III. A családban

Hogy a francia család egyike azon legszebb dolgoknak, amelyet Franciaország az idegenek tisztelete és csodálata tárgyaként képes felmutatni, és amelyet az idegen gyakran önként tisztel és csodál még akkor is, amikor nem ítéli meg azt elavult regényíróink bizonysága szerint: ezt teljes szívemből beismerem és igen boldog vagyok, hogy ezt beismerhetem. Ámde ez kritikai könyv, amely erkölcsi és politikai alkatunk gyengeségeit jelöli meg, arra törekedve, hogy eszméket szugeráljon és a lehetséges javítások vágyát keltse fel.

Hát magában a családban a felelősségtől való félelem, nemkülönben a felelősség helytelen felfogásának módja azon gyengeségek, amelyeket azzal a teljes pontossággal kell megjelölni, amit ezekre csak fordíthatunk.

A francia polgár teljes szívéből szereti gyermekeit, sőt túlságosan is, ha ugyan lehet őket túlságosan szeretni; mindenesetre teljes szívéből szereti őket.

Ez talán az egyetlen ország – vagy talán itt történik meg a leggyakrabban – hogy férj és feleség, akik egyáltalán nem szeretik egymást, azzal végzik, hogy szeretik egymást gyermekeikben és a gyermekük iránti szeretet által úgy, hogy teljesen odaadók lesznek egymás iránt. Ha meg tudnák egymást figyelni (és ezt nem szabad elkerülni), így szólnának egymáshoz első gyermekük megérkezéséig: „egyáltalán nem szeretjük egymást, csak kényelmi szempontból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban majdnem mindig teszik és anélkül, hogy ismertük volna egymást, miként ezt Franciaországban mindig teszik; amikor pedig vonzalomból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban néha teszik, ez anélkül történt, hogy ismertük volna egymást, miként ezt mindig teszik Franciaországban; és íme így nem szeretjük egyáltalán egymást.”

Az első gyermek megszületésétől pedig így beszélhetnek: „Ami mindent kiegyenlít, az a gyermek; az anya végtelenül szereti, én is nagyon szeretem; meg vagyok vele elégedve a gyermekért; nem panaszkodunk többé, amióta gyermek van; mindent megbocsátok neki a gyermek miatt.”

Húsz évvel később pedig így beszélhetnek: „felneveltük a gyermekeket teljes odaadással, végtelen sok gonddal és minden pillanatban szeretetteljes őrködéssel; megindultsággal mondom neki, hogy legjobb anya a világon, ő pedig gyöngédséggel mondja: hogy igen jó atya vagyok; ezen pillanatok nagyon édesek. Nézd csak... szeretjük egymást!”

A francia házastársak mélységesen szeretik egymást, miután elmúlt a szerelem korszaka. Ez onnan ered, hogy a gyermekeik iránt érzett szeretetben szeretik egymást. Úgy hiszem, vannak olyan országok, ahol a szerelem szüli a gyermekeket, Franciaországban pedig a gyermekek szülik a szerelmet. Csak meglegyen – az a lényeges.

A franciák tehát mélységesen szeretik gyermekeiket; csakhogy gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek és nem nevelnek gyermekeket.

Gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek gyermeket. Miként Ugolino felfalta saját gyermekeit, hogy megtartsa számukra az atyát, a franciák óvakodnak a gyermekektől, hogy gazdag vagy jólétben levő atyát tartsanak meg számukra és hogy egyáltalán ne legyenek nyomorban. A francia családatyák irtóznak attól, hogy kettőnél, sőt még hogy egynél is több gyermekük legyen. Ha több gyermekük van kettőnél, akkor már kevesebb jólétben látják őket, mint amilyenben vannak, és jogosnak vélik, hogy azok nekik ezért szemrehányást tegyenek; rettegve kerülik e felelősséget. Ha pedig csak két gyermekük van, ekkor egyébiránt indokoltan és mint jó számítók azt mondhatják, hogy amikor gyermekeik házasságra fognak lépni, ők, a szülők pedig szerencsétlenségükre akkor még mindig életben lesznek, a vagyon négyfelé fog oszlani, két rész lesz a szülőké és mindenik gyermek kap egy részt; következésképpen minden gyermek csak egynegyed részt kap szülei haláláig, ami igen takarékos és igen gyenge osztályrész: „Óh milyen szegény kis háztartása lesz a mi lányunknak! Óh milyen szűkösen fog belépni az életbe a mi fiunk, akinek mint hivatalnoknak csekély fizetése lesz! Csak egy gyermeket lett volna szabad vállalnunk.”

