A francia ember hivatásának megválasztásánál határozottan ugyanezen irányú törekvéseket táplálja. Szenvedélye akár a maga, akár fiai, akár leányai számára, egy teljesen nyugalmas foglalkozás; és teljesen nyugalmas foglalkozás alatt olyat ért, amelynél semmit sem kockáztat, semmiért sem felelős. A francia ember minden erejével, minden vágyával azt akarja, hogy fia hivatalnok és lánya hivatalnok felesége legyen. A hivatalnok olyan ember, akinek első kötelessége, jóformán egyetlen kötelessége, hogy ne legyen akarata: „a hivatalnok két nagy erényét, a lustaságot és a pontosságot egyesítette, – mondja valakiről Goncourt. Helyes mondás ez: a hivatalnokok herék; nem követelnek tőle egyebet, minthogy pontosan belekapcsolódon a gépezetbe; nem követelnek tőle kezdeményezést, sem buzgóságot, sem munkát; ez mindent megzavarna, zavarba hozná az általános mozgást, felforgatást idézne elő a megállapított rendben. Végtelenül keveset dolgozni és sohasem gondolkozni önállóan; de pontos időben megjönni és beilleszkedni a gépezetbe, amikor a gép kívánja: ez minden, amit tőle kívánnak.
„Ami a pontosságot és a tökéletes passzivitást illeti, az így lehet – mondhatják nekem – de ami a munkát illeti, ennek mégis meg kell lennie, mert bizonyos mennyiségét a munkának el kell végezni.”
Egyáltalán nem, felelnék én. Nyolc órában van a valamelyik hivatalban végzendő munka meghatározva és évente nyolcezer frankban az az összeg, ami méltányosan jár ezzel a hivatallal; az állam pedig jól ismeri a franciák azon mániáját, hogy bármilyen kevéssé van is megfizetve a hivatal, azt mégis mindig kérni fogják, és ketté osztja ezt a hivatalt két hivatalnok közt, és egynek csak négyezer frankot ad és csak négy órai munkát követel tőle, majd idővel ezeknek a félhivataloknak mindegyikét újra kettéosztja és van négy hivatalnoka és egynek csak kétezer frankot fizet és naponta csak kétórai munkát követel tőle, majd megint felosztja azt és van nyolc hivatalnoka és egynek évente csak ezer frankot ad és naponta csak egyórai munkát követel tőle. Most már nagyon is kényszerítve van arra, hogy itt megállapodjon. Megállapodik az általa adott fizetés miatt és egyáltalán nem az általa követelt munka miatt. Miután a sürgető kérések száma szüntelenül növekedik, újabb felosztást eszközöl, hogy új hivatalokat teremtsen és hogy az új hivatalnokokat fizethesse, a közadózásból újabb erőfeszítést követel és ekként eléri azt, hogy vannak hivatalnokai, akik körülbelül ezer frankot kapnak, de akik nem teljesítenek és nem teljesíthetnek csak félórai munkát.
És a francia ember kívánságának ezzel eleget is tett: nem dolgozik, keveset érdeklődik, menedékhelye van és nincs semmi akarata és semmi felelőssége. A szó teljes értelmében és egész terjedelmében vett gondnélküli mestersége van.
Mindez a francia polgárság két fő jellemvonásából ered: a kockázattól való félelemből és a tunyaságból, amelyek a felelősségtől való irtózás alakjai. A kockázattól való félelem nálunk rettenetes. Amikor valaki a tőkéjét valamely ipari vállalatba fekteti, amelynek hozadéka 10% lenne, két lehetőséggel három közül arra, hogy tőkéjét elveszti, vagy pedig állami járadékokba helyezi azokat, ahol 3%-ot fognak azok hozni, ez matematikailag egy és ugyanazon dolog; erkölcsileg azonban mindenben különböző, mert három közül két lehetőséggel bírni arra, hogy mindent elveszítsen, elrettenti a francia embert, mint a halál tudata és emiatt hajszálai az égnek merednek. De mégis miért? Mert kockáztatni annyi, mint rettenetes felelősséget vállalni; a francia ember felelősnek érzi magát gyermekeivel szemben azon vagyonért, melyet kockáztatna; szégyenpír öntené el ábrázatát, amikor ezt kellene mondania: „mindent elvesztettem,” és rendkívül nagy elégtételt érez, amikor ezt mondja: „kevéssé gyarapítottam vagyonotokat, ámde kevéssé is kockáztattam.” Sohasem akar felelős lenni.
Ebből a kötelességnek egy faja hárul a francia emberre. Hogy az államnak hitelezzen, ez a szemében hazafiasnak látszik, de hogy az iparnak hitelezzen, ez számára az állam rászedésének látszik, mintha az államnak teljesített legnagyobb szolgálat egyáltalán nem abban állna, hogy iparilag és kereskedelmileg gazdaggá tegye a nemzetet. Tudok arról, hogy némelyek hazafiatlanságnak gondolták orosz értékpapírokkal bírni, mintha a köztünk és a különben hatalmas, sőt még a gyönge, de jövővel bíró népek közötti szövetségek nem volnának eszközei annak, hogy financiális kötelékeket teremtsenek. Ámde itt kockázat van. „Arra tanít bennünket az ész, hogy dolgoznunk kell a bizonytalanért” – mondja Pascal. Az összes francia gondolkozó közül, és nem csupán ezen szempontból, bizonyára Pascal az, akinek a legkevesebb befolyása volt a francia észjárásra.
