A malthusi csapdától az ipari forradalomig: Gondolatok a társadalmi evolúcióról

I.

Gazdaságelmélet

A gazdaságelmélet számára egyértelmű a válasz a kérdésre, miként növelhetjük a vagyonunk és válhatunk gazdaggá.

A válasz három alkotóelemből áll: az ember gazdaggá válhat (a) tőkefelhalmozással, azaz a közbülső „termelő” vagy „tőke” javak konstrukciójával, amelyek időegységenként több fogyasztói jószágot képesek termelni, mint amennyi nélkülük termelhető, vagy képesek olyan javakat megalkotni, amelyeket egyáltalán nem lehet megtermelni csupán munka és föld felhasználásával (és a tőkefelhalmozásnak köze van az – alacsony – időpreferenciához); (b) a munkamegosztásban való részvétellel; és (c) népességkontrollal, azaz az optimális népességméret fenntartásával.

Robinson Crusoe számára egyedül, szigetén, eredetileg csak „munkája” és a „föld” (természet) állt rendelkezésre. Crusoe olyan gazdag (vagy szegény), amennyire a természet teszi. Képes lehet közvetlenül kielégíteni néhány legsürgetőbbnek érzett szükségletét két puszta kezével. Ha más nem, a szabadidő iránti vágyát mindig ki tudja elégíteni így: azonnal. Viszont legtöbb igénye kielégítéséhez a puszta természetnél és kezeinél többre, tehát valami közvetett vagy kerülő – és időigényes – termelési módszerre van szüksége. A legtöbb – valójában szinte minden – jószág és a hozzá tartozó kielégülés megköveteli valami csupán közvetetten hasznos eszköz, termelő vagy tőkejószág segítségét. A termelői javakkal lehetővé válik, hogy időegységenként többet termeljenek azokból, amik puszta kézzel is megtermelhetők (mint a szabadidő) vagy az, hogy olyan javakat termeljenek, amit egyáltalán nem lehet megtermelni, csak a föld és a munka segítségével. Ahhoz, hogy több halat fogjon, mint puszta kezével, Crusoe hálót épít; ahhoz, hogy menedéket építsen, amit nem tud puszta kezével felhúzni, baltát kell gyártania.

Viszont a háló vagy a balta megépítése áldozatot (megtakarítást) követel. Kétségtelenül nagyobb termelékenységre számítanak a termelői javakkal való termeléstől, mint nélkülük; Crusoe semmi időt nem szentelne egy háló megépítésére, ha nem számítana arra, hogy időegységenként több halat tud elkapni a hálóval, mint nélküle. A termelői javak megalkotása ettől függetlenül áldozattal jár; hiszen időbe telik megépíteni egy termelői jószágot, és ugyanazt az időt nem használhatják fel a szabadidő, vagy más, azonnal elérhető fogyasztási javak élvezetére. Amikor a termelékenység-fokozó háló megépítése mellett dönt, Crusoe eldöntötte, hogy az áldozatot – a nagyobb mostani, jelenbeli fogyasztás értékéről való lemondást – sorolja a jutalom – a nagyobb későbbi, jövőbeli fogyasztás – értéke alá. Máskülönben tartózkodott volna a háló megépítésétől, ha más fontosságot tulajdonított volna ezeknek.

Az időpreferencia kormányozza a jelenbeli és jövőbeli javak, illetve a hozzájuk tartozó kielégülés mérlegelését és lehetséges elcserélését. A jelen javak állandóan értékesebbek, mint a jövőbeli javak, és az előbbit csak prémium fejében cseréljük az utóbbira. Viszont a foka annak, menyire preferálják a jelenlegi javakat a jövőbeli javakkal szemben, vagy a hajlandóság arra, hogy lemondjanak valami lehetséges jelenlegi fogyasztásról egy nagyobb jövőbeli fogyasztás értekében, tehát a megtakarításra való hajlandóság személyről személyre és egyik időpontról a másikra változó. Személyes időpreferenciájának magasságától függően Crusoe többet vagy kevesebbet fog megtakarítani, életszínvonala pedig magasabb vagy alacsonyabb lesz. Minél alacsonyabb az időpreferenciája, azaz minél könnyebb Crusoe számára elhalasztani a jelenlegi kielégülést valami várt, nagyobb jövőbeli kielégülés érdekében, annál több tőkejószágot fog Crusoe felhalmozni és annál magasabb lesz az életszínvonala.

Kettő, az emberek megnövelhetik vagyonukat a munkamegosztásban való részvétellel. Tételezzük fel, hogy Crusoehoz csatlakozik Péntek. A természetes, fizikai vagy mentális különbségeik, vagy az előttük álló „föld” (természet) különbségei miatt szinte automatikusan abszolút és viszonylagos előnyre tesznek szert a különböző javak termelése során. Crusoe jobban felszerelt egy jószág termelésére, Péntek pedig egy másikéra. Ha szakosodnak arra, amely termelésében mindegyikük különösképpen jó, a javak össztermelése nagyobb lesz, mintha nem szakosodtak volna, és az elszigetelt, önálló termelő állapotában maradtak volna. Ha pedig vagy Crusoe vagy Péntek a felsőbbrendű termelő minden jószág esetén, a minden tekintetben felsőbbrendű termelő azokra a tevékenységekre szakosodik, amelyekben előnye kifejezetten magas, és a minden tekintetben alsóbbrendű termelő pedig azokra a tevékenységekre szakosodik, ahol hátránya viszonylagosan kisebb. Tehát a megtermelt javak összege itt is nagyobb lesz, mintha mindegyikük önálló izolációban maradt volna.

Három, a társadalom vagyona a népességméreten múlik, avagy azon, hogy az optimális méreten tartják– e a populációt. Az, hogy a vagyon a népességen múlik, a „hozadék törvényéből” és a „malthusi népességtörvényből” származik, amelyet Ludwig von Mises úgy dicsért, mint

a gondolkodás egyik nagy vívmánya. A munkamegosztás elvével együtt biztosította a modern biológia és az evolúcióelmélet alapját; az emberi cselekvés tudományai számára e két fundamentális elmélet fontosságát csak a piaci jelenség egybefonódásában és sorrendjében megfigyelt rendszeresség, illetve e jelenség a piaci adatok általi elkerülhetetlen meghatározásának felfedezése múlja felül. A malthusi törvénnyel illetve a hozadék törvényével szemben felhozott ellenvetések hiábavalók és jelentéktelenek. Mindkét törvény vitathatatlan.¹

