Magánjog

Senki sem kérdőjelezi meg, hogy a jogrendszer az a területe a társadalomnak, amelyet állítólag az államnak kellene biztosítania.¹ Még a laissez-faire olyan bajnokai is, mint Milton Friedman és Ludwig von Mises, úgy vélték, hogy lennie kell egy államnak a magántulajdon védelmére és a "játékszabályok" meghatározására.

Érveik azonban magának a jognak a szükségességére összpontosítottak. Egyszerűen feltételezték, hogy a piac képtelen a tulajdonjogok meghatározására és védelmére. Tévedtek.

Ebben az esszében amellett érvelek, hogy az állam felszámolása nem vezet törvénytelen káoszhoz. Önkéntes intézmények fognak kialakulni, amelyek hatékonyan és békésen² oldják meg a mindennapi életben felmerülő vitákat. A piaci jog nemcsak hatékonyabb, de igazságosabb is lesz, mint az állami alternatíva.

Ahogy a jobboldali háborús héják azt az orwelli gondolatot vallják, hogy A Háború: Béke, úgy a baloldali egalitáriusok azt hiszik, hogy A Rabszolgaság: Szabadság.³ A háborús héják végtelen háborút folytatnak a háború megszüntetéséért, míg a szociáldemokraták tömeges lopást - vagy ahogy ők nevezik, "adózást" - folytatnak a bűnözés felszámolása érdekében.

Itt az ideje, hogy felhagyjunk az efféle szörnyű paradoxonokkal. Nem kellett király ahhoz, hogy nyelv, pénz vagy tudomány szülessen, és nem kell állam ahhoz, hogy igazságos jogrendszer szülessen.

I.

Szerződés

Először is, el kell hagynunk az "ország törvényének" mitikus gondolatát. Nem kell, hogy egyetlen, mindenkire kötelező törvény legyen. Mellesleg ilyen rendszer soha nem is létezett. Mind az ötven tagállamban más és más a törvény, és az egyes országok jogrendszerei között még nagyobb a különbség. Mégis minden gond nélkül éljük mindennapi életünket, sőt, még más országokat is meglátogatunk és üzletelünk velük.

Egy tisztán szabad társadalomban⁴ minden cselekedet szerződés tárgya lenne. Például jelenleg bűncselekmény a lopás, mert a törvényhozás ezt mondja ki. Egy leendő munkaadó tudja, hogy ha lopok a cégétől, értesítheti az államot, ami pedig megbüntet.

De egy állam nélküli társadalomban nem lenne törvényhozás, nem lennének állami bíróságok vagy állami rendőrség. Ennek ellenére a munkaadók továbbra is szeretnének némi védelmet az alkalmazottaik által elkövetett lopásokkal szemben. Ezért mielőtt felvennének egy jelentkezőt, a munkaadó aláíratna vele egy olyan dokumentumot⁵, amely a következő záradékokat tartalmazza: "Ígérem, hogy nem lopok az XY cégtől. Ha rajtakapnak lopáson, ahogy az megállapításra kerül X Választottbírósági Ügynökség által, akkor vállalom, hogy megfizetem az X Ügynökség által megfelelőnek ítélt kártérítést."

Azonnal látunk is két dolgot ebben a szerződésben. Először is, teljesen önkéntes; a munkavállaló előzetesen tudomásul vette a kötelező "törvényeket". Másodszor, az X Választottbírósági Ügynökség létezése biztosítja a tisztességességet és objektivitást minden vitás esetben.

Hogy ezt lássuk, tegyük fel, hogy nem így van. Tegyük fel, hogy egy nagyvállalat megvesztegette az X Ügynökség választottbíróit, így a lusta dolgozókat (akiket amúgy is ki akartak rúgni) a munkaadók (hamisan) sikkasztással vádolták meg, az X Ügynökség pedig minden alkalommal "bűnösnek" ítélte őket. Ezzel a csellel a nagyvállalat több ezer dollárt tudott kicsalni a rossz dolgozóitól, mielőtt elbocsátotta volna őket. És mivel a szerencsétlen alkalmazottak előzetesen beleegyeztek abba, hogy betartják a választottbírósági ítéletet, nem tehettek ellene semmit⁶.