A tunyaságnak, a kockázattól való irtózás ezen másik alakjának, minthogy ezenfelül más forrásokból is ered, jelentős befolyása van a francia ember azon hajlamára, hogy „állása legyen”. A polgárságunk igen különös; áthatva az ősök iránti bámulattól, amely az ország régi arisztokráciája utáni sóvárgással kapcsolatos, átvette annak minden hibáit egészen anélkül, hogy jó tulajdonságai valamelyikét is átvette volna. Megveti a népet és nem gondolnátok, hogy mennyire más fajból, sőt más nemzetségből valónak tekinti magát, és mivel a nép sokat dolgozik, a polgárság azt hiszi, hogy a magas rangnak jele „a nemes ember módjára élés”, vagyis a semmittevés. Eszménye: a nemes ember módjára való élés. Mint a hivatalnokot, akinek az irodájában kell lennie tíz órától délig és kettőtől ötig, sohasem fogod látni tíz óra előtt az utcán, minthogy ekkor olyan embernek néznék, aki már hajnaltól kezdve keresi kenyerét; és kárpótlásul végtelen gőgösen fog sétálni öttől hétig, bejárván kis városa helyeit, hogy jól feltüntesse, hogy napi munkája teljesen bevégződött, három órával korábban, mint a munkásoké.
Máskülönben teljes szívéből irigyli azt, aki tőle különben kevéssé különbözik, aki éppen semmit sem csinál és akit két órától ötig kóborolni látunk. Cifrálkodva mutogatja magát minden órában, amíg azok, akiknek alkalmazásuk van, irodáikban vannak.
Ez a polgárság egészen az állam által akarja magát eltartatni, miként a régi nemesség egészen a király által akarta magát eltartatni és szinekúrára vadászik, miként a Lauzunok vadásztak az eltartásra, mindegyik a maga, gyermekei, vői és unokaöccsei számára, ami részben gőg, részben ízléstelenség, részben tunyaság.
A tunyaságnak és a gőgnek kombinálását jól látta Montesquieu:
Nézzétek [mondja] azt a végtelen sok vétket, amelyek bizonyos nép gőgjéből születnek; a tunyaságot, a szegénységet, a mindennel való szakítást és a nemzetek leromlását, amire őket a véletlen és saját romlottságuk juttatta. A tunyaság a gőg eredménye...
A tunyaság főképpen a békeszerető érzület eredménye; de az is nagyon igaz, hogy egy kevéssé a gőgé is: amikor megkülönbözteti magát a munkástól, mégpedig a leginkább látható jellel különböztetheti meg magát attól; úgy dolgozik, hogy ne dolgozzon; a régi köztársaságok polgárai, akik arisztokraták voltak, mélységes gyűlölettel viseltettek azok iránt, akik valamit műveltek; az annyira értelmes Arisztotelész előtt is a kézműves (artisan): fél rabszolga.
„A tunyaság a gőg eredménye, a munka a hiúság kísérője.” Ez az igazság; mégis a hiúság, mivel nem más, mint kisebb gőg, vagyis inkább mint egy kis lélekben levő gőg, legtöbbször ugyanazon eredményre vezet, mint maga a gőg: a gőgös hiúság miatt nem dolgozik a francia polgárság.
A munka a hiúság kísérője; a spanyolt a gőg arra fogja indítani, hogy ne dolgozzon, a franciát pedig a hiúság arra, hogy jobban tudjon dolgozni másoknál. Minden tunya nemzet komoly, mert azok, akik nem dolgoznak, uralkodóknak tekintik magukat azok felett, akik dolgoznak.
Gondoljatok a francia polgárság spanyol merevségére; nagyon komoly, nem szeret nevetni, nem szereti a szellemességet, méltósággal szeret unatkozni.
Minden tunya nemzet komoly, mivel azok, akik nem dolgoznak, uralkodóknak tekintik magukat azok felett, akik dolgoznak. Vizsgáljátok meg az összes népet és azt látjátok, hogy a legtöbbnél [azt mondja a legtöbbnél, minthogy bizonyára gondolatban kiveszi Angliát] egyenlő lábon áll a komolyság, a gőg és a tunyaság. Achem népei büszkék és lusták; akiknek nincs rabszolgájuk, bérelnek egyet, nehogy száz lépést tegyenek két pint rizs elhozataláért: megbecstelenítve éreznék magukat, ha azt maguk vinnék.
Franciaország összes kis, nagy, közép városában az összes polgár és polgárnő megbecstelenítve érezné magát, ha egy ökölnyi csomagot vinne az utcán.
India asszonyai megalázónak hiszik magukra nézve az olvasni tanulást; ez a rabszolgák dolga – mondják – akik dicsénekeket énekelnek a pagodákban...
A francia fiatal polgárlányok lebecsülik azokat, akik tanulmányaikat az elemi oktatáson túl is folytatják, mégpedig azért, mert ezek valamely szakmát akarnak megtanulni, tanítónők, tanárnők akarnak lenni, le akarnak hanyatlani; mégis hát honnan?
A francia polgárság még abban is hasonlít a régi nemességhez, hogy a tudatlanság kultuszát űzi. Megveti a tudóst, az írót, a művészt, akik szerinte kevés józan ésszel, a rendestől eltérő eszmékkel bíró, és mindent egybevetve kevés egyensúlyt tartó emberek, és mindenekfelett olyanok, akik ha végeznek is valamilyen dolgot, az a fajbeli és észbeli alsóbbrendűség jele; és még többnyire olyanok, akiknek nincs helyük a kormányzatban, mert a társadalmi felsőbbrendűség két ismérve: a nemes ember módjára élés és hivatali állás az államban – két olyan dolog, amelyek a legtöbbször kéz a kézben járnak.
A francia polgárság nem olvas. Könyvkiadóink tudják; ha nem volnának iskolakönyvek a líceumok számára, hírlapok és papírkereskedések – három vagy négy nagyváros kivételével – nem volnának a vidéken könyvkereskedések.
Franciaország tudományos, irodalmi és művészeti dicsősége iránti érdeklődés teljesen ismeretlen a francia polgárság előtt. Az államból megélni, hanyagul szolgálva azt és különben mindent lebecsülni, ez az ő állandó lélekállapota.
