a kormány kormányozza, prefektusai lévén ágensei; azon tartományokat pedig, amelyeknek parlamenti képviselete kormánypárti, képviseletük kormányozza, amely előtt a prefektus egyáltalán semmi és amelynek a prefektus, nemkülönben az államügyész engedelmeskednek.

Ebből következik – mivel a politikának minden komoly dolga a legbohóbb – hogy a prefektusok semmit sem óhajtanak annyira, minthogy ellenzéki megyébe nevezzék ki őket, mert itt szabad kezük van és kevésbé szeretik, ha kormánypárti megyébe nevezik ki őket, ahol alárendeltek; ebből az is következik, hogy a francia kormány nem kormányoz reálisan, csak az ellenzéki megyékben, amelyek, minthogy ellenzékiek, az állam megyéi, és csakis nagyon pártoskodó és prekárius módon kormányoz a kormánypárti megyékben, amelyek, minthogy kormánypártiak, a parlament megyéi.

De vegyük csak ezen utóbbiakat, amelyek a számosabbak. Valóságos helyi kormányuk van. Szenátoraik és képviselőik egy megyei bizottságot alkotnak, amelynek a perfektus nem mondhat ellent. A kinevezéseket ők eszközlik, rákényszerítve a miniszterre azokat, akik a miniszter hatalma alatt állanak és rákényszerítve a prefektusokra azokat, akik a prefektus hatalma alatt állnak; áthelyezik azon néptanítókat, akik nem választási ágensek, minthogy vétenek az egyedüli hivatás ellen, amiért kinevezték őket, és azokat is, akik nem elég buzgó választási ágensek, minthogy hiányzik belőlük a buzgóság azon egyetlen ténykedésben, amelyet tőlük kívánnak; közbenjárnak a bíróságoknál azon ügyekben, amelyekben valamely párttagjuk elítélhető volna, ami nagyon rossz példa volna és ami kompromittálná a köztársaságot; végtére is ők kormányoznak.

Ezen igen jól szervezett és igen erős helyi kormányok, amelyeket mindössze egyedül azért alkottak, nehogy a törvény kormányozzon, minthogy a törvény kedvezhetne a köztársaság ellenségeinek, a mai rendszer legkülönösebb jelenségeinek egyikét képezik és eszes mechanizmusuk által felkeltik a történész figyelmét, egyébiránt pedig a harmadik köztársaság lényeges intézményét képezik.

Megértjük, milyen kitűnő ürügyet talál a bíróság ezen intézményben arra, hogy minden felelősségtől felmentse magát, máskülönben pedig körülbelül azon lehetetlen helyzetben van, hogy nem képes valamely felelősséget érvényesíteni. Mert nehezebb ellenállni a helyi, mint a központi kormánynak; a helyi kormány sokkal inkább birtokában tart, sokkal inkább felügyel rád és sokkal szigorúbban elnyom. A központi kormánytól inkább meg lehet tagadni párttagjai valamelyikének felmentését bebizonyított vadászati jogszabály megszegése esetén; mindent összevéve, jól tudjuk, hogy semmibe sem veszi azt, de nagyon tiszteletlen és igen veszélyes lenne a helyi kormánytól megtagadni ilyesmit.

Tegyük hozzá, hogy ha a bíróság nem engedelmeskedne a helyi kormánynak, szembetalálná magát úgy a helyi kormánnyal, mint a központi kormánnyal, mert a helyi kormány tagjai mint köztársaság ellenest jelentenék fel a központi kormánynak, a központi kormány pedig annyiban függ a helyi kormánytól, hogy azon parlamenti tagokból van összealkotva, akik a központi kormányt oly könnyen megdönthetik. A bilincs tökéletesen szoros, nagyon erős.

Következésképpen a francia bíróság, amennyire csak képes, engedelmes – vagy ha úgy tetszik, a lehető legkevésbé engedetlen a helyi kormány iránt a parlament megyéiben és ítéleteiért önként neki engedi át a felelősséget.

És ez – mint mondtuk – a rendes, a mindennapi. A rendkívüli – mint láttuk – és amire Poincaré sem mulasztott el célozni, azon, mégpedig eléggé számos ok, amikor a törvényhozó hatalom magához ragad egy bírósági ügyet, amely a szemében rosszul kezeltnek vagy rosszul elítéltnek látszik. Példa 1910-ben a Rochette-ügy. Rochette bankár és ügyes üzletember, aki egyébiránt kevéssé vonzó, rendkívüli eredményekkel és mérhetetlen népszerűséggel bír. Megszámlálhatatlan vállalatainak a részvényesei mind bizalommal vannak iránta. A kormány elhatározta Rochette tönkretételét, részint, ahogy állítják, a megtakarított kis tőkékről való gondoskodásból – és ez nem lehetetlen, mert lehet, hogy a kormánynak van néha gondja a nemzet közérdekeire, ami egészen a monarchikus kormányzat, az atyáskodó kormányzat hagyománya, és ebben az érdekben, amelyet azon emberek iránt tanúsított, akiknek egyike sem panaszkodik, holott panaszkodnia kellene, van valami éppen oly megragadó, mint nevetséges – részint, ami nem valószínűbb, hanem ugyanolyan valószínű, a bankároknak, az állam barátainak és Rochette ellenségeinek érdekében. Mivel az állam nem járhatott el közvetlenül a törvényszéken, minthogy nem volt panaszos, fellelt, felállított, kitalált egy panaszost és azután mozgásba hozta a bírósági gépezetet.