Így okoskodnak a felelősségtől való félelemből, amely fenyegeti őket, ha kettőnél, vagy egynél több gyermekük van. Néha felviszik kettőig, ez egy fiú utáni vágyból történik, miután lánnyal kezdték; de még ez a vágy sem sarkalja őket mindig arra a bátorságra, hogy két gyermekük legyen. Mindig óhajtanak egy gyermeket, mivel nagyon élénk bennük a szülői szeretet, azonban egynél többet igen ritkán. Szükségük van arra, hogy egy tőlük származott lénnyel bírjanak, akit szeretnek, akinek kedveskednek, hízelkednek és akit gyönyörűen elkényeztetnek, és aki által szeretve hiszik magukat. De erre egy is elég, és attól kezdve, hogy ez az egy megvan, a szülői érzetet kioltotta maga a szülői érzet, akarom mondani, kioltja a gyermekek utáni vágyat az az elégtétel, hogy már van egy, és azoknak a mérhetetlen kötelességeknek a gondolata, amely a meglevővel szemben terheli őket.

Franciaországban – ne tévesszük meg magunkat és mondjuk ki – bizonyos helytelenítés, bizonyos lebecsülés éri a családatyákat, igenis egy faja a családatyákra vonatkozó megvetésnek éri azokat, akiknek számos gyermekük van; ezeket rossz atyáknak tekintik, minthogy megfosztották első gyermeküket azon kedvezménytől, hogy egyedül legyen, vagy két első gyermeküket attól, hogy csak ketten legyenek. Ezek olyan emberek, akik nem szeretik gyermekeiket, és ebben az érzelemben homályosan maguk az idősebb gyermekeik is osztoznak; olyan emberek ezek még, akik nem bírnak a szó kitűnő értelmében vett francia erénnyel – az egyetlen igazán becsült erénnyel – a takarékossággal: ezek tékozlók, könnyelmű vagyonpusztítók, vagyonelverők. Egy hat gyerekes családatya alapjában véve minden francia polgár szemében bohém és könnyelmű ember, akit gondnokság alá kell helyezni.

Ami mindebből következik először is az, hogy a francia család igen egyszerű, igen összpontosított, szorosan egymáshoz simuló, igen tiszteletreméltó, rokonszenves és megható, de bizonyos szempontból tekintve – nem létezik. Az igazi család a nagyszámú, a sokgyermekes család. Ezen családban – ami első tekintetre rendkívüli dolog, de ami megmagyarázható, ha gondolkozunk – sokkal több szeretet van a gyermekben az atya és anya iránt, talán egy kissé több féltékenység – miként már jeleztem – az elsőszülöttek részéről, de az utóbb szülöttek részéről, akik többen vannak és átplántálás folytán mindenki részéről több szeretet és tisztelet van az atya és anya iránt, akik patriarcháknak, a klán, a nemzet főnökeinek látszanak és akiket a dicsőségnek egy faja övez. Bizonyára ismer az olvasó számos tagból álló családokat, mert még vannak ilyenek, és ekkor tökéletesen felfedezte ezen érzületet.

Mi több, ezekben a sokgyermekes családokban egészen természetesen alakulnak ki a törzs szokásai. Ebben a családban ép gyermekek vannak, azokat pedig, akik kevésbé épek, nevelik és tiszteletben tartják a többiek. A rossz családtagnak nem egyedül atyja és anyja a fegyelmezői, hanem még becsületes testvérei is; a család egy fajtája a törvényszéknek és az esküdtszéknek, ahol a jók diadalmaskodnak, a rosszak pedig sorompója elé idéztetnek; sőt, feltéve, hogy a rosszak vannak többségben, kettőt elriaszt a rossztól egyedül egy, aki az atya és anya mellett áll, akit ezek támogatnak, miként ez támogatja őket; egyszóval a család olyan társaság, ahol a rossz elemeket a jó elemek inkább ellensúlyozzák és visszatartatják; míg az egyetlen gyermekes családban, ha a gyermek jó, mi sem jobb ennél, de ha rossz, szüleinek nincs ellene segítője. A több tagú család a jóra igen nagy erővel rendelkezik.

Az egyetlen gyermekes családban először is gyakran megtörténik, hogy az egyetlen gyermek meghal és a szeretetnek azon nagy erőfeszítése, amellyel a család egy gyermekre szorítkozott, tiszta veszteséggé vált; ha pedig az egyetlen gyermek nem hunyt el, az következik be, hogy túlzott gyöngédséggel nevelik, kényeztetik és hogy ennek folytán önző lesz, aki egyáltalán nem szereti szüleit. Vannak kivételek, de ez ritkaság.