Nem gyanítja, hogy mennyire szocialista és hogy mennyire következetlen, amikor szemére hányja a munkásnak szocialistaságát. Vagy még inkább homályosan vet számot a dologgal, ugyanis szocialista a saját érdekében, de nem akarja azt, hogy mások is szocialisták legyenek a maguk érdekében. Egy egészen polgár hivatalnok, republikánus, radikális antiklerikális ember szárnyaló mondását hallottam: „a szocialisták mind hivatalnokok, ez az ő doktrínájuk, mindnyájan hivatalnokok akarnak lenni.” Ez tökéletesen igaz: de a hangot, amellyel ezt mondta, meg kellett volna zenésíteni. A munkások hivatalnokok? A parasztok hivatalnokok? Az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Hogyan is nézne az ki! Ezek az emberek hivatalnokok, mint én, az állam által fizetve, mint én! El tudjátok képzelni? Azt hittem, hogy marquise de la Pretintaillet hallom, amint mondja: „Ezek a koldusok azt követelik, hogy mind nemesek legyenek!”
A francia kispolgárság még gyermekei nevelésének módszere szerint is nyomról nyomra hasonlít a régi nemességhez. A régi nemesség a fiai számára azonnal valami nagyurat keresett, aki azokat kegyeibe fogadhatta és előrevihette a világban: a mai polgárság a fiai számára mindenekelőtt valami főhivatalnokot keres, aki „protektor” lehet; a protekciók felkeresése összes gondja és aggodalma a francia családatyának. A régi nemesség lányai számára ott volt a kolostor; a szegény polgárság nem rendelkezik a kolostorral. De eltelve a régi nemesség összes osztálygőgjével, éppen úgy neveli lányait, mint ahogy a régi nemesség nevelte az övéit. Nem tanít nekik semmit, sem kézi, sem értelmi mesterséget. Nem lehet, hogy egy kispolgárnő elsőrendű munkásnővé legyen, sem munkafelügyelőnővé, aki tízezer frankot, sem tanárnővé, aki hatezer frankot, sem művésznővé, aki húszezer frankot keres; ez sérelmes süllyedés lenne, sőt még azt a látszatot sem szabad keltenie, hogy tanulással magát egy ilyen pályára készítse elő. Ez azt jelentené, hogy szüksége van arra, hogy nincs hozománya; a család méltósága ellenzi ezen megnyilatkozást, vagy ami ezen megnyilatkozás látszatával bírna.
A fiatal leány osztálygőgből nem tanul semmit sem, következésképpen anyagilag és erkölcsileg nagyon alatta áll a parasztlánynak. Anyagilag véve: vagy férjhez megy, vagy nem megy férjhez. Ha a hozomány elégtelensége, vagy a családot ért szerencsétlenség folytán előre nem gyűjtött hozomány elégtelensége miatt nem megy férjhez, szegény aggszűz marad, éppen úgy, mint a kolostorba küldött régi nemesség fiatal lánya és sokkal szerencsétlenebb a parasztlánynál, akinek kezeiben mindig megvan a mestersége.
Ha férjhez megy, vagy jó férje van, vagy rossz, vagy özvegységre jut. Ha jó férje van, nem szólhat semmit, hacsak azt nem, hogy kedvező esélye volt a lottón; ha rossz férje van, kényszerülve van eltűrni, mivel nem az életszükségletei megszerzésére képes lény és ijesztő módon szerencsétlen, minthogy a változtatás lehetősége és reménye nélkül szerencsétlen; ha özvegységre jut, visszaesik szülei vagy az állam terhére (mert nagyon valószínű, hogy férje hivatalnok volt) és növelni fogja azon rettenetes csoportját a kérelmezőknek, akik a hivatalos előszobák ajtóin zörgetnek.
Erkölcsileg véve: a fiatal polgárlány sokkal alantabb áll a parasztlánynál, minthogy a parasztlány szabad lény, a fiatal polgárlány pedig rabszolga.
Minthogy naponta nem képes tíz soust keresni, a fiatal polgárlánynak nincs egyéb pályája, mint a házasság; ebből következik: majdnem kényszerítve van arra, hogy férjhez menjen ahhoz, akit családja kijelöl számára, elrémítve, vagy legalább is megfélemlítve attól, ami rá a családjában vár, ha visszautasítja azt; és miként a régi nemességnél a szokások szerint kényszerítve volt a fiatal lány tizenhat éves korában a számára kijelölt férjet elfogadni, és lemond később az igen törvényes kárpótlások vételéről, éppen így a fiatal polgárlány gazdasági szükségességből kénytelen eltűrni huszonöt éves korában a számára kijelölt férjet és lemond később a jogos elégtételek vételéről. Ha olyan férjjel házasodott össze, aki jól viseli magát, elviselhető sorsa van, ámbár akkor igazán elviselhető az asszony sorsa, ha olyan férfihez ment feleségül, akit szeretett; végül is körülbelül elviselhető sorsa van; mégis ezen jó férjjel szemben is teljesen függő helyzetben lévőnek érzi magát annak lehetetlensége miatt, hogy ha férje rosszá válik, elhagyhatja őt, és minthogy anyagilag hozzá van kötve, anélkül, hogy a legkevésbé is abszurdum legyen, teljesen képtelen neki ezt mondani: „nem te vagy az úr,” amikor ő azt mondja: „én vagyok az úr.” Rabszolgaság.
Ha rossz férjjel házasodott össze – némely állítólagos felszabadító rendszabály mellett, melyeket az elválás által a feleség kedvéért állapított meg az állam – azon kilátása van, hogy sohase válhasson el férjétől, minthogy az keresi a pénzt, ő pedig képtelen pénzt keresni; és nincs olyan törvényszöveg, amely érvényesülne ez ellen és megengedné az asszonynak a szabad eltávozást, miután a táplálkozás szükségessége miatt maradásra van kényszerülve. Rabszolgaság.
