Két tárgya van a politikának: a politikai alkotmány és a politikai erkölcsök. A politikai alkotmány – hogy azzal kezdjük – a franciáknál az általános felelőtlenségre van alapítva. A régi uralom alatt igen reális felelősség volt, ti. a király felelőssége. Erről nagyon megfeledkeztek; de ha a király abszolút volt, ami egyébiránt abszurdum volt, örökké és teljesen felelős maradt és éreztették is ezt vele. Jegyezze meg jól az olvasó, hogy a francia királyság a XVI. század polgárháborúi végétől kezdve despotikusan, de mindig a forradalmak által korlátozva kormányzott. XIII. Lajos uralkodása a felkelt nemesség elleni folytonos harca a királyságnak; ahogyan XIV. Lajos kiskorúsága is, a nemességhez csatlakozott a bíróságok és a nép ellen; amikor XIV. Lajos maga uralkodott, a protestánsok ellen kellett harcolnia, akiket oktalanul kihívott: mindig nyugtalanítják a parlament tagjai és mindig a Fronde-ra vigyázott. Jól értsük meg, hogy az abszolútnak mondott monarchia folytonosan fenyegetettnek, következésképpen igen felelősnek érezte magát. Voltak néha abszolút hatalmi mámoros pillanatai, de mindig megvolt az a zűrzavaros – néha igen világos – érzete, hogy valaki közel volt hozzá, aki tőle számot kért vagy aki számot fog kérni tőle. És ezzel számolt is feltételes bölcsessége; esztelensége abban állott, hogy nem értette meg, hogy ez a felelősség zűrzavaros és határozatlan, amelyet szervezni kellett; a felkelés által, vagy a felkeléstől való félelem által mérsékelt despotizmus egy fenyegetett despotizmus, megfélemlített despotizmus, de nem mérsékelt monarchia; meg kellett határozni a felelősséget, hogy normális és szerencsés eredményekben termékeny legyen; hogy még előtte le kell fegyverezni a felkelést azzal az ígérettel, hogy ellenzékké lehet, és hogy nem találja magával szemben a népet, ha az szabadon szólhat és számba veszik azt, amit mond. A felelősség azonban mégis létezett és nagyon tiszta tudatában is volt annak.
Annyival is inkább tudatában volt annak, mert a királyság – elismerem, egy kissé határozatlanul – de bitorlónak érezte magát. Tudta, hogy volt alkotmány, hogy voltak a királyságnak „alaptörvényei”, amelyek kötelezték a királyt, amelyeket meg nem sérthetett, de amelyeket a király ellenkező szokás által elavulni engedett, amelyek a polgárháborúkra felette kedvezők és mindig hasznosak voltak a bosszúállónak, de olyan alaptörvények, amelyek fennállottak és amelyek tényleg még mindig fennállottak. Nem ismerek a régi uralom írói közt olyat, aki fenntartotta volna azon állítást, hogy a francia királyság despotikus volt. Mindnyájan azt mondják, a király felett törvények voltak és a király nem tehette mindazt, amit akart. Amikor a királyság ezt mondta – és százszor monda ezt – beszédet intézve a parlament tagjaihoz, „hogy a törvényhozói hatalom a királyt illeti”, tudta, hogy nem mond igazat és teljesen érezte bitorló voltát.
Egyedül a papság mondta neki, majdnem mindig, hogy szuverén, aki hatalmát csak Istentől birtokolja; csakhogy ugyanazon egy csapással igen félelmetes felelősséget is hárított rá. Azt kiáltotta oda neki: felelős Isten előtt és számadással tartozik Istennek azért, amit a nép ellen tett, vagy ha nem törődött vele.
Azt fogják mondani, ez a felelősség könnyűnek és – mert végtelen – határozatlannak tűnhet, és a királyság azt mondhatta, mint Tartuffe: „Ha csupán csak az ég...” Nem vegyük így a dolgot; ne vegyük úgy, hogy a papság négyszemközt, suttogva mondta ezt. A papság ezt egész hangosan mondta és itt kezdődik a világi hatalom felelőssége. Egész hangosan mondta és a nép éppen olyan jól megértette, mint a király, és megalkotta ebből a királyi felelősség érzületét. Az igazságos kormányzás az Isten iránt való kötelesség: ám legyen, de egyszersmind a nép iránti kötelesség is, hogy Isten akarata szerint kormányozzák. Itt éledt fel újra még a régi – jóllehet elgyengült – egyházi hatalomnak a szuverén Isten nevében való beavatkozása a világi hatalom körébe, az a beavatkozás, amely annyira hatalmas és üdvös volt a barbár fejedelmekre. Megjegyzendő, hogy egy istenfélő szuverén sokkal súlyosabb felelősséget érez magában – jóllehet abszolút fejedelem – mint egy, a nép által választott és csak névlegesen felemelt szuverén. Amikor az egyház azt monda: „minden emberi hatalom Istentől származik,” általában azt hiszik, hogy az egyház a szuverén alá hajlította és nyomta a népet. Vigyázzunk! Azzal, hogy azt mondta a királynak, a hatalom Istentől származik, egy csapással rettenetes módon felelőssé tette Isten előtt. Ellenben az a szuverén, aki azt gondolja, hogy csak a néptől függ, igen jól tudja, hogy nem függ senkitől, hogy csupán az eredményektől függ és csak addig szeretik, amíg szerencsés, de gyűlöltté, elhagyatottá és ledöntötté válik, amikor a sors ellene fordul. Az Istentől való szuverén Istennel kötött szerződést, a nép által felemelt szuverén pedig a véletlennel. Ezzel számolni kell.
Elismerem, elismertem, hogy ahhoz, hogy az Istennel kötött szerződésből üdvös eredmény származzon, szükséges, hogy a fejedelem istenfélő legyen; és azt is el kell ismerni, hogy határozottan ez a félelem az, amely jelentősen meggyengült a mi régi uralombeli királyainknál, az utolsót kivéve. De azt akartam megértetni, hogy habár a régi uralomban nem is létezett alkotmányos felelősség, de létezett egy felelősség, mégpedig hármas formában: felelősség Isten iránt, amelyet különben nem lehetett észrevenni, felelősség az alkotmány iránt, amely, miként de Staël asszony szellemesen mondta: „mindig csak korlátolt volt”, de ami különben létezett mint eszme és amit igen gyakran emlékezetbe idéztek a jogtudósok; ami pedig a nép iránti felelősséget illeti, ezzel szemben a király, minthogy megsemmisítette a közvetítő testeket, súlyos hiba esetén egyesegyedül érezte magát, ami a meggondolás és félelem állapotába juttatta őt.