Hogy az egyetlen gyermek egyáltalán nem szereti szüleit, vagy hogy kevéssé szereti őket, ez olyan természetes dolog, ami nem is szorul a bizonyításra; a féltékenykedő szeretet tanítja meg a gyermeket a szeretetre, ez a féltékenykedő szeretet, a leggyakrabban gyöngéd, szelíd és igen kedves, de végül is nem egyéb, mint féltékenykedő szeretet. „Jobban szereted nővéremet, mint engem; nem szeretsz annyira engem, mint fivéremet. – Hogyisne! Egyformán szeretlek benneteket.” A kis féltékeny körülbelül meg van győzve; miközben a féltékenység nyugtalansága tanította meg a szeretetre, amely szívében nem fog megszűnni.

Az egyetlen, az egyedül imádott gyermek a szülei szeretetet természetesnek találja és minden viszonzás nélkül engedi magát imádni, minden nélkül, ami viszonosságra ösztönözné vagy anélkül, hogy még ezt a gondolatot is felébresztené benne valaki. Az egyetlen gyermek hasonló a feleség által túlságosan szeretett férjhez, vagy a férj által túlságosan szeretett feleséghez; egyáltalán nem tanúsít szeretetet; ez a szeretet nagyon kötelességszerűnek látszik, amely nem részesül visszautasításban, amely sohasem – félig-meddig sem – még látszólag sem részesül visszautasításban; az így rápazarolt szeretet nagyon is kötelességszerűnek látszik.

Azt hiszem, igen különös dolog, amit megfigyeltem, vagy talán tévedek; az egygyermekes szülők egészen természetesnek találják, hogy egyáltalán ne szeressék őket; talán nem is veszik ezt észre; mégis azt hiszem, hogy egy kissé észreveszik, de ezt magától értetőnek vélik; érezni vélik, hogy a végtelennek a semmi felel meg – „végtelen semmi” mondja Pascal – mással kapcsolatosan; érezni vélik, hogy a határtalan vonzalomnak, minthogy mással nem hasonlítható össze, egy igen unalmas vonzalom felel meg és hogy egy igen nagyfokú aktivitású vonzalomnak egy passzív aktivitású vonzalom felel meg.

Mindig úgy van, hogy az egyetlen gyermek igen passzív a vonzalomban, és hogy szülei nem veszik észre ezt a passzivitást, vagy kiveszik abból részüket, vagy az örömnek egy fajtájával szemlélik azt. A rendellenes helyzetek denaturálják az érzelmeket. Mindnyájan ismeritek azt a heves szerelmet, amivel az a férj viszonyul a felesége iránt, akit felesége egyáltalán nem szeret: az ő fájdalmas kétségbeesését, amikor elveszti azt, az ő igen gyakran hallott szavait: „Szegény asszony! Mennyire nem szeretett engem! Mennyire nem voltam képes megszerettetni magamat!” Az egyetlen gyermek szülei nem kevésbé ilyenek; de ilyen mindenek felett az anya: „Nem szeret engem! Különb nálam! Imádásra méltó! Hogyne szeretném ezt a gyermeket?”

És valóban, annak a szeretetlensége, akit szeretsz, megerősít abban a hitben, amelyet az ő megmérhetetlen tökéletességéről és a te méltatlanságodról táplálsz, és ez a hit megerősít téged az iránta érzett imádatban.

Csakhogy ez együgyűség. Ehhez az együgyűséghez vezet azon oktalan gondolkozás, hogy tíz helyett csak egy gyermeked legyen.

Nem kevésbé súlyosak és fájdalmasak az etnikai következmények. Egy igen szapora népek mellé helyezett, vagy csupán nála szaporább népek mellé helyezett nem szapora népet lassan és folytonosan elárasztják ezek. A Németország és Itália közt levő Franciaország évente egy békés csatát veszít Itáliával és kettőt Németországgal szemben. Azokat a gyermekeket, akiket nem szült Franciaország, azok a gyermekek helyettesítik, akiket Németország és Itália szültek és akiket a náluk levő sűrű népesség miatt a nálunk levő elhagyott és üres helyekre, hozzánk küldenek. Róma görög várossá vált, mondta Juvenalis; én sokkal kevesebb túlzással mondtam: Franciaország városi népe németté és olasszá vált. Tegyük hozzá a kozmopolita zsidó népet, amely sehol sem érzi magát jobban, mint Franciaországban és amely nagyon szapora, bőségesen népesíti be a városi területeinket. Igaz – és ezt lényegesnek tartom kijelenteni – hogy a francia értelmi olvasztótégely annyira erős, annyira égő és annyira hatalmas, hogy a német, olasz és zsidó ifjakat igen gyorsan franciákká változtatja, akik osztoznak a vérbeli franciák majdnem egész jellemében és akik alig különböztethetők meg a régi rétegektől. A németek, olaszok és mindenekfelett a zsidók nagyon produktív franciák, akik fel vannak ruházva a franciák erényeivel és hibáival. De ez csak félig megnyugtató, mert ha ezen idegenek fiai az értelem, sőt még a szív szempontjából is igen elfogadható franciák, nem lehet, hogy a hazafiság szempontjából erős franciák legyenek. Pedig megesik – fogják mondani. Tudom; de azt is tudom, hogy igen ritkán. Az idegenek fiai közt van a hazafiatlanok törzskara és mindenek felett az idegenek közt találjuk a haza eszméje iránt a legtöbb közömböst. Ebből kifolyólag – miként Éduard Petit sajátságos nyelvezetével mondja – a paucnatalitás (kevésszületés) járul a legtöbbel a hazafiság meggyengüléséhez.