Végül ha özvegy lesz, a rabszolgaság állapotából a nyilvános koldusok állapotába kerül, ami igazság szerint előléptetés, mert ez a magánkoldusok állapotából a nyilvános koldusok állapotába való menetel; de ha az államtól vagy a községtől segélyeket kér, és kénytelen elviselni a durva visszautasításokat és ezt hallani: „dolgozzon,” majd erre válaszolni: „hiszen jól tudja ön, hogy nem értek semmihez, hiszen polgárnő vagyok;” – ez rendkívül kemény dolog. Rabszolgaság.
Osztálygőgből és hogy lányaik általában ne úgy tegyenek, mint a munkásnők, vagy ne is keltsék annak látszatát, a polgárok lányaikat nagyon alábbra helyezik a munkásnőknél: szolgaság állapotában tartják.
Az elfogultság, érzékenység és dicsőség említése mellett az a legnagyobb személyes bántalom – és itt nagy vigyázatot kérünk – amivel Franciaország egy polgára illethető, ha ezt mondják neki: „Lányát valamely mesterségre kellene taníttatnia.”
„Valamely mesterségre? Szabónőségre? Kinek néz ön engem?”
„Valamely kevésbé nyereséges szakra, tanítónőnek, tanárnőnek.”
„Tanulónak? Kinek néz ön engem?”
Így vitázol vele. Ez velem nem szokott megtörténni, mert nem vagyok elég ostoba ahhoz, hogy egy polgárnak ezt mondjam.
Hát van 35 000 frankja, amit lányának hozományul adhat. De méltósága ellenáll annak, hogy lánya értelmileg a munkásnő vagy a tanítónő rangjára emelkedjen. Jobban szereti, hogy lánya dolog nélkül maradjon. Igen, még csak nem is szolgáló.
El akartam helyezni egy nyomorúságra jutott fiatal lányt. Hogy tanítónő legyen, erre nem lehetett gondolni; kispolgárnő volt, kétlem, hogy tudott olvasni. Munkásnőnek? Milyen munkára? Még az ábécéjét sem ismerte semmiféle mesterségnek. Hát akkor szolgálónak, mondtam az úrnőnek, akivel róla beszéltem: „De nem! Hát nem tudja Ön, hogy a szolgálók munkásnők? Munkás nők a konyhában, vagy a női pipere körül. Az Ön fiatal polgárnőjét, mivel úgy nevelte fel polgárnő anyja, hogy semmihez se értsen, sem a konyhában, sem a varrás körül, nem lehet sem szabónő, sem szobaleány. A fiatal polgárlányok csupán azt tudják, hogy hibátlanul beszélik provinciájuk francia nyelvét és nem alkalmasak másra, csak gyermeknemzésre; ezen két foglalkozás közül nem jövedelmező sem az egyik, sem a másik.”
Vessük ezt össze egy fiatal lány – igen szerény tanítónő – helyzetével, akit nőül vett egy milliomos. A milliomos öt év alatt elverte vagyonát. A nő vele maradt, nyomorba jutva. A férj gonosztevővé vált; elhagyta, ő pedig visszatért tanítónőnek, hogy megéljen és eltartsa egyetlen gyermekét. Ezt mondta nekem: „Nem vagyok egészen sajnálatraméltó, olyan munkásnő vagyok, akit egy világfi szépnek talál, nőül vesz és elhagy, miután megelégelte. A munkásnő számára mindig tartalékban van mestersége és ha elhagyják, nyugodtan visszatér varrógépéhez. Éppen így vagyok én. Férjem bolondságai mélyen összetörték a szívemet, de a rémülettől nem aléltam el, volt mesterségem; miután nem tudtam tovább tűrni, elhagytam kétségbeesés nélkül. Nem voltam kényszerítve erkölcsileg olyan mélyen lehanyatlani, mint férjem, megtartottam varrógépemet.”
Fiát hivatalnokká tenni, lányát hivatalnokkal vagy gazdag emberrel összeházasítani, íme Franciaország polgárainak minden álma: fiából és lányából, hogy függetlenek legyenek, eléggé erős és eléggé felfegyverzett lényeket nevelni, íme amire sosem gondol vagy amitől irtózik.
Lányaira vonatkozólag – ő, aki igen erényes és igen magasra becsüli a női ártatlanságot – nem látja be, hogy erősen kockáztatja, hogy azokból kurtizánokat nevel, miként ez elég gyakran meg is történik.
A két mód közül ez az egyik: miként a régi uralom fiatal nemeslánya, aki úgy ment férjhez, hogy meg sem kérdezték, éppen úgy a mi időnkbeli fiatal polgárlány is férjéhez menve vonzalma ellenére vagy vonzalom nélkül, igen elő van készítve arra, hogy később szeretőt tartson. A külföldieknek – regényeinknek dacára – könyörgöm, higyjék el, hogy ez a francia nők középszerű érzékisége okából eléggé ritka eset, de végtére is nem tagadhatom, hogy megesik.
Egy másik, sokkal gyakoribb mód ez: a fiatal lány, akinek nem engedtek más életpályát, mint a házasságot, és aki tudja, hogy nincs más életpályája, csak a házasság, ha még olyan bizonytalan is ez, teljes erővel ráadja magát, hogy azt elérje; dühvel flörtöl, dühvel és asszonyi fondorlatokkal törekszik behálózni egy férfit; a kurtizán mesterségét folytatja; szó szerinti értelemben szűz kurtizán. Jegyezzük meg, hogy az a fiatal lány, aki nem flörtöl, hanem aki helyett anyja flörtöl (gyakori eset) és aki férjhez megy szerelem nélkül ahhoz a férfihoz, akit számára toboroztak, éppen olyan szűzkurtizán. Íme, ide vezetnek a polgári ideák, hagyományok, előítéletek és erkölcsök.