A képviselőkamara, amelynek – úgy látszik – nincs ugyanaz a gondja, mint a kormánynak a kis megtakarított tőkére, parlamenti vizsgálatot rendelt el, vagyis legalább erkölcsileg magához vonta az ügyet és megtette magát bírónak. Mit akar ez jelenteni? Azt, hogy a király „grands jours”-okat rendel el. Amikor a régi uralom alatt valamely tartományban a jogszolgáltatás a sokszoros bűntettek és a bűnösök elhatalmasodása miatt tehetetlen volt, a király grands jours-okat rendelt el, ti. egy teljhatalmú igazságügyi főtörvényszéket alkotott, amely határozottan őt, a királyt képviseli és amelynek joga volt mindazt tenni, amit ő maga tehetett. Éppen így a kamara, vagyis a szuverén, vagyis a fejedelem, vagyis Franciaország, megállapítva vagy megállapítani vélve, hogy a bíróság olyan ügyben, melybe a kormány beleártja magát, mint mindig és miként ez neki elve, engedelmeskedik a kormánynak; mi több, megállapítva azt, hogy a kormány talán saját érdeke szavára és nem Franciaország érdeke szavára hallgatott: megtartotta a maga grands jours-jait, kijelentette, hogy ő, a főhatalom, mint szuverén, önmaga fog ítélkezni. A kormány helyettesévé tette magát, amely önmagát tette a bíróság helyettesévé; „a fejedelem ténye” fölé helyezte a saját „fejedelmi tényét”, amelyet a kormány a bíróság fölé helyezett; kivette a kormány kezéből, amely kivette a bíró kezéből; alapjában rossznak jelentette ki a kormány önkényét, ennélfogva a sajátjával helyettesítette azt. Montesquieu egy éjszaka alatt megőszült volna a hatalmaknak ezen, a hatalmak még nagyobb zűrzavara által megjavított zűrzavara miatt; a megkettőzött hatalom ezen zűrzavara miatt; egy sajnálatra méltóbb eretnekség által kijavított első eretnekség miatt és azt mondta volna, hogy ez a másodrendű hatalom szerinti despotizmus.

Mi sem igazabb; különben hát mi a teendő? Mert ha a bíróság többé semmi sem azon ügyekben, amelyekbe a politika beleártotta magát és a politikai ügyekben a kormány a bíró, logikus, hogy úgy is, mint bíró, úgy is, mint végrehajtó hatalom, számot adjon a törvényhozó hatalomnak. „Én, törvényhozó hatalom, elragadom tőled, végrehajtó hatalom a bírói hatalmadat; úgy van, de mert te, végrehajtó hatalom, jogtalan támadást intéztél a bírói hatalom ellen; ami kettős jogtalan támadást jelent. Igen, talán, de ez olyan jogtalan támadás, amely megjavít egy másikat, és olyan bitorlás, amely egy másik bitorlásnak szolgál indokul.”

Ez azonban anarchia.

Oh, ami azt illeti, hát az; és ez még egy ok arra, hogy a bíróság magát felelőtlennek érezze és hogy végül is mosolyogjon a felelősségen. „Nagyon sok az ügy”, mondja. „A fejedelem ténye”, a végrehajtó hatalom részéről felettem; a „fejedelem ténye” a törvényhozó hatalom részéről a végrehajtó hatalom felett. Én a végrehajtó hatalomtól függök, amely a törvényhozó hatalomtól függ. Számot kell adnom a kormánynak, amelynek számot kell adnia a kamarának. Mindebben csak egy dolog világos, hogy igen kis dolog vagyok és hogy semmiben sem vagyok felelős. A rendes ügyekben – kivéve egyébiránt a helyi kormányok mindennapi közbenjárását – azt teszem, amit a törvény és az én törvénymagyarázásom szerint kötelességemnek tartok tenni, azon ügyek körében pedig, ahol a kormány érdekelve van, ezt mondom a kormánynak: „mit kívánsz?”, a törvényhozó hatalomnak ezt: „mit kívánsz?” és mindkettőnek: „megegyeztetek, hogy közös akaratotok teljesüljön? egyáltalán nem egyeztetek meg? tárgyaljatok, egyezzetek ki egymással és amikor megegyeztetek, veletek leszek. Sem egyéb mondanivalóm, sem egyéb tennivalóm nincs, így akarja ezt a reális alkotmány, amely a hivatalos alkotmány ünnepélyes homlokzata mögött kormányozza ezt az országot”.

Más szavakkal Franciaországban a bírói hatalom többé nem létezik, nincs Franciaországban bírói hatalom. „Ebben az anarchiában egy igazságügyi miniszter egy kevés rendet akart teremteni és ezzel parlamenti viharokat keltett fel”, mondja Poincaré. Valóban, igen óhajtanám tudni, kinek jutna eszébe a két kamara valamelyikében megszorítani a két kamara hatalmát, biztosítva, bárha kis mértékben is autonómiáját, vagy csupán csak függetlenségét a bírói hatalomra nézve. A politikai, valamint a többi testületeknél is sikert érünk el, ha jogkörük kiterjesztését javasoljuk és kétségtelenül nem, ha megszorítását javasoljuk. Poincaré azt konkludálja, hogy ez a folyamat csakhamar végét fogja vetni az igazságszolgáltatás tekintélyének. Egészen az ő véleményén vagyok, kivéve, hogy nem látom egész határozottan, hogy miért használja a jövő időt; azt is konkludálja, hogy az ítélkezés művészetét el fogják hagyni az intrikák művészete által. Talán igen, de mit óhajthatnának természetesen a parlamenti tagok, hacsak nem azt, hogy Franciaországban kisebb-nagyobb tökéletességgel minden az ő képmásuk szerint legyen?

Egy másik felelőtlenség, amelyet a francia bíróság megszerzett, a büntető perekkel kapcsolatos: minden felelősségtől felszabadították magukat; a büntető perekben csak a zsűri ítélkezik. Az esküdtszék története rendkívül érdekes. Nagyon távoli antikvitásból ered. Az athéni heliasták bírósága esküdtszék volt. Azért akart ítélkezni, nem fontos, hogy ki volt (feltéve, hogy polgár volt), mert ítélkezni kellemes és mert ezt mondta: „ítélkezni akarok”. Meg is fizették ezért egy kissé. Ítéletei közül leghíresebb az, amellyel a kissé szarkasztikus semmittevőt, akit Szókratésznak hívtak, halálra ítélte.

Rómában sohasem létezett, a rómaiaknak sohasem volt teljes demokratikus érzelmük.

Az angoloknál igen régi. Az angolok utánzásából a XVIII. század francia bölcsészei – maga Montesquieu is – teljes bátorságukkal ajánlják. Nem mulasztja el mondani – és ezt jól jegyezze meg az olvasó, amiről későbben tárgyalni fogok – hogy az esküdtszék bíráskodása „nem lévén sem egy bizonyos rendhez, sem egy bizonyos foglalkozáshoz hozzákötve, hogy úgy mondjuk, láthatatlanná és nullává válik; a bírák egyáltalán nincsenek folytonosan szemünk előtt, a bíróságtól és nem a bírótól félünk”. Hozzáteszi: „Sőt szükséges, hogy a bírák a vádlottal egy állásúak vagy vele egyenlőek legyenek, nehogy arra a gondolatra juthasson, hogy olyan emberek kezébe jutott, akik erőszakoskodni akarnak felette”.