Napjainkban a hatalom felelősségét alkotmányosan odáig korlátoztuk, hogy gyakorlatilag felszámoltuk, és miután a közerkölcsök megváltoztatták az alkotmányt, a központi hatalomnak és ügyvivőinek máris nagyon gyenge alkotmányos felelősségét a semmire szállítottuk le. A köztársaság elnökének elég nagy hatalma van; több hónapra elnapolhatja a képviselőkamarát; a szenátus javaslatára feloszlathatja a képviselőkamarát és új választásoknak vetheti alá; elrendelheti – ami felfüggesztő természetű vétó – hogy a kamara újratárgyaljon egy általa már megszavazott törvényt. Különös, hogy mindezen rendelkezések holt betűkké váltak, csupán papíron léteznek; a gyakorlatban olyanok, mintha nem is volnának és valóban egyáltalán nem is léteznek. A kamarának MacMahon által 1877. május 16-án történt feloszlatása óta képviselőkamarát sohasem oszlattak fel. 1871 óta az elnök sohasem hívta fel a kamarát egy megszavazott törvény második tárgyalására, 1877 óta sohasem napolta el az elnök a képviselőkamarát. Mi több, az elnöknek alkotmányos joga van üzenettel közölni gondolatát a kamarával. Thiers igen gyakran élt a kormányzat ezen eszközével. Egy ilyen eszköz az, hogy bár alapjában az elnök üzenet által semmit sem rendel el, mégis, ha eltérés van közte és parlamentje közt, a nemzetet teszi ebben bíróvá, amely ugyanazon képviselőket megválasztva majd megmondja neki, hogy nincs vele, másokat megválasztva pedig azt, hogy vele van. Ilyen felelősséget vállal el tehát és a megkerülés ilyen módját fogadja el, amikor üzenetet intéz a kamarákhoz. MacMahon óta sosem alkalmazták ezt a módot.
És végül az elnök hét évig el nem mozdítható az alkotmány szerint. Egy elnököt elmozdítottak a kamarák, Jules Grévy-t, az elmozdítás minden formális szövege nélkül, mert ez alkotmányellenes lett volna; ezzel a híres formulával értesítették visszavonulása elrendeléséről: „A kamara... a szenátus... elvárva a köztársasági elnök közleményét...”
Mindebből az következik – követve Aulard szerencsés kifejezését – hogy a törvényes alkotmányt egy valódi alkotmány pótolta, méghozzá annyira, hogy nem merték annyira radikálisan megsérteni a valódi alkotmányt a törvényes alkotmány alkalmazása miatt, és hogy az alkotmányos eljárás felháborítóan alkotmányellenesnek látszik. Ez a valódi alkotmány pedig egy szóból áll: a francia köztársaság elnöke semmi, vagy másként mondva: a francia köztársaságnak nincs elnöke.
Ez annyira igaz, hogy egy köztársasági elnöknek választott államférfi csak azt érzi, hogy politikai pályája be van fejezve. Teljesen és mindenkorra be van fejezve. Mert mint köztársasági elnöknek nem szabad semmit sem tennie és semmit sem mondania; sőt amikor már nem elnök többé – mivel úgy rendeli a szokás, hogy egy volt köztársasági elnök sem szenátor, sem képviselő ne lehessen – tovább kell folytatnia azt, hogy ne tegyen semmit és ne mondjon semmit. A köztársaság elnöksége egy államférfit elnöksége idejére és arra az időre is, amikor már nem elnök, kiközösít és száműz. Maga fölé helyezve őt, megsemmisíti, és felmentve, eltünteti őt.
Ezek az elvek, amelyek sehol sincsenek feljegyezve, de amelyek érvényben vannak, mindig annyira erősek, hogy egy elnök, Loubet, aki nem volt minisztereivel egyetértésben, nem utasította soha vissza minisztereit, nem napolta el a kamarát, nem oszlatta fel a kamarát, nem követelte egy már megszavazott törvény másodszori tárgyalását, nem intézett üzeneteket a kamarákhoz, ámde néha egy lakomán vagy egy fogadtatáson miniszterei politikájával éppen ellenkező szavakat hangoztatott. Ekként könnyített lelkiismeretén; de élénk megvilágításba helyezte a „valódi alkotmányt” és ennek a valódi alkotmánynak a rendkívül paradox voltát. Ezt lehetett volna neki mondani: „Ha ön ekként gondolkozik, miért nem alkalmazza ön az alkotmányos eszközöket, hogy megértesse és érvényesítse, azon határok közt, amelyek közt ezt alkotmányosan teheti? És minthogy ezt egyáltalán nem tette, elejtett beszédei igen világosan ezt jelentik: „A valódi alkotmány szerint semmi olyan jogaim nincsenek, amit a törvényes alkotmány ad nekem és nem beszélhetek úgy, mint magánember; ami pedig a cselekvést illeti, semmi módon sem cselekedhetem.”
Nincs tehát Franciaországnak köztársasági elnöke; nincs tehát Franciaországban államfő.
Ez nagyon meggondolandó, minthogy ebből az az állítás következik, hogy Franciaország tiszta demokrácia. Amikor a tiszta demokráciának – nézetem szerint – félelmes helytelenségeit, melyeket lassanként, sőt igen rohamosan hord magával megjelölöm, az antik és az amerikai demokráciákat hozzák fel ellenem. Ez a köztársaság és a demokrácia összezavarása, ennél pedig nincs súlyosabb zűrzavar. A régi demokráciák sohasem léteztek, ennyit ezekről; az amerikai köztársaság pedig nem demokrácia.
A régi köztársaságok arisztokráciák voltak, kivéve igen rövid ideig az athéni köztársaságot, ahol a demokrácia végül létrejött, ami különben egybeesett a nemzet hanyatlásával. A lakedaimóni köztársaság arisztokrácia volt. A római köztársaság megszűnt az arisztokráciától az egyeduralmi kormányzathoz való átmenet nélkül. Talán nem szükséges mondanom, hogy a velencei köztársaság gyökeresen arisztokratikus volt.
Ami az amerikai köztársaságot illeti, az alkotmányos monarchia: nem egyéb alkotmányos monarchiánál. Az amerikai köztársaság elnöke – minden hatalmával a külügyekben; minisztereivel a belügyekben, akik a parlamentnek nem felelősek; törvénykezdeményezési jogával, amit gyakorol; az összes állami hivatalnok kinevezésére vonatkozó jogával, amit szintén gyakorol – szuverén. Annyival inkább, mert ha a miniszterek nem felelősek a kamaráknak, ő nem kevésbé az, mivel nem általuk, hanem a nép által kerül megválasztásra.
Alapjában és egész valójában az amerikai köztársaság elnöke igen hatalmas alkotmányos szuverén, akit csak a közérdek kell hogy áthasson, akinek csak a közvéleménnyel kell törődnie, hogy népszerű legyen és hogy újra megválasszák, és hogy tiszteletben tartsák, miután újra megválasztották és többé már nem választható újra hazájában. Szuverén pro tempore; de szuverén. Az Egyesült Államok egyik francia követe mondta nekem: „Az amerikai köztársaság elnöke összehasonlíthatatlanul inkább király, mint Nagy-Brittania királya és sokkal inkább császár, mint a német császár”.
Sohasem volt és nincs is a világon tisztább demokrácia a francia demokráciánál. Ezért vagyunk kényszerítve mi, akik azt tanulmányozzuk, hogy óvjuk attól, ahová jutni fog és megfontolva jövőjét, megbíráljuk és tanácsot adjunk neki majdnem elméletileg okoskodva. Eléggé szemünkre hányják ezt: de nem tehetünk másként, vagy csak kevésbé tehetünk másként.
Az athéni demokráciára való némely visszaemlékezéssel érvelünk, ami mint olyan fennállott, de körülbelül csak félszázadig. Így tett már Rousseau is, amikor megtámadta a tiszta demokráciát a Contrat Social ellenére. Egy kevéssé a francia forradalommal is érvelünk, melyet azon pályáján veszünk tekintetbe, amelyet a Mirabeautól Babeufig terjedő görbe vonalon futott be – ami sémája a demokrácia történetének, a tiszta demokrácia fejlődésének profetikus előrejelzése. Egy kevéssé a harmadik francia köztársaság történetével is érvelünk, azokkal a tendenciákkal, amelyeket mutatott, azzal az iránnyal, amelyet vett; és hirdetjük a holnap demokráciáját, mint az 1871-től 1911-ig tartó demokráciának meghosszabbítását, mint a mai demokrácia fokozatos radikalizációját. De mindenekfelett elméletileg érvelünk, magát a demokrácia lényegét véve fontolóra, vagyis az abszolút egyenlőséget, azt állítva, hogy a francia demokrácia mindinkább közeledik lényegéhez, a tiszta demokráciához.