Ez a kép kissé elkésve érkezett. Egy nemzedék óta, vagy kissé régebben is a szűzkurtizánok észrevehetően ritkábbak. A fiatal polgárnők már kevésbé flörtölnek, sőt kevésbé engedik át magukat anyjuk értük való flörtölésének: szívesen maradnak leányok. Miért? Vitathatatlanul azért, mert erkölcsi színvonaluk emelkedett, mert a szűzkurtizánnő szerepe visszatetsző előttük és mert saját lelkükben él minden asszonynak azon eszményképe, hogy ahhoz menjen férjhez, akit szeret, vagy egyáltalán ne menjen férjhez. Igen helyes, de mivel egyidejűleg csupán rabszolgák lehetnek, minthogy nem képesek megkeresni életszükségleteiket, az emancipált nők érzületeivel bírnak, ámde nem tudják betölteni az emancipált nők rendeltetését. Nincs más hátra, hogy mint leányok atyjuknál maradjanak addig, míg él, a kiskorúság szomorú és áldatlan állapotában.
„Ki a kiskorú?” kérdezi egy gyermek. „Milyen korban nem kiskorú többé az ember?”
„Nincs korhoz kötve,” feleli atyja. „Amikor az ember megkeresi életfenntartási szükségleteit, többé nem kiskorú, addig, amíg meg nem keresi életfenntartási szükségleteit – kiskorú.” A francia polgárság nem álmodik egyébről, mint kvázi-kiskorú, vagyis hivatalnokfiúkról és halálukig kiskorú lányokról.
Nagyon eltávolodtam tárgyamtól? Teljesen a tárgyamnál vagyok. Egy kis tunyaság, sok gőg, félreértés és különösen az alapos felelősségtől való irtózás teszi e sok rosszat. Nem végezni sokat, de mindenekfelett alárendeltségi állapotban végezni és csak olyan foglalkozásokat űzni, ahol az ember alárendeltségi állapotban cselekszik, és úgy a férfiaknak, mint a nőknek csupán olyan helyzettel bírni, ahol csak alárendelt szerepben cselekszik az ember: ez a maga egészében a polgár eszményképe. A francia polgárság szenvedélyes módon nem szeret a saját dolgába beleavatkozni és vakon engedelmeskedik annak, aki elrendeli, hogy mit cselekedjen, aki azután ezért felelős. „Amit teszek, nem engem illet;” ezeket a szavakat szereti mondani és ebbe a gondolkozásba éli bele magát. Minden olyan foglalkozás vagy állapot, amely önálló eljárást követel, nem tetszik neki, minthogy ez azt követelné tőle, hogy előre lásson, számítson, kombináljon, hogy az esélyeket pro és kontra megállapítsa és hogy befejezésül kockáztasson. Mert előre látni, számítani, kombinálni annyi, mint szembehelyezkedni egy jövő felelősséggel, amely már annyira-amennyire előrelátható. Azt gondolja: „vajon fogok-e valaha ennek örülni,” „nem fogok-e egykor szemrehányást tenni magamnak, hogy ezt cselekedtem?” És ez a felelősség ijesztő. A francia ember igen fél attól, hogy felelős legyen önmagának. Ezért nyeli el a hivatal a francia polgárt, ezért irtózik különösen a felszabadulás gondolatától és ezért irtóznak lányai is a felszabadulástól.
Figyeljük meg, milyen csekély számú szabad foglalkozás van Franciaországban és azok a szabad foglalkozások is lassanként nacionalizálódnak és lassanként állami foglalkozásokká alakulnak át. Nincs szabad foglalkozás, csupán a földművelés, az ipar, az ügyvédség és az orvosi pálya. Természetesen beleértve az összes ipari munkásszakot is. Hát... először is a szocializmus azt akarta, hogy összes foglalkozás nacionalizálva legyen és hogy minden ember államhivatalnok legyen; valószínűleg ez a jövő, de hagyjuk ezt. Addig is, amíg ez teljesül, megállapíthatjuk, hogy ez a tendencia általános. A nagy ipari vállalatokat az állam magához akarja csatolni és tényleg magához is kezdi kapcsolni, miközben fogadkozik, hogy jobban lesznek irányítva az ő kezeiben, mint mások kezeiben. Az eredmény nem mindig bizonyítja valami fényesen, hogy igaza volna, de most nem erről van szó. Arról van szó, vajon a francia ember óhajtja-e, hogy a dolgok ekként alakuljanak. Bizony óhajtja, és ez igen egyszerű dolog. A vasúti munkás ezt mondja: „az államnál kevesebbet dolgozik az ember, kevesebb felelősség terheli és a politika által megy előre. Kevesebbet fog az ember dolgozni, mert az államnak politikai érdekében áll az, hogy kedvezőleg gyűjtsön össze minél több hivatal iránti kérelmet, így sokszorosítani fogja a hivatalokat és változatlan szokása, nagyon észszerű szempontja szerint, mindig három hivatalnokot helyez oda, ahol ebből egy kellene. Az államnál kevesebbet kell dolgozni, kevesebb a felelősség, minthogy az államnak az áll érdekében, hogy ne utasítsa vissza a hivatalnokokat, akik a parlamenti tagok választói, akiktől meg ő függ; az államnál a legkevesebb felelősséggel fog bírni az ember. A politika által fogunk előrehaladni, nem fognak visszautasítani; a hivatalnok, aki jó választó, és aki akár igen jó hivatalnok lehet, jól is halad előre; de a jó választási ágens jobban fog előrehaladni, mert aki jó választási ágens, rossz hivatalnok. A politika által haladunk előre.”
A vasúti munkás személyes érdeke egyébiránt egyenesen ellentétes az általános érdekkel és azzal, hogy a vasutat államosítsák.