Voltaire Angliáról írt leveleiben (Lettres sur l’Angleterre) nagyon dicséri az esküdtszéket és azt a szabadság egyik védbástyájának tekinti, miután már akkor el volt telve a parlamentek elleni gyűlölettől, amelyet egész életén át megtartott. Sokkal inkább határozott ezen pontra nézve életének végén Elie de Beaumonthoz (1771) intézett levelében:

Egész egyszerűen jobban szeretem az esküdtek régi módszerét, amely Angliában maradt fenn. Ezen esküdtek sohasem engedték volna kerékbe törni Calas-t, és Riquet alatt sem [a touloni parlament államügyésze] kerékbe töretni tiszteletreméltó feleségét; nem törették volna kerékbe a legnevetségesebb bizonyítékok mellett Martint, a 19 éves la Barre lovagot és d’Etallonde elnök 17 éves fiát, nem ítélték volna arra, hogy kitépjék a nyelvét, nem vágatták volna le kezét, nem vetették volna testét lángok közé azért, mert a kapucinusok egy körmenete előtt nem tanúsított tiszteletet és mert a gránátosok egy silány dalát énekelte.

Íme, mindez helyes; de amikor Voltaire a Calas és a la Barre üggyel foglalkozott, igen szorgalmasan szerzett információkat és ez becsületére válik. Hát milyen értesülést nyert? A la Barre ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, hogy:

Abbeville-ben egy egész éven át csak a szentségtörésekről beszéltek; azt mondták, hogy egy új felekezet alakult, amely minden feszületet elégetett, minden ostyát a földre dobott és késsel szúrta át azokat, és hogy bizonyították, miként azokból vér ömlött és voltak asszonyok, akik hitték, hogy tanúi voltak annak; és hogy felújították mindazon rágalmakat, amelyek Európa annyi városában voltak elterjedve a zsidók ellen; és tudják [teszi hozzá] milyen kihágásokba viszi a szerzetesek által mindig felbátorított népességet a fanatizmus kegyetlensége.

A Calas-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, amit 1765 március 1-én Damilaville-hez írt levelében mond:

Mily nagy volt meglepetésem, midőn provanszál nyelven ezen rendkívüli ügyről írtam és katolikusok és protestánsok azt felelték nekem, hogy Calas bűnösségében nem lehet kételkedni. Mégsem hátráltam meg. Szabadságot vettem magamnak még azoknak is írni, akik a tartományt kormányozták, azoknak, akik a szomszédos tartományokban parancsnokoltak és az állam minisztereinek; mindannyian egyértelműen azt tanácsolták, hogy egyáltalán ne ártsam bele magamat egy ilyen rossz ügybe; mindenki megítélt és én tovább is kitartottam...

Egy másik levélben ezt mondja:

A nép fanatizmusa eljuthatott egészen a tájékozott bírákig (Toulquseba). Többen ártatlan bűnbánóknak mutatkoztak; tévedhettek...

És aztán! Ha az abbevillei nép őrjöngött la Barre és d’Etallonde ellen és ha a toulousei és toulouse-kerületi nép, úgy a protestánsok, mint a katolikusok őrjöngtek Calas ellen; ha a nép fanatizmusa olyan nagy volt, hogy el tudott jutni a bírákig; minthogy még biztosabb, hogy sokkal hevesebben gyakorolná azt, ha nem hatolna a népből a bírákig és magában a népben maradna; tehát eléggé valószínű, hogy az abbevillei népből választott esküdtszék elítélte volna la Barret és d’Etallonde-ot és hogy a toulouse kerületi népből választott esküdtszék elítélte volna Calast; és ezután eléggé komikus azt mondani: „az esküdtszék sohasem engedte volna kerékbe törni Calast”, a logikusabb következtetés az, hogy éppen ezt tette volna; és „az esküdtszék sohasem égette volna meg La Barret”, a logikusabb következtetés az, hogy minden valószínűség szerint megtette volna. Az az igazság, hogy az esküdtszéket jogosítva fel ítélethozatalra a bűntettesek pereiben, elvonták a vizsgálatot, az elmarasztalást vagy felmentést a bírák szenvedélyeitől, és a vizsgálatot, elmarasztalást vagy felmentést rábízták a nép szenvedélyeire; hogy pedig a bírák és a nép szenvedélyesek, az teljesen az én véleményem; de azt hiszem, hogy a bírákból inkább kihaltak a szenvedélyek egy sokkal nagyobb műveltség, a törvény és a jogtudomány ismerete, a jogászbölcsészek olvasása és az okoskodás szokása folytán, következésképpen úgy látszik nekem, hogy kevesebb szenvedély van a bírákban és hogy szenvedélyek csak a népben vannak.

Hozzáteszem, hogy a szenvedélyek a bírákból kihaltak a felelősség érzete folytán, az esküdtszéknek pedig nincs semmiféle felelőssége. Visszatérünk Montesquieu igen szép szavaihoz: „az esküdtszék bíráskodása nem függve össze sem egy bizonyos renddel, sem egy bizonyos foglalkozással, hogy úgy mondjuk, láthatatlanná és nullává válik. A bírák egyáltalán nincsenek folytonosan szemeink előtt és a bíróságtól félünk és nem a bíráktól.” Ez egy nagyon is eszes és mélységes mondás. Ha azonban az esküdtszék láthatatlan és nulla a bíróság, akkor a gonosztevők többé nem félnek a bíróságoktól és nem gyűlölik azokat, ami kellemes a bíróságoknak; csakhogy nincs többé senki sem, akit a gonosztevők gyűlölnek és akitől félnek, ez pedig veszedelmes.

Azt mondjátok, ha nem félnek a bíráktól, akik láthatatlanok, félnek a bíróságtól, amelyet nem látnak, de tudják, hogy létezik.