Legáltalánosabb és elvontabb formájában a hozadék törvénye azt állítja, hogy van egy optimális kombináció minden kettő vagy több termelési tényező egyesítése esetén (oly módon, hogy bármi attól való eltérés anyagi pazarlást vagy „hatékonyságvesztést” von magával). A két eredeti termelési tényezőre, a munkára és földre (természetadta javakra) alkalmazva a törvény maga után vonja, hogy ha az ember folyamatosan növeli a munka mennyiségét (népesség), míg a föld mennyisége (és az elérhető technológia) állandó marad, idővel elér egy pontot, ahol maximalizált a fizikai termelés a befektetett munkaegységenként. Ez a pont jelöli az optimális népességméretet. Ha ezen a ponton túl növekedik a népesség, zuhanni fog az egy főre jutó jövedelem; és hasonlóképp kevesebb volna az egy főre jutó jövedelem, ha a népességméret e pont alá zuhanna (mivel összezsugorodna a munkamegosztás, az ezzel járó hatékonyságvesztéssel). Az egy főre jutó jövedelem optimális szintjének megtartásához tehát a népességnek többé nem szabad növekednie, hanem mozdulatlannak kell maradnia. Csak egyféle módon növelheti tovább az egy főre jutó reáljövedelmét egy ilyen mozdulatlan népesség, vagy növekedhet méretében az egy főre jutó jövedelem zuhanása nélkül: technológiai innováción keresztül, azaz jobb, hatékonyabb eszközök használatával, amelyet a szabadidőtől vagy egyéb azonnali fogyasztástól való tartózkodás által előidézett megtakarítások hoznak el. Ha nincs technológiai innováció (ha a technológia rögzített), a népesség növekedésének egyetlen lehetséges módja – az egy főre jutó jövedelem zuhanása nélkül – ha több (és esetlegesen jobb) földet vonnak használat alá. Ha nincs több rendelkezésre álló föld, a technológia pedig rögzített egy ’adott’ ponton, akkor viszont szükségszerűen az egy főre jutó jövedelem fokozatos hanyatlásához vezet minden népességnövekedés az optimális méreten túl.

Ez utóbbi helyzetet úgy is nevezték, hogy a „malthusi csapda.” Ludwig von Mises a következőképp jellemezte:

A születési ráta céltudatos hozzáigazítása a jólét anyagi lehetőségeihez az emberi élet és a cselekvés, a civilizáció, illetve a vagyon és a jólét bármiféle fejlődésének elengedhetetlen feltétele. […] Ahol az átlagos életszínvonalat károsítja a népességszám túlzott növekedése, elkerülhetetlen érdekkonfliktusok bukkannak fel. Ekkor minden egyén ismét mindenki más riválisa a túlélésért való küzdelemben. A riválisok megsemmisítése az egyetlen módja az ember jóléte növelésének. […] A természeti feltételek szerint az ember csak a ’mindenki mindenki ellen’ könyörtelen háborúja és a társadalmi együttműködés között választhat. De a társadalmi együttműködés lehetetlen, ha az emberek szabad utat adnak természetes szaporodási ösztöneiknek.²

Már leírásra és magyarázatra került (az előző fejezetben), miként működött mindez a vadászó– gyűjtögető társadalmakban. Elképzelhető volna, hogy az ember sosem hagyja el a kényelmesnek tűnő vadászó–gyűjtögető életstílust. Ez csak akkor lett volna lehetséges, ha az emberiség képes korlátozni minden népességnövekedést a vadászó– gyűjtögető csapatok optimális méretén túl (ami pár tucat tagot jelent). Ebben az esetben ma javarészt még mindig úgy élnénk, mint ahogy az összes közvetlen elődünk élt több tízezer évvel ezelőtt, egészen mintegy tizenegyezer vagy tizenkétezer évvel ezelőttig. Valójában viszont az emberiség nem volt képes így tenni. A népesség növekedett, és ennek megfelelően egyre nagyobb területeket kellett birtokba venni, amíg az ember ki nem fogyott a további földből. Továbbá a vadászó–gyűjtögető társadalom keretein belül elért technológiai fejlesztések (mint például a nyíl és íj kifejlesztése mintegy 20 ezer évvel ezelőtt) megnövelték (ahelyett, hogy csökkentették volna) e terjeszkedés gyorsaságát. Mivel a vadászók és gyűjtögetők csak kimerítették (fogyasztották) a természetadta javak kínálatát, viszont nem termeltek és adtak ehhez a kínálathoz, a jobb eszközök a kezükben felgyorsították (a lassítás helyett) a területi terjeszkedés folyamatát.

A körülbelül tizenegyezer évvel ezelőtt kezdődő neolitikus forradalom hozott magával némi ideiglenes megkönnyebbülést. A mezőgazdaság és állattenyésztés feltalálása több embernek tette lehetővé a túlélést ugyanannyi, változatlan mennyiségű földön, a család intézménye pedig, az utódok termelésének költségei és hasznai privatizálásával (internalizálásával) új, eleddig ismeretlen módon korlátozta a népességnövekedést. De egyik innováció sem nyújtott végső megoldást a túlzott népesség problémájára. Az emberek még mindig nem tudták begombolva tartani a nadrágjukat, a mezőgazdaság és állattenyésztés által képviselt új, nem parazitikus termelési mód által elhozott nagyobb termelékenységet pedig egyhamar ismét felélte a növekvő népességméret. Jelentősen több embert lehetett eltartani a bolygón, mint előtte, de az ember még nem szabadult a malthusi csapdából – egészen mintegy kétszáz évvel ezelőttig, az úgynevezett ipari forradalom kezdetével.

II.

Gazdaságtörténelem:

A probléma

A következőkben magyarázatra kerülő problémát két diagram örökíti meg, amelyek egyrészt a világnépesség növekedését, másrészt az egy főre jutó jövedelem (általános életszínvonal) fejlődését ábrázolják. Az első – Colin McEvedytől és Richard Jonestól kölcsönözve³ – az emberi népesség növekedését mutatja időszámításunk előtt 400–tól a jelenig (időszámításunk szerint 2000–ig). A neolitikus forradalom kezdetén a népességméret körülbelül négy millió volt. De egészen 7000 évvel ezelőttig (időszámításunk előtt 5000–ig) a bevetett terület (először csupán a Termékeny Félhold területén, majd Észak–Kínában is) túl kicsi volt ahhoz, hogy bármekkora hatást gyakoroljon a globális népességméretre. Addigra a populáció körülbelül 5 millióra nőtt. De onnantól fogva a népességnövekedés sebesen megindult: 2000 évvel később (időszámításunk előtt 3000–re) majdnem háromszorosára, tizennégy millióra nőtt, háromezer évvel ezelőtt, (időszámításunk előtt 1000–ben) elérte az ötvenmilliót,⁴ és csak mintegy 500 évvel később, amikor a diagram elkezdődik, a világnépesség mérete körülbelül 100 millión állt. Onnantól fogva, ahogy a diagram mutatja, a világnépesség mérete folyamatosan, lassan de többé–kevésbé biztosan növekedett, egészen 1800–ig (körülbelül 720 millió főre), amikor egy jelentős változás történt, és a populációnövekedés élesen megemelkedett, amivel csupán mintegy kétszáz évvel később elérte a napjaink számát, a hét milliárd főt.

A második diagram – Gregory Clarktól⁵ kölcsönözve – az egy főre jutó jövedelem növekedését mutatja a feljegyzett emberi történelem kezdetétől napjainkig. Ez is jelentős változást mutat körülbelül 1800–ban. Egészen addig, tehát a feljegyzett emberi történelem legnagyobb részében nem növekedett az egy főre jutó reáljövedelem (étel, lakhatás, ruházat, fűtés és világítás tekintetében). Azaz a tizennyolcadik századi Anglia átlagos életszínvonala nem volt jelentősen magasabb ősi Babilon életszínvonalánál, ahol fellelhető a bérek és a különböző fogyasztói javak árainak legősibb feljegyzése.