De ha jobban belegondolunk, könnyen belátható, hogy ez a viselkedés ostobaság lenne. Attól, hogy egy választottbírósági ügynökség egy bizonyos módon döntött, még nem fog mindenki egyetérteni vele, ahogyan az emberek az állami bírók felháborító bírósági döntéseire is panaszkodnak. A sajtó felkapná a tisztességtelen döntéseket, az pedig emberek elveszítenék az X Ügynökség döntéseinek objektivitásába vetett hitüket. A potenciális alkalmazottak kétszer is meggondolnák, hogy a nagyvállalatnak dolgozzanak-e, amíg az megköveteli (a munkaszerződésekben), hogy az emberek a gyanús X Ügynökség ítéletének vessék alá magukat.

Más cégek más, jobb hírű választottbírói irodákat vennének igénybe, és a munkavállalók hozzájuk özönlenének. A korrupt nagyvállalat és az X Választottbírósági Ügynökség egyhamar hatalmas pénzügyi csapást szenvedne el viselkedésük miatt.

A piaci anarchiában a társadalmi érintkezés minden aspektusát önkéntes szerződések "szabályoznák". Az erre szakosodott cégek valószínűleg szabványosított formanyomtatványokat biztosítanának, hogy ne kelljen minden alkalommal új szerződéseket írni, amikor az emberek üzletet kötnek. Ha például egy vásárló részletre vásárolna valamit, a bolt valószínűleg aláíratna vele egy olyan nyomtatványt, amelyen valami ilyesmi állna: "Elfogadom az ABC ügyvédi iroda által kiadott, 2002-es Általános Halasztott Fizetési Eljárás rendelkezéseit".

Szakértelem

Ebben a rendszerben jogi szakértők alkotnák meg az "ország törvényeit", nem pedig korrupt és alkalmatlan politikusok. És ezeket a szakértőket nyílt versenyben választanák ki, minden rivális versenytársukkal szemben. Jelenleg is lehet vásárolni "végleges" szerkesztési útmutatókat a szakdolgozatok megírásához, vagy angol nyelvi szótárakat. Nem kell az államnak kijelölnie a "szakértőket" ezeken a területeken. Ugyanígy lenne ez a magánjogi szerződések esetében is. Mindenki ismeri a nyelvtani "szabályokat", ahogyan azt is mindenki tudná, hogy mi a "legális" és mi nem.

Gyilkosság

Természetesen minden szerződéses kapcsolat egyik legalapvetőbb kikötése - akár egy bevásárlóközpontba lépünk be, akár egy szomszédsági szövetkezetben élünk - a gyilkosság szigorú tiltása lenne. Más szóval minden ilyen típusú szerződésben lenne egy záradék, amely kimondja: "Ha bűnösnek találnak gyilkosságban, vállalom, hogy fizetek az elhunyt hagyatékának Y millió dollárt". Természetesen senki sem írna alá ilyen szerződést, hacsak nem lenne biztos abban, hogy a bűnösségét vagy ártatlanságát megállapító peres eljárás során erélyesen érvényesül az ártatlanság vélelmének elve; senki sem szeretné, ha olyan gyilkosságban találnák bűnösnek, amelyet nem ő követett el. Másrészt azonban úgy kell kialakítani az eljárásokat, hogy még mindig jó esély legyen arra, hogy a bűnösöket valóban elítélik, hiszen az emberek nem akarnak olyan bevásárlóközpontokban vásárolni, ahol a gyilkosság büntetlenül marad.