A szabadnak mondott foglalkozások is nacionalizálódnak. Az orvosok tömegesen arról álmodnak, hogy hivatalnokok legyenek és részben hivatalnokká is válnak. Kieszközlik, hogy menedékhelyek, kórházak, líceumok, kollégiumok és vasutak orvosaivá legyenek (tudjuk, hogy több vasút állami). Megjegyzésre méltó és igen jellemző dolog, hogy ebben nincs semmiféle érdekük, hacsak az nem, hogy klientéla nélküli orvosok legyenek, mert az állam csak kivételesen alkalmaz olyan orvost, akinek klientélája van; tehát azoknak az orvosoknak, akik azt kérik, hogy állami orvosok legyenek, nincs ebben semmi érdekük, mert sokkal kevésbé vannak fizetve az állam által, mint lennének az egyének által, és az az idő, amelyet az államnak szentelnek, majdnem elveszett idő, amely alatt máshol kereshettek volna pénzt. Egy vasúti társaság igazgatója ezt mondta nekem: „fokozatosan leszállítjuk a kereslet és kínálat törvényének megfelelően orvosaink jövedelmét, mindig találunk, éspedig igen jó orvosokat; végül csak vasúti szabadjeggyel fogjuk őket fizetni és mégis fogunk kapni orvost. Nem értem, de így van.”
Egy orvostól, aki felkért, hogy támogassam jelöltségét egy vasúti orvosi állásra, ezt kérdeztem: „miért törekszik erre? Hiszen ez veszteség. Azon órák alatt, melyeket ön az adminisztrációra fordít, az ötszörösét keresné meg annak, amit az adni fog önnek, nem is számítva, hogy ezek alatt az ennyire kevéssé jutalmazott órák alatt nem fog önnek alkalma lenni a hasznot hajtó foglalkozásra, nem lesz otthon akkor, amikor önt keresik stb. Hasonló lenne Ön egy igen virágzó üzlettel bíró kiskereskedőhöz, aki raktárát naponta hat óráig zárva tartaná és ezen idő alatt valamely kis adóhivatalba mennie dolgozni. Helyes eljárás volna ez tőle? Miért ragaszkodik ön ehhez?”
Ezt felelte: „címmel és állandó fizetéssel jár.” Ez nagy mondás volt. Cím és állandó fizetés, éppen ez a francia ember jelmondata. Legyen valamije, amit látogatókártyáján neve után tehet és legyen igen szabályos módon egy kissé fizetve: ez minden francia polgár kettős álma. Hogy címe legyen, ez hiúsága miatt van, hogy állandó fizetése legyen, ez biztonságra vágyódása, a kockázat és felelősségtől való rettegése miatt van, és némileg még azért, hogy részben kielégítse a jövőtől való rettegését.
Nem szabad hinni azt, hogy azon szenvedélyben, melyet a tanítás monopóliumára nézve sok tanár táplál, ne volna más is, mint a kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem. Sok van ebből, természetesen ezt szívesen beismerem, a kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem fő-fő francia érzelmek; de a tanítás monopóliuma iránti erőteljes szeretetben még más is rejlik. Az a vágy rejlik benne, hogy ne egyedül ő maga tartozzon az államhoz és ne egyedül őt tartsa el az állam, hogy egyedül csak azt tanítsa, amit az állam akar, hogy tanítsanak, hanem minden tanár hasonló helyzetben, az államnál legyen. Miért? Azért, mert az állami tanár, jóllehet mélységesen alázatos az állam iránt, egy kissé szégyelli magát, hogy lekötött ember, hogy olyan ember, aki csak eléggé megszorított mértékben gondolkozik szabadon, következésképpen azt óhajtja, hogy egy tanár se legyen szabadabb vagy ne is tűnjön szabadabbnak, mint ő. Ez az érzelem természetes. Azt mondhatnák nekem, hogy nem soknak, talán a többségnek nincs ez a természetében. Ez igaz, de ez azért van, mert ők igen intelligensek. Felfogják, hogy a szabad munkások szabadsága az állami munkások szabadságának biztosítéka. Világos! Ha csupán állami munkások vannak, akkor az állam először is úgy fizeti őket, ahogy akarja, és olyan irányzatot táplál, amelynél fogva végül éhbért fog rájuk kényszeríteni; továbbá a kézimunkásoktól fizikai erőfeszítésben, a szellemi munkásoktól pedig rabszolgaságban mindazt követelheti, amit csak akar: tiszta rabszolgaság; ezt valósítaná meg a szocialista uralom. De ha állami munkások és szabad munkások vannak, ott a szabad munka fog szabadságversenybe kerülni az állami munkával, vagyis ha az állami munkás nagyon meg van terhelve, mindig otthagyhatja az állami munkát és szabad munkát vállalhat. És minthogy ezt teheti, tényleg szabad, és mert az állam tudja, hogy így tehet, arra van kényszerítve, hogy a szabadságnak egy bizonyos, sőt reális mértékével ruházza fel, nemkülönben hogy tisztességesen fizesse.
A szabad munkások szabadsága tehát szabadságot szerez a kaszárnyába zárt munkások számára.
A tanárok tehát – hogy az ő külön esetükre térjünk vissza – igen jól tudják, hogy ha igen elfogadható mértékben szabadok, az azért van, mert nincs tanítási monopólium és ekként gondolkoznak: „ha tanítási monopóliumunk volna, szépen volnánk! Ez a szuverenitás számunkra a halált jelentené”.
Beléptem az állami oktatásba (igen jól értesülve annak mivoltáról, minthogy atyám tanár volt) minden gond nélkül, merthogy létezett egy szabad tanítási rendszer, ami egyrészről megengedte kilépnem az állami oktatásból, másrészről megengedte, hogy ne lépjek ki, határozottan tűrhető életet biztosítva számomra, mert az állam tudta, hogy eltávozásom lehetséges volt. Ha nem lett volna az államnál szabad tanítás, nem léptem volna be az állami oktatásba.
„Ennek folytán ön a szabad oktatásba lépett volna be, ha ott ilyen tanítás nem lett volna?”