Jogos-e így érvelni, és hát lehetetlen-e az, hogy a demokrácia, amikor kifejlődik, saját magát is megjavítsa, amikor megerősödik, megjavuljon és saját maga teremtse meg a számára szükséges ellensúlyokat?
Igen is, azt hiszem, hogy jogos ekként érvelni, és nem hiszem, hogy akkor, amikor a francia demokrácia kifejlődik, megjavítja saját magát, minthogy – óh milyen jól látta ezt az amerikai, Barrett Wendell La France d'aujourd'hui-jében (mai Franciaországában)! A francia embernek az a sajátsága, hogy radikális, hogy ideológus, a francia ember sajátsága, hogy a végletekig eljusson eszméi megvalósításához, hogy nem fél és éppen ellenkezőleg, mindig meggondolja, hová vezetik eszméi.
Semmi sem jogosabb ennél. Amikor Francia ország katolikus etatista volt, aggodalom és könyörület nélkül, sőt a maga kárára mintegy egyhangú elégtétellel látta eltávozásra kényszerítve a legjobb és leghasznosabb kétmillió franciát azért, hogy megvalósításra kerüljön ez az eszme: egy államvallás és egy vallás legyen az államban. Szenvedélyes ideológia. „Inkább vesszenek a gyarmatok, mint az elv!”
Amikor Franciaország nacionalista volt, vagyis a nacionalitás elvével kísérletezett, önmaga ellen és saját világos érdeke ellen prédikált és dogmatizált; önmaga ellen harcolt, önmaga ellen ontotta vérét, hogy nemzeteket kreáljon önmaga ellen, hogy megvalósítsa ezt az eszmét: a fajok és nyelvek szerint csoportosított nagy nacionalitások eszméjét. Szenvedélyes ideológia. Egyáltalán nem tévedünk abban, hogy a francia intellektuális jellemnek egyik legnagyobb francia képviselője III. Napóleon.
Ha Franciaország értelmileg ekként van megalkotva, kevésbé kételkedünk abban, hogy a demokratikus eszme kísérlete nem viszi egyenes irányban célhoz és a legrövidebb úton előre.
Ezért érvelünk elvontan ebben a kérdésben: először mert kevésbé tehetünk másként, tekintve, hogy a demokrácia egy új dolog, azután pedig mert olyan néppel van dolgunk, amely maga is elméletileg és az elmélet után cselekszik, eléggé helyes módszer lesz, hogy elméletileg okoskodjunk afelett, hogy mi lesz belőle.
Hogy összefoglaljuk ezt az elkalandozást: Franciaország a tiszta demokrácia kísérlete, amely minden erejével a tiszta demokrácia megvalósítására törekszik.
Eltértem tárgyamtól? Nem hiszem. Franciaország az a demokrácia, amely az abszolút demokrácia felé törekszik, ezért szervezkedik önként, majdnem automatikus módon az abszolút demokrácia elve szerint; ez az elv pedig először az abszolút egyenlőség, azután pedig hogy ne legyen felelősség sehol és senkise legyen felelős. Az athéniaknak a demokrácia időszakában nem volt kormányuk; a polgárok tömege által kormányoztattak, amely mint minden tömeg, senkinek sem volt felelős, hacsak a történelem előtt nem, ami egyébiránt őket jó szemmel nézte.
De hogyan kell elnyomni a felelősséget? Meg kell osztani és úgy kell szétszórni azt, hogy mindenütt észrevehetetlen legyen és ne mondhassa senki sem: „is fecit” (ez tette). Határozottan ezt tette a mi alkotmányunk, sőt még inkább tették ezt politikai erkölcseink.
Franciaországban a parlament kormányoz. Nem az állítólagos „államfő,” ahogy kimutattuk. A miniszterek, akik örökösen a parlament akaratának vannak alávetve, amikor a parlament határozatai szerint kormányoznak és adminisztrálnak, nem egyebek, mint végrehajtó ágensek, mint a parlament ügynökei. Minden kormányzati ténykedés a két kamarát illeti. Tehát a parlamenti tagok felelőtlenek, minthogy 900-an vannak. Közülük mindegyik, amikor határozatot hoz, fedve érzi magát a többiek által és azt a jogos érzületet táplálja, hogy igen rossz tulajdonság volna, ha emiatt őt támadnák. Aki uralkodik, aki egyedül uralkodik, az egy zűrzavaros tömeg, amely nem ad egyetlen támpontot sem arra, hogy kinek panaszkodjunk, amikor arról van szó, hogy panaszkodjunk, igényt támasszunk vagy nyugtalankodjunk. Montesquieu -nek a hatalmak elkülönítésére vonatkozó nagy elmélete a felelősség elmélete. Felelős az államfő és miniszterei, ha kormányoznak; felelős a bíró, feltéve, hogy a felelősséget nem háríthatja a kormányra, amely rendeleteket ad neki. Felelős a törvényhozó, feltéve, hogy nem megszámlálhatatlan; másrészről pedig, hogy a törvényhozó nem az a zűrzavaros hatalom, amely törvényt is hoz, kormányoz is, adminisztrál is, sőt még az igazságszolgáltatás felett is mérlegelést gyakorol, és így látszólag annyi felelősséget vesz magára, hogy valósággal többé semmi felelőssége sincs.
Azt vethetik ellen – de az ellenvetés nem lesz jogos – hogy íme egy igen szép példája a felelősségszomjnak, amikor a törvényhozó testület, amely mindent maga végez, törvényhozó, végrehajtó, adminisztratív és bírói hatalom és amely – hogy úgy mondjuk – egyedül magára irányítja az összes lehetséges kritikát. De azt mondom, hogy az ellenvetés hibás, minthogy aki mindent magára vállal, az közvetlenül, kifejezetten és világosan semmit sem vállal magára. Franciaország úgy érzi, hogy képviselői és szenátorai kormányozzák, adminisztrálják, sőt még ítélkeznek is felette; de azonfelül, hogy ezek egy tömeget képeznek, amely felosztja és szétosztja a felelősséget, ez egyúttal végrehajtó, adminisztráló és bírói hatalom is, amelyet a parlament kormányoz, adminisztrál és ítél meg anélkül, hogy meg lehetne különböztetni, hogy a tekintélynek vagy a parlament befolyásának milyen mennyiségét árasztja, viszi be vagy veszi el ezen hatalmak mindegyikétől. Ebből következik, hogy a kormányzat, az adminisztráció és a jogszolgáltatás hatalmára nézve a parlament rejtett hatalom és hogy Franciaország úgy érzi, hogy őt egy rejtett és észrevehetetlen hatalom kormányozza, adminisztrálja és ítélkezik felette.