Természetesen jelentek meg különbségek vagyon és jövedelem tekintetében a letelepedett élettel és a magán földtulajdonlással.

Szinte a letelepedett élet kezdetétől voltak nagy földtulajdonosok (urak), akik még napjaink mércéjével is fényűző életet éltek. Az átlagos életszínvonal sem volt mindig és mindenütt egyenlően alacsony. Jelentős területi különbségek voltak például az angol, indiai és nyugat–afrikai reáljövedelmek között 1800–ban. Továbbá természetesen a korok összehasonlítása tekintetében számtalan technológia létezett 1800 Angliájában, ami ismeretlen volt az ősi Romában, Görögországban, Kínában, vagy Babilonban. Mindenesetre a népesség túlnyomó többsége, a kis földtulajdonosok tömege és a legtöbb munkás mindig és mindenhol a létminimumhoz közel, vagy annál csak egy kicsit feljebb élt. A reáljövedelmek felfelé és lefelé mozogtak különböző külső események hatására, de sehol sem növekedtek folyamatosan személyenként észrevehetően, egészen körülbelül 1800–ig.

Együttvéve a két diagram megörökíti az úgynevezett Ipari Forradalom világtörténelmi fontosságát, ami mintegy 200 évvel ezelőtt történt, illetve az emberi fejlődés előző, malthusi állapotának jelentőségét – és kiváltképp annak hosszát. Kevés különbség volt az emberi és nem emberi állatok gazdaságában egészen körülbelül 1800–ig. Az állatokra (és a növényekre) vonatkozóan mindig és állandóan igaz, hogy számuk növekedése veszélyeztetni fogja létszükségleti eszközeiket, és idővel túlnépesedéshez, ahogy Mises nevezte őket: „létszám feletti egyedekhez” vezet, akiket „ki kell gyomlálnia” a létszükségleti eszközök hiányának. Ma tudjuk, hogy az emberek esetében ennek nem kell így lennie: a modern nyugati társadalmakban egyetlen létszám feletti egyed sem létezik, akit ki kell gyomlálni. De az emberi élet többsége során valóban ez volt a helyzet.

Tisztázásképpen: nőhetett a népességméret, többnyire mivel több földet vettek birtokba mezőgazdasági használatra, illetve részben a termelési javak jobb technológiája és a kiterjedtebb és intenzívebb munkamegosztás miatt. De a növekvő populáció gyorsan felfalta mindezen gazdasági „nyereséget”, ami újra felélte az elérhető létszükségleti eszközöket és túlnépesedéshez, illetve a „népességszám feletti egyedek” megjelenéséhez vezetett, akiknek nem volt helyük a munkamegosztásban, és következményképp halkan meg kellett halniuk, vagy fenyegetéssé (egy gazdasági „rosszá”) kellett válniuk a kéregetők, csavargók, fosztogatók, banditák vagy harcosok képében. Tehát az emberi történelem legnagyobb részében a bérek vastörvénye uralkodott. A bérek és jövedelmek közel a megélhetési szinten ragadtak a népességszám feletti egyedek létezése következtében. 

III.

A történelem magyarázata

Miért tartott olyan sokáig, hogy kiszabaduljunk a malthusi csapdából, és mi történt, ami miatt végül sikerrel jártunk? Miért tartott olyan sokáig, mire feladtuk a vadászó–gyűjtögető létet a mezőgazdasági letelepedését cserébe? És miért telt újabb tízezer évbe még a mezőgazdaság és állattenyésztés feltalálása után is, mire az emberiség látszólag végleg kiszabadult a malthusi csapdából? A gazdaságelmélet, vagy amit elmondtam belőle, nem fogja és nem képes megválaszolni ezeket a kérdéseket.

A megszokott válasz a közgazdászok, kiváltképp a libertárius közgazdászok között: számos intézményes korlát, kiváltképpen a magántulajdonjogok elégtelen védelme akadályozta a gyorsabb fejlődést, és ezeket a korlátokat csak az utóbbi időben törölték el (körülbelül 1800–ban). Lényegében ez Ludwig von Mises magyarázata is.⁶ Murray N. Rothbard úgyszintén hasonló gondolatokat fogalmazott meg.⁷ Én amellett szeretnék érvelni, hogy ez a magyarázat hibás, vagy legalábbis hiányos, és szeretnék felvázolni egy alternatív (hipotetikus) magyarázatot.

Egyrészt a vadászó–gyűjtögetőknek – amennyire tudjuk – bőséges szabadidő állt rendelkezésükre, hogy feltalálják a mezőgazdaságot és az állattenyésztést. Újra meg újra, illetve számtalan helyen túlzott népességtől és következményképp zuhanó jövedelemtől szenvedtek; és mégis, bár az elmulasztott pihenés alternatív költsége alacsony lehetett, több tízezer éven át sehol senki sem gondolt a mezőgazdaságra és állattenyésztésre, mint egy (legalábbis ideiglenes) szabadulásra a malthusi állapotokból. Ehelyett a vadászó–gyűjtögetők a túlnépesedés ismétlődő kihívására egészen körülbelül tizenegyezer évvel ezelőttig mindig vagy vándorlással, azaz újabb földterület használatba vételével (míg végül kifogytak a földből) vagy halálig tartó harccal válaszoltak, amíg a népességszám elegendően lecsökkent, hogy megakadályozza a reáljövedelmek zuhanását.

Emellett a letelepedett társadalmakban sok helyen és időben jól védettek voltak a tulajdonjogok. A magántulajdon elképzelése és a magántulajdon sikeres védelme nem a közelmúlt találmánya és intézménye, hanem régóta ismerik és szinte a letelepedett élet kezdetétől gyakorolják azokat. Például amennyire tudjuk, jobban védelmezték a tulajdonjogokat 1200 Angliájában és a feudális Európa nagyrészében, mint napjaink Angliájában és Európájában. Tehát helyükön voltak a tőkefelhalmozódásnak és a munkamegosztásnak kedvező intézmények – az emberiségnek mégsem sikerült kiszabadítania önmagát a túlzott népesség és a stagnáló egy főre jutó jövedelmek malthusi csapdájából egészen körülbelül 1800–ig. Tehát a tulajdonvédelem intézménye csupán a gazdasági növekedés (emelkedő egy főre jutó jövedelmek) szükséges, de nem elégséges feltételének tekinthető és tekintendő.

Lennie kell valami másnak – valami más tényezőnek, ami nem jelentik meg a gazdaságelméletben – ami magyarázatot ad minderre.