„Nem; semmiféle tanításra sem adtam volna magamat; más életpályát választottam volna.”
„De ha minden életpálya állami lett volna?”
„Az szocialista uralom volna; más országba mentem volna, úgy tartva, hogy egy tisztán szocialista uralom alatti állam lakhatatlan.”
Azok a tanárok tehát, akik visszautasítják az állami monopóliumot, tökéletesen a saját érdekükben érvelnek, eltekintve az elvektől és általános eszméktől. Azonban azok, akik a monopóliumot óhajtják, először is olyan emberek – miként már mondtam – akik etatisták, vagy olyanok, akik a kereszténység iránt legyőzhetetlen ellenszenvet éreznek; továbbá olyan emberek, akik szeretik, ha a gondolkodás valamely módját erőszakolják rájuk, mivel szeretik, hogy helyettük gondolkozzanak és határozottan ebben rejlik a dolog veleje.
Mi sem érdekesebb a tanulmányozásra, mint ez a gondolkozásmód. Ez katolikus gondolkozásmód. Azon gondolkozók, akik a monopólium párthívei, ultramontán katolikusok. A katolikus ember olyan, aki kerüli a gondolkozás felelősségét. Ugyanígy ők is. A gondolkozás felelőssége igen súlyos. Nem egy szellemnek okozott már remegést. Nem a bátorságnak, hanem a szerénységnek kell hiányoznia ahhoz, hogy valaki egy adott pillanatban ezt gondolja: „nem fogom számbavenni nyájam gondolkozását, arra fogok törekedni, hogy saját agyammal gondolkozzam, mint ahogy saját gyomrommal emésztek.” Ez nem jelent semmit és rendkívüli erőfeszítést követel. Csodálatos, hogy természetére nézve milyen szerény az ember. Embereket rendel ki, hogy helyette gondolkozzanak és képtelennek ismeri el magát az önálló gondolkozásra. Az egész katolicizmus nem egyéb ennél.
Hozzáteszem, majdnem az egész protestantizmus is. A Luther gondolatai által áthatott protestánsoknak kétségtelenül vannak ehhez hasonló formuláik: „Mindazon vallás, amelyet nem magunk alkottunk magunknak, babona, nem vallás.” „Ha nem magatok alkottok magatoknak lelket, egyáltalán nem lesz lelketek.” „Aki más lelket vesz, mint amellyel bírnia kell, nem egyéb, csak test.” Amikor egy protestánstól ezt kérdeztem: „Hát mindazok, akik nem esnek eretnekségbe a protestantizmus ellen, nem protestánsok?” Ekként felelt: „Ön tréfálni akar.”
Igenis, az ultraliberális protestánsok így okoskodnak, vagy pedig erőfeszítést tesznek arra, hogy ekként okoskodjanak, de közülük a legtöbb nem egyéb, mint szabadon gondolkozó katolikus. Megvannak saját dogmáik, amelyekben azt követelik, hogy a hívő határozottan alkalmazkodjon azokhoz, és erősen megkövetelik a hívőtől, hogy vegyen búcsút tőlük, ha gondolkozni akar. Az egyetlen különbség, hogy kevésbé szigorúak. In dubiis libertas (kételyekben van a szabadság). Csakhogy a protestánsoknál egy kissé több a dubia. A katolikus szellem uralkodik az összes vallás felett és hatja át azokat, minthogy az a vallásos eszme maga; a vallásos eszme: tartózkodjál az elszigetelt gondolkozástól; vae soli putanti. (Jaj az egyedül vélekedőnek.)
Ezt a vallásos, ezt a katolikus eszmét birtokolják csodálatosán a monopolisták, vagyis inkább az tartja birtokban őket. Szükséges, hogy – miként a katolikusoknak – csak egy hitük legyen. Ki fogja azt megadni? Mindenkinek a nyáj. És ki fogja megadni a nyájnak? A nyáj vezetője. A pápizmus hívei ők. Hűségesen követik az államot mint az ő pápájukat. És ez az antiklerikális pápizmus, miként a katolikusok pápája, amikor hatalmas, híve minden kényszerrendszabálynak és nem engedi meg a papságnak a saját, csak a maga gondolatait; ez igen egyszerű.
Mégis, miért bírnak a monopolisták ezen szellemi állapottal, amely elég gyakran minden vallásos vagy politikai gondolaton kívül esik? Egy kissé a monizmus, egy kissé és mindenekfelett az értelmi felelősségtől való félelem miatt. Az, hogy minden egyenlő legyen, ez bizonyos szellemek előtt igen szép dolog és kielégíti külön esztétikájukat; és hogy minden egyenlő legyen, annak az a legjobb eszköze, hogy minden dolog ugyanaz a dolog legyen. Egyetlen gondolat az egész államban, ez minden elmét csodálatosan nivellál és egyenlősít, és nem engedi meg a felsőbbrendű szellemek közt azokat a különbségeket, amelyeket olyan kellemetlen szemlélni: egyetlen gondolat az egész államban, ez maga a rend, minthogy a szabálytalanságnak, következésképpen a rendellenességnek ellentéte; egyetlen gondolat az egész államban, ez az anarchia vége és az anarchia lehetetlen; nincs ennél szebb színjáték; ez a Bauce, a Bauce csodálatos perspektíva.
Nemde szinte fizikai fájdalom egy Voltairet és egy Rousseaut húsz éven keresztül, azok tanítványait pedig még sokkal hosszabb időn át ellentétes véleményen látni? Ettől a fájdalmas látványtól megkímélhető lett volna az emberiség, ha létezett volna egy felsőbb értelmi tekintély által közbevetett egysége az akaratnak, amely nem engedett volna nézeteltérést. Ez az egyetlen gondolat, amely a nemzet általános gondolatának összefoglalata, kétségtelenül elnyomta volna Voltairet éppen úgy, mint Rousseaut és Rousseaut éppen úgy, mint Voltairet, de egyformaságot teremtett volna és semmi sincs szebb az egyformaságnál, az egyenlőség ezen jelénél és formájánál. Ut sit aequalitas (hogy egyenlőség legyen).