Mindenesetre megjegyzendő, hogy a hazafiság hanyatlása nálunk egybeesik a tisztán francia születések csökkenésével. A némelyek előtt annyira gyűlöletes patriotizmus leverésére a legalkalmasabb eszköz a gyermektelenség. Amikor egy néptanító apává lesz, fogadok, hogy ezt mondják neki a többiek: „Gyermekeket nemzesz; nem tartozol közénk.” Ha ezt nem mondják neki, ez azért van, mert nem értenek hozzá.

Azt mondom: a franciák a felelősségtől való félelem miatt nem nemzenek gyermeket és nevelik rosszul ivadékaikat; vizsgáljuk meg ezt a második állítást.

Semmi sem ijeszti meg jobban a francia embert, mint az, hogy maga nevelje gyermekét. Nem neveli, hanem elrontja gyermekeit. Először is, ha lányról van szó, azt sohasem neveli a francia apa, mindig anyjára hagyja a nevelést. Ez mindig súlyos hiba. Sietek kijelenteni, hogy gyermekei életszükségleteinek nagyon szent gondja által a családon kívül igen elfoglalt családapa nem szentelhet sok időt lányai nevelésére, sőt még fiai nevelésére sem. De mégis neki kell és pedig nagy tekintéllyel általános irányt adni. Majdnem azt mondanám, a lányok nevelése, azok bizonyos életkoráig, körülbelül tizennégy éves korukig mindenekfelett rá tartozik. Az anya az asszonyi jótulajdonságok egész tömegével bír, amelyeket észrevétlenül közöl lányával, és mi sem jobb annál; de az asszonyi fogyatkozások egy tömegével is bír, amelyeket a férfiúi, az atyai befolyással kell ellensúlyozni. Ezeket a fogyatkozásokat, amelyeket az anya nem képes leküzdeni lányánál, sőt amelyekről az anya nem is tehet, szükséges, hogy mindig az apa jelölje meg lányának, mindig kihangsúlyozva persze, hogy az anya mentes tőlük és az ő mentessége mutatja a példát arra, hogy miként lehet leküzdeni őket. De mindenesetre szükséges, hogy mindig az atya jelezze és ítélje el azokat.

Közbevetve legyen mondva, leküzdve ezeket lányánál azzal az erélyes állítással, hogy anyjának nincsenek ilyen hibái, egy csapással egy kissé az anyánál is gyógyítja azokat. A rendetlenségből, a nemtörődömségből, a tunyaságból, az örökös halogatásból, („van még elég idő”), a pontatlanságból, az unalmas fecsegésből – nem is mondok többet – hogyan akarnád, hogy ennyi tökéletlenségből egy francia anya kigyógyítsa a lányát? Példájával? Tréfálsz. Szavaival? Ez inkább lehetséges; de tudod, hogy ha az ember hibáit kissé kijavítja, ez azért történik, mert azokat jó tulajdonságainak tekinti és azzal tölti el életét, hogy ezeknek örül.

Tehát bizonyos életkorig igen fontos, hogy az apa kétségtelenül egyenesen és a szükséges tapintattal, ámde igen szorgalmasan részt vegyen a lányai nevelésében. Royer-Collardnak annyi tekintélye volt a házában, mint a politikai gyűlésekben, ami egy államférfinál a világon a legritkább dolog. A Royer-Collard kisasszonyokkal nagyon keményen bánt, többek között ezt mondta nekik: „nem lesztek kisasszonyok, ebben erősen meg foglak akadályozni benneteket”. Nem tudom, hogy megakadályozta-e ebben őket, de tudom azt, hogy jól ismerte a családapa kötelességeit a lányaival szemben.

