Ha a szabadság előmenetele épp úgy megkövetel egy mozgalmat, mint ahogyan az eszmék egy csokrát, akkor úgy tartjuk, hogy amit a libertárius mozgalomnak mindenek feletti céljaként kell kitűznie, az a szabadság győzelme a való világban, az eszme megvalósítása. Ez magától értetődőnek tűnhet, de sajnos megannyi libertárius bizonyult képtelennek, hogy meglássa a győzelem, mint végső és mindenek feletti cél fontosságát. Bizonyos értelemben a tény, hogy olyan kevés figyelmet szenteltek a stratégiának a libertárius mozgalomban, maga is tünete annak, hogy széles körben hiányzik a komoly szándék vagy elköteleződés a való világbeli győzelem mellett, a valóság átalakítása mellett a libertárius eszme megvalósítása céljából.
Eleddig hajlamosak voltunk „libertáriusnak” nevezni mindenkit, aki hiszi, hogy a teljes egyéni szabadság a legjobb társadalmi rendszer. De ez a definíció kifelejti az egyik elengedhetetlen hozzávalóját annak, hogy mit is jelent teljesen libertáriusnak lenni: az elszánt elköteleződést a győzelem mellett a való világban. Miért ne tűznék ki a libertáriusok azt, ami magától értetődő célnak tűnik? Az egyik oka annak, amiért valaki tartózkodik az elköteleződéstől, hogy talán egyfajta intellektuális játékként tekint a libertárius eszmére, mint valami, amiről tanakodni lehet anélkül, hogy bármi köze lenne a valósághoz; egy másik ok, ami lehervaszthatja valakiben a győzelem céljára törekvés iránti vágyat, a mélyen gyökerező pesszimizmus, amit a szabadság jövendőbeli kilátásai kapcsán érezhet. Mindenesetre csak azok esetében valószínű, hogy a szabadság győzelmét tartják elsődleges céljuknak, akiknek a libertarianizmusát az igazságosság iránti szenvedély jellemzi és motiválja: annak a megértése, hogy az államizmus igazságtalan, és annak a vágya, hogy a lehető leggyorsabban megszűnjön ez az égbekiáltó igazságtalanság.
Ennélfogva az utilitárius, akit az igazságosság és az erkölcsi elvek nem, csupán a megnövekedett termelékenység vagy hatékonyság érdekel, talán hisz a szabadság eszméjében, de nem valószínű, hogy szenvedélyes elköteleződéssel fog viszonyulni annak eléréséhez. Az utilitárius természeténél fogva sokkal hajlamosabb megelégedni a részleges sikerrel, semmint tovább haladni a teljes diadalig. Ahogy azt lentebb látni fogjuk, részint a győzelem iránti vágy ilyesfajta meggyengülése volt a felelős a klasszikus liberalizmus hanyatlásának a tizenkilencedik században.
Mindemellett vannak libertáriusok, akiket elsősorban az önkifejezés szüksége, a személyes pszichológiai terápia, az intellektuális játszadozás vagy más célok motiválnak. Bármennyire is érdemesek célok, egyik sem elegendő a győzelem melletti elköteleződéshez; ami azt illeti, ha domináns szerepet játszanak, küzdenek az effajta elköteleződés ellen. Az elmúlt években megannyi libertárius tette fő céljának nem a győzelmet, hanem hogy a kvékerekhez hasonlóan erkölcsi bizonyságtételt tegyen a saját libertárius puritánságáról, és a világba kürtölje az erkölcsi tisztaságát a többi „tisztátalanhoz” képest. (Ez domináns szerepet játszott Robert Nozick és a massachusettsi, illetve new yorki libertárius pártok „puritán frakciója” esetén). A tisztaság mindenekfeletti fontossága azt eredményezte, hogy teljesen elmaradt minden stratégiai nézőpont vagy gondolat. De ez kétségtelenül egy meddő és időpazarló zsákutca. Nincsen libertarianizmus, ha nem törekszik a való világbeli változás céljára, hogy az megfeleljen a libertárius eszmének; ahogyan Marx mondta a Tézisek Feuerbachrólban: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.”