Nem vagyok ebben egészen biztos. Nem tudom, vajon egy – hogy így mondjuk – láthatatlan és nulla bíróság nagy félelmet okoz-e. Azt hiszem, olyan félelmet okoz, mint a véletlen, mert ez a bíróság határozottan a véletlen. Vajon az az esküdtszék, amelyre a bűntettes gondol, gyenge lesz-e vagy szigorú? Semmit sem tud arról; és mert nem tud arról semmit, ez megnyugtat titeket, minthogy ennek meg kell őt félemlítenie, engem pedig megijeszt, minthogy ez őt bizalommal töltheti el. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, bizonyos abban, hogy el lesz ítélve, ha elfogják, az a bűntettes pedig, akire az esküdtszék előtti eljárás vár, bizonytalanságban van aziránt, fel lesz-e mentve vagy el lesz-e ítélve. Maga ez a bizonytalanság – úgy tűnik nekem – inkább felbátorító, mint megfélemlítő. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, nem számíthat az ügyvédre, mert az ügyvéd sohasem változtatja meg a bíró véleményét: az a bűntettes ellenben, akire a zsűri előtti eljárás vár, számít az ügyvédre, aki igen gyakran megváltoztatja a legtöbb esküdt lelkiállapotát. Mindent egybevéve, a bűnvádi perek átszármaztatásával a bírákról az esküdtekre, csak a bírák és a bűntettesek vannak megelégedve, a bírák azért, mert ez őket egy súlyos felelősség alól menti fel, a bűntettesek pedig azért, mert azon – 50% – esélyhez, hogy nem esnek fogságba, az esküdtszék által való felmentés 75%-ának esélye járul. Ez megnyugtató és bizonyos mértékben felbátorító. Adva lévén, hogy 100 bűntény közül 50 ismeretlen marad és hogy a fennmaradt 50 közül a bűnelkövetők 50%-át nem fedezik fel, és hogy a fennmaradt 25% közül a bűnelkövetők 75%-át felmentik, minden túlzás nélkül és éppen ellenkezőleg úgy lehet számítani, hogy amikor egy bűnös bűntettet követ el, 6 ellen 94 esélye van arra, hogy meg ne büntettessék, ami a bűntettes ipart sokkal kevésbé teszi kockázatossá, mint a kisboltos ipart, mert a kisboltosok közül 50% megy csődbe, a bűntettes-iparosoknak pedig csupán 6%-a csinál rossz üzletet.

Ez magyarázza meg a bűnözés folytonos és igen gyors emelkedését. A vallásos nevelés csökkenésével és a néptanítók istentagadó erkölcsének befolyásával kísérelték meg ezt megmagyarázni; mindez kétségtelenül közrehat és alig kételkedem abban, hogy közre is hat; mégis az a dolog alapja, hogy a mesterségek nagyobb része az eredménytelenség több esélyét szolgáltatja, mint az orgyilkosság mestersége, hogy az orgyilkosság hivatása, anélkül, hogy helyeselni kellene, teljes gondtalanságot nyújt, vagy legalább egyikét a biztosabbaknak; úgyhogy a hivatalnoknak vagy az orgyilkosnak van az egyedüli gondtalan foglalkozása. Ez a kriminalitás és a hivatalnoki pálya felé vezet és elfordítja az ipartól a komoly elmék nagy számát.

Jegyezzétek meg még, hogy ezen láthatatlan és nulla bíróság – miként Montesquieu mondja – ti. az esküdtszék láthatatlannak és nullának tudja magát, és hogy felelőtlenségéhez hozzácsatolja felelőtlenségének érzetét és tudatát is. Az esküdtszék tényleg láthatatlannak és nullának érzi magát; nincs kifejezetten és név szerint kiszolgáltatva a megbüntetett bűnösök vagy azok barátai gyűlöletének és haragjának.

– Helyes, ez szigorúbbá teszi az esküdtbíróságot! –... és nincs kifejezetten és név szerint kiszolgáltatva a nem védett és nem oltalmazott tisztességes emberek méltatlankodásának és haragjának, ami szabad teret enged érzelmeinek. Az esküdtszék a polgároknak nyolc napra ítélkezési joggal felruházott csoportja, amely először is – minthogy nincs semmiféle jogi, sem a bűntettesre irányúló lélektani ismerete – össze-vissza ítélkezik, majd a politikai közvélemény, majd érzülete szerint és azon benyomás szerint, amit az ügyvéd vagy közvádló ékesszólása gyakorolt rá; és amely azután, annak tudatában, hogy össze-vissza ítélkezett, hajlamos arra, hogy felelősségét szinte a semmire szállítja le, ami olyan kevéssé terheli őt, és ily módon akarja a majdnem abszolút felelőtlenséget – amelyet élvez – még inkább növelni.

Nagyon ritka dolog mintegy tíz év óta, hogy az az esküdtszék, amely marasztaló ítéletet hozott, ne írna alá kegyelmi kérvényt az ítélete után. Mit jelent ez? Hát nem tudjátok, mit cselekedtek, hát beismeritek, hogy nem tudjátok, mit cselekedtek? Teljhatalmatok van. Megvan nektek engedve, hogy egy bizonyos bűntettest felmentsetek, még akkor is, ha beismerő vallomást tett, mert nem azt kérdezik tőletek: „elkövette-e ezt a vádlott?” hanem ezt: „bűnös-e a vádlott?” és mindig kimondhatjátok – és amiben nincs semmi észellenes – hogy egy ember, aki megölte atyját és anyját, nem bűnös. Megmérhetetlen és abszolút teljhatalmatok van. Hát teljhatalommal rendelkezve, marasztaló ítéletet hoztok és ugyanazon kézzel és ugyanazon negyedórában kegyelmi kérvényt irtok alá! Ez kápráztatja el egészen az elvakulásig felelőtlenségetek szenvedélyét. Marasztaló ítéletet hoztok, minthogy – bár némi ellenszenvvel viseltettek a marasztaló ítélethozatal iránt – lelkiismeretetek szerint és saját magatok lebecsülése nélkül nem tehettek másként; mégis másra akarjátok hárítani a felelősséget: végeredményben azt akarjátok, hogy más ítélkezzen, ne ti, vagyis hogy más tagadja meg a kegyelmet.

A felelősségtől való irtózás, a felelőtlenség szenvedélye ez: „mindenekelőtt és mindenekfelett ne engem terheljen a felelősség,” mondjátok.

Végül még két dologgal találkozunk itt, ami azonban egyre megy; először a francia embernek azon hajlamával, hogy mindig mossa a kezeit: „tettem valamit, de azon szín alatt, hogy amit tettem semmis és meg nem történt legyen;” „nem ártom bele magamat, sohasem akarom beleártani magamat, sőt amikor a törvénynél fogva ártottam bele magamat, keresek és találok egy közvetítőt, hogy ne legyek beleártva.” Azután pedig azt találjuk itt nem kevésbé kifejezően – amint hiszem – hogy már egy század óta minden francia ember arra törekszik, hogy a kormány tegyen mindent.