És mivel minden ilyen jellegű szerződés (kivéve esetleg a nagyon excentrikus, veszélyes életet kedvelő emberek által látogatott területeken) tartalmazna ilyen záradékot, azt lehetne mondani, hogy a "gyilkosság illegális" az egész anarchista társadalomban, még akkor is, ha a bizonyítási szabályok és a büntetések területenként eltérőek lehetnek. De ez nem különbözik a mi jelenlegi rendszerünktől,⁷ és senki sem vonja kétségbe, hogy a "gyilkosság illegális" a jelenlegi Egyesült Államokban.

A nyereségesség a szabvány

Ennek a rendszernek az a szépsége, hogy mindenki egymással versengő kívánságait figyelembe veszi. A piac mindennap megoldja ezt a problémát, más áruk és szolgáltatások esetén. A vásárlók számára például nagyon kényelmes lenne, ha egy csemegeüzlet a nap huszonnégy órájában nyitva lenne. Másrészt viszont az ilyen hosszú műszakok nagyon fárasztóak lennének a dolgozói számára. A nyereség és veszteség piaci rendszere tehát meghatározza a "helyes" nyitvatartási időt.

Ugyanígy fentebb láttuk, miként határoznák meg a bizonyítási szabályokat egy magánjogi rendszerben. Mivel az emberek szerződéses alapon alávetnék magukat egy bizonyos választottbírósági ügynökség döntéseinek, az ügynökségnek az alperesekkel szembeni objektivitás és méltányosság hírnevére lenne szüksége. Másfelől azonban az üzletek, cégek, bérautók stb. tulajdonosai lopás esetén valamilyen módon kártérítést szeretnének kapni, így a választottbírósági ügynökségek nem lehetnének túlságosan engedékenyek. Ahogyan egy üzlet nyitvatartási idejét, úgy a jogi eljárásokat is a nyereség és veszteség tesztje döntené el. Talán lenne esküdtszék, talán nem. Ezt nem tudjuk előre megjósolni, mint ahogy azt sem tudjuk a priori megmondani, hogy hány triciklit "kellene" gyártani idén; hagyjuk, hogy a piac gondoskodjon róla, automatikusan.

II.

Biztosítás

A fent leírt szerződéses rendszer látszólag jól működik, egy kínzó problémát kivéve: hogyan engedhetik meg az emberek, hogy kifizessék ezeket a felháborító bírságokat? Persze, valaki aláírhat egy papírt, amelyben vállalja, hogy ha lopáson kapják, megfizeti a munkáltatójának a kártérítést. De tegyük fel, hogy mégis lop, a döntőbíróság bűnösnek találja, viszont nincs pénze. Akkor mi lesz?

Nos, hogyan működik a jelenlegi autós kártérítési rendszerünk? Jelenleg, ha elütök valakit, komoly büntetést kell fizetnem. Vagyis pontosabban a biztosítótársaságomnak kell fizetnie.

Ugyanígy lenne ez az általam leírt rendszerben az összes vétséggel és bűncselekménnyel is. Egy biztosítótársaság a kezes (vagy társaláíró) szerepét töltené be az ügyfelei különböző cégekkel kötött szerződéseiben. Ahogyan egy bank szakértőket alkalmaz arra, hogy a betétesek pénzét hatékonyan ossza el a hitelfelvevők között, ugyanígy a biztosítótársaság szakértői is megállapítanák egy adott ügyfél kockázatát (azaz annak valószínűségét, hogy az illető lopással vagy gyilkossággal megszegi a szerződéseket), és annak megfelelő díjat számítanának fel. Így a többi cégnek nem kellene minden ügyfelüket és alkalmazottjukat szemmel tartania; a cégek egyetlen feladata az lenne, hogy ellenőrizzék, hogy mindenki, akivel üzletelnek, rendelkezik biztosítással egy jó hírű biztosítótársaságnál.

Ebben a rendszerben a bűncselekmény áldozatai mindig megkapják a pénzüket, méghozzá azonnal. (Ellentétben az állami rendszerrel, ahol az áldozatok általában nem kapnak semmit, kivéve azt az elégtételt, hogy a bűnözőt rács mögé dugják.) Ösztönzők késztetnék az embereket felelősségteljes viselkedésre. Ahogy a felelőtlen sofőrök magasabb díjat fizetnek a gépjármű biztosításért, úgy a visszaeső bűnözőknek is magasabb díjat kellene fizetniük a szerződés biztosításukért.

És miért érdekelné a bűnöző hajlamú személyt a biztosítótársasága? Nos, ha nem fizetné tovább a biztosítási díjat, megszüntetnék a biztosítását. Mivel senki sem kezeskedne a szerződéses kötelezettségeiért, az ilyen személy nagyon rossz ügyfél vagy alkalmazott lenne. Az emberek nem alkalmaznák és nem engednék neki, hogy nézelődjön a porcelánboltban, mivel nem lenne lehetőség a jogorvoslatra, ha bármi "bűncselekményt" követne el. A társadalomban való boldogulás érdekében rendkívül hasznos, ha az ember fenntartja a biztosítását azzal, hogy mindig befizeti a díjakat. Ez pedig azt jelenti, hogy az embernek hatalmas érdeke lenne tartózkodni a bűncselekményektől, hiszen így lehet alacsonyan tartani a díjakat.

Igaz, fantáziadúsnak tűnnek az efféle érvek. De semmivel sem erőltetettebbek, mint a modern hitelkártya-rendszer. Az emberek hatalmas hitelkereteket kapnak, néha csak egy űrlap kitöltésével, és rendkívül könnyű hitelkártyacsalást elkövetni. Egy tékozló felhalmozhat egy hatalmas tartozást, és egyszerűen megtagadhatja annak kifizetését, a legtöbb esetben mégsem történik ellene semmi fizikai megtorlás. A legtöbb ember azonban nem viselkedik ilyen felelőtlenül, mert nem akarja tönkretenni a hitelképességét. Ha mégis megteszik, akkor tudják, hogy örökre el lesznek vágva a kapitalista társadalom e csodálatos eszközétől.

III.

Börtön

Eddig megállapítottuk, hogy az önkéntes, szerződéses jog rendszere elméletileg elképzelhető, és még egy önérdekű, de végső soron racionális emberek által lakott társadalomban is működne.

De mi a helyzet az igazán nehéz esetekkel? Mi a helyzet a javíthatatlan bankrablóval vagy az őrült baltás gyilkossal? Bizonyára mindig lesznek olyan deviáns, antiszociális egyének, akik rosszindulatból vagy tudatlanságból figyelmen kívül hagyják az ösztönzőket, és bűncselekményeket követnek el. Hogyan kezelné a piaci anarchia rendszere az ilyen embereket?

Először is, ne feledjük, hogy bárhol is áll valaki egy tisztán libertárius⁸ társadalomban, az valaki tulajdonában van. Ez az útja annak, ahogyan a bűnözőkkel szemben erőszakot lehetne alkalmazni anélkül, hogy sérülnének a természetes jogaik.

Például egy mozi szerződésében⁹ szerepelhetne egy záradék: "Ha egy jó hírű [esetleg egy függelékben felsorolt] döntőbíróság bűnösnek ítél, akkor felmentem minden felelősség alól a mozi tulajdonosát, ha fegyveres biztonsági őrökkel távolítanak el a tulajdonáról."

Látjuk tehát, hogy egy teljesen önkéntes társadalomban nem ellentmondás, hogy erőszakot alkalmazzunk a szökevények elfogására. Az erőszak minden ilyen alkalmazását előzetesen maguk az alanyok engedélyeztek volna.¹⁰

De hová vinnék ezeket a semmirekellőket, miután "őrizetbe" veszik őket? Speciális cégek alakulnának ki, amelyek a jelenlegi börtönök magas biztonságú megfelelőit kínálnák. A piaci anarchiában azonban a "börtönök" egymással versenyeznének a bűnözők bevonzásáért.

Gondoljunk bele: Egyetlen biztosítótársaság sem kezeskedne egy sorozatgyilkosért, ha a helyi könyvtárban jelentkezne állásra - ugyanakkor foglalkoznának vele, ha beleegyezne, hogy egy biztosított épületben éljen, szigorú ellenőrzés mellett. A biztosítótársaság gondoskodna arról, hogy az őt fogva tartó "börtön" jól működjön. Elvégre ha az illető megszökne és újra gyilkolna, a biztosítótársaságot vonnák felelősségre, mivel vállalja, hogy megtéríti az ügyfelei által elkövetett károkat.

Másrészt egy ilyen rendszerben nem lenne indokolatlan kegyetlenség a foglyokkal szemben. Bár nem lenne esélyük a szökésre (az állami börtönökkel ellentétben), nem is vernék őket szadista őrök. Ha mégis, akkor egyszerűen átmennének egy másik börtönbe, ahogyan az utazók is válthatnak szállodát, ha a személyzetet udvariatlannak tartják. Ismét, a biztosítótársaságot (amely egy erőszakos személyért kezeskedik) nem érdekli, hogy az ügyfele melyik börtönt választja, mindaddig, amíg a biztosítócég megállapítja, hogy a börtön nem fogja engedi, hogy megszökjön az ügyfele.

IV.

Kételyek

Bár felületesen koherens és működőképes, a piaci jog javasolt rendszere minden bizonnyal szkepticizmust fog kiváltani az olvasókból. A tömörség érdekében kitérek néhány általános (és jogos) aggályra.¹¹

"Mi van azzal, akinek nincs biztosítása?"

Ha egy személy nem rendelkezik biztosítással, akkor a többi embernek nem lenne garantált jogorvoslati lehetősége, ha az illető kárt okozna vagy ellopná a tulajdonukat. Az ilyen személyre ezért gyanakvással tekintenének, és az emberek nem szívesen üzletelnének vele, kivéve a kisebb összegeket érintő, egyszeri ügyleteket. Valószínűleg nem kaphatna teljes munkaidős állást, banki kölcsönt vagy hitelkártyát. Sok lakó- és kereskedelmi terület valószínűleg megkövetelné, hogy minden látogatónak legyen érvényes biztosítása, mielőtt egyáltalán beengednék.¹²

Tehát azt látjuk, hogy nagymértékben korlátozódnának a biztosítással nem rendelkezők lehetőségei, beleértve a mozgásszabadságukat is. Ugyanakkor az alapvető szerződéses biztosítások díjai, legalábbis a büntetlen előéletűek számára, meglehetősen alacsonyak lennének.¹³ Tehát nem sokan járkálnának ilyen típusú biztosítás nélkül. Igaz, néhányan még mindig elkövetnének bűncselekményeket, és nem lenne biztosítójuk, amelyik kártérítést fizetne, de ilyen esetek bármilyen jogrendszerben előfordulnak.

Továbbá, ha valaki (biztosítás nélkül) elkövetett egy súlyos bűncselekményt, akkor épp úgy nyomozók üldöznék, ahogyan az állami rendszerben is. És ha ezek a (sokkal hatékonyabb) magánnyomozók bármikor rátalálnának egy normális ingatlanon, teljes jogukban állna letartóztatni őt¹⁴.

Háborúzó ügynökségek

A kritikusok gyakran azzal utasítják el a magánjogot, hogy a végrehajtó szervek közötti viták összecsapáshoz vezetnének - holott ez az államok között állandóan megtörténik! Valójában a piaci anarchiában sokkal nagyobbak lennének a viták békés rendezésére irányuló ösztönzők, mint a jelenlegi rendszerben. A harc nagyon drága, és a magáncégek sokkal jobban vigyáznak a saját vagyonukra, mint az állami tisztviselők az alattvalóik életére és vagyonára.

Mindenesetre azokat, akik "háborút" folytatnak egy szabad társadalomban, ugyanúgy kezelnék, mint bármely más gyilkost. Az állami katonákkal ellentétben a magánzsoldosok nem kapnának különleges kiváltságokat arra, hogy elnézett erőszakot alkalmazzanak. A törvényt értelmező ügynökségek nem ugyanazok lennének, mint a törvényt végrehajtó cégek. Nincs okunk aggódni a magán végrehajtó ügynökségek¹⁵ közötti csatározások miatt, mint ahogyan az állami hadsereg és a haditengerészet közötti csatározások miatt sincs.

"Nem fogja átvenni a maffia a hatalmat?"

Paradox, hogy a szervezett bűnözői családok uralmától való félelem miatt az emberek az államot támogatják, amely az emberi történelem legnagyobb "szervezett" bűnözői társulása. Még ha igaz is lenne, hogy a piaci anarchia alatt az embereknek védelmi pénzt kellett fizetniük, és időnként eltennék őket láb alól, ez csepp a tengerben az államok által okozott adóztatáshoz és háborús halálesetekhez képest.

De még ezzel is túl sok engedményt teszünk. A maffia ugyanis az államtól nyeri erejét, nem pedig a szabad piactól. A szervezett bűnözéssel hagyományosan összefüggésbe hozott összes üzletágat - szerencsejáték, prostitúció, uzsoráskodás, drogkereskedelem - az állam tiltja vagy erősen szabályozza.¹⁶ A piaci anarchiában az igazi profik kiszorítanák az ilyen gátlástalan versenytársakat.

"A biztosítótársaságaitok az állammá válnának!"

Éppen ellenkezőleg, a jogi szolgáltatásokat nyújtó magáncégek a piaci anarchiában sokkal kevesebb hatalommal rendelkeznének, mint amennyivel az állam jelenleg rendelkezik. A legnyilvánvalóbb, hogy nem lenne hatalmuk megadóztatni vagy monopolizálni a "szolgáltatásukat". Ha egy adott biztosítótársaság vonakodna kifizetni a jogos követeléseket, ez gyorsan kitudódna, és az emberek ezt figyelembe vennék, amikor e rossz hírű cég ügyfeleivel üzletelnének.¹⁷

Az a félelem, hogy (a piaci anarchiában) magánszemélyek lépnének a politikusok helyébe, figyelmen kívül hagyja az állami bajok valódi okait. A feudális uralkodókkal ellentétben a demokratikus uralkodók valójában nem birtokolják az irányításuk alatt álló erőforrásokat (beleértve az emberi erőforrásokat is). Ráadásul uralmuk (és így ezen erőforrások feletti hatalmuk) időtartama nagyon bizonytalan. Ezen okok miatt a politikusok és más kormányzati alkalmazottak nem fordítanak nagy gondot a joghatóságuk alá tartozó tulajdon (piaci) értékének megőrzésére. Egy magáncég részvényeseinek azonban a legnagyobb mértékben az érdeke, hogy a személyzetet és az irányelveket úgy válasszák meg, hogy maximalizálják a cég nyereségességét.

Az állam minden szörnyűsége - a kegyetlen adóztatás, a rendőri brutalitás, a totális háború - nemcsak szörnyű, hanem súlyosan hatékonytalan is. Az anarchista biztosítási és jogi cégek számára soha nem lenne nyereséges az államok által gyakorolt politikákat utánozni.¹⁸

Gyermekek

A gyermekek kérdése az egyik legnehezebb. Első lépésként jegyezzük meg, hogy az aggódó szülők nyilvánvalóan csak olyan iskolákba iratnák be őket, és olyan lakásokban vagy lakóparkokban élnének, ahol a személyzet számára a gyermekeik védelme a legfontosabb.

Ezen túlmenően a szülői gyermekbántalmazás és elhanyagolás alapvető "tilalmait" rögzíteni lehetne a házassági szerződésben. Bármilyen romantikával is jár, a házasság végső soron két ember közötti partnerség, és a körültekintő párok hivatalosan is rögzítik ezt a megállapodást, annak minden előnyével és kötelezettségével együtt. Mielőtt például egy nő feladná a karrierjét, hogy a férfi gyermekeit nevelje, válás (azaz az élettársi kapcsolat felbontása) esetére pénzügyi biztosítékot kérhet. Ugyanígy a házassági szerződésekben egy általános záradék meghatározhatná és pontosíthatná a gyermekekkel való helytelen bánásmód szankcióit¹⁹.

Egy másik megfontolandó szempont az örökbefogadás megnövekedett szerepe egy szabad társadalomban. Bármennyire is megdöbbentően hangzik az érzékeny modern fül számára, létezne egy teljesen működő "babapiac", ahol eladnák a szülői kiváltságokat a legtöbbet ajánlók számára.²⁰ Bár látszólag durvának tűnik, egy ilyen piac minden bizonnyal csökkentené a gyermekbántalmazást. Elvégre valószínűleg a bántalmazó vagy hanyag szülők azok, akik a legnagyobb valószínűséggel felajánlják gyermekeiket örökbefogadásra, ha a szerető pároknak megengedik, hogy busásan megfizessék őket érte.²¹

Az abortusz ellentmondásos kérdését, csakúgy, mint a magánjogi rendszer más konfliktusait, a versengő cégek úgy kezelnék, hogy az ügyfeleik kívánságainak legjobban megfelelő politikát alakítanának ki. Azok az emberek, akiket kellőképpen elborzaszt a gyakorlat, létrehozhatnának egy zárt közösséget, amelyben minden lakó vállalná, hogy tartózkodik az abortusztól, és feljelenti azt, akit rajtakapnak az abortusz végrehajtásán.²²

Ingatlan-nyilvántartás

A piaci anarchiában ki határozná meg a tulajdonjogokat? Milyen garanciákat kap valaki, aki átadja a pénzt egy ház megvásárlására?

Ez egy összetett kérdés, és nem fogok tudni konkrétumokat mondani, mivel a tényleges piaci megoldás az eset körülményeitől függne, és az egész közösség (nálam jóval nagyobb) jogi szakértelmére támaszkodna.²³ Tehetek azonban néhány általános megjegyzést.

Bármilyen absztrakt vagy metafizikai természetű is legyen (ha van ilyen) a magántulajdon jogelmélete, a nyilvános tulajdonjog célja meglehetősen utilitárius; szükséges ahhoz, hogy az egyének hatékonyan tervezhessék és összehangolhassák az egymással való kapcsolataikat. Szakosodott cégek (talán a választottbírói hivataloktól elkülönülve) vezetnék a tulajdoni lapok nyilvántartását, akár egy adott területre, akár egyének egy csoportjára vonatkozóan. A tulajdonjogok nyilvántartása valószínűleg ilyen cégek bonyolult, hierarchikus hálózatán keresztül valósulna meg²⁴.

Teljesen alaptalan a félelem a becstelen ügynökségektől, amelyek egyoldalúan minden "tulajdonosának" nyilvánítják magukat. A piaci anarchiában a tulajdonjogokat nyilvántartó vállalatok nem ugyanazok lennének, mint az ezeket a jogokat érvényesítő vállalatok. Ennél is fontosabb, hogy a cégek közötti verseny valódi "fékeket és ellensúlyokat" biztosítana. Ha egy cég elkezdené semmibe venni a piacon létrehozott és kodifikált közösségi normákat, akkor ugyanolyan biztosan csődbe menne, mint ahogyan egy szótárgyártó is csődbe menne, ha a könyvei helytelen definíciókat tartalmaznának.

Végtelen regresszió

A szofisztikált kritikusok azzal vádolhatnának, