A választás napján 1976-ban a libertárius párt - Roger L. MacBridge elnökjelölttel és David P. Bergland alelnökjelölttel – 174 000 szavazatot gyűjtött össze az ország 32 tagállamában. Erre hivatkozva a Congressional Quarterly az újkeletű Libertárius pártot Amerika harmadik nagy politikai pártjának nevezte. Ha figyelembe vesszük, hogy a párt csak 1971-ben kezdte pályafutását egy maréknyi taggal, akik egy coloradoi nappaliban gyűltek össze, még szembetűnőbb a gyors növekedése. A megalakulását követő évben a Libertárius párt elnökjelöltje sikeresen felkerült két tagállam szavazólapjára. Most pedig Amerika harmadik nagy pártja.
Még jelentősebb, hogy a Libertárius párt úgy érte el ezt a növekedést, hogy közben következetesen kiállt egy új ideológiai hitvallás – a „libertarianizmus” – mellett. Ezzel az az évszázadban először egy olyan párt került az Amerikai politikai palettára, amelyet alapelvek érdekelnek, és nem a közpénz meg a belőle fizetett állások bezsebelése. A politológusok és a politikai kommentátorok számtalanszor elmondták, hogy Amerika és az amerikai pártrendszer zsenialitása az ideológia hiányából és a politika „pragmatizmusából” ered (ez egy kedves kifejezés arra, hogy kizárólag a pénzre és a jól fizető állami pozíciókra törekednek a szerencsétlen adófizető kárára). Mivel magyarázható tehát egy olyan új párt bámulatos növekedése, ami mégis őszintén és lelkesen elkötelezte magát egy ideológia mellett?
Az egyik magyarázat az, hogy az amerikaiak nem voltak mindig pragmatikusak és ideológiamentesek. Épp ellenkezőleg, már a történészek is elismerik, hogy az Amerikai forradalmat nem csupán ideológia, hanem a libertárius hitvallás és a libertárius intézmények iránti odaadás fűtötte. Az amerikai forradalmárokat áthatotta a libertarianizmus eszméje, ami arra sarkallta őket, hogy életükkel, vagyonukkal és szent becsületükkel szegüljenek ellen, amikor a birodalmi brit kormány a jogaikba és a szabadságukba tiport. A történészek hosszasan vitatták az Amerikai forradalom pontos okait: alkotmányosak voltak, vagy talán gazdaságiak, politikaiak vagy ideológiaiak? Mára értjük, hogy libertáriusként a forradalmárok nem láttak konfliktust az erkölcs és politikai jogok, vagy a gazdasági szabadság között. Épp ellenkezőleg, úgy gondolták, hogy a polgári és a lelkiismereti szabadság, a politikai függetlenség, illetve a kereskedelem és a termelés szabadsága együttesen alkot egy csodálatos rendszert, amit Adam Smith a Függetlenségi nyilatkozat megalkotásának évében „a természetes szabadság nyilvánvaló és egyszerű rendszerének” nevezett.
A klasszikus liberalizmus eszméje
A libertárius hitvallás a nyugati világban a tizenhetedik és tizennyolcadik században megjelenő „klasszikus liberális” mozgalomból, kiváltképp a tizenhetedik századi angol forradalomból ered. Ez a radikális libertárius mozgalom - bár születési helyén, Nagy-Britanniában csak részben járt sikerrel - még mindig képes volt felszabadítani az ipart és a termelést a fojtogató állami szabályozások, illetve az állami támogatásban részesülő városi céhek korlátai alól, és ezáltal indító löketet adni az Ipari Forradalomnak. A klasszikus liberális mozgalom szerte a nyugati világban egyetlen hatalmas libertárius „forradalom” volt az ellen, amit a Régi Rendnek – az *ancien regime-*nek – nevezhetünk, és amely évszázadokon át nehezedett alattvalóira. Ez a rezsim - a tizenhatodik századi, korai modern időktől kezdve – egy abszolút központi Állammal és egy isteni jogon uralkodó királlyal tetőzte a feudális földmonopóliumok, illetve a városi céhrendszer és szabályozás korlátozó hálózatát. A következmény egy olyan Európa volt, amelyet megbénítottak a szabályozások, az adók és az olyan termelési és értékesítési monopolkiváltságok, amiket a központi (és helyi) kormányok biztosítottak kedvenc termelőiknek. A Régi Rend alapját a feudális földesurak uralkodó osztálya, illetve az új bürokratikus, háborúpárti központi Állam és a kiváltságos kereskedők közötti szövetség képezte – ezt a szövetséget később „merkantilizmusnak” nevezték el a történészek. Ez ellen lázadt fel a klasszikus liberálisok és a radikálisok új mozgalma a tizenhetedik és a tizennyolcadik században.
A klasszikus liberálisok célja az volt, hogy megvalósítsák az egyén szabadságát, annak minden összefüggő elemével. A gazdaságban drasztikusan le akarták csökkenteni az adókat, el akarták törölni az állami kontrollokat és szabályozásokat, és fel akarták szabadítani az emberi energiát, a vállalkozásokat és a piacokat, hogy olyan csereüzletekkel alkossanak és termeljenek, amelyek előnyösek mindenki számára –beleértve a fogyasztói tömegeket. Fel akarták szabadítani a vállalkozókat, hogy végre szabadon versenyezhessenek, fejlődhessenek, alkothassanak. A földről, a munkáról és a tőkéről egyaránt le akarták tépni az állami kontroll bilincseit. Biztosítani akarták a személyes és polgári szabadságot a királyok és szolgálóik zsarnokságával szemben. A vallást – mely véres háborúkat eredményezett azokban az évszázadokban, amelyekben a felekezetek az Állami hatalom megkaparintásáért harcoltak egymással - fel kell szabadítani az Állam előírásai vagy beavatkozása alól, hogy minden vallás – vagy nem-vallás – békében együtt élhessen. A külpolitika területén is a béke volt az új klasszikus liberálisok krédója; a hatalomért és a pénzért folytatott birodalmi és állami terjeszkedés ősrégi rezsimjét a minden nemzettel való béke és szabad kereskedelem külpolitikájával akarták helyettesíteni. És mivel úgy látták, hogy a háborúkat mindig hadseregek és hadiflották, a haderők folyamatos terjeszkedési törekvései kezdik, azt akarták, hogy a civil-polgárok önkéntes helyi milíciája váltsa fel ezeket a katonai létesítményeket, akik csak saját otthonaik és szomszédságaik védelméért fognának fegyvert.
Tehát az „Egyház és az Állam szétválasztásának” közismert tétele pusztán egy volt a számtalan összefüggő motívumból, amelyek a következőképp foglalhatók össze: „a gazdaság és az Állam szétválasztása,” „a beszéd, a sajtó és az Állam szétválasztása,” „a föld és az Állam szétválasztása,” „a háború, a hadügyek és az Állam szétválasztása,” - tulajdonképpen tehát az Állam szétválasztása gyakorlatilag mindentől.
Röviden, az Állam méretét extrém apróra akarták csökkenteni, minimális, elhanyagolható költségvetéssel. A klasszikus liberálisok sosem dolgoztak ki egy adózási elméletet, de keservesen harcoltak minden adóemelés és minden új adófajta ellen – Amerikában kétszer volt kis híján, vagy ténylegesen forradalom miattuk (bélyegadó, teaadó).
A libertárius klasszikus liberalizmus első teoretikusai a Levellerek voltak az angol forradalom idején, illetve a filozófus John Locke a késői tizenhetedik században, akit aztán a „Whig egyezség” – a tizennyolcadik századi brit rezsim - „Igazi Whig” vagy radikális libertárius ellenzéke követett. John Locke megfogalmazta, hogy minden egyénnek természetes joga van saját személyéhez és tulajdonához; a kormány szerepe pedig szigorúan ezeknek a jogoknak a védelmezése. A Locke által ihletett Függetlenségi Nyilatkozat szavaival: „Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje.”
Míg Locke-ot széles körben olvasták az amerikai gyarmatokon, absztrakt filozófiája aligha buzdította forradalomra az embereket. Azt Locke tizennyolcadik századi követői vitték véghez, akik népszerűbb, ütősebb és szenvedélyesebb stílusban írtak, és napjaik konkrét kormányzati kérdéseire – kiváltképp a brit kormány problémáira - alkalmazták az alapvető filozófiát. Ezek közül az írások közül „Cato Levelei” voltak a legfontosabbak: az újságcikk-sorozat, amelyet a korai 1720-as években Londonban publikált az Igazi Whig John Trenchard és Thomas Gordon. Míg Locke a forradalmi nyomásról írt, ami joggal gyakorolható, amikor a kormány a szabadság pusztítójává válik, Trenchard és Gordon rámutattak arra, hogy a kormány mindig pusztítani kezdi az egyéni jogokat. „Cato Levelei” szerint az emberi történelem a Hatalom és a Szabadság közötti elfojthatatlan konfliktus, amelyben a Hatalom (a kormány) mindig készen áll kiterjeszteni hatókörét az emberek jogainak megsértésével és szabadságuk eltiprásával. Ebből következően – jelentette ki Cato – a Hatalomnak mindig gyengének és aprónak kell lennie, a népnek pedig örök éberséggel és ellenségességgel kell viszonyulnia hozzá, hogy az mindig szoros kötelékei között maradjon:
Végtelen példa és tapasztalat okít minket arra, hogy a hatalmat birtokló ember – ahelyett, hogy lemondana róla – mindent meg fog tenni - még a legrosszabbat és a legsötétebbet is - hogy megtartsa hatalmát; és a Földön soha egyetlen ember sem szabadult meg tőle mindaddig, amíg mindent el tudott végezni vele saját elképzelése szerint. […] Annyi biztos, hogy nem a világ vagy népük jóléte volt az egyik céljuk, amikor Hatalmukat gyakorolták, vagy amikor lemondtak róla.
A Hatalom természete, hogy örökké betolakodjon, és általános, mindenkor és minden alkalommal használható Hatalommá alakítson minden kivételes, bizonyos időre és bizonyos alkalmakra biztosított hatalmat, illetve hogy soha nem mond le semmilyen előnyről…
Ó! A Hatalom napról napra eltiporja a Szabadságot, túlságosan is nyilvánvaló sikerrel; és a közöttük levő egyensúly szinte elveszett. Zsarnokság nyelte el szinte az egész Földet, mészárszékké teszi a világot, a teljes emberiséget ostromolva; és kétségtelenül addig folytatja pusztítását, amíg ő maga nem pusztul, vagy ami valószínűbb, amíg nem marad más, amit elpusztíthat.
Az amerikai telepesek buzgón megszívlelték ezeket a figyelmeztetéseket, és sokszorosan újranyomtatták „Cato Leveleit” szerte a gyarmatokban, egészen a Forradalom idejéig. Ez a mélyen gyökerező mentalitás vezetett ahhoz, amit a történész Bernard Bailyn találóan az amerikai forradalom „transzformáló radikális libertarianizmusának” nevezett.
Hiszen a forradalom nem pusztán a nyugati imperializmus – ami akkoriban a világ legnagyobb hatalma volt - igájának ledobására irányuló első sikeres modern próbálkozás volt. Ami sokkal fontosabb: az amerikaiak a történelemben legelőször számos féket és korlátot szabtak az új kormányaikra, melyeket alkotmányokba és főleg jognyilatkozatokba foglaltak. Az Egyházat és az Államot szigorúan elválasztották, és tisztelettel éltették a vallásszabadságot. Megszüntették a feudalizmus maradványait a hitbizomány és primogenitura feudális privilégiumainak eltörlésével. (Az előbbiben egy halott ős képes volt örökre hitbizományul hagyni a földes birtokokat családjára, ami megakadályozta, hogy örökösei eladják a föld bármely részét; az utóbbiban a kormány megkövetelte, hogy a tulajdont kizárólagosan a legidősebb fiúra hagyományozzák.)
A Konföderációs Cikkelyek által megalkotott új szövetségi kormánynak nem engedték meg, hogy adókat vessen a népre; és hatalmának bárminemű alapvető kiterjesztése megkövetelte minden tagállami kormány egyöntetű beleegyezését. Mindenekfölött, a nemzeti kormány haderejét tilalom és gyanú korlátozta; hiszen a tizennyolcadik századi libertáriusok tudták, hogy a háború, a felállított hadseregek és a militarizmus régóta az államhatalom kiterjesztésének fő módszere.
Bernard Bailyn így foglalta össze az amerikai forradalmárok teljesítményét:
Az amerikai politika és kormány modernizálása a Forradalom alatt és után az először az ellenzéki értelmiség által teljességében megfogalmazott program hirtelen, radikális megvalósításának alakját öltötte […] I. György uralma alatt. Míg a fennálló társadalmi és politikai rend ellen küzdő angol ellenzék csak vágyott és törekedett, addig az amerikaiak - egyazon céltól vezérelve, ám egy sok tekintetben modern, immár politikailag szabad társadalomban élve - azonnal cselekedhettek. Míg az angol ellenzék mindhiába agitált a részleges reformok mellett […] az amerikai vezetők gyorsan, kevés társadalmi felfordulással, szisztematikusan vezették be a radikális felszabadítás eszméjének lehető legteljesebb egészét.
E folyamat során […] átitatták az amerikai politikai kultúrát […] az itt gyakorlatba ültetett tizennyolcadik századi radikális libertarianizmus fő tételeivel. Az első a meggyőződés, miszerint a hatalom gonosz - talán szükséges, de szükséges gonosz; hogy végtelenül megront; és hogy ellenőrizni, limitálni, korlátozni kell minden módon, ami kompatibilis a polgári rend minimumával. Írott alkotmányok; jognyilatkozatok; a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalomra kiszabott korlátok; a kényszerítéshez és háborúzáshoz való jog korlátozása – mindez tükrözi a hatalom ellen érzett mélyenszántó bizalmatlanságot, amely az Amerikai Forradalom ideológiai szívében rejlik, és ami velünk maradt mindhalálig örök hagyatékul.
Tehát míg a klasszikus liberális eszme Angliában kezdődött, legkövetkezetesebb és legradikálisabb formáját – és legnagyobb élő megtestesülését – Amerikában érte el. Hiszen az amerikai kolóniák megszabadultak a feudális földmonopóliumtól és az arisztokratikus uralkodó kaszttól, amely gyökeret vert Európában: Amerikában brit gyarmati hivatalnokok és egy maroknyi kiváltságos kereskedő uralkodott, akiket viszonylag könnyű volt félresöpörni, amikor eljött a Forradalom és megbuktatták a brit kormányt. A klasszikus liberalizmus tehát nagyobb népi támogatásnak örvendett és sokkal kevesebb intézményes ellenállással találta szembe magát az amerikai gyarmatokon, mint otthon. Továbbá a földrajzi elszigeteltségnek köszönhetően az amerikai lázadóknak nem kellett a szomszédos, ellenforradalmár kormányok megszálló hadseregeitől tartaniuk, mint például Franciaországnak.
A Forradalom után
Tehát Amerika egy nyíltan libertárius forradalomban fogant, egy forradalomban a birodalom ellen; az adóztatás, a kereskedelmi monopólium és a gazdasági szabályozás ellen; a militarizmus és a végrehajtói hatalom ellen. A forradalom olyan kormányoknak adott életet, melyek hatalmát példátlan korlátok közé szorították. De míg Amerikában nagyon kevés intézményes ellenállásba ütközött a liberalizmus előretörése, a kezdetektől felütötték a fejüket bizonyos nagyhatalmú elit erők, kiváltképp a nagy kereskedők és az ültetvényesek soraiból, akik szerették volna megtartani a kormány által kirótt magas adók, szabályozások és monopolkiváltságok korlátozó, brit „merkantilista” rendszerét. Ezek a csoportok erős központi, vagy akár imperialista kormányra vágytak; röviden, a brit rendszert szerették volna Nagy-Britannia nélkül. Ezek a konzervatív és reakciós erők először a Forradalom alatt jelentek meg, majd az 1790-es években megalakították a Föderalista Pártot és a Föderalista adminisztrációt.
A tizenkilencedik században viszont tovább folyt a libertárius lendület. A Jeffersonista és Jacksonista mozgalom, a Demokrata-Republikánus párt, majd pedig a Demokrata párt kiválmondottan arra törekedett, hogy a kormányt gyakorlatilag eltüntessék az amerikaiak életéből. A kormányuk felállított hadsereg vagy hadiflotta nélküli kormány lett volna; adósság, közvetlen szövetségi vagy fogyasztási adó és gyakorlatilag importvám nélkül – azaz adóztatása és költekezése elhanyagolható mértékű lett volna - ez a kormány nem folytatott volna közmunkaprogramot vagy állami beruházásokat, nem irányított vagy szabályozott volna, szabadon, aranyalapon és infláció nélkül hagyta volna a pénzt és a bankrendszert: röviden, H.L. Mencken ideálját idézve: „egy kormány, ami alig több attól, hogy egyáltalán ne is legyen kormány.”
A gyakorlatilag nulla kormány iránti jeffesoni törekvés Jefferson hivatalba lépése után megfeneklett. Először engedményeket biztosított a Föderalistáknak (valószínűleg a Föderalista szavazatokért cserébe, hogy megtörjék a holtversenyt az elnökválasztó testületben), majd alkotmányellenesen megvásárolta Louisiana területét. De a mozgalom végére az tett igazán pontot, amikor a második elnöksége alatt Jefferson a Britannia elleni imperialista háború felé kezdett menetelni, amely háborúhoz és egy olyan egypártrendszerhez vezetett, amely végül tulajdonképpen a teljes államista, Föderalista programot megvalósította: magas katonai kiadások, központi bank, védelmi vám, közvetlen szövetségi adók, közmunka. Miután megrettent a következményektől, a visszavonult Jefferson Monticelloban merengett és egy új párt – a Demokrata párt – alapítására ösztönözte a fiatal, látogatóba érkező politikusokat - Martin Van Burent és Thomas Hart Bentont, - hogy visszanyerjék Amerikát az új Föderalizmus karmaiból és újra felkarolják a régi jeffersoni programot. Amikor a két fiatal vezető kinevezte Andrew Jacksont megváltójuknak, megszületett az új Demokrata párt.
A jacksoni libertáriusoknak volt egy tervük: Andrew Jackson nyolcévnyi elnöksége, amit Van Buren nyolc éve, aztán Benton nyolc éve követ. 24 évnyi győzedelmes jacksoni demokrácia után végül elérnik a „gyakorlatilag zéró kormány” menckeni eszményképet. Ez semmiképp nem volt lehetetlen álom, mivel a Demokrata párt egyhamar elnyerte a többség támogatását. A nép felsorakozott a libertárius ügy zászlaja mögött. Jacksonnak megvolt a nyolc éve, ami eltörölte a központi bankot és kifizette az államadósságot, Van Burennek pedig volt négy éve, ami alatt szétválasztotta az államot és a bankrendszert. De az 1840-es választás egy anomália volt, és Van Burent legyőzte egy példátlanul demagóg kampány, amelyet az első nagy modern kampányelnök, Thurlow Weed tervelt ki, aki úttörő volt minden mostanra jól ismert kampányfondorlat terén – megkapó szlogenek, kitűzők, dalok, parádék, stb. Weed taktikája elnöki pozícióba helyezte a szörnyű és ismeretlen Whiget, William Henry Harrison tábornokot, de ez nyilván csak mázli volt - a Demokraták arra készültek, hogy 1844-ben ellentámadást indítanak ugyanazokkal a kampánytaktikákkal, és kétségtelenül arra lehetett számítani, hogy visszaszerzik az elnökséget. Természetesen Van Buren tovább vitte volna a győzedelmes jacksoni menetet. De ekkor sorsdöntő esemény történt: a Demokrata párt kettészakadt a rabszolgaság kritikus kérdésén, pontosabban a rabszolgaság kiterjesztésének kérdésén egy új területre. Van Buren könnyű, ismételt kinevezése megfeneklett, amikor táborokra szakadt a Demokrata párt annak kapcsán, hogy hogy rabszolgaállamként vegyék-e be az Unióba Texas köztársaságát. Van Buren ellenezte, Jackson pártolta, ez a nézeteltérés pedig szimbolizálta a szélesebb hasadékot a Demokrata pártban. A rabszolgaság, a Demokrata párt libertarianizmusának végzetesen anti-libertárius hibája felébredt, hogy teljesen szétzúzza a pártot és libertarianizmusát.
A Polgárháborút – példátlan vérontása és pusztítása mellett – arra használta a győzedelmes és gyakorlatilag egypárti Republikánus rezsim, hogy bevezesse az államista, eredetileg Whig programját: nemzetállami hatalom, védelmi vám, nagyvállalatoknak adott támogatások, inflációs papírpénz, a bankrendszer állami irányítása, nagyléptékű belföldi beruházások, magas fogyasztási adó, és a háború alatt besorozás és jövedelemadó. Továbbá a tagállamok elveszítették a szecesszióhoz való előzőleges jogukat, illetve a szövetségi kormány hatalmával szembeni egyéb erejüket. A Demokrata párt tovább folytatta libertárius programját a háború után, de a szabadsághoz vezető út ezennel sokkal hosszabb és nehezebb volt, mint előtte.
Láttuk, hogyan tett szert Amerika a legmélyebb libertárius hagyományra, egy hagyományra, amely mind a mai napig visszaköszön a politikai retorikánkban, illetve abban, ahogy számtalan amerikai bátor individualizmussal a kormányhoz viszonyul. Ez az ország sokkal termékenyebb talajt biztosít a libertarianizmus feltámadásához, mint bármely másik.
A klasszikus liberalizmus ellenségei
Immár láthatjuk, hogy a libertárius mozgalom és a Libertárius párt gyors növekedése az 1970-es években abban gyökerezik, amit Bernard Bailyn az amerikai forradalom hatalmas „permanens örökségének” nevezett. De ha ez az örökség annyira az amerikai hagyomány lételeme, mi fordult rosszra? Miért van szükség most egy új libertárius mozgalom felemelkedésére, hogy visszavegye az amerikai álmot?
Ahhoz, hogy elkezdjük megválaszolni ezt a kérdést, először emlékeznünk kell, hogy a klasszikus liberalizmus hatalmas fenyegetést jelentett azokra a politikai és gazdasági érdekekre – az uralkodó osztályokra – akik hasznot húztak a Régi Rendből: a királyokra, a nemesekre, a földes arisztokráciára, a kiváltságos kereskedőkre, a katonai gépezetekre és az állami bürokráciákra. A liberálisok által levezényelt három fő erőszakos forradalom – a tizenhetedik századi angol, illetve a tizennyolcadik századi amerikai és francia forradalom – ellenére a győzelem Európában csak részleges volt. Az ellenállás kitartó volt, és sikerrel megtartotta a földes monopóliumokat, a vallásos létesítményeket illetve a háborús külpolitikát és hadpolitikát, a szavazati jogot pedig egy időre a gazdag elitre korlátozta. A liberálisoknak a szavazati jog kiterjesztésére kellett koncentrálniuk, mivel mindkét fél számára világos volt, hogy a néptömeg objektív gazdasági és politikai érdeke az egyéni szabadság. Érdekes tény, hogy a korai tizenkilencedik században a laissez faire erőket „liberálisoknak” és (a tisztábbakat és a következetesebbeket) „radikálisoknak” nevezték, az ellenzéket pedig, aki szerette volna megtartani vagy visszahozni a Régi Rendet, „konzervatívoknak.”
Így igaz: a konzervativizmus a korai tizenkilencedik században az új klasszikus liberális szellem – az amerikai, francia és ipari forradalmak – gyűlölt alkotásának eltörlésére és elpusztítására irányuló tudatos próbálkozás volt. Két reakciós francia gondolkodó, de Bonald és de Maistre vezetésével a konzervativizmus arra vágyott, hogy a kiváltságos elitek hierarchikus uralmával helyettesítse az egyenlő jogokat és a törvény előtti egyenlőséget; hogy abszolút uralommal és erős állammal helyettesítse az egyéni szabadságot és a minimális kormányt; hogy egy állami egyház teokratikus uralmával helyettesítse a vallásszabadságot; hogy a militarizmussal, a merkantilista szabályozással és egy nemzetállam érdekeit szolgáló háborúkkal helyettesítse a békét és a szabad kereskedelmet; és hogy a régi agrár renddel helyettesítse az ipart és a manufaktúrát. A tömeges fogyasztást, illetve a mindenki számára növekvő életszínvonalat pedig a puszta túléléssel, illetve az uralkodó elit fényűzésével szerették volna helyettesíteni.
A konzervatívok a tizenkilencedik század közepére, és kétségtelenül annak a végére látni kezdték, hogy céljuk elkerülhetetlenül bukásra van ítélve, ha továbbra is nyíltan vissza akarják csinálni az ipari forradalmat és a néptömegek életszínvonalának hatalmas emelkedését, illetve ha tovább ellenzik a választójog kiterjesztését, amellyel leplezetlenül a nép érdekeivel ellentétes álláspontot képviselnek. Így a „jobboldal” (egy a földrajzi véletlenre alapuló jelző, amely abból ered, hogy a Régi Rend szószólói a díszterem jobb oldalán ültek a francia forradalom alatt) úgy döntött, hogy váltanak, és frissítik az államista hitvallásukat azzal, hogy megszabadulnak az iparosodás és a demokratikus választójog nyílt ellenzésétől. A régi konzervativizmus a néptömegek iránti nyílt gyűlölete és megvetése helyébe az új konzervativizmus kétszínűsége és demagógiája lépett. Az új konzervatívok a következő sorokkal csábítgatták a tömegeket: „Mi is támogatjuk az iparosodást és a magasabb életszínvonalat. De ahhoz, hogy elérjük ezeket a célokat, szabályoznunk kell a gazdaságot a közjó érdekében; szervezett versennyel kell helyettesítenünk a szabad és kompetitív piac farkastörvényét; és mindenekfelett a háború, a protekcionizmus, a birodalom és a katonai erőfölény nemzetdicsőítő programjára kell cserélni a béke és a szabad kereskedelem nemzetpusztító liberális tanait.” Ezekhez a változásokhoz természetesen erős államra, nem pedig minimális államra volt szükség.
Ezzel a tizenkilencedik század végére visszatért az államizmus és az erős állam, de most egy iparosodáspárti és általános jólét-párti arcát mutatva. Visszatért a Régi Rend, de ezalkalommal valamelyest megváltoztak a haszonélvezői; a haszonélvezők többé nem a nemesség, a földesurak, a hadsereg, a bürokrácia és a kiváltságos kereskedők voltak, hanem a hadsereg, a bürokrácia, az erejüket vesztett földesurak, és kiváltképp a kiváltságos iparosok voltak. A porosz miniszterelnök, Bismarck vezetésével az Új Jobboldal megalkotott egy jobboldali kollektivizmust: visszatért a háborúskodás, a militarizmus, a protekcionizmus, illetve a vállalatok és az iparok kötelező kartellbe szervezése – a szabályozások, beavatkozások, állami támogatások és privilégiumok hatalmas hálója, amely nagyszerű partnerséget teremtett az Erős Állam, illetve a nagyvállalatok és az iparok néhány szerencsés eleme között.
Valamit tenni kellett az elsöprő számú ipari bérmunkások – a „proletárok” – új jelenségével. A tömegek a tizennyolcadik század során, illetve a tizenkilencedik század kezdetén, sőt, egészen a tizenkilencedik század végéig a laissez-faire és a szabad kompetitív piac pártján álltak, mivel úgy gondolták, munkásként ez a rendszer a legelőnyösebb a béreik és a munkakörülményük tekintetében, fogyasztóként pedig ez biztosítja számukra az olcsó fogyasztói javak egyre nagyobb választékát. Még a korai szakszervezetek is a laissez-faire elkötelezett hívei voltak (például Nagy-Britanniában). Az új konzervatívok – a német Bismarck és a brit Disraeli vezetésével – meggyengítették a munkások libertárius szellemét azzal, hogy krokodilkönnyeket hullattak az ipari munkások körülményei miatt, majd kartellekbe szervezték és beszabályozták az iparokat, ezzel - nem véletlenül - kigáncsolva a hatékony versenyzőket. Végül a huszadik század elején az új konzervatív „korporatista állam” – az akkor és most domináns politikai rendszer a nyugati világban – felkarolta a „felelős” és korporatista szakszervezeteket, mint az Erős Állam junior partnereit, illetve előnyben részesítette a nagyvállalatokat az új, államista és korporatista döntéshozói rendszerben.
Ahhoz, hogy felállítsanak egy új rendszert, hogy megalkossanak egy Új Rendet, amely az amerikai és francia forradalmak előtt uralkodó ancien régime modernizált, új köntösbe bújtatott verziója volt, az új hatalmi elitnek egy gigantikus trükkel kellett rászednie a tömeget; egy trükkel, ami mind a mai napig velünk él. Bár minden kormány – az abszolút monarchiától át a katonai diktatúráig – a többség elfogadásán nyugszik, egy demokratikus kormánynak szüksége van arra, hogy azonnali, napi szinten is szert tegyen erre az elfogadásra. Ennek biztosításához pedig az új konzervatív hatalmi elitnek számos kritikus kérdésben rá kellett szednie a tömegeket. Meg kellett győzni a tömeget arról, hogy a zsarnokság jobb, mint a szabadság, hogy a kartellbe szervezett és privilegizált ipari feudalizmus jobb a fogyasztóknak, mint a szabadon versengő piac, hogy elő kell írni egy kartellizált monopóliumot az antimonopólium nevében, és hogy az uralkodó elit érdekében történő háborúzás és katonai terjeszkedés valójában a besorozott, megadóztatott és gyakran lemészárolt nyilvánosság érdeke. Hogyan akarták ezt megvalósítani?
Minden társadalomban az értelmiségi osztályok, a társadalom véleményformálói határozzák meg a közvéleményt. A legtöbben nem alkotnak meg vagy terjesztenek el önállóan eszméket és fogalmakat; épp ellenkezőleg, általában azokat a nézeteket vallják, amelyeket a hivatásos értelmiségi osztályok, az eszmék hivatásos dílerei hirdetnek. A történelem során – ahogyan azt később látni fogjuk – az állami zsarnokoknak és uralkodó eliteknek sokkal nagyobb szükségük volt az értelmiségiek szolgálatára, mint a békés polgároknak egy szabad társadalomban. Hiszen az Államoknak mindig szükségük volt a véleményformáló értelmiségiekre, hogy rászedjék a nyilvánosságot és elhitessék vele, hogy az Állam uralma bölcs, jó és elkerülhetetlen; hogy elhitessék, hogy a „császárnak igenis van ruhája.” A modern időkig ezek az értelmiségiek kivétel nélkül papok (vagy varázslók), a vallás védelmezői voltak. Kényelmes szövetség volt ez az ősrégi partnerség az Egyház és az Állam között; az Egyház tájékoztatta a megvezetett hívőit arról, hogy a király Isten felhatalmazásával uralkodik, így engedelmeskedni kell neki; a király cserébe bőkezűen átruházta az adóbevételek egy részét az Egyházra. Ezért volt olyan fontos a libertárius klasszikus liberálisok számára az Egyház és az Állam sikeres szétválasztása. Terveik szerint az új liberális világ egy olyan világ lett volna, ahol az értelmiségiek lehetnek világiak – és önállóan, Állami támogatások nélkül is megkereshetik a kenyerüket a piacon.
Tehát ahhoz, hogy felállítsák az új államista rendjüket, a neomerkantilista, korporatista Államot, az új konzervatívoknak egy új szövetséget kellett kötniük az értelmiségiek és az Állam között. Egy egyre inkább szekuláris világban ez azt jelentette, hogy szekuláris, nem pedig vallásos értelmiségiekkel kell szövetségre lépniük: nevezetesen a professzorok, Ph.D-k, történészek, tanárok és technokrata közgazdászok, szociális munkások, szociológusok, orvosok és mérnökök új nemzedékével. Ez az újrakovácsolt szövetség két részből állt. A tizenkilencedik század elején a konzervatívok – miután feladták az értelem jelszavát a liberális ellenségeik javára – az irracionalitás, a romanticizmus, a hagyomány és a teokrácia állítólagos erényeire támaszkodtak. A hagyomány és az irracionális szimbólumok erényének kihangsúlyozásával a konzervatívok rá tudták venni a nyilvánosságot a kiváltságos, hierarchikus uralom folytatásának támogatására, illetve rá tudták venni a népet, hogy tovább imádja a nemzetállamot és háborús gépezetét. A tizenkilencedik század végén az új konzervativizmus magára öltötte az értelem és a „tudomány” díszruháját. Most állítólag a tudomány volt az, ami megkövetelte a technokrata „szakértők” uralmát a gazdaság és a társadalom felett. Az üzenet elterjesztéséért cserébe az értelmiségiek új nemzedékét állásokkal és presztízzsel jutalmazták; ők lehettek az Új Rend apologétái, és az újonnan kartellizált gazdaság és társadalom tervezői és szabályozói.
Ahhoz, hogy biztosítsák az új államizmus diadalmát a közvélemény felett, hogy biztosítsák a többség elfogadását, a nyugati világ kormányai a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején átvették az uralmat az oktatás, az emberek elméje felett: uralmuk alá hajtották az egyetemeket és általánosságban az oktatást a kötelező iskolalátogatási törvényekkel és az állami iskolák hálózatával. Az állami iskolákat tudatosan arra használták, hogy a fiatal diákokba neveljék az Állam iránti engedelmességet, illetve más polgári erényeket. Az oktatás államosítása továbbá biztosította, hogy az állam kiterjesztésében egyik leginkább érdekelt érdekcsoport a nemzet tanárai és hivatásos pedagógusai legyenek.
Az egyik módja annak, ahogyan az új államista értelmiségiek elvégezték a feladatukat, hogy megváltoztatták a régi jelzők jelentését, amivel manipulálhatták a jelzőkhöz társított érzelmeket. Például a laissez-faire libertáriusokat sokáig „liberálisként” ismerték, a legtisztábbakat és a legmilitánsabbakat közülük pedig „radikálisként”; „progresszívnek” is nevezték őket, mivel ők volt azok, akik támogatták az ipari fejlődést, a szabadság elterjedését és a fogyasztók életszínvonalának növekedését. Az államista akadémikusok és értelmiségiek új nemzedéke kisajátította magának a „liberális” és a „progresszív” jelzőket, és sikeresen besározták a laissez-faire ellenségeiket azokkal a vádakkal, hogy régimódiak, „neandervölgyiek” és „reakcionáriusok”. Még a „konzervatív” jelzőt is ráaggatták a klasszikus liberálisokra. És – ahogyan azt láttuk – az új államisták az „értelem” fogalmát is kisajátították.
Ha a laissez-faire liberálisokat összezavarta az államizmus és merkantilizmus feltámadása a „progresszív” korporatista államizmus képében, a klasszikus liberalizmus hanyatlásának másik oka a tizenkilencedik század végén egy különös, új mozgalom kiemelkedése volt: a szocializmusé. A szocializmus 1830-ban kezdődött és jelentősen megnövekedett 1880 után. Az volt a különös a szocializmusban, hogy az egy zavaros, hibrid mozgalom, amelyet befolyásolt mindkét ellenkező ideológia, mind a liberalizmus, mind a konzervativizmus. A szocialisták a klasszikus liberálisoktól vették az iparosodás és az Ipari Forradalom nyílt elfogadását, a „tudomány” és az „értelem” dicsőítését, és az elköteleződést – legalábbis retorikájukban – az olyan klasszikus liberális eszmék mellett, mint a béke, az egyéni szabadság és a növekvő életszínvonal. Ami azt illeti, a szocialisták már jóval a korporatisták előtt utat törtek a tudomány, az értelem és az iparosodás jelszavainak kisajátításában. És a szocialisták nem csupán átvették a demokrácia klasszikus liberális támogatását, hanem azzal tetőzték, hogy egy „kiterjesztett demokráciát” követeltek, amelyben „az emberek” irányítanák a gazdaságot – és egymást.
A szocialisták másrészről a konzervatívoktól vették a kényszer és az államista módszerek iránti odaadásukat, amivel meg akarták valósítani ezeket a liberális célokat. Azzal akarták elérni az ipari harmóniát és a növekedést, hogy az Államot egy mindenható intézménnyé teszik, ami a „tudomány” nevében uralná a gazdaságot és a társadalmat. A technokraták egy csoportját akarták megtenni mindenható uralkodónak mindenki személye és tulajdona felett a „nép” és a „demokrácia” nevében. A szocialisták nem voltak megelégedve az értelem és a tudományos kutatás szabadságának liberális vívmányaival, így a szocialista Állam bevezette volna a tudósok általi uralmat mindenki felett; nem voltak megelégedve azzal, hogy a liberálisok felszabadították a munkásokat, hogy eddig sosem látott bőséget teremtsenek, a szocialista Állam bevezette volna a munkások általi uralmat mindenki felett – vagy sokkal inkább a politikusok, a bürokraták és a technokraták uralmát a munkások nevében. A szocialisták nem voltak megelégedve a jogegyenlőség, a törvény előtti egyenlőség liberális tanával, így a szocialista Állam eltiporná ezt az egyenlőséget az eredmények egyenlőségének vagy egyformaságának rettenetes és lehetetlen célja érdekében – vagy sokkal inkább felállítana egy új kiváltságos elitet, egy új osztályt a lehetetlen egyenlőség megvalósítása nevében.
A szocializmus egy zavaros és hibrid mozgalom volt, mert a szabadság, a béke, az ipari harmónia és növekedés liberális céljait – a célokat, amelyeket kizárólag szabadsággal, illetve az állam és tulajdonképpen minden szétválasztásával lehet elérni – az államizmus, a kollektivizmus és a hierarchikus kiváltságok régi, konzervatív módszereivel akarta elérni. A szocializmus egy olyan mozgalom volt, ami bukásra volt ítélve, ami valóban szánalmasan meg is bukott minden országban, ahol hatalomra került a huszadik században, ami példátlan despotizmust, éhezést és gyötrő szegénységet hozott el a tömegek számára.
De a legrosszabb dolog a szocialista mozgalom felemelkedésében az volt, hogy sikeresen kitúrta a klasszikus liberálisokat a „baloldalról”; a remény, a radikalizmus, a forradalom oldaláról. Mivel, mint ahogyan az ancien régime védelmezői a díszterem jobboldalán foglaltak helyet a Francia Forradalom alatt, úgy a liberálisok és a radikálisok a baloldalon ültek; onnantól egészen a szocializmus felemelkedéséig a libertárius klasszikus liberálisok voltak a politikai spektrum „baloldalán”, vagy akár a „szélsőbaloldalán”. Az olyan militáns laissez-faire párti francia liberálisok, mint Frédéric Bastiat még 1848-ban is a nemzetgyűlés baloldalán foglaltak helyet. A klasszikus liberalizmus kezdetben a nyugat radikális, forradalmi mozgalma volt, a remény és a változás mozgalma a szabadság, a béke és a haladás pártján. Szörnyű stratégiai hiba volt hagyni, hogy kitúrják őket és a szocialisták nevezzék magukat „baloldalnak”, mivel ez lehetővé tette, hogy a liberalizmust hibásan egyfajta „középút” pozíciónak lássák, míg a szocializmus és a konzervativizmus lett látszólag a két ellentét. Mivel a libertarianizmus semmi, ha nem a változás és a szabadság felé haladás oldala, így annak a szerepnek az elhagyása egyenértékű volt a létjogosultságuk elhagyásával – vagy a valóságban, vagy a nyilvánosság szemében.
De mindez nem történhetett volna meg, ha a klasszikus liberálisok nem hagyták volna, hogy belülről hanyatlásnak induljon a mozgalmuk. Rá tudtak volna mutatni arra – ahogyan néhányuk valóban meg is tette – hogy a szocializmus egy zavaros, önellentmondásos, kvázi-konzervatív mozgalom, csupán az abszolút monarchia és a feudalizmus egy új ruhában, és hogy még mindig egyedül ők az igazi radikálisok, a rendíthetetlenek, akik semmi mással nem érik be, mint a libertárius eszme teljes diadalmával.
A klasszikus liberalizmus belső hanyatlása
De az államizmus elleni lenyűgöző, részleges győzelmük után a klasszikus liberálisok veszíteni kezdtek radikalizmusukból, a makacs meggyőződésből, miszerint a végső győzelemig kell küzdeni a konzervatív államizmus ellen. Ahelyett, hogy egyre nagyobb nyomást gyakoroltak volna a részleges győzelmeik után, a klasszikus liberálisok elkezdték elveszíteni a változás iránti szenvedélyüket és az elveik tisztaságát. Elkezdtek megelégedni azzal, hogy megpróbálják óvni az eddigi győzedelmeik eredményét, amivel radikálisból konzervatív mozgalommá alakultak – „konzervatív” olyan értelemben, hogy megelégedtek a status quo fenntartásával. Röviden, a liberálisok hagyták, hogy a szocializmus töltse be a remény és a radikalizmus pártjának szerepét, és még a későbbi korporatistáknak is hagyták, hogy „liberálisnak” és „progresszívnek” nevezzék magukat, szemben a „szélsőjobboldali” és „konzervatív” libertárius klasszikus liberálisokkal, mivel az utóbbi hagyta, hogy elkönyveljék, mint ami nem remél mást, mint sztázist, a változás hiányát. Ez a stratégia ostobaság és meddő egy változó világban.
De a liberalizmus elkorcsosulása nem csupán az álláspont és a stratégia, hanem az elvek területén is lezajlott. A liberálisok úgy döntöttek, megelégednek azzal, ha az Állam kezében marad a háborúzáshoz való hatalom, az oktatás fölötti hatalom, a pénz és a bankrendszer fölötti hatalom, az utak fölötti hatalom – röviden, átengedték az Állam uralmának a hatalom összes kulcsfontosságú eszközét. Ahhoz a teljes ellenségességhez képest, amit a tizennyolcadik század liberálisai tanúsítottak a végrehajtói hatalommal és a bürokráciával szemben, a tizenkilencedik század liberálisai eltűrték, sőt, egyenesen üdvözölték a végrehajtói hatalom terebélyesedését és az oligarchikus, közszolgálati bürokráciát.
Továbbá kéz-a-kézben indultak hanyatlásnak mind az elvek, mind a stratégia, amikor a liberalizmus feladta az „abolicionizmus” iránti tizennyolcadik századi és kora tizenkilencedik századi odaadását – miszerint egy intézményt, legyen az a rabszolgaság vagy az államizmus bármely más aspektusa, a lehető leggyorsabban el kell törölni, mivel az államizmus azonnali eltörlése - bár a gyakorlatban valószerűtlen - az egyetlen erkölcsös álláspont. Hiszen ha az ember előnyben részesíti egy gonosz és kényszerítő intézmény fokozatos lefaragcsálást az azonnali eltörlésnél, azzal jóváhagyja és szankcionálja a gonoszt, így megsérti a libertárius elveket. Ahogyan a nagy rabszolgaságellenes abolicionista és libertárius, William Lloyd Garrison szavakba öntötte: „Bármennyire is elszántan buzdítjuk az azonnali eltörlést, végül – ó jaj! – fokozatos eltörlés lesz. Sosem mondtuk, hogy a rabszolgaság egyetlen csapásra megbukik; hogy úgy kell lennie, azt örökké tartjuk.”
Két kritikus fontosságú változáson esett át a klasszikus liberalizmus filozófiája és ideológiája, melyek hozzájárultak a klasszikus liberalizmus, mint eleven, progresszív és radikális erő hanyatlásához a nyugati világban. Az első és legfontosabb, ami a tizenkilencedik század elején és közepén történt, a természetjog filozófiájának feladása és a technokratikus haszonelvűséggel való helyettesítése. Ahelyett, hogy a szabadság alapját minden egyén személyéhez és tulajdonához való erkölcsi joga képezné, tehát ahelyett, hogy a szabadságot a jogok és az igazságosság okán követelnék, az utilitarizmus azért részesítette előnyben a szabadságot, mert általában véve a szabadság valósítja meg az általános jólét vagy a közjó homályosan definiált célját. Két végzetes következménnyel járt az, hogy elfordultak a természetjogoktól, és az utilitarizmussal helyettesítették azt. Egyrészt elkerülhetetlenül csorbult a cél tisztasága, az elvek következetessége. Hiszen míg az erkölcsi jóra és az igazságosságra törekvő természetjog-párti libertáriusok militánsan ragaszkodnak a tiszta elveikhez, addig a haszonelvűek csupán ad hoc megoldásként vallják értékesnek a szabadságot. És mivel a célszerűség időről időre változhat és változik, az utilitáriusnak nem jelent nehézséget a közömbös költséghaszon számításai közepette ad hoc az államizmus oldalára állni az egyik kérdés után a másikban, ezzel feladva az elveket. És csakugyan ez történt a Bentham-i utilitáriusokkal Angliában: mivel a kiindulópontjuk egy ad hoc libertarianizmus és laissez-faire volt, egyre könnyebbnek és könnyebbnek találták az államizmus pártolását. Ennek egyik példája, amikor a „hatékony” és ebből fakadóan erős közigazgatás és végrehajtói hatalom mellett foglaltak állást – és ezzel a hatékonyság fontosabb lett, sőt, teljesen helyettesítette az igazságosság vagy a jogok fogalmát.
A haszonelvűség második és éppoly fontos végzetes következménye az, hogy ritka az olyan utilitárius, aki egyszerre radikális is, aki szenvedélyesen támogatja a gonosz és a kényszer azonnali eltörlését. Az utilitáriusok – a hasznosság melletti odaadásukkal – szinte kivétel nélkül elleneznek bármiféle felfordulással járó vagy radikális változást. Sosem léteztek haszonelvű forradalmárok. Az utilitáriusok így sosem azonnali abolicionisták. Az abolicionista azért az, ami, mert szeretné a lehető leggyorsabban eltörölni a rosszat és az igazságtalanságot. Ebbe a célba nem fér bele a közönyös, ad hoc költséghaszonszámítás. Így a klasszikus liberális utilitáriusok felhagytak a radikalizmussal, és pusztán fokozatos reformerek lettek. De azzal, hogy reformerek lettek, óhatatlanul magukra öltötték az állami tanácsadó és hatékonyságszakértő szerepét. Más szóval óhatatlanul felhagytak mind a libertárius elvekkel, mint az elvhű libertárius stratégiával. Az utilitáriusok a fennálló rend, a status quo apologétái lettek, így joggal vádolták őket azzal a szocialisták és a progresszív korporatisták, hogy csupán minden változás szűklátókörű, konzervatív ellenzői. Tehát míg radikálisként és forradalmárként, a konzervatívok ellentétjeként kezdték, a klasszikus liberálisok végül azzá változtak, ami ellen harcoltak.
A libertarianizmus haszonelvű bénulása mind a mai napig velünk él. A gazdaságbölcselet ifjúkorában a haszonelvűség nagy befolyást gyakorolt a szabadpiaci közgazdaságtanra Bentham és Ricardo hatására, és ez a hatás napjainkban is olyan erős, mint valaha. A jelenlegi szabadpiaci gazdaságelmélet túlságosan is hajlamos a fokozatosságot támogatni; és túlságosan hajlamos feladni a szabadpiaci elveket a költséghaszonszámítás dallamára. Így az értelmiségiek gyakran úgy látják a szabadpiaci közgazdaságtant, mint ami a némileg módosított status quo apologétája, és ezek a vádak sokszor valóban jogosak.
A klasszikus liberálisok ideológiájában bekövetkezett második változás a tizenkilencedik század végén történt, amikor – legalábbis néhány évtizeden át – magukévá tették a társadalmi evolúció, gyakori nevén a „szociáldarwinizmus” tanát. Az államista történészek gyakran azzal rágalmazták az olyan szociáldarwinista laissez-faire liberálisokat, mint Herbert Spencert és William Grahnam Sumnert, hogy a társadalmilag „alkalmatlan” egyedek kiirtásának, vagy legalábbis eltűnésének kegyetlen bajnokai. Többnyire csupán az akkor divatos evolucionizmus díszruhájába öltöztették az igaz gazdasági és szociológiai szabadpiaci tanokat. De a szociáldarwinizmusuk igazán fontos és bénító aspektusa az volt, hogy indokolatlanul átültették a társadalmi szférába az evolúciós nézetet, miszerint a fajok (vagy később a gének) nagyon, nagyon lassan, csupán évezredeken keresztül változnak. A szociáldarwinista liberálisok így teljesen felhagytak a forradalom és a radikális változás gondolatával és megelégedtek azzal, hogy hátra dőlnek és megvárják, amíg bekövetkeznek a világkorszakokon átívelő elkerülhetetlen, apró evolúciós változások. Röviden: a szociáldarwinisták figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy a liberalizmusnak át kellett törnie az uralkodó elitek hatalmán a radikális változások és forradalmak sorozatával, és konzervatívok lettek, akik elleneztek minden radikális lépést, és kizárólag a legapróbb, fokozatos változásokat pártolták.
Ami azt illeti, a nagy libertárius, Herbert Spencer önmaga illusztrálja ezt a klasszikus liberalizmusban bekövetkező változást (és hasonló változáson esett át Amerikában William Graham Sumner). Bizonyos értelemben Herbert Spencer megtestesíti a liberalizmus tizenkilencedik századi hanyatlását. Kezdetben egy csodálatosan radikális liberális volt, tulajdonképpen egy színtiszta libertárius. De ahogyan egyre nagyobb befolyást gyakorolt a szociológia és a szociáldarwinizmus a lelke felett, Spencer feladta a libertarianizmust, mint egy radikális, történelmi mozgalmat – viszont nem adta fel a tiszta elméletet. Míg várva várta a színtiszta szabadság, a „szerződés” diadalát a „státusz” felett, az ipar győzedelmét a militarizmus felett, Spencer úgy kezdte látni, hogy a győzelem elkerülhetetlen, de csak sok évezrednyi fokozatos evolúció után. Így Spencer feladta a liberalizmust, mint radikális, harcos hitvallást, és a liberalizmusa a gyakorlatban nem lett más, mint egy megfáradt, konzervatív hátvédtevékenység napjainak egyre növekvő kollektivizmusa és államizmusa ellen.
De ha a szociáldarwinizmus által megtámogatott haszonelvűség volt a liberális mozgalom filozófiai és ideológiai hanyatlásának fő mozgatórugója, a bukásának legfontosabb, sőt, kataklizmikus oka a háború, a birodalom és a militarizmus elleni szigorú elvek feladása volt. A nemzetállam és a birodalom sziréndallama volt az, ami országról országra elpusztította a klasszikus liberalizmust. Az angol liberálisok a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején feladták Cobden, Bright és a Manchester Iskola háborúellenes, anti-imperialista hitvallását. Ehelyett magukévá tették az obszcén elnevezésű „liberális imperializmus” tanát – a konzervatívok mellé álltak és támogatták a birodalmi terjeszkedést, illetve a konzervatívokkal és a jobboldali szocialistákkal kéz a kézben pártolták az Első Világháború pusztító imperializmusát és kollektivizmusát. Németországban Bismarck sikeresen megosztotta az előzetesen majdnem győzedelmes liberálisokat azzal, hogy meglengette előttük Németország vérrel és vassal történő egyesítésének csaliját. Az eredmény mindkét országban a liberális mozgalom pusztulása volt.
Az Egyesült Államokban sokáig a Demokrata párt volt a klasszikus liberális párt, amit a tizenkilencedik század végén „a személyes szabadság pártjaként” is ismertek. Gyakorlatilag támogatta mind a személyes, mind a gazdasági szabadságot; rendíthetetlenül ellenezte az alkoholtilalmat, a vasárnapi tevékenységeket vallási célból tiltó törvényeket és a kötelező oktatást; elkötelezett bajnoka volt a szabadkereskedelemnek, az aranypénznek (az állami infláció eltörlésének), a bankrendszer és az Állam szétválasztásának és az abszolút minimális államnak. Úgy tartotta, hogy a tagállamok hatalmának elenyészőnek, a szövetségi kormány hatalmának pedig tulajdonképpen nemlétezőnek kell lennie. A külpolitika területén a Demokrata párt – bár kevésbé szigorúan – a béke, az anti-militarizmus és az anti-imperializmus pártja volt. De felhagytak mind a személyes, mind a gazdasági libertarianizmussal, amikor 1896-ban a Bryan-erők kezébe került a Demokrata párt, majd két évtizeddel később Woodrow Wilson durván felhagyott a non-intervenció külpolitikájával. Ez a beavatkozás és a háború volt az, ami később elhozott egy évszázadnyi halált és pusztítást, háborúzást és új despotizmust, illetve az összes háborúzó államban egy új korporatista államizmust – a háborús és jóléti államot, amit az Erős Állam, a nagyvállalatok, a szakszervezetek és az értelmiségiek szövetsége irányít – amit fentebb említettünk.
A régi laissez-faire liberalizmus utolsó csatáját azok a kitartó és öregedő libertáriusok vívták, akik szövetségre léptek, hogy megalakítsák az Anti-Imperialista Ligát a századfordulón, hogy ellenezzék a Spanyolország elleni amerikai háborút és az azt követő imperialista amerikai háborút, amely arra törekedett, hogy eltiporja a Fülöp-szigetek lakóit, akik nemzeti függetlenségre törekedtek mind Spanyolországgal, mint az Egyesült Államokkal szemben. Napjainkban furcsának tűnhet egy anti-imperialista, aki nem marxista, de az imperializmussal szembeni ellenállás olyan laissez-faire liberálisokkal kezdődött, mint Cobden és Bright Angliában, és Eugen Richter Poroszországban. Ami azt illeti, az Anti-Imperialista Liga a bostoni iparos és közgazdász, Edward Atkinston vezetésével (és a tagjai között Sumnerrel) javarészt laissez-faire radikálisokból tevődött ki, akik küzdöttek a rabszolgaság eltörlése ellen, majd harcoltak a szabadkereskedelem, az aranypénz és a minimális kormány mellett. Számukra az új amerikai imperializmus ellen vívott végső csatájuk csupán egy újabb küzdelem volt a háborúban, amit egész életük során vívtak a kényszerítés, az államizmus, az igazságtalanság ellen – az Erős Állam ellen az élet minden területén, belföldön és külföldön egyaránt.
Végigkövettük a klasszikus liberalizmus felemelkedését és részleges győzelmeit, majd hanyatlásának és bukásának rémes történetét. Mi az oka tehát a libertárius eszme és aktivitás feltámadásának és virágzásának az elmúlt néhány évben, főleg az Egyesült Államokban? Hogyan hagyhattak még ilyen kevés mozgásteret is egy újjáélesztett libertárius mozgalomnak az államizmus melletti rettentő erők és koalíciók? Talán nem komorságra ad okot az államizmus rendíthetetlen menetelése a tizenkilencedik század végén és a huszadik században ahelyett, hogy betessékelné a látszólag haldokló libertarianizmus felébredését? Miért nem maradt halott és eltemetett a libertarianizmus?
Láttuk, miért jelenne meg először és legteljesebben az Egyesült Államokban a libertarianizmus, egy országban, amit áthatott a libertárius hagyomány. De még nem vizsgáltuk meg a kérdést: Egyáltalán miért történt a libertarianizmus reneszánsza az elmúlt néhány évben? Milyen jelenkori állapotok vezettek ehhez a meglepő fejleményhez? El kell halasztanunk a kérdés megválaszolását a könyv végéig, amíg először meg nem vizsgáljuk, mi is a libertárius hitvallás, és hogyan alkalmazható ez a hitvallás társadalmunk fő problémáinak megoldására.