Amint az esküdtszék, úgy például a semmitő törvényszék is örömmel mondja: „ez a fejedelem ténye”, ez az utasítás, „nem vagyok részes benne”; éppen így az esküdtszék is örül, hogy mondhatja: „nem vagyok részes benne, nincs részem ebben a bűnbocsánatban, marasztaló ítéletet hoztam, aláírtam a kegyelmi kérvényt; a kormány megkegyelmezett, ez nem az én hibám; ebben a kivégzésben nincs semmi részem; marasztaló ítéletet hoztam, igaz, aláírtam egy kegyelmi kérvényt, a kormány kegyelmet adhatott volna, nem tette, ez nem az én hibám; átszármaztattam minden hatalmamat a kormányra; mert Franciaországban jogos és mintegy alkotmányszerű, hogy mindent a kormány tegyen.”

Ebből eléggé látható, hogy a felelősség elől mindenki megfutamodik. Egy aránylag egyszerű és szorosan összefüggő törvénykönyv által felmentjük a bíróságokat a felelősségtől, amely onnan származott, hogy törvénymagyarázatra és egy kissé a méltányosság alapján való ítélkezésre voltak kötelezve. Meg vannak elégedve. Felmentjük őket, hogy a bűntettes felett ítélkezzenek, de megterheljük ezzel az esküdtszéket, ami kellemes a bíráknak és előnyös a bűntetteseknek, és úgy a bírák, valamint a bűntettesek meg vannak elégedve; ámde az esküdtszék maga – jóllehet láthatatlansága és nullitása folytán felelőtlen – nincs mindenben megelégedve ezen láthatatlan és kvázi nulla felelősséggel, amelyet átszármaztattak rá és amely alól felmenti magát és átszármaztatja a kormányra a kegyelmi kérvény által.

Ekként láthatjuk itt a tévelygő, minden oldalról rossz szemmel nézett, rosszul fogadott, elűzött és úgy az egyik, valamint a másik rész előtt gyűlöletes, végül pedig a kormányra – amely különben azzal semmiképen sem törődik – átruházott felelősséget.

Mindez jellemző a XIX. és XX. század franciájának szellemi állapotára. Ámde ez nem minden. A bírák felelőtlenségéhez és az esküdtszék felelőtlenségéhez mintegy húsz év óta még hozzákapcsolták a bűntettesek felelőtlenségét is. Minden tisztességes ember felelőtlen akar lenni a marasztaló ítéletekért, de azt is tudni kell, hogy a bűntettesek is felelőtlenek a bűntettért. Maga a törvénykönyv már jóval előbb felállította azon elvet – és jól jegyezze meg az olvasó ezt a pontot – amiből tökéletesen megtudjuk, hogy ki az elmebeteg: először, hogy a bűnöst kell elítélnünk. (Innen van, hogy nem ezt a kérdést teszik fel az esküdteknek: „a vádlott követte-e el a cselekményt, amiről szó van?” – hanem ezt: „bűnös-e a vádlott?”) másodszor, hogy a bolond nem bűnös.

Minden oldalról észrevették, tanulmányozva egyrészről a bűnösséget, másrészről az elmebetegséget, hogy a bűnös mindig elmebeteg, következésképpen, hogy az elmebeteg sohasem bűnös és hogy végső következtetés szerint a bűntettest sohasem szabad elítélni.

Ismételjük az elmondottakat; elemezzük a kérdést. Lehet azt mondani, hogy az elmebeteg bűnös? Bizonyára nem; ez a józan ész ellen van. A bolond beteg, aki nem tudja mit cselekszik és akinek nem számítható be, amit cselekszik. Gondozni kell őt, nem bebörtönözni. Ő felelőtlen.

Ám legyen; de nincsenek fokozatok az elmebetegségben? Igen, valaki többé vagy kevésbé elmebeteg; vannak félbolondok, akik igen veszélyesek, talán inkább, mint az egész bolondok, minthogy kevésbé nyilvánvaló bolondok; de végül is csak félig bolondok. Hát igen, nincsenek negyed meg ötödrész bolondok? Istenem, hát persze, hogy vannak, ami nyilvánvaló; és mivel különböző fokozatok vannak, következésképpen van tökéletlen felelősség vagy korlátolt felelősség? Kétségkívül innen származik a többé vagy kevésbé korlátolt felelősségnek minden rendszere. Voltak orvosok, akik a felelősség huszadrészét állapították meg; volt egy (ez megtörtént), aki egy bűntettesnél 45% beszámíthatóságot talált.

Ám legyen; de mi a jele valamely bűntettesnél a teljes vagy részleges felelősségnek? Ha úgy tetszik, maga a bűnössége. A jogszolgáltatás évkönyvei egészen telve vannak olyan ítéletekkel, melyek azt jelölik meg, hogy ez az egyedüli kritérium. Elítélnek egy embert azért, mert lopott egy nagy áruházban. Elítélik, bebörtönözik; büntetése elszenvedése után szabadon bocsátják. Másodszor, harmadszor, tizedszer is lop. Már ekkor többé nem ítélik el, mert ha tizedszer lop, többé nem tolvaj, hanem kleptomániás: bolond, nem bűnös többé. Ebből következik, hogy minél inkább bűntettes valaki, annál kevésbé bűnös; a bűntettesség intenzitása minden büntethetőséget eltöröl; az ember csak azon feltétel mellett bűnös, ha kevéssé az; a bűnösségben emelkedve, kisebbítjük a büntethetőséget, a nagy bűntettes egyáltalán nem bűnös és végelemzésben egyedül a tisztességes ember büntethető, aki hibát követett el.

Jegyezze meg az olvasó, hogy ez nagyon igaz, nagyon igaz a beszámíthatóság szabályánál – miként a teológusok mondták. Lehete beszámítani, vagyis szemére vetni egy embernek – aki nagyanyjától kezdve fiúunokájáig kiölte egész családját – azt, amit cselekedett?

Nem, nem! Nagyon is világos, hogy ez vadállat, akinek egyáltalán semmit sem lehet mondani. Egy igen tisztességes, igen okos, igen felvilágosodott embernek lehet beszámítani, lehet szemére hányni, hogy egy könnyű kihágást követett el? Bizony lehet! Ő igen bűnös, mert ismeri, látja a jót, szüntelenül látja, ha csak egyszer cselekedett is rosszat: rendkívül bűnös.

Vita tárgya volt ez Pascal és a jezsuiták közt; a jezsuiták ezt mondták:

Az, akinek semmi fogalma sincs Istenről, sem a vétkekről, amelyeket elkövet, nincs semmi ismerete a könyörület cselekedetei gyakorlásának kötelezettségéről [filozófiai nyelven: nincs semmi ismerete a kötelességről], vagy a bűnbánatról [lelkiismeret-furdalásról], semmi bűnt nem követ el, ha el is mulasztja ezen cselekményeket. Hogy egy cselekedet bűnné váljék, kell hogy ez a lélekben lakozzék: a jó ismerete, hajlandóság annak tevésére, ellenállás a rossz ösztönökkel szemben, stb., ha pedig ezen dolgok nem lakoznak a lélekben egyáltalán nincs bűnösség!

Pascal – elismerem, hogy bizonyos rátermettséggel – ezt felelte:

Óh atyám! Micsoda nagy jó van ebben az én ismerőseim számára! Hozzád kell hogy vezessem őket. Talán kevésbé láttad azokat, akiknek – mert sohasem gondolnak Istenre – kevesebb a vétkük; a bűneik megelőzték eszüket; sohasem ismerték sem erőtlenségüket, sem azt a gyógyszert, amely őket meggyógyíthatná. Sohasem gondoltak arra, hogy óhajtsák a lélek épségét és még kevésbé arra, hogy kérjék Istentől annak megadását; ebből következik, hogy szerinted még a keresztség ártatlanságában vannak.

Sohasem voltak kényszerítve vétkeik által; vétkük különféle gyönyörök állandó keresésében áll, amelynek folyamatát a legkisebb lelkiismeret-furdalás sem szakította meg sohasem. Mindezen túlzások biztos vesztüket hitették el velem; de most atyám te arra tanítasz engem, hogy éppen ezen túlzások adják meg nekik biztos üdvüket. Légy áldott atyám, aki ily módon igazolod az embereket! Mások a lelkeknek kínos szigorúsággal való gyógyítását tanítják, míg te megmutatod, hogy akiket a legkétségbeesettebb betegeknek gondoltak, jól érzik magukat. Óh ez a boldogság útja úgy ezen – mint a másvilágon! Mindig azt gondoltam, hogy annál többet vétkezünk, minél kevesebbet gondolunk Istenre. De amint látom, ha az ember odáig jutott, hogy egyáltalán nem gondol rá, számára minden dolog erény lesz.

Senki sincs e félig vétkezők közt, aki némileg szereti az erényt. Ezek a félig vétkezők mind elkárhoznak, de a szabad – a megátalkodott bűnösöket, a befejezett, tökéletes, különbség nélküli bűnösöket a pokol nem fogadja be: megcsalták az ördögöt, amennyiben átengedték magukat a bűnnek.

Van ebben igazság; de azért mégis a jezsuitáknak van igazuk. A beszámíthatóság, a szemrehányás és egyszóval a tulajdonképpeni értelemben vett büntethetőség szempontjából semmiképpen sem bűnös az, akinek nincs a jóról semmi fogalma, ellenben nagyon bűnös az, akinek igen tiszta fogalma van a jóról és a rosszat cselekszi. És a félig bűnösök vagy a részben bűnösök ezen két szélsőség közt mozognak.

Következésképpen a büntethetőség szempontjából a kegyetlen bűntettes ártatlan, és nagyon igaz, hogy magát a kriminalitást ismerik el felelőtlenségnek, a bűntény nagysága pedig az, amivel a felelőtlenséget mérik.

Ennek az a következménye, hogy sohasem bűnös valaki akkor, amikor bűntettes ugyan, de elmebeteg. Amikor a bíróságok azt kérdezik az orvostól: „Elmebeteg-e a vádlott?” az orvosnak mindig ezt kellene felelnie: „Persze, mivel bűntettes.” Ez nem mindig dühöngő őrültség; de mindig gyengeelméjűség. Valaki öl féltékenységből, vagy haragból, vagy bosszúszomjból, mivel hülye; azután öl, hogy lopjon, mivel ügyetlen, mert amit megszerez, sohasem ér fel azzal amit elveszít; azután még lop anélkül, hogy ölne, butaságból, tekintve a nagy süllyedést szemben a csekély előnnyel. A nem kényes természetű ügyekben eljáró ember maga nem egyéb, mint korlátolt elméjű szegény ördög, aki ostobán azt hiszi, hogy meggazdagodni előny és aki későn veszi észre, hogy ez mekkora bolondság. Minden bűnös degenerált, ez a helyes elv. A megközelíthetetlen ember csupán intelligens ember lehet.

És hol kezdődik az erény? Ott, amikor nem csupán gáncs nélkül valók, hanem a hozzánk hasonlók iránt odaadók vagyunk; amikor nem csupán nem cselekedjük a rosszat, amihez elegendő, ha intelligensek vagyunk, de a jót cselekedjük, amire az intelligencia nem tanít.

Dehát a bűntettesek őrültek, a delikvensek gyengeelméjűek és senkinek sincs egészséges agyveleje és mindenki beteg és senki sem bűnös.

Tehát mentsük fel őket mind! Dehogy, ítéljük el őket mind, nem mint bűnösöket, hanem mint akiket el kell rettenteni. Ez az elv rossz volt, a büntethetőség a teológia számára homályban marad. Az az igaz elv, hogy ne keressük sehol se a bűnösöket, hanem mindenütt lássuk meg a veszélyeseket mindazokban, akik a törvényt megszegik.

„De ez egyre megy és nem is volt szükség annyit beszélni, hogy a dolgokon mitse változtassunk.”

Persze; de ez nem jelenti ám ugyanazt és ez itt a fontos. A büntethetőség a beszámíthatóság ezen elvével a bíró vagy az esküdt – mindenek felett a kevésbé finom szellemmel bíró esküdt – megvan zavarva, minthogy az elv mint gyakorlati útmutató túlságosan hamis. „Bűnös-e – kiált fel az ügyvéd – ez az ember, akit saját bűntényének szörnyűsége idiótának tűntet fel; ez az ember, aki születésétől kezdve – azon cselekmény előtt, amely őt elétek vezette – nem cselekedett egyebet rendellenességeknél? Nem bűnös, beteg; gondozzátok!”

„Igaz – mondja az esküdt – bizonyára nem bűnös (és ez igaz). Tehát felmentem.”

Ez a „tehát” az ostobaság; pontosan azért, mert ez az ember képtelen volt a bűnösségre, hogy börtönbe kellene őt vetni.

„Bűnös ez az ember, aki háromszor ítéltetett el lopásért és mégis lop? Ez mániákus. Büntetik a mániákusokat?”

„Nem bűnös, mivel oly gyakran bűnös,” mondja az esküdt és felmenti.

„Nem tízszeresen bűnös ez az ember – mondja a közvádló – aki eddig jó, épeszű és igen értelmes ember volt, de aki csalárd tolvajlást követ el, de aki visszaél tisztessége jó hírnevével, hogy könnyebben követhesse el a bűnt?”

„Igen, tízszeresen bűnös – mondja az esküdt (és ez igaz). – Tehát nem engedem el azt neki.”

Ez a „tehát” a tévedés. Várni kell a büntetéssel vagy szigorú büntetéssel, amíg visszaesés áll be. Eszerint a bűnösségnek és a beszámíthatóságnak ezen hamis elv által a gyakorlatban, a megtorlás rendjében a képtelenségek gyűjteménye származik az ítéletek körében; de legalább is és mindig állandó bizonytalanság keletkezik azok gondolatkörében, akik ítélkeznek, minthogy nem tudják többé – és ezért nem is lehet őket okolni – ha vajon a nagyobb bűnöst kell-e jobban vagy kevésbé, avagy a kevésbé bűnöst kevésbé vagy még inkább büntetni.

Ez azért van így, mert rossz az elv; másikra van szükség. Az ártalmasság és az elrettentés álláspontjára kell helyezkedni.

Ami az ártalmasságot illeti: nem arról van szó, vajon bűnös-e az illető vagy sem; erről nem tudunk semmit; ez filozófiai kérdés; vajon felelős-e vagy felelőtlen, erről sem tudunk semmit, ez is filozófiai kérdés; hanem arról van szó, veszélyes-e az illető és milyen mértékben. Ijesztő módon veszélyes, ha egy vadember, és következésképpen nem bűnös. Nem bűnös talán, de ártalmatlanná teszem, mert veszélyes. Eléggé veszélyes, ha félig vadember; ha félig értelmes, ártalmatlanná teszem azzal, hogy gondozom, nevelem és arra törekszem, hogy ami benne intelligens, lépésről-lépésre haladjon. Kevéssé veszélyes, ha nagyon értelmes létére ostobaságot követett el; bűnösebb talán, mint egy másik, de efelett majd a filozófusok fognak tárgyalni; én csupán megbüntetem, mert leckére van szüksége; de mindenesetre olyan emberek kezei közé adom, akik meg fogják neki mutatni pontosan, hogy intelligens létére mily képtelen módon járt el.

Ami a megfélemlítést illeti: ezek az emberek nem csupán azok, akiket elénk, az ítélkezők elé vezetnek, hanem még a velük egyformák is fogékonyak a botbüntetésektől okozott félelem iránt és akik közöttük a legostobábbak, csakis ez iránt fogékonyak. A büntetésnek olyan eszköznek kell lennie, amely megszünteti a veszélyes állapotot; mindenekfelett pedig a megfélemlítés eszközének kell lennie. Az állatok különben, amelyek sokkal inkább érzékenyek a szelídség eszközei iránt, mint az emberek, megfélemlítés által taníthatók, azon emberek pedig, akik közelednek az állatiassághoz, nagyon érzékenyek a megfélemlítés iránt és azáltal részben taníthatók. Kell, hogy a veszélyesek, az ártalmasak féljenek a büntetéstől; hogy a büntetés ne legyen szelíd, ne legyen semmi indok arra, hogy attól a bűnös ne féljen, hogy esetleg óhajtsa azt vagy hogy azt már eleve is bizonyos kedélyeskedéssel megkockáztassa. Az Angliában használt testi büntetések kitűnő dolgok, mert elijesztenek és aki azt elszenvedi, kiszabadulva a börtönből, többé nem fogja keresni, hogy újból kitegye magát annak; és azon rosszrahajlókat, akik még nem követtek el bűntényt, a büntetés elszenvedésének tudata nem fogja felbátorítani annak elkövetésére.

Magától értetődő, hogy ezen büntetéseknek sohasem szabad megakadályozni, hogy a szabad időközökben közre ne működjenek a bűnös nevelésében, jóravezetésében és javításában. Minden fogháznak kórháznak kell lennie, minthogy betegekkel van dolgunk; minden fogháznak iskolának kell lennie, amely iskola az agybetegek kórháza; de nem szabad, hogy a kórház-iskola-fogház kellemes hely legyen a bűntettes számára, minthogy a helyrehozás és a javítás eszközeinek egyike főleg a megfélemlítés.

A halálbüntetést bizonyára azért ellenzik annyira, mert kizárja annak megfélemlítését és megjavítását, aki azt elszenvedi, és nem szól mellette egyéb, mint az, hogy elrettenti azokat, akik esetleg elhatároznák ráadni magukat annak elszenvedésére. Ez, bocsánatot kérek, egy olyan szó leírásáért egy ilyen kérdésnél, ami mosolyt kelthet, tökéletlen büntetés, a doktrína szempontjából teljesen tökéletlen; három közül csak egy célja van; nem vesz mást célba, csak az általános elrettentést. Szükségesnek tartom bizonyos országokban és bizonyos időkben; olyan országokban és olyan időkben, ahol és amikor a vallásos és erkölcsi nevelés teljes hiánya olyan figyelembe veendő társadalmi réteget teremt, ami csupa banditákból áll, olyan időkben és országokban, amikor és ahol a szelídség, még inkább a többi vagy a más egyéb represszáliák semmissége nem hagy fenn egyéb elrettentőt a halálbüntetésnél és olyan időben, amikor a bűnözések kiújulása szükségessé teszi, hogy visszatérjünk az elrettentéshez.

Például Franciaországban a XX. század kezdetével öt vagy hat évig nem volt többé kivégzés és a bűnözés olyan villámgyors módon növekedett meg, hogy visszatértek a főbenjáró büntetések végrehajtásához. Ezen visszatérés sokkal újabb keletű, semhogy statisztikailag megállapítható volna, vajon összefügg-e vele a bűnözések csökkenése. Nagyon is híve vagyok a halálbüntetésnek, ha be van bizonyítva, hogy csakis ennek van hatása, de nagyon is ellenzem az olyan büntetést, amely csupán elrettentő, amikor a többiek is azok. Óhajtanám tehát egy egészen könnyű kísérlet végrehajtását. Olyan ország, mint Anglia, ahol a börtönökben keményen büntetnek, ahol a fogház nem egyszerű találkozóhely, függessze fel tíz évre a halálbüntetést. Ha ezen tíz év alatt a bűnözés nem növekedik, ez bizonyítéka lesz annak, hogy a fogház fenyítéssel elegendő elrettentési rendszer és ekkor kell, hogy eltöröljék a halálbüntetést vagy hogy felfüggesszék. Ha a bűnözés emelkedik, ez annak lesz a bizonyítéka, hogy a fogház fenyítése nem elegendő és hogy a halálbüntetésnek külön és specifikus elrettentő ereje van, amelyről a legnagyobb helytelenség volna lemondani.

A bűntető doktrínában nem kell beszélni sem bűnözésről, sem felelősségről, sem beszámításról; csupán a többé vagy kevésbé nagy társadalmi veszélyről. Vissza kell térni a szavak igazi értelméhez. Mit jelent az, hogy ártatlan? Azt jelenti: aki nem árt. Mit jelent az, hogy ártalmas? Azt jelenti: aki árt. Íme, a szavak közhasználatú értelme. Ami a szubtilis filozófia közbelépésére és a felelősség és felelőtlenség megfontolása mellett oda jutott, hogy ártatlan lett az emberek között a legártalmasabb és hogy minél ártalmasabb, annál ártatlanabb; de hagyjuk ezt és csupán az ártalmasak ellen védekezzünk; adjuk meg neki – ha úgy tetszik – hogy nem bűnös, de akadályozzuk meg szigorúan, hogy ártalmas lehessen.

Íme, a büntetőjogi igazság. De észre lehet venni, mennyire zavarba ejtette az esküdtek lelkét a szociális felelősséggel alattomosan összezavart erkölcsi felelősségnek feltalálása. A bűnösök felelőtlensége fokozta az esküdteknél azt, hogy maguk is felelőtlenek legyenek, mivel lélekjóságból és francia szelídségből szeretnek felmentő ítéletet hozni; ujjongtak, amikor erre ürügyet találtak. Mindegyik esküdt ezt mondja: „ehhez a lélektani felelősséghez nem nagyon értek, de amit megértek ezekkel a felelőtlen bűntettesekkel szemben, az az, hogy én válok azzá; ez azután szép dolog.”

A bírák felelőtlensége, akik a törvény által felmenthetik magukat az ítélkezés gondjától; akik felmenthetik magukat és hiszik, hogy kötelességük is felmenteni magukat a kormány által az ítélkezés gondjától a legjelentősebb ügyekben; az esküdtek felelőtlensége, akik annak dacára, hogy nem kell indokolást adniuk, felmentethetik magukat a kormány által az ítélkezés, különösen pedig a szigorú ítélkezés gondjától a kegyelmi kérvényekkel; a bűntettesek felelőtlensége, ami igen megköveteli az esküdteknél az ítélkezéssel járó felelősség elvállalásának félelmét; íme, a különféle és azt hiszem, elég számos felelőtlenség, amelyek enerválják Franciaországban az összes igazságszolgáltatást, különösen a bűntető igazságszolgáltatást és abból olyan országot alkotnak, ahol a bűntettesek biztonsága leginkább meg van őrizve, bár szerencsétlenségre tökéletlenül.

El kell tehát törölni az esküdtszéket és vissza kell térni a tisztségek megvásárolhatásához? Bizonyára el kell törülni az esküdtszéket, amely képtelenségének minden bizonyítékát szolgáltatta annyira, hogy mindenki úgy tekinti, mint a véletlent, és mindenki, ügyvédek és közvádló, mindig ezt mondják: „az esküdtszéknél semmit sem lehet előre tudni”.

A tisztségek megvásárolhatóságának erős pártolója lennék. Bármily szörnyűnek látszik is, még mindig létezik bizonyos tisztségeknél: az ügyvivők (avoués) és közjegyzők (notaires) tisztsége megvásárolhatók és ez nem kelti fel az általános méltatlankodást, minthogy ez megvan. Hát rosszul ítélkeznének felettetek a közjegyzők vagy az ügyvivők, akiktől különben megkövetelik, hogy jogtudósok legyenek? Igen jól ítélkeznének, nagy függetlenséggel és ha nem is teljes, de legalább igen nagy és igen általános megvetésével az egyezkedésnek. Inkább alávetnétek magatokat a prefektusok vagy az alprefektusok ítéletének? Nem, pedig éppen a prefektusok és az alprefektusok ítélkeznek felettetek.

Dehát szigorúan véve nem lehet visszatérni a tisztségek megvásárlásához. Bár mindegyiknél többet ér – nem habozom ezt mondani – mást is lehet találni.

Már tízszer kifejtettem – ami rövidségre ösztönöz – hogy elegendő volna arra, hogy a bíróság – miként már volt – az állam független rendjévé legyen, például a következő eszköz: az állam fizeti a bírákat, de nem nevezi ki, nem lépteti elő őket; semmiképpen nem avatkozik bele sem kinevezésükbe, sem előléptetésükbe; ime, így függetlenek.

Ki nevezi ki és ki lépteti elő őket? A semmítő törvényszék; Franciaország összes ítélőbíróságainál minden kinevezést és előléptetést ez eszközöl.

De a semmítőtörvényszéket a kormány nevezi ki.

Nem az nevezi ki.

Ki nevezi ki?

Franciaország bírósága választás által az elhalálozásokhoz képest.

Miután a főtörvényszék nevezi ki a bíróságot, a bíróság pedig a főtörvényszéket, következik, hogy a bíróság zárt, autonóm és autogén test, amely csak önmagától függ és önmagából származik, éppen úgy, miként a régi uralom bírósága, és éppen ezt kell kieszközölni.

Csakhogy a régi uralomtól eltérőleg, a kormány fizeti a bíróságot, márpedig aki fizet, az egy kissé mindig gazda is; és éppen úgy, ahogyan a törvény által szervezett bíróságot – miként megjelöltem – a parlament talán egy kézmozdulattal megváltoztathatja, szükséges, hogy a bíróságot mint állami rendet megalkotó törvény a legerősebb biztosítékokkal alkotmányosan körülvett törvény legyen, amelyet például csak népszavazás által lehessen megváltoztatni.

A bíróság ekként állami rend lesz és kell is, hogy az legyen, ha azt akarjuk, hogy helyesen ítéljen felettünk.

– Ámde, ez ultraarisztokratikus!

– Elismerem, hogy ez ultraarisztokratikus.