A válasz egy része nyilvánvaló: az ember azért nem szabadult ki a malthusi csapdából, mivel – ahogy azt fentebb jeleztük – nem tudták begombolva tartani a nadrágjukat. Ha képesek lettek volna erre, nem lett volna túlzott népesség. Viszont ez csak részválasz lehet. Hiszen a népességkontroll megakadályozhatja a reáljövedelmek zuhanását, de nem emelheti a jövedelmeket.⁸ Valami további „empirikus” tényezőnek kell megmagyaráznia a malthusi korszak hosszát, és hogy miként kerültünk végre ki belőle, amellyel nem számol a tiszta (apriorisztikus) gazdaságelmélet. Ez a hiányzó tényező az emberi intelligencia történelmi változója, és a fentebbi kérdések egyszerű válasza tehát (amelyek a következőkben kifejtésre kerülnek): mivel az emberi történelem legnagyobb részében az emberiség egyszerűen nem volt elég intelligens – és idő kell az intelligencia kitenyésztéséhez.⁹

Az emberiség egészen mintegy tizenegyezer évvel ezelőttig nem volt elég intelligens, és még legzseniálisabb tagjai sem voltak képesek kigondolni a fogyasztói javak közvetett vagy kerülőutas termelését, ami a mezőgazdaság és állattenyésztés alapját képezi. Az elsőnek növényültetés, aztán gondozásuk és védelmezésük, végül leszüretelésük ötlete nem nyilvánvaló vagy triviális. Jelentős intelligenciát követel, hogy az ember felfogjon egy efféle elképzelést. Több tízezer évnyi természetes szelekció kellett a vadászó–gyűjtögető körülmények között ahhoz, hogy végül elég intelligenciát tenyésszenek ki, ami lehetővé teszi ezt a kognitív teljesítményt.

Hasonlóképp, többezer évnyi – vagy annál is több – természetes szelekció kellett mezőgazdasági körülmények között, hogy az emberi intelligencia fejlődése (vagy pontosabban: az alacsony időpreferencia a magas intelligenciával korrelálva) elérje azt a küszöböt, ahol a termelékenységnövekedés folyamatosan felülmúlhat bármilyen népességnövekedést. A neolitikus forradalom kezdetétől egészen körülbelül 1800–ig elég találmányt (technológiai fejlesztést) készítettek okos emberek (és utánoztak mások, kevesebb intelligenciával) hogy az magyarázatot adjon (a több mezőgazdasági célból felhasznált föld mellett) a világnépesség jelentős növekedésére: körülbelül négy millió főről 720 millióra (most: hét milliárd). De a teljes korszak alatt lezajlott technológiai fejlődés foka nem volt elegendő ahhoz, hogy lehetővé tegye a népességnövekedést a növekvő egy főre jutó jövedelmekkel kombinálva.

Ma magától értetődőnek vesszük, hogy ami korlátokat ró a gazdasági növekedésre, az pusztán a kevesebb fogyasztás és a több megtakarítás nem akarása. Látszólag végtelen természeti erőforrásunk van, illetve receptünk arra, miként termeljünk több, jobb és különb javakat, és mindössze a korlátozott megtakarításaink akadályoznak minket az erőforrások felhasználásában és a receptek megvalósításában. Viszont ez a jelenség igen újkeletű dolog. Az emberi történelem legnagyobb részében a megtakarításokat azon ötletek hiánya tartotta vissza, hogy miként fektessék be őket produktívan, azaz miként változtassák át a puszta megtakarításokat (raktározás) produktív megtakarításokká (termelőjavak termelése). Crusoe–nak például nem volt elegendő, hogy alacsony időpreferenciája legyen és megtakarítson. Ehelyett ki kellett gondolnia egy háló ötletét, és tudnia kellett, miként építse meg a semmiből. A legtöbb ember nem elég intelligens, hogy feltaláljon és gyakorlatba ültessen bármi újat, és a legjobb esetben is csak többé–kevésbé tökéletesen utánozza azt, amit más, okosabb emberek feltaláltak előtte. Viszont ha senki sem képes feltalálni, vagy utánozni, amit mások feltaláltak előtte, akkor még a legbiztosabb tulajdonjogok sem fognak változtatni semmit. Minden ösztönző működéséhez kell egy receptor, és ha hiányzik a receptor vagy nem elég érzékeny, nem számítanak a különböző ösztönzőszerkezetek. Tehát a tulajdonvédelem intézményére pusztán szükséges (de nem elegendő) feltételként kell tekintenünk a gazdasági növekedéshez (növekvő egy főre jutó jövedelemhez). Hasonlóképp, intelligencia kell ahhoz is, hogy az ember megértse az emberi reprodukció törvényeit, és így lehetségessé váljon bármiféle népességkontroll, nem beszélve a hatékony – alacsony költségű – népességkontrollról.

Egyértelmű a mechanizmus, amellyel magasabb emberi intelligenciát tenyésztettek az idők során (alacsony időpreferenciával kombinálva). Mivel az ember fizikailag gyenge és rosszul felszerelt ahhoz, hogy elbánjon a nyers természettel, előnyös volt számára, hogy kifejlessze intelligenciáját.¹⁰ A magasabb intelligencia gazdasági sikert jelentett, a gazdasági siker pedig reproduktív sikert (több túlélő leszármazott létrehozását) jelentett. Hatalmas mennyiségű empirikus bizonyíték érhető el mindkét kapcsolat létezésére.¹¹

Kétségtelen, hogy a vadászó–gyűjtögető lét intelligenciát követel: megköveteli a képességet, hogy különböző külső tárgyakat a jó vagy a rossz kategóriákba sorolják, hogy felismerjenek számtalan ok–okozati hatást, hogy felbecsüljék a távolságot, időt és sebességet, hogy felmérjék és felismerjék a tájképeket, hogy megállapítsák bizonyos (jó vagy rossz) dolgok hatását, és emlékezzenek azok egymáshoz viszonyított helyzeteire, stb.; a legfontosabb pedig a nyelv használatával történő kommunikáció képessége a koordináció lebonyolítása végett. Nem volt egy csoport minden tagja egyenlően képes ezekre. Néhányan intelligensebbek voltak másoknál. A szellemi képességek különbségei pedig látható státuszkülönbségekhez vezettek a törzsön belül – „kiváló” vadászokhoz, gyűjtögetőkhöz és kommunikátorokhoz, és „pocsékokhoz” – és ez a státuszkülönbség aztán a különböző törzstagok eltérő reproduktív sikeréhez vezetett, főképp a vadászó–gyűjtögetők közötti „laza” szexuális szokásokat figyelembe véve. Tehát a törzs „kiváló” tagjainak volt több túlélő leszármazottja, így sikeresebben továbbörökítették génjeiket a következő generációkba, mint a „pocsékok.” Következményképpen, ha és amennyiben az emberi intelligenciának van valamennyi genetikai alapja (ami a teljes faj evolúciója fényében tagadhatatlannak tűnik), a vadászó–gyűjtögető körülmények idővel növekvő átlagintelligenciájú népességet, és ugyanekkor egyre magasabb szintű „kivételes” intelligenciát produkáltak (szelektáltak).

Nem szűnt meg a különböző törzsekben és törzsek közötti verseny, illetve a magasabb intelligencia szelekciója és tenyésztése a különböző rátájú reprodukciós sikereken át, amint feladták a vadászó–gyűjtögető életformát a mezőgazdaság és állattenyésztés érdekében. Viszont letelepedett körülmények között valamelyest megváltoztak a gazdasági siker intellektuális követelményei.

A mezőgazdaság és állattenyésztés feltalálása önmagában is egy kimagasló kognitív teljesítmény volt. Hosszabb tervezési horizontot követelt meg. Hosszabb előkészületeket, mélyebb, messzebbre nyúló betekintéseket követelt a természetes okok és hatások láncolatába. És több munkát, türelmet és kitartást igényelt, mint a vadászó–gyűjtögető állapotok. Továbbá hozzájárult a gazda sikeréhez, ha rendelkezett bizonyos fokú számolókészséggel, hogy számoljon, mérjen és arányokat határozzon. Intelligencia kellett a háztartásbeli munkamegosztás előnyeinek felismeréséhez és az önállóság feladásához. Nem volt minden gazda egyenlően tehetséges ezekben, és nem volt mindenkinek egyenlő mértékű időpreferenciája. Épp ellenkezőleg, a mezőgazdasági körülmények között – ahol minden háztartás maga volt felelős saját fogyasztási javai megtermeléséért és utódjaiért, és nem volt több „potyautazás,” mint a vadászó–gyűjtögető körülmények között – egyre inkább és egyre feltűnőbben láthatóvá vált az emberek természetes egyenlőtlensége, és ennek megfelelően a törzs sikeres és kevésbé sikeres tagjai közötti társadalmi különbség (amit főleg az ember által birtokolt földmennyiség tükrözött). Következményképpen még közvetlenebb és kihangsúlyozottabb lett az, ahogyan a gazdasági (produktív) siker és státusz átalakul reproduktív sikerré, azaz a viszonylag több túlélő utód nemzésévé.

Továbbá a magas intelligencia szelekciója kiváltképp „durva” külső körülmények között kap hangsúlyt. Ha az emberi környezet változatlanul állandó és enyhe – mint az évszaktalan trópusokon, ahol az egyik nap olyan, mint a másik, évről évre – a magas vagy kivételes intelligencia kevesebb előnnyel jár, mint a barátságtalan környezetben, vadul ingadozó évszaki változásokkal. Minél nagyobb kihívást jelent egy környezet, annál nagyobb prémiumot kap az intelligencia a gazdasági és következményképp reproduktív siker követelményeként. Tehát az emberi intelligencia növekedése az emberi lakóhely zordabb (történelmileg általában északibb) területein volna a legkifejezettebb.

Az emberek állatokon és növényeken élnek – azokat fogyasztják – az állatok pedig más állatokon vagy növényeken. A növények állnak tehát az emberi tápláléklánc kezdetén. A növények növekedése pedig négy tényező meglétén (vagy hiányán) múlik: széndioxid (ami egyenlő arányban oszlik el a Földön, így itt nem számít), napenergia, víz és legfontosabban, ásványi anyagok (mint kálium, foszfátok, stb.).¹²

Az egyenlítőnél, ahol (annak közelében) az első modern emberek éltek, tökéletesen megvolt kettő a biológiai növekedés három feltételéből. Bőségben volt napsütés és eső. Az eső kiszámíthatóan esett szinte naponta. A nappalok és éjszakák egyenlő hosszúságúak voltak, a hőmérséklet pedig egész évben kellemesen meleg volt, szinte semmi különbséggel a nap és éjszaka, és nyár és tél hőmérsékletei között. A trópusi esőerdőkben a hőmérséklet ritkán haladta meg a 30 Celsius–fokot, és ritkán esett 20 Celsius–fok alá. A szelek általában békések voltak, amiket csupán hirtelen, rövid viharok szakítottak meg. Tehát az emberi élet körülményei igen tetszetősnek tűnnek; és mégis, a trópusi régiók népsűrűsége most is és mindig extrém alacsony volt az északabbi (és délebbi) területekhez viszonyítva; néha – mint az Amazonas esőerdői esetében – majdnem olyan alacsony, mint a sivatagok vagy sarkövi régiók általános népsűrűsége. Ennek oka a trópusi talaj extrém ásványianyag– hiánya.

Geológiai szempontból a trópusi talaj öreg (főleg ha azokhoz a területekhez hasonlítjuk, amelyekre hatással volt a föld glaciális és interglaciális periódusainak történelmi sorozata), és ásványi anyagai szinte teljesen kiürültek (a vulkanikus – ásványianyag–termelő – aktivitással rendelkező egyenlítői régiókat, mint néhány indonéz szigetet, például Jáva szigetet leszámítva, ahol az emberi népességsűrűség mindig jelentősen magasabb volt). Következményképpen a hatalmas trópusi biomassza nem termel új többletnövekedést. A növés egész éven át tart, viszont az rövid, és nem vezet a teljes biomassza növekedéséhez. Ha egyszer felnövekedett, az őserdő pusztán újrahasznosítja önmagát. Továbbá ennek a biomasszának az elsöprő része lassan növekvő keményfa alakjában, azaz halott anyagban jelenik meg; a legtöbb trópusi növény levelei pedig – az intenzív egyenlítői nap ellen kifejlesztett sajátságos védelmi (lehűlési) igényeiknek köszönhetően – nem csupán kemények és szívósak, hanem gyakran mérgezők, vagy legalábbis undorítók az ember, és a marhához vagy a szarvashoz hasonló egyéb növényevők számára. A többletnövekedés hiánya és a trópusi növények különleges kémiája megmagyarázza a tényt, hogy – ellentétben azzal, amit gyakran képzelnek – a trópusok csak megdöbbentően kevés és kisméretű állatokat támogatnak. Valójában a hangyák és a termeszek az egyetlen állatok, akik bőségben léteznek ott. Egy több mint hektáronként 1000 tonnányi (többnyire fából álló) trópusi biomassza nem termel többet 200 kilogramm húsnál (állattömeg), azaz a növénytömeg egy–ötezredénél. (Viszonyításképp a kelet–afrikai füves szavanna, négyzetkilométerenként pusztán 50 tonna növénytömegével mintegy húsz tonna állattömeget termel: elefántokat, bivalyokat, zebrákat, gnúkat, antilopokat és gazellákat.) Viszont csak pár ember tartható el ott, ahol ilyen kevés és apró állat él. (Ami azt illeti, a legtöbb trópusi ember a folyók mellett élt, és életüket lényegében halászatból tartották fenn, vadászat és gyűjtögetés helyett).

Tehát származási helyükön az emberek igen gyorsan elérték azt a pontot, ahol el kellett hagyniuk a trópusok édenkerti, meleg, stabil és kiszámítható környezetét, és más területekre kellett lépniük étel után kutatva. Az egyenlítőről északra (és délre) húzódó területek viszont évszaki területek voltak. Azaz kevesebb, és kevesebb állandó esőjük volt, mint a trópusoknak, és a hőmérsékletek egyre zuhantak és egyre szélesebben változtak, ahogy az ember északabbra (vagy délebbre) ment. Az emberi lakóhely északi területein a hőmérsékletek könnyen változhattak több mint 40 fokkal naponta, az évszaki hőmérsékletek pedig több mint 80 fokkal. Az ilyen állapotok alatt termelt teljes biomassza jelentősen kevesebb volt, mint a trópusokon. Viszont az egyenlítőtől messzebb a talaj (gyakran) elegendő, vagy akár bőséges ásványi anyagokkal rendelkezett ahhoz, hogy kompenzálja ezeket a klimatikus hátrányokat, és optimális feltételeket biztosított az állati fogyasztásra alkalmas növényzet növekedéséhez: növényekéhez, amik gyorsan és hirtelen termelték meg a friss biomassza évszaki többletét – kiváltképp a füveket (beleértve a gabonaféléket) – amelyek nagyszámú méretes állatot tudnak eltartani.

Az utolsó jégkorszak alatt, ami mintegy 10 000 évvel ezelőtt ért véget, a területek, amelyek biztosították ezeket a nem éppen édenkerti klímaállapotokat, viszont emellett felsőbbrendű ételkínálatot is, magba foglalták (itt az északi félgömbre koncentrálva, ahol a szóban forgó fejlődés legtöbbje megtörtént) a teljes egyenlítő feletti Afrikát – beleértve a Szaharát – és a legtöbb eurázsiai földtömeget (kivéve a még mindig sarkvidéki Észak–Európát és Szibériát). Onnantól, és lényegében egészen máig folytatólagosan, egy kelet felé szélesedő északi sivatagöv lassan elválasztotta az évszaki régiók teljes területét az egyenlítő alatti déli, és egy nyugati területre, amely utóbbi magába foglalja úgyszintén Észak–Európa és Szibéria nagyrészét. Tehát az emberi fejlődés vadászó–gyűjtögető stádiumától lényegében máig ezeken a „mérsékelt” szezonális területeken lehetett fellelni a legmagasabb népsűrűséget (amit aztán csak a magasságok változtattak meg).

Viszont fontos látni ebben a kontextusban, hogy amit mi az emberi lakóhely „mérsékelt” területeinek neveztünk, azok valójában igen zord, és a távoli, északi szélességi fokon akár extrém zord életkörülmények voltak a folyamatosan meleg trópusokhoz viszonyítva, amelyhez az emberek először hozzáigazodtak. A trópusok stabil és változatlan környezetéhez viszonyítva a mérsékelt területek megnövekedett változást és fluktuációt nyújtottak, így (egyre) nehezebb intellektuális kihívások elé állították a vadászókat és gyűjtögetőket. Nem csupán azt kellett megtanulniuk, hogyan bánjanak el a nagy állatokkal, amelyek nem léteztek a trópusokon (Indonézia vulkanikus területeit leszámítva) és mozgásaikkal. Ami ennél is fontosabb, az egyenlítői területeken kívül az emberi környezet évszaki változásai és fluktuációi egyre nagyobb szerepet kezdtek játszani, és egyre fontosabbá vált megjósolni az ilyen változásokat és fluktuációkat, illetve előre látni hatásaikat a jövőbeli ételkínálatra (a növényekre és állatokra). Azok, akik ezt sikerrel végrehajtották, és elvégezték a megfelelő előkészületeket és igazodásokat, jobb túlélési és szaporodási esélyekre tettek szert, mint azok, akik nem.

Az egyenlítői esőerdőkön kívül, keletre (és délre) voltak kifejezett esős évszakok, és számolni kellett velük. Esett nyáron és száraz volt télen. Emellett befolyásolták a növények és állatok növekedését és elosztását az északkeleti (vagy a déli félgömbön a délkeleti) passzátszelek. A még északabbra (vagy délebbre) levő területeken, amelyeket egyre elválasztott az egyenlítő alatti területektől a (déli és északi) sivatagok öve, megváltoztak az esős évszakok, és télen esett, nyáron pedig szárazság volt. Az eső eloszlását befolyásoló szelek elsősorban nyugatiak voltak. A nyarak melegek és szárazok voltak, míg a téli hőmérsékletek még a kisebb magasságokban is könnyen elérhették a „halálos” fagyszinteket, ha csak rövid időkre is. A növési évszakok ehhez mérten limitáltak voltak. Végül, az emberi lakóhely legészakibb területein, azaz a mediterrán szélességi fokoktól északra az eső szabálytalanul esett egész évben, és a nyugati szelek miatt többet nyugaton (Észak–Európában) mint keleten (Észak–Ázsiában). Viszont máskülönben extrém változásokon és fluktuációkon esett át ez a terület. A napok (fény) és éjszakák (sötétség) hossza jelentősen változott az év során. Az extrém északi területeken egy hónapnál is tovább eltarthatott egy fényes északi nap és egy sötét téli éjszaka. Viszont ami ennél is fontosabb, a teljes régió (és kiváltképp érezhetően, ahogy az ember északkeleti irányba mozgott) hosszú, gyakran extrém fagyállapotokat tapasztalt a tél során. E periódusok alatt, amelyek sok hónaptól az év legtöbb részéig tarthattak, gyakorlatilag megállt minden növénynövekedés. A növények meghaltak vagy elszunnyadtak. A természet nem adott többé ételt, az embereket (és állatokat) pedig az éhhalál és a fagyhalál veszélye fenyegette. A termő évszakok, amelyek alatt lehetséges az ételtöbblet és a menedék felépítése eme eshetőségre, ilyenformán rövidek voltak. Továbbá az extrém különbségek a hosszú, zord és fagyos telek és a rövid, enyhe–meleg termő évszakok között befolyásolta az állatok migrációját. Hacsak nem alkalmazkodtak teljesen a sarkvidéki körülményekhez, és nem voltak képesek valamiféle hibernációba lépni a „holt” évszakok alatt, az állatoknak évszakról évszakra vándorolniuk kellett, gyakran hosszú távolságokat megtéve messzi helyek között. És mivel az állatok tették ki az emberi ételkészlet jelentős részét, a vadászó – gyűjtögetőknek is rendszeresen hosszú távokat kellett vándorolniuk.

Az emberi ökológia és földrajz e háttere előtt – amit természetesen tovább módosítanak és komplikálnak a hegymagasságok, folyók és víztestek – nyilvánvalóvá válik, miért volna egyre hangsúlyozottabb a magasabb intelligenciának kedvező természetes szelekció a vadászok–gyűjtögetők körében, ahogy az ember északi (vagy déli) irányba halad, az emberi lakhely leghidegebb területei felé. Kétségtelen, jelentős intelligenciát követelt az, hogy az emberek sikeresen megéljenek a trópusokon. Viszont a trópusok egyensúlyszerű állandósága az emberi intelligencia további fejlődésének természetes korlátját képezte. Mivel a trópusokon egy nap épp olyan volt, mint bármely másik, kevés vagy semmi nem volt, amit bárkinek figyelembe kellett volna venni tevékenységei során, leszámítva azonnali környezetét, vagy amit tervezni kellett volna az azonnali, közelgő jövőn túl. Ezzel éles ellentétben, a trópusokon kívüli területek egyre nagyobb szezonalitása intellektuálisan egyre nagyobb kihívásokkal teli környezetet teremtett.

A szezonális változások és fluktuációk – az eső és szárazság, nyár és tél, égető forróság és fagyos hideg, a szelek és szélcsendek – megléte megkövetelte hogy számításba vegyenek egyre több és több távoli tényezőt, beleértve a napot, a holdat és a csillagokat, illetve egyre hosszabbra nyúló időintervallumokat, ha sikeres cselekvésre, túlélésre és szaporodásra vágytak. Egyre több és egyre hosszabb ok–okozati láncolatokat kellett felismerni, és egyre több és hosszabb érvláncokat kellett végiggondolni. Ki kellett terjeszteni időben a tervezési horizontot. Az embernek most kellett cselekednie, hogy sokkal később sikerrel járjon. Meg kellett hosszabbítani mind a termelési periódust – az eltelt időt a produktív erőfeszítés kezdete és annak befejezése között – és a felkészülési periódust – a jövőbeli időtartamot, amelyre fel kell készülni (meg kell takarítani) a jelenben. A legészakibb területeken, hosszú és halálos telekkel, az év nagy része, vagy annál is több az ételek, ruházat, menedék és fűtés előkészítésével telt. Évek tekintetében kellett tervezni a napokkal vagy hónapokkal szemben. Továbbá a szezonális és nagy mértékben vándorló állatok üldözése során extenzív területeken kellett áthaladni, ami a tájékozódás és navigáció magas fokú képességét követelte. Csak azok a csoportok jártak sikerrel – túléléssel és szaporodással – akik átlagosan elég intelligensek voltak ahhoz, hogy ilyen felsőbbrendű intellektuális képességekkel és adottságokkal rendelkező kivételes vezetőket generáljanak. Másrészről bukás, azaz kihalás sújtotta az erre képtelen csoportokat és vezetőket.

Tehát a mezőgazdaság és állattenyésztés feltalálása irányába tett legnagyobb fejlődésnek mintegy 11 000 évvel ezelőtt, az emberi lakóhely legészakibb részén kellett történnie. Itt a versengésnek a vadászó–gyűjtögető csoportok között és azokon belül idővel meg kellett teremtenie a legintelligensebb – legfelkészültebb és legtávolabbra látó – populációt. És valóban, a tízezer évek során egészen körülbelül 11 000 évvel ezelőttig az északi területekről származott minden jelentős technológia fejlesztés: főképp Európából, vagy a kerámia esetében Japánból. Ezzel szemben ugyanezen időintervallum alatt a trópusokon használt eszközkészlet szinte változatlan maradt.

De a fentebb felvázolt társadalmi evolúció magyarázó ereje sokkal messzebbre terjed. Az itt bemutatott kétségkívül hipotetikus elmélet magyarázatot adhat arra, miért tartott olyan sokáig, hogy kiszabaduljunk a malthusi csapdából, hogy egyáltalán miképp volt lehetséges egy ilyen teljesítmény, és miért nem maradtunk mindörökké a malthusi körülmények között: az emberiség egyszerűen nem volt elég intelligens ahhoz, hogy elérje a népességnövekedést folyamatosan felülmúló termelékenység–növekedést. Először el kellett érni az átlagos és kivételes intelligencia bizonyos küszöbét ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, és időbe tellett (egészen körülbelül 1800–ig) hogy „kitenyésszük” ezt az intelligenciaszintet. Az elmélet magyarázatot ad az intelligenciakutatás jól megalapozott és alátámasztott (mégis, a „politikai korrektség” okán folyamatosan figyelmen kívül hagyott) tényére: hogy a nemzetek átlagos IQ–ja fokozatosan csökken, ahogy az ember északról dél felé halad (az északi országok körülbelül 100 vagy több pontjától a Szubszaharai Afrika körülbelül 70 pontjáig).¹³ Konkrétabban, az elmélet tehát magyarázatot adhat arra, miért bizonyos – általánosan északi – területekről eredt az Ipari Forradalom, majd terjedt el ott azonnal, máshol viszont nem; miért voltak mindig kitartó területi jövedelemkülönbségek, és miért növekedhettek (csökkenés helyett) ezek az Ipari Forradalom ideje óta.

Emellett az elmélet azt is meg tudja magyarázni, ami először anomáliának tűnhet: hogy nem az emberi lakhely legészakibb területén kezdődött a neolitikus forradalom mintegy 11 000 évvel ezelőtt, és nem onnan hódította meg lassan a földet, hanem jelentősen délebbre eső területeken – de még mindig északra a trópusoktól: a Közel–Keleten, központi Kínában (a Jangce völgyben) és Mezoamerikában. Viszont könnyű felfedezni okait ennek a látszólagos anomáliának. Két tényező kellett ahhoz, hogy feltalálják a mezőgazdaságot és az állattenyésztést: elegendő intelligencia és az efféle intelligencia alkalmazásához kedvező természetes körülmények. A második tényező volt az, ami hiányzott az extrém északi területeken, így meggátolva lakóit a forradalmi találmány megalkotásában. Az extrém fagyos körülmények és a növekvő évszak extrém rövidsége gyakorlatilag ellehetetlenítette ott a mezőgazdaságot és állattenyésztést, ha elő is rukkoltak az ötlettel. Ami szükséges volt az elképzelés tényleges megvalósításához, az a letelepedett életnek kedvező természetes körülmények: hosszú és meleg növési évszakok (a megfelelő növények és szelídíthető állatok mellett).¹⁴ Ilyen klímakörülmények voltak az említett „mérsékelt” területeken. Itt az emberi intelligencia kompetitív fejlődése a vadászó–gyűjtögetők között elegendő fejlődést futott be (még akkor is, ha visszamaradt az északhoz képest) ahhoz, hogy a kedvező természeti körülményekkel kombinálva megvalósíthatóvá váljon a mezőgazdaság és az állattenyésztés. Az utolsó jégkorszak vége óta körülbelül 11 000 évvel ezelőtt tehát a mérsékelt klímazónák kibővültek észak felé a magasabb szélességi fokok irányába, egyre inkább lehetővé téve ott is a mezőgazdaságot és az állattenyésztést. Még intelligensebb emberekkel találkozva, az új forradalmi termelési technikákat nem pusztán gyorsan utánozták és adoptáltak, hanem onnan eredt e technikák legtöbb továbbfejlesztése. Az eredeti találmány központjaitól délre is fokozatosan adoptálták az új technikát (a trópusokat leszámítva) – végtére is könnyebb imitálni valamit, mint feltalálni azt. Viszont ott kevésbé intelligens emberekkel találkozva, kevés vagy semmi hozzájárulás nem származik onnan a mezőgazdaság és állattenyésztés hatékonyabb gyakorlatának további fejlődéséhez. Minden további hatékonyságnövelés ezeken a területeken a máshol, északabbi területeken feltalált technikák imitációjából fakadt. 

IV.

Az implikációk és a kilátás

Ebből számtalan implikáció és javaslat következik. Egy, az itt felvázolt társadalomevolúciós elmélet magába foglalja az általában a társadalomtudományokban, de úgyszintén számos libertárius között elburjánzott egalitarianizmus fundamentális kritikáját. Igaz, a közgazdászok megengedik az emberi „különbségeket” a munka különböző termelékenysége tekintetében. De ezeket a különbségeket általában különböző külső körülmények, azaz különböző adottságok vagy képzettség eredményeként értelmezik. Csak ritkán ismerik el az emberi különbözőségek lehetséges forrásaként a belső, biológiában gyökerező jellemvonásokat. Viszont még amikor a közgazdászok el is ismerik a nyilvánvalót: hogy az emberi különbségeknek belső, biológiai eredetük is van, ahogy azt Mises és Rothbard kétségtelenül elismerték, általában még mindig figyelmen kívül hagyják, hogy ezek a különbségek önmagukban a gazdasági sikert meghatározó (fizikai és mentális) adottságoknak kedvező természetes szelekció hosszú folyamatának eredményei, és többé kevésbé magasan pozitívan korrelálnak a gazdasági vagy reproduktív sikerrel. Azaz javarészt még mindig figyelmen kívül hagyják, hogy mi, modern emberek nagyon különbözőek vagyunk elődjeinktől évszázadokkal vagy akár évezredekkel ezelőtt.