És ezenfelül, minthogy a parlament, mint rejtett hatalom, mindenbe beleártja magát, amikor mint törvényhozó hatalom működik, elmenekül a felelősség elől annyiban, hogy nem látható a maga területén, még abban a pillanatban sem, amikor működik, minthogy szüntelenül mások felett áll. Azzal, hogy a parlament mindenütt jelen van, teljesen fedi magát még akkor is, amikor saját ügyével foglalkozik annyiban, hogy eltereli azt a figyelmet, amely az ő ügyére és rá volna fordítható. Törvényeket hoznak, de olyan sok dolgot művelnek, hogy azokat mint törvényhozók egyáltalán nem figyelik meg pontosan. Törvényeket hoznak, de ez annyira másodrendű része annak hivatásnak, amivel magukat felruházzák, hogy nem egész pontosan erre irányul a közfigyelem, amely különben a többi dologra nézve, amit cselekednek, nem lehet csak bizonytalan és kétes.
A parlamenti kormánynak, amikor az egy fajtája a szinkretizmusnak, amikor különböző kerekei nincsenek tisztán elhatárolva és elkülönítve, az a nagy hibája, hogy a jogos kritika elveszti az egyenes irányát és tévútra jut, nem tudja, mihez tartsa magát, következőleg tudatában van tehetetlenségének és azzal végzi, hogy a közömbösség és lemondás egy fajához tér vissza. Mesterséges sötétségben kormányoznak bennünket, amelyet nagyon ügyesen úgy formáltak, hogy sem a kormányzottak nem tudják mit kezdjenek, sem a kormányzók pontosan azt, amit tesznek. Tapogatódzva kormányzunk és kormányoznak minket...
„Mindez szónoklás!”
Ám lássunk egy egészen új példát. Champagne határigazítása ügyében a kormány határozatot hozott – jót vagy rosszat, az nem kérdés. Miután ez a határozat Champagneben felkelést idézett elő, elhatározta a szenátus interpelláció folytán, hogy semmilyen határigazítást nem kellett volna megejteni és ezzel a ténnyel elítélte a kabinetet. A kabinet csak egy dolgot tehetett: hogy lemondjon. Egyáltalán nem mondott le, hanem visszahelyezte a kérdést az államtanács kezeibe, egy fehér lapon levő törvényjavaslat által (par un project de loi en blanc), vagyis törvényhozatallal ruházta fel az államtanácsot. A képviselőkamara a maga rendjén – erős tiltakozással a szenátusra nézve – tárgyalja az ügyet és bizalmat szavaz a kormánynak. Milyen bizalmat? Nem a kormánynak kellett bizalmat szavazni ebben az ügyben, minthogy azt kibocsátotta kezeiből, hanem az államtanácsnak és a kamara napirendjének ennek kellett volna lennie: „Miután a kamara meghallgatta a kormányt, amelynek nincs véleménye, és magának a kormánynak sincsen, mivel rábízta ezt az államtanácsra, melyet arra kért, hogy legyen véleménye: napirendre tér.” Annyi bizonyos, hogy ezen ügyben, e pillanatban, amikor e sorokat írom, nem kormányoz minket a kormány, amelynek nincs véleménye, nem kormányoz a kamara, amelynek nincs véleménye, nem a szenátus, amelynek megvan a maga véleménye, de amit nem vesznek számba; kormányoz minket az államtanács, amelynek nincs a kormányzásra megbízatása és amely nem egyéb, mint tanácsadó gyűlés és ez főképpen alkotmányellenes helyzet.
De mi van ennek az alkotmányellenes helyzetnek a mélyén? A felelősségtől való irtózás, amely felelősséget – a szenátus kivételével – mindenki elveti magától. A kormány kiengedte a kezéből és nincs többé akarata és nem is akarja, hogy legyen többé; a kamara, bizalmát fejezve ki a kormány akarata és véleménye hiányában, vélemény és akarat nélkül lármázva igazolja magát és mindenki – leszámítva a szenátust – kitér a felelősség elől, átengedve azt egy törvényhozó és adminisztráló tanácsnak, amely nem bír felelősséggel.
Mindezen uraknak úgy látszik az az elképzelésük, hogy az határozzon, akitől senki sem kérhet számot. A felelősség előli kitérés szenvedélye ebben kulminál. Nemde idegenszerű, amikor egy máris felelőtlen kormány, minthogy nem egyéb, mint a parlament végrehajtó ágense, kitér a felelősség árnyéka elől, lerázva magáról és átadva a határozás gondját egy olyan gyűlésnek, amely nem része a kormánynak; és amikor egy már tagjai számánál fogva is felelőtlen kamara eltávolítja magától a felelősség árnyékát és átengedi azt egy olyan kormánynak, amely azt egy harmadiknak engedi át, rábízva azt egy olyan kormányra, amely azt egy harmadik csoportra bízza?
Annyira megosztani a felelősséget, hogy ne maradjon belőle semmi megfogható: ez a rendszer, amint látjuk.
Ha a kormány felelőtlen, nem kevésbé azok a kormány ágensei is, sőt talán még inkább. Tudjuk jól, miben áll Nagy-Britanniában és az Amerikai Egyesült Államokban az egyéni szabadság, milyen a biztosítéka és hogy mi tartja fenn. Ami fenntartja, az az, hogy te, mint egyes ember beperelheted a hivatalnokot, még hivatalos munkakörében is, ha megbánt. Az angolszász törvényhozó megértette, hogy jogigényt támaszthat a hatalom ágense ellen (joga van a bíróságot segítségül hívni) éppen úgy, mint egy vele egyenlő ellen, sőt nagyon valószínű, hogy inkább fog engem molesztálni és elnyomni egy hivatala által hatalmas ember, mint egy velem egyenlő. Tehát Angliában és Amerikában pert lehet indítani egy hivatalnok ellen, még hivatala gyakorlása közben is, ha azt gondolod, hogy igazságtalanságot követett el ellened.
Franciaországban ez nem lehet abban az értelemben, hogy igazság szerint lehetne, de ha valaki mégis teszi, a bepanaszolt hivatalnok illetékességi kifogást (Déclinatoire d’incompétence) emel, ami az ügyet az illetékességi törvényszékhez (Le tribunal des conflits) utalja, amely – mivel többségében, államhivatalnokokból áll – nem adhat az egyes embernek igazat a hivatalnokkal szemben. Az, hogy az egyes embernek joga legyen pert támasztani egy hivatalnok ellen hivatalos eljárására vonatkozólag, Franciaországban ténylegesen nem létezik.
És amikor azt hiszik, hogy ez a jog olyan jól fennállhatna anélkül, hogy a hivatalnok sokkal felelősebb volna, anélkül, hogy több felelősség terhelné! Attól a pillanattól fogva, hogy a bíróság annyira függ a kormánytól – tudjuk miért – hogy nem engedi meg azt magának, hogy az egyes emberrel szemben ne adhasson igazat a kormánynak, sem azt, hogy bármilyen módon ellenezze a kormány óhajtásait, szükséges volna-e hát, hogy elvonják tőle az egyesek által megtámadott hivatalnokok feletti jogszolgáltatást, mert nagyon valószínű, hogy sohasem gyakorolná azt, sem az egyesek javára, sem a hivatalnokok hátrányára? Hát nem; nem elegendő, hogy a bíróság a hatalom ágensének tekintse magát, hogy biztosítsa a hatalom többi ágenseinek felelőtlenségét; ezenfelül még szükséges, hogy ez a felelőtlenség érintetlen legyen és hogy ezen ágensek részére létezzen a kifogások és privilégiumok rendszere. Az a hivatalnok csalhatatlansága biztosítékainak és védelmeinek sokszorozása. Milyen boldog a francia hivatalnok, milyen kényelmesen érezheti magát!