A francia családapák legnagyobb része a lányaira nézve megelégszik azzal, ha lelki nemességben, bájban és kellemben növekedni látja őket, és nem törődik mással. Egy olyan kényes munka felelőssége, mint a lányok nevelése, előtte súlyosnak tűnik. Chrysale-ok ők.¹ Megfigyelték, hogy Chrysale egyáltalán nem nevelte lányait? Mind a két lányát anyjuk képezte ki. Philaminte-nak közvetlen befolyása volt Armande-ra, akiből tudákosnő lett. Ellenkező befolyása volt Henriette-re, aki apja vérmérsékletével bírva, ellentétbe jutott anyjával; de egy kissé élénk, kissé agresszív volt, a reakcióban kissé túlzásba esett, egészen odáig, hogy beszédében egy kissé pórias, egy kissé szobaleányos. „Ennek a fiatal lánynak hiányzik a himpora” mondta Jules Lemaître. Vagy ha úgy tetszik, Philaminte képezte Armande-ot, és Henriette – Armande ellentéteként – sok szellem mellett egy kevés trivialitást tanúsított. Ez a szegény Chrysale még nővérére is kevés befolyással bírt, aki alárendelte magát Philaminte- nak, mint kiváló személynek, akire büszke volt és boldog, hogy sógornőjévé lett. Miként fivére, majdnem pórias polgár – ő is egyszerűen pórias Philaminttá lett, aki csak regényeket olvas és akinek tudós női szerepe mindenek felett abban áll, hogy a helyesírás tudásával büszkélkedjen: kisvárosi tudós nő. Annyi bizonyos, hogy fivérének nem volt rá befolyása, sőt még azt sem mondhatta: „legalább az én jó kis nővérem megmaradt nekem”. Nálunk sok családapa hasonlít hozzá. Számos francia családfő olyan, mint Chrysale.

Van a lányok nevelésének egy rendkívül komoly része, ahol a felelősség ezen félelmét egészen a nevetségesig erőszakolják és ami egyszersmind a legnagyobb kárt okozza a világon. Tulajdonképpen az anyák azok, akiket ez a gond terhel, az apákra pedig abból semmi sem hárul. A férfi és nő közötti viszonyoknak az ifjú lány előtti leleplezéséről beszélek. A francia családok legnagyobb részében azt tartják, hogy ennek a felvilágosításnak sohasem szabad megtörténnie, vagy csak a házassági nász előtt két vagy három órával. Semmi sem veszélyesebb ennél. Vagy tájékozatlan marad az ifjú lány, ami sokkal gyakrabban megesik, mint azt hinnénk, vagy megtanulja a dolgokat ifjú barátnőitől. Az első esetben súlyos veszélyeknek van kitéve, a második esetben zűrzavaros, homá lyos és illetlen tudása van, ami őt megzavarja. Az élet misztériumait tisztán, szűziesen, komolyan, méltósággal kell neki megtanítani, mint tényleg a legméltóságosabb, legkomolyabb és legszűziesebb dolgot; de az anyák kivonják magukat azon felelősség alól, amelyet annak megtanításával vélnek magukra vállalni. A szemükben rossz cselekedetnek látszik megfosztani a lányuk lelkét a gyöngédségtől. Tehát jobban szeretik, ha mások teszik? Bizonyára nem, de vég nélkül halasztgatják mindaddig, amíg csak azt nem mondhatják – bár szeretik az ellenkezőjét hinni – hogy megtörtént.

Itt egy igen jellegzetes hiánya van előttünk a bátorságnak, ami egyidejűleg súlyos esztelenség is. A fiatal lányt röviden, világosan fel kell világosítani a szerelem realitásáról, még mint lányt. Annak, hogy a veszélyeket kikerülhetőkké tegyük, egyedüli eszköze azoknak a feltárása, illetve hogy meggátoljuk a kíváncsiság elbetegesedését, egészséges módon kielégítjük azt.

Íme, a felelősségre nézve milyen számos és különböző iszony van a francia családokban. Ennél az igen bátor népnél hiányzik a polgári, nemkülönben a családi bátorság. Ez a családi bátorság – keletkezésére nézve – az első minden bátorság közt. Ez az a bátorság, amelyre az összes többi bátorság támaszkodik, vagyis inkább ez az a légkör, amelyből az összes többi bátorságnak, ha határozottan nem is abból kellene erednie, de legalább is abból kellene táplálkoznia, fejlődnie, magát fenntartania, és új tetterőt merítenie.

Lábjegyzetek

1. Moliére, Tudós nők. ↩