Másodjára pedig, amint az ember megérti, hogy az Ipari Forradalom elsősorban és mindenekelőtt az emberi intelligencia evolúciós növekedése volt (szemben a növekedés intézményes korlátainak puszta eltüntetésével), fundamentálisan más színben tűnik fel az Állam szerepe malthusi vs. poszt– malthusi körülmények között. A malthusi körülmények között az Állam nem sokat számít, legalábbis a makro hatások tekintetében. Egy kizsákmányolóbb Állam egyszerűen alacsonyabb népességszámhoz fog vezetni (egy kártevőhöz hasonlóan), de nem befolyásolja az egy főre jutó jövedelmet. Ami azt illeti, a népességsűrűség csökkentésével akár növekedhet is az egy főre jutó jövedelem, mint ahogy az a tizennegyedik század közepén lezajló nagy pestis után történt. És visszafelé: egy „jó,” kevésbé kizsákmányoló Állam lehetővé teszi az emberek számának növekedését, de nem fog növekedni, vagy akár csökkenni is fog az egy főre jutó jövedelem, mivel csökken az egy főre jutó föld. Mindez megváltozik az Ipari Forradalommal. Hiszen ha a termelékenységnövekedés folyamatosan felülmúlja a népességnövekedést, és lehetővé teszi az egy főre jutó jövedelem egyenletes emelkedését, akkor folyamatosan növekedhet egy kizsákmányoló intézmény, mint az Állam, az egy főre jutó jövedelem csökkentése és a népességszám redukálása nélkül. Az Állam tehát a gazdaság és az egy főre jutó jövedelmek permanens lassítója lesz.

Harmadjára, a malthusi körülmények között pozitív eugenikai hatások uralkodnak: a gazdaságilag sikeresek több túlélő utódot nemzenek, a népességállomány tehát fokozatosan javul (kognitív tekintetben fejlődik). A poszt–malthusi körülmények között az Állam léte és növekedése, kiváltképpen demokratikus, jóléti állam körülmények között kétirányú diszgenikai hatást produkál.¹⁵ Egyrészt a „gazdaságilag sikertelenek,” mint a jóléti Állam fő „kliensei” több túlélő leszármazottat nemzenek, a gazdaságilag sikeresek pedig kevesebbet. Másodjára, a parazitikus Állam folyamatos növekedése, amelyet az alapjául szolgáló gazdaság növekedése tesz lehetővé, szisztematikusan befolyásolja a gazdasági siker követelményeit. A gazdasági siker egyre inkább a politikán és a politikai képességeken fog múlni, azaz a képességen, hogy az ember az Állam használatával meggazdagítsa magát mások kárára. Akárhogyan is, a népességállomány egyre rosszabb helyzetbe kerül (a jólét és gazdasági növekedés kognitív követelményei tekintetében) az egyre jobb helyett.

Végül összefoglalásképpen fontos megjegyezni, hogy mint ahogyan az Ipari Forradalom és a malthusi csapdából való kiszabadulás semmi esetre sem az emberi történelem szükségszerű előrelépése volt, úgy sikere és teljesítménye sem visszafordíthatatlan.

Lábjegyzetek

1. Ludwig von Mises, Human Action: A Treatise on Economics (Chicago: Regnery, 1966), 667. o. ↩

2. uo. 672. o. ↩

3. Atlas of World Population History (Harmondsworth, U.K.: Penguin Books, 1978), 342. o. ↩

4. uo. 344. o. ↩

5. Gergory Clark, Farewell to Alms (Princeton, N.J.: Princeton University Poress, 2007) 2. o. ↩

6. Mises, Human Action, 617-23. o. ↩

7. Rothbard, „Left and Right,” In Egalitarianism as a Revolt Against Nature and Other Essays (Auburn, Ala.: Mises Institute, 2003). ↩

8. Amikor Tahitit újra felfedezték az európaiak 1767-ben, mintegy 1000 vagy 2000 évvel azután, hogy először letelepedtek ott ausztronéz gazdák, népességét 50 ezerre becsülték (ma 180 ezer). Tahiti lakói minden beszámoló szerint édenkerti életet éltek. Az egy főre eső reáljövedelem magas volt, nem utolsósorban a polinéz szigetek kedvező klímaállapota miatt. Viszont tahiti lakói sem tudták begombolva tartani a nadrágjaikat, de ahhoz, hogy megtartsák magas életszínvonalukat, tahiti lakói a legszigorúbb és legkegyetlenebb népességkontrollt gyakorolták, ami magába foglalta a csecsemőgyilkosságot és a halálos háborúzást. A hely paradicsom volt, de csak az élőknek. Viszont mindeközben a lakók még mindig a kőkorszakban éltek. Eszközkészletük lényegében változatlan maradt a sziget(ek)re való első érkezésük óta. Nem történt további tőkefelhalmozódás, az egy főre eső reáljövedelem pedig - még ha kedvezőek is voltak a külső körülmények - stagnáló maradt. ↩

9. Lásd Michael H. Hart, Understanding Human History: An Analysis Including the Effects of Geography and Differential Evolution (Augusta, Ga.: Washington Summit Publishers, 2007). ↩

10. Lásd még Arnold Gehlen, Man (New York: Columbia University Press, 1988). ↩

11. Lásd még Hart Understanding Human History; Clark Farewell to Alms, 6. fejezet; és Richard Lynn, Dysgenics: Genetic Deterioration in Modern Populations (Ulster: Ulster Institute for Social Research, 2011), 2. fejezet. ↩

12. Lásd a következőkről Josef H. Reichholf, Stabile Ungleichgewichte: Die Ökologie der Zukunft (Frankfurt: Suhrkamp, 2008); továbbá Caroll Quigley, The Evolution of Civilization: An Introduction to Historical Analysis (Indianapolis: Liberty Classics, 1979), 6. fejezet. ↩

13. Lásd Richard Lynn & Tatu Vanhanen, IQ and Global Inequality (Augusta, Ga.: Washington Summit Publishers, 2006); Richard Lynn, The Global Bell Curve: Race, IQ and Inequality Worldwide (Augusta, Ga.: Washington Summit Publishers, 2008); ua. Race Differences in Intelligence: An Evolutionary Analysis (Augusta Ga.: Washington Summit Publishers, 2008). ↩

14. Az efféle növények és állatok nagyobb szűkössége az amerikai területen valószínűleg az oka a mezőgazdaság és állattenyésztés valamennyire elkésett, harmadik feltalálásának Mezoamerikában. ↩

15. Lynn, Dysgenics. ↩