Észrevette az olvasó, hogy Montesquieu választást enged. Miben? Igen, tisztán a szabadság és az egyenlőség közt; A törvények szellemének védelmében ezt találhatjuk:
Éreztettem, hogy azon indokból vagyunk szabadok a politikai államban, mert egyáltalán nem vagyunk egyenlők.
És tényleg minden könyve érezteti ezt; de sohasem mondta ezt annyira kifejezetten, mint ezen sorokban. Nem lehetünk szabadok, csak az egyenlőtlenség indokából, azon eléggé jó okból, hogy az egyenlőség minden szabadságot elnyom és nagyon is kényszerítve van annak elnyomására, hogy saját magát fenntartsa, minthogy minden szabadság, amióta valaki azt gyakorolja, felsőbbrendűséget vagy alsóbbrendűséget szül és lerontja az egyenlőséget. Szabadság és egyenlőség tehát egymással ellentétes fogalmak és választani kell. Mi, monisták az egyenlőséget választottuk, mivel ez szebb és megteremti az egyformaságot, visszautasítjuk a szabadságot, mert ez a vonalak szabálytalanságát, következésképpen a rútat teremti meg. Íme, az értelmi monizmus.
A monopolisták elég gyakran monisták, Bauce szerelmes művészei. Gyakran még inkább a felelőtlenség szerelmesei, olyan emberek, akik visszavonulnak az értelmi felelősség elől. Semmi sem olyan kegyetlen bizonyos szellemekre, mint egy gondolattal rendelkezni, amelytől nem szabadíthatják meg magukat és amelyet nem képesek ráhagyni valakire, aki azt nekik adta, vagy aki úgy rendelkezik azzal, mint ők. Egyedül érzik magukat és maguk körül mintegy nagy csendet éreznek, ami megijeszti őket. Ezt mondja Doudan valahol:
Attól kezdve, hogy egy kissé előrehaladtunk valamely tanulmányban, elhallgat a közhelyek lármája és nagy csendben találjuk magunkat, amely a gondolkodás munkájának nagyon kedvező.
Igen helyes; ámde ez a nagy csend kínos a legtöbb szellemnek. Elnyomja őket, jelezvén, hogy nem gondolkoznak közösen többé csoportjukkal, pártjukkal, nemzetükkel, vallásukkal. Az az ember, aki elhagyja vallását, hazáját vagy csupán pártját, fázik. Eltávolítottnak érzi magát a tűzhelytől, elkülönítettnek, száműzöttnek és kivándoroltnak érzi magát. Ismertem olyan embereket, akik, bár úgy találták, hogy pártjuknak nincs igaza, amikor ezt vagy azt mondja, de azért mégis követték a pártot, mert elhagyva azt, szakadásra került volna a sor. Úgy látszott nekik, hogy az ember nincs arra teremtve, hogy egyedül helyesen gondolkozzon, inkább ha úgy kellett, megosztozott csoportjával a tévedésben és a helytelen nézetben. Kevésbé volt nekik fájdalmas megtagadni önmagukat, mint elszakadni környezetüktől.
„De nem lelkiismeret hiányának hívjuk-e ezt?”
Nem gondolom; mert határozottan a lelkiismeret zavara és izgalma az, ami megakadályozta azokat, akikről beszélek. Ez nem öntudat, hiány, inkább kettős öntudat; ez a kollektív öntudatnak egy fajtája, amely harcban áll az egyéni öntudattal. Egyszóval ez azon gondolattól való eltávolodást jelenti, amelyért felelősek vagyunk, mivel az egyedül a mienk. Azt a gondolatot, amely másokkal közös, nem nehéz cipelni, minthogy veled együtt azt annyian mások is cipelik. Íme, az értelmi felelőtlenség, sőt egy kevés erkölcsi felelőtlenség. Azok, akik visszautasítják a tanítás szabadságát és akik azt akarják, hogy a tanítás állami szakma legyen, olyan emberek, akik rendelet által, rendelet mellett, rendelet szerint és rendelet folytán akarnak gondolkozni. Talán ezért nevezik magukat szabadgondolkozóknak.
Elismerem, hogy kitűnő társas lények, de hogy Comte terminológiáját alkalmazzuk, a társadalmi statika és nem a társadalmi dinamika szerint. Ha egyedül volnánk, az állam sohasem jönne zavarba, de sohasem mozdulna meg, mert – bár a dolgot némely modern szociológus vitatta – teljesen az a nézetem, hogy azok teremtik a mozgást, akik feltalálók. „Az állam a leghidegebb szörny az összes hideg szörnyek közt” – mondja Nietzsche; és nem akarok azzal hízelegni magamnak, hogy határozott tudományos ismeretem van arról, amit mondani akar. Talán azt akarja megértetni, hogy az állam önmagában semminemű teremtő hővel nem bír és hogy azt azon egyénektől kell kapnia, akik azzal bírnak. Lehetséges.
Egyébiránt – higgye el az olvasó – hogy amikor az állam kötelezve lesz mindenki helyett gondolkozni, nagy általános értelmi lehűlés fog történni. Meg fogja őrizni a régi hőnek viszonylag mindig gyengébb mennyiségét; de nem lesz többé tűzhely. Elismerem, hogy egyformaság lesz, és hogy nem fogjuk hallani többé az ellenszegülő hangok kakofóniáját, ami talán igen nagy jó.
Annyi bizonyos, hogy a felelősségtől való félelem az indoka a hivatalnokoskodás ezen szenvedélyének, ami mindazonáltal a legnyilvánvalóbb ismérve a francia jellemnek, és hogy ez a hivatalnokoskodási szenvedély, egyszerre jele és forrása a francia energia gyengülésének.