A valóságban egyáltalán nem olyan boldog és nincs is mindenben annyira kényére-kedvére hagyva, mint ezt az ember gondolhatná. Rettenetesen korlátozott és rettenetesen felelős. De azok korlátozzák, akik által nem volna szabad korlátozva lennie és azoknak felelős, akikkel szemben éppenséggel és egyáltalán nem is kellene annak lennie. Először is számot kell adnia kormányának, ami egészen törvényes és megtámadhatatlan; azután számot kell adnia, ami sokkal kényesebb, annak a rejtett kormánynak, amelyről beszéltünk. Kerülete parlamenti tagjainak, szenátorainak és képviselőinek, szenátorai és képviselői ellenfeleinek érdekében kell adminisztrálnia. A rejtett kormány nem kér és nem követel tőle parancsolólag egyebet, mint ezt. Erre már hivatkoztam más helyen, amelyre nem akarok itt kitérni.
Ebből következik, hogy a polgártársai irányában felelőtlen hivatalnok – mivel nem esik választás alá – a jogszolgáltatás viszonyában is felelőtlen – mivel nem tartozik számot adni – felelős a kvázi-felelőtleneknek, a parlamenti tagoknak, akik maguk is olyan emberek, akik azon szolgálatokra nézve, amelyeket tőlük követelhettek, teljesen felelőtlenek.
Ami azt illeti, kinek fog beszámolni a parlamenti tag a törvényhozás befejezésével? Pártjának. Mit fog tőle pártja kérdezni? Számonkérheti tőle, miként szavazott, milyen törvényeket hozott. De sohasem kérheti számon tőle, vajon a megye hivatalnokaira befolyást, megfélemlítést vagy meg nem engedett nyomást gyakorolt-e. Ellenkezőleg, ha ez irányban valamit szemére vet képviselőjének, az csupán az lenne, hogy nem fejtett ki elegendő erélyt arra, hogy a hivatalnokokat a párt érdekében működtesse.
Tehát a hatalom azon hivatalnoka, aki felelőtlen a jogszolgáltatásnak, felelős a kvázi-felelőtleneknek, akik arra nézve, amit velük végeztetnek, mindenképpen felelőtlenek. Amiből következik, hogy a hivatalnokot nem az a felelősség terheli, ami hasznos volna, hanem az ami romlásra vezet; nem felelős azon értelemben, amelyet a közjó megkívánhat, de szigorúan felelős a társadalmi igazságtalanság értelmében, amelytől függ.
Ilyen ez a kormány a gyakorlatban, amely elvileg és látszólag a jogra, igazságra és méltányosságra van alapítva; a gyakorlatban és a mód miatt, amivel megmásították, olyan káros az igazságra, a jogszolgáltatásra és a közjóra nézve. Végeredményben egy nem személyes kormányt alapítottak meg, ami felelőtlenné vált és a világon ennél veszélyesebbet nem ismerek.
Az orvosságok kétfélék lehetnek, alkotmányosak és erkölcsiek.
Az alkotmányos orvosságoknál természetesen azonnal a monarchiára gondolna az ember. Eléggé természetes a monarchiára gondolni, minthogy a demokrácia a despotizmus felé halad, mivel nem személyes, a monarchia pedig, mivel lényegileg személyes, képes megalapozni a szabadság biztosítékát. Azt hiszem, ez tévedés. Mindig ezt mondják: csak egy király képes az összes pártok fölött lenni és egyedül ő képes, aki az összes pártok fölött van, gondot viselni a közjóra, sőt mindenki szabadságára is, mert határozottan nem akarja, hogy egyik párt túlszárnyalja a többit, ennek folytán, hogy elnyomja a többit és önmagát is; amiből következik, hogy a fejedelem és a polgárok szabadsága közt szolidaritás van.
Ez nem rossz érvelés és öröm kifejteni és összefoglalni azon emberek véleményét, akik ilyen helyesen érvelnek. De ha az eseményeket vizsgáljuk és emlékezetünkbe idézzük történelmünket, honnan van az, hogy egy abszolútnak mondott király alatt éppen annyi a hatalomért vetélkedő párt, mint a köztársaságban? Ez a tény nem vitatható el. Minden király alatt pártok, vagyis érdekkörök vannak, amelyeknek vezérei, alvezérei, klientélája, díjazottjai vannak, és mivel mindegyikük előnyt húz a többiek hibáiból és vetélkedik a királyi kegyért, majd megnyerve azt, részint a többiek hibái, részint saját áskálódásai folytán, ha a sor rákerül, éppen úgy követik egymást a hatalomban, miként most a mi pártjaink vagy párt töredékeink; amiből következik, hogy nincs több eredmény manapság az ügyek körül, mint a régi uralom idejében, nemkülönben, hogy nem volt több eredmény a régi uralom idején az ügyek körül, mint manapság van.
Szakadatlanul azt hangoztatják Renan *La Réforme intellectuelle et morale-*ja (Értelmi és erkölcsi reformja) után, hogy egy nagy államférfiúi tulajdonságokkal bíró ember manapság sohasem lehet miniszterré azon okból, minthogy sem képviselővé, sem szenátorrá nem lehet és hogy sokkal könnyebb volt Turgot-nak miniszterré lenni 1774-ben, minthogy azzá legyen manapság; mert napjainkban az ő szerénysége, szögletessége, szónoki képességének hiánya, megakadályozták volna őt abban az első lépéstől kezdve, sőt már az első lépés előtt, míg ahhoz, hogy ezt 1774-ben elérje, elegendő volt, hogy megértse és értékelje őt Viry abbé, De Maurepasné által nagyon meghallgatott filozófuspap. Mi sem helyesebb ennél, de elfelejtik hozzátenni, hogy bár Turgot igen könnyen elérte a miniszterséget, még könnyebben eltávozott onnan, és hogy csak két évig maradt a hatalmon anélkül, hogy valaha újra felemelkedjen, mivel ledöntötte az intrika.
Akik a királyság érdemeit magasztalják, mindig egy intelligens és igen erélyes királyt tételeznek fel, aki megtudja választani minisztereit és meg tudja tartani azokat, felette áll mindig a pártoknak, amennyire csak képes, vagyis abszolút módon. Ez nem egészen feltételezés, minthogy megtörtént; ilyenek voltak XIII. Lajos, aki felett talán uralkodtak, de aki annyi határozottságot tanúsított arra nézve, hogy mindig az az ember uralkodjon felette, akinek zseniális, hogy őt királyaink közt a legintelligensebbnek és a legenergikusabbnak gondolom; ilyen volt XIV. Lajos legalább uralkodása azon első felében, amikor Colbertet és Louvoist összes ellenségeik ellen, sőt egymás ellen is megvédelmezte. A nagyon intelligens, nagyon erélyes és az összes pártok felett álló királyról való elmélet tehát nem puszta feltételezés, de mégis egy kivételen alapul, kivételre pedig nem szabad elméletet építeni.
Az az igazság, hogy semmi sem ritkább, mint egy intelligens és erős akaratú király, így fennáll a pártok harca és a pártok utódlása a hatalomban. Következésképpen éppen annyi bizonytalanság van egy király alatt, mint a köztársaságban.
Tegyük hozzá, amit már néhányszor mondtam (dehát az politikai elmélkedőnek az a kötelessége, hogy ismételjen), hogy ami Franciaországot illeti, figyelembe véve, hogy nyolcvan év óta áll ott a köztársaság, az a politikus első erénye, hogy ti. a jelentős tények és meggyökeresedett hagyományok tiszteletével fogadja el a köztársaságot és egyedül azzal kísérelje meg elérni a legnagyobb előnyt. Azt mondom, hogy a köztársaság Franciaországban 1830 óta áll fenn, mert akkor, amikor egy nemzetnél három monarchia versenyez a hatalomért, akkor a nemzet a köztársaság, mint a szükségképpeni megoldás felé törekszik és már alapjában véve, sőt ténylegesen ott is van, mivel egy olyan monarchia kormányozza, amely nincs általánosságban elismerve – ami a monarchiának lényege is – hanem amit általánosságban támadnak. Ebből következik, hogy egy párt által egy időre van kormányozva, ami pedig a köztársaság lényege.
Tehát alaposan, mélységesen igaz, hogy Franciaország nyolcvan esztendő óta köztársaság, hogy ez egy jelentős tény és hogy abba, hogy azt el kell viselni, hosszú idő óta belenyugodtak. 1911-ben egészen tradicionalista dolog republikánusnak lenni.
Az abszolút monarchiát (vagy a konzultatív formájú parlamentáris monarchiát, mint amilyen a régi uralom monarchiája is volt) félretéve, a szigorúan parlamentáris monarchiához, vagyis ahhoz a monarchiához kellene-e menekülni, ahol a király uralkodik, de nem kormányoz és ahol egy többséggel bíró párt kormányoz, hoz törvényt, adminisztrál és bíráskodik? Minthogy ezen monarchia és a köztársaság közt – bármilyen erőfeszítést tegyek is – nem látok semmiféle különbséget sem, hacsak azt nem, ami abban áll, hogy a monarchiában civillista van – abból az óhajtásból, hogy egyáltalán ne vesztegessem a saját időmet és az olvasóét sem, nem szólok egy szót sem a parlamentáris monarchiáról.
Tanácsos tehát, hogy Franciaország maradjon meg a köztársaság mellett, és véleményem szerint felbecsülhetetlen végső szerencsétlensége az volna, ha erejét a vitatott, keresztezett, akadályozott és igen valószínűleg kérészéletű monarchia helyreállítási kísérletével merítené ki, és amely, ha nem volna tiszavirág-életű, a harcokat, felfordulásokat, belső egyenetlenségeket és az erők elvesztegetését még inkább meghosszabbítaná.
Legyünk tehát republikánusok; de aki azt mondja, hogy republikánus, nem azt mondja, hogy demokrata, és egyáltalán nem azt, hogy korlátozott és felületes demokrata, hogy Renan kifejezéseivel éljünk. Egy életképes köztársaság megalkotásáról van szó, vagyis olyan köztársaságról, amely mint az összes fennállott köztársaságok, demokratikus alappal bírjon és arisztokratikus elemet is foglaljon magában.
Arisztokratikus elem van a nemzetben, mindig van; csupán talán az intézmények játéka, paradoxona vagy iróniája okozza, hogy mivel megvan a nemzetben, igen gondosan el van távolítva mindenütt a kormányzó hatalom köréből, és határozottan ez történik nálunk.
Az arisztokratikus elem a nemzetben mindaz, amely bírt életképességgel, a kohézió erejével és a felelősség érzetével, hogy csoportosuljon, társuljon, összefogódzon, szervezkedjen, hogy élővé, vagyis kollektív személlyé váljon. Ilyen arisztokratikus elem az ügyvédek osztálya; arisztokratikus elem (vagy az lehetne más szervezettel és szellemmel) a bíróság; arisztokratikus elem az orvosok osztálya; arisztokratikus elem a hadsereg, akarom mondani a katonatisztek testülete; arisztokratikus elem a kereskedelmi kamarák; arisztokratikus elem a városok, legalábbis a nagyvárosok, amelyek igazi kollektív személyek – amiknek van múltjuk, hagyományaik, önszeretetük és felelősséggel bírnak a jelennel, az ősökkel valamint az utódokkal szemben; arisztokratikus elem (és ezt jól tudják) a munkásszindikátusok.
Csak példákat sorolok fel. Mindaz, ami a nemzetben nem tisztán személyszerű, ez mind arisztokratikus elem. Ezen elemek azok, amelyek Franciaországban el vannak távolítva a közhatalmaktól. Különös részlet: az 1875-i alkotmányban, pártos elfogultságból, a szenátus választásánál a városok majdnem ki vannak zárva, holott mint nagy erkölcsi személyeknek határozottan sokkal jelentősebb képviselettel kellene bírniuk, mint a falvaknak, és az 1875-i alkotmány szerzője e pontra nézve mélységesen demokratikus művet alkotott.
Ezek azon arisztokrata elemek, amelyeknek szerintem választásos képviselet által és kizárólagosan kell alkotniuk a felsőházat. A felsőház mindazok képviselete lenne, amelyek a nemzetben kohézióval, kollektív életképességgel és kollektív felelősségérzettel bírnak. Ez a felsőház gyakorolná egyedül a törvényhozás hivatását, minthogy – véleményem szerint – egyedül ő van erre minősítve.
Mellette az általános szavazatból eredő kamara, amely teljesen szükséges azért, hogy a kormány megismerje a nép véleményének mibenlétét, vétójoggal bírna a főrendiház által hozott törvényekre nézve, mert a nép teljesen képtelen tudni azt, hogy mit akar, de nagyon képes megismerni azt, amitől szenved és amit nem akar; aminek folytán olyan embereknek kell képviselnie, akik nem hoznak törvényeket, de akiknek joguk van visszautasítani azokat a törvényeket, amelyeket egyáltalán nem akarnak.
Végül a köztársasági elnöknek, akit, mint az Egyesült Államokban, a nemzet választana alkotmányos értelemben, de nem közvetlen, általános szavazattal, hanem két fokozatú általános szavazattal (például vagy a nemzeti tanács vagy a tartományi tanács által). Ennek az elnöknek elég tekintélye lenne ahhoz, hogy véleményét számba vegyék, nem lenne a parlament egyszerű szolgája, nem lenne egyszerű számfeletti magisztrátus, egyszerű tiszteletbeli magisztrátus állása elhagyása előtt, sőt akkor is, amikor azt elfoglalva tartja; nem lenne megválasztása pillanatától kezdve egyszerű jövendőbeli volt elnök, amilyen és semmi több a mai uralomban; ámde üzenetei által, amelyeket meg merne írni, a második tárgyalást elrendelő joga által, amelyet merne gyakorolni, még a szenátusra vonatkozó feloszlatási joga által is, amelyet fel merne használni, bírna azzal a túlsúllyal, amelynek az államfő általi gyakorlására szükség van avégből, hogy a kormányzati felelősség valahol koncentrálódjon.
Ellenvetés. De igaz-e, hogy a mai Franciaországban azon arisztokrata elemek, melyeket ön megjelölt, valóban arisztokrata elemek? Milyen kohéziót és a kohézió által milyen életképességet tüntet fel a francia bíróság és milyen kollektív személyiséget alkot? Milyen kollektív személyiséget lát ön a hadseregben, milyet az egyetemben, a kereskedelmi kamarákban, a városokban? Nem látja egyáltalán, hogy sehol sincs kohézió, kollektív életképesség és a felelősség közérzete, kivéve talán a legrégibb és a legújabb testületi szervezeteket, ti. a papság és munkásszindikátusok szervezeteit?
Az ellenvetés igen jogos. Nagyon világos, hogy ha a demokrácia olyan szervezetlen intézményeiben, ez azért van, mert szervezetlen a tényekben és igen különös volna, ha szervezett volna intézményeiben, anélkül, hogy a konkrét valóságban az volna. Habár a priori és habár ideológiailag szokták némely népnél létrehozni az intézményeket, mégis a rendkívüli tények azok, amelyek ráerőszakolják magukat az intézményekre és mintegy erőnek erejével beférkőznek azokba; és ha Franciaországban jelentős és hatalmas arisztokráciák volnának, akár akarja a törvényhozás, akár nem, mégis bevonulnának a törvényhozásba.
Igenis, mert Franciaországban a természetes és spontán arisztokráciák mind elernyedtek, lehanyatlottak, úgyhogy nem számítottak rájuk az alkotmányban: mert a bíróság alig egyéb, mint engedelmeskedő hivatalnoktestület, mint a különben igen tiszteletreméltó pénzügyőrök testülete, mivel nem látszik olyannak, hogy arisztokratikus testületnek lehessen őt tekinteni; mert az egyetem, a hadsereg, a városok, a kereskedelem sokkal inkább bírnak hivatalos, mint személyes léttel, és sokkal inkább államiak, mintsem testületek, annyira, hogy nem szerepelhettek, és elég természetes is, hogy nem tűnhettek fel a törvényhozó előtt nagy kollektív személyekként; azért, mert Franciaország népe egy kevéssé „porrá és hamuvá” és „homokhalmazzá” vált – az arisztokrata írók szokás által szentesített kifejezései szerint – és mert a francia alkotmány nem számol a kohéziókkal és a kollektivitásokkal, és mert Franciaország népe tisztán demos és uralma tisztán demokratikus.
„Következésképpen ön okoskodik a priori és tisztán ideológiailag, aki egy nép számára, amelyben nincsenek arisztokrata erők, arisztokrata szervezetet követel.”
Már bocsánat! Nem arisztokrata erőkről, hanem arisztokrata elemekről beszéltem, ami – ahogy mondtam – mindig létezik. Ezek a testek hatalmas kollektív élet nélkül ugyan, de mégis léteznek és mint testek léteznek. Amikor pedig ezek a testek léteznek és feltéve, hogy léteznek, megadható nekik a kollektív életképesség érzülete, megadható nekik vagy növelhető bennük ezt a kollektív felelősségérzet és erőssé tehető a meglevő gyengeségük, nagy jelentőséget és előkelő helyet adva nekik az államban.
Tökéletesen nyer itt alkalmazást az oknak, amely hatás és a hatásnak, amely ok, a törvénye. Azért, mert az arisztokrata elemek a nemzetben gyengék és mert minden egyén és minden testület irigységgel mondja: „minden az államé és az állam tegyen mindent,” és mert ily módon nincs nagy különbség a testületek és az egyének közt: ezért és éppen ezért mereven demokrata az uralom. De az is igaz, hogy ha számot akarunk vetni az arisztokrata elemekkel – amelyekről beismerem, hogy oly gyöngék, ha jelentősebb társadalmi erőknek tartjuk őket, mint „a por és hamu,” ha a kormányzat legjelentősebb részét bíznánk rájuk, akkor elengedhetetlen kifejleszteni bennük a kollektív életképesség érzetét és kollektív felelősséget és öntudatot ébreszteni bennük, vagy pedig, ha öntudatuk gyönge volna, azt erőssé kell tennünk hogy így azokból kétségtelenül igen nagy és igen jelentős erkölcsi személyeket formáljunk.
Mindaz, amit elmondtam, véleményem szerint tökéletesen szükséges egy köztársaság megalkotásához és ahhoz, hogy egy köztársaság fennálljon. És mindaz, amit az antik, modern és jelenkori történelemből ismerek, azt hiszem bizonyítja ezt vagy legalábbis kevésbé bizonyítja az ellenkezőt, ami sokat jelent. De mégis elismerem, hogy bár nincs igazuk, de mégsincsenek teljesen a rossz úton azok, akik azt mondják, hogy az alkotmány keveset jelent és hogy még az a legjobb, amellyel bírunk, ha azzal értelmesen és kizárólag a közérdekkel foglalkozva tudunk élni. Így fogva fel, elég jó hasznot húzhatunk mostani alkotmányunkból azon feltétel mellett, hogy annak szellemében cselekszünk és nem tartjuk érvényben a „valódi” alkotmányt a „törvényessel” szemben.
Van szenátusunk, amely nem egészen az, aminek lennie kellene, vagyis nem arisztokratikus azon értelemben, amit e szónak adtam; amelyet – adva lévén a választókollégiumainak a szervezete –– nem kevésbé a prefektusok választanak és amely mindig a kormány képviselője lesz, bármilyen legyen is az, inkább mint a nemzeté; amely talán sokkal inkább „demokrata” lesz, mint a képviselő kamara, ha megújítására a lajstromos szavazást aránylagos képviselettel hozzák be; egyszóval a szenátus igen rossz törvényhozási tényező. Mégis a falusi eszméket közvetíti és képviseli; a parasztok kamarája; sohasem lesz szocialista, alkotmányosan a korosabb emberekből van megalkotva, ami a viszonylagos kötelesség biztosítéka; részlegesen újul meg, ami a rendnek és a munkában való kontinuitásnak a biztosítéka; tagjainak száma nem nagy, jóllehet még elég nagy és én ötszáz szenátornál és képviselőnél nem kívánnék többet; konstitúciójának egy látszólag jelentéktelen része által, minthogy a szenátorok megbízatása kilenc évig tart, részben a politika veteránjaiból van összeállítva, mivel az öreg képviselők belefáradnak a minden négyévi választási küzdelmekbe és inkább hosszú tartamú törvényhozói megbízatást ambicionálnak. Mindent összevetve a szenátus nem sajnálatra méltó politikai eszköz.
Bizonyára a hatalom kiegyensúlyozójaként szolgálna, ha egyszerűen élne vele; ha a költségvetést nem tizenöt napig vizsgálná azon ürügy mellett, hogy még tizenegy-tizenketted rész provizóriuma van, ha nem félne felszólítani az elnököt, hogy a kamara által helytelenül megszavazott törvény újratárgyalását követelje, ha nem félne felszólítani az elnököt a képviselőkamara feloszlatására, amikor a választásokra való hivatkozás szükségessége világosan indokolt; egyszóval, ha nem irtózna elmenni az összeütközések bizonyos fajáig, mintha éppen nem azért volna a parlamentáris kormányzat számára minden országban kétkamara, hogy összeütközések legyenek, vagyis hogy az egyik kamara által megszavazott törvényt ellenőrizze a másik, amelyből egyhangúság ered, ha a törvények jók, de konfliktus, amikor rosszak.
De – és ez igen különös – a demokrata babona olyan erős, hogy mivel a szenátust, mint a nagy forradalom gyűléseit kétfokú általános szavazattal választják ahelyett, hogy miként a kamarát, közvetlen általános szavazattal választanák, azt hiszi magáról, úgy érzi, hogy kevésbé törvényes és mindig attól fél, hogy szemére hányják eredetét és megszégyenítik, és úgy látszik, állandóan már jó előre pirul.
Az elnöknek végül elég kiterjedt hatalma van; maga az a tény, hogy ezzel bír, kijelöli számára alkotmányosan, hogy be kell avatkoznia a politikai életbe és nem belenyugodnia mindenbe, nem arra szorítkozni, hogy annak homlokzatát képezze és vidéken, és a gyarmatokban nagy pompával szerte járjon, mint a köztársaság utazója. Ő a nemzeti politika alkotmányos irányítója; ez a szerepe, amelyet diszkrécióval, tapintattal kell játszania, de játszania kell azt. Anélkül, hogy véleményét erőszakolná, kivéve – és akkor is alkotmányos formák szerint – az egészen és különösen kivételes esetekben, úgy kell tennie, hogy mindig ismeretes legyen véleménye.
Az elnöki vélemény a legtöbbször nem lesz egyéb, mint nézet, de egy jelentős, fontos, magasról jövő nézet, amelynek nagy súlya lesz nem a tárgyalásra, hanem először minden szenátor véleményére, azután és végeredményben magára a tárgyalásra és magára a határozathozatalra.
Minden fontos kérdésnél szükséges, hogy az elnök véleményét mindenki ismerje. Azt állítják, hogy a francia köztársaságnak egy volt elnöke arról az időről beszélve, amikor hivatalban volt, ezt mondta: „Alkotmányosan hallgattam”. Nemde, nagyon itt van az a babona, amely a politikai világban a „valódi” alkotmányra nézve uralkodik? Hogyan! Az az alkotmány, amely felruházza az elnököt a miniszterek kinevezése gondjával, a minisztertanács tárgyalásain való elnökléssel és azzal, hogy a kamarákat egy újból való tárgyalásra utasíthatja stb. stb., ez az alkotmány hallgatást rendel az elnöknek? Arra kötelezi az alkotmány, hogy az elnök hallgasson? És miként teljesen lehetetlen gondolkozni beszéd nélkül és hasonlóképpen lehetetlen felöltenie a hallgatás szokását anélkül, hogy el ne veszítené a gondolkozás szokását, azt akarja az alkotmány, hogy az elnök ne gondolkozzon? Ez felettébb különös.
Megengedem, hogy ha a volt elnök ezt akarta mondani: „Az alkotmány jogot adott nekem arra, hogy ne beszéljek,” ez vitathatatlan jogában volt; de minden arra utal, hogy ezt akarta mondani: „Az alkotmány a hallgatás kötelességét szabta rám,” és ez a különös. Azt mondták, hogy a népek hallgatása a királyok leckéje, de nem értjük, miként lehet a királyok hallgatása a népek leckéje, a királyok pedig tartoznak a népnek megadni azokat a leckéket, amelyek szándékában vannak. Hát annak az elnöknek, akiről beszélünk, a bizalmasai bizonyára tudták, hogy ez az elnök egyáltalán nem volt egy véleményben miniszterelnökével; fontos lett volna a parlamenti tagok és a nyilvánosság tájékoztatására nézve, hogy afölött megfelelő és hasznos reflexiókat tegyenek, hogy ez a meg nem világosított eltérés ismertté legyen. Az elnök tehát az alkotmány által szereplésre van felhívva és azt lelkiismeretesen tartozik betölteni.
Igaz, hogy a szenátorok és képviselők, mivel féltékenyek hatalmukra, arra törekednek, hogy olyan embert válasszanak meg köztársasági elnöknek, aki mindig tiszteletreméltó, de koránál vagy jelleménél fogva elsekélyesedett, semmivel nem törődő; ezt tették gyakran és fogadni lehet, hogy ezután is mindig ezt fogják tenni. Az a vágy, hogy felelősség nélkül legyenek hatalmasak, azt szüli, hogy ne tegyenek ebbe az első állásba csak egy olyat, aki ne legyen még inkább felelős és ne is akarjon egyáltalán felelős lenni.
Végül a bíróság – még úgy is megalkotva, amint van – ha tisztességesen és türelmetlenség nélkül keresné fel, de felkeresné a felelősséget ahelyett, hogy elfutna előle, képes volna egy nagyon fontos, nagyon hasznos és olyan szerepet betölteni, amire kötelezve van. Kétségtelenül meg kell itt mondani, hogy már szervezete arra hívja fel a bíróságot, hogy elvonuljon és ne legyen egyéb, mint a kormány engedelmes ágense. Franciaországban az a bíróság nagy hibája, hogy életpálya, melybe mintegy lajstromba bejut az ember fiatalon, vékony díjazással és lassan előrehalad – mint mindenütt – ha arra szorítkozik, hogy hivatását jól teljesítse, de rohamosan – mint mindenütt – ha szolgálatokat teljesít a kormánynak. Tehát ebben keresi az előmenetelt; az előmenetel gondja uralja és gyakran azt teszi, ami szükséges ahhoz, hogy le elnyerje azt.
A bíróság Angliában nem életpálya; egy életen át tartó pálya megkoronázása az. Az öreg ügyvédek közül nevezik ki a bírákat, akik egészen befejezték pályájukat és akik kitűnők az ügyvédség körében, akik megszokták a függetlenséget és amit egyáltalán nem veszítenek el és akik előtt nincs indoka annak, hogy az előmenetelre vágyódjanak, minthogy nem emelkednek, vagy pedig nagyon kevéssé. Egyszóval a bírói foglalkozás nyugalomba vonulás, nagyon fényes és emellett bőségesen ellátva, de mégis nyugalomba vonulás; az angol bírónak a világon minden indoka megvan arra, hogy tökéletesen független legyen.
Látnivaló, hogy a jó eredmények nem függnek mindig össze, nem függnek össze abszolúte az intézményekkel, hanem sokkal inkább a gyakorlattal. Angliában semmi indok sincs arra, hogy a bíróságból életpályát ne alkossanak, ami előidézné mindazokat a helytelenségeket, amivel – mint látjuk – a dolog itt jár; csakhogy ezt nem teszik, megszokásból, az erkölcsökből, talán azon homályos érzetből, hogy nem felel meg a bíróság méltóságának, hogy életpálya legyen; tehát anélkül, hogy erre az ügyre nézve a legkisebb törvényük volna, kitűnő bíróságuk van.
Mégis azt mondom, hogy a bíróságnak törvényes, bár rossz alkatával, vagy még azon szokással is – ami hasonlóképpen rossz – hogy a bíróságból, mint bármely másikból, életpályát alkossanak, a bíróság kitűnő lesz, ha az akarna lenni. Elegendő volna, hogy kollektíve, de egészen vagy majdnem egészen bírja a felelősség érzetét, amely óriási, nem kevesebb, mint annak a tudata, hogy a bíróság egy szabad ország talpköve; hogy a polgár nem lehet szabad, vagyis hasznos, csak ha érzi, hogy igazát elismerik és megvédi azt egy teljesen független és részrehajlatlan hatalom a központi hatalom ellen. Az a bíróság, amelyet ez az eszme hat át, biztosítaná magának a függetlenségét azzal, hogy elfoglalja, érvényesíti és gyakorolja azt. Bármily kapzsi legyen is a kormány hatalmában és mindenhatóságában, nem lesz képes „kiselejtezni” a bíróságot minden hat hónapban és kénytelen eltűrni egy független, részrehajlatlan és hozzáférhetetlen bíróságot.
A jó intézmények kitűnő dolgok, de jókká tesszük a gyakorlatban még a rosszakat is aszerint, amint élünk velük. Különösen nem jelent az semmit, hogy a függetlenség törvény által legyen biztosítva, ha természeteteknél fogva függetlenek és olyan testület vagytok, amely olyan egyénekből van összealkotva, akik természetüknél fogva függetlenek és nem engedik magukat vezetni.
Olyan alkotmányunk van tehát, amelyet bizonyára javítani kellene, de amely bár olyan, amilyen, nem lenne rosszabb egy másiknál, vagy nem éreznénk annak tökéletlenségeit, ha jellemünk jobb, szilárdabb, fennköltebb, önállóbb lenne. És ez az utolsó általános megfigyeléshez vezet, amit előadunk az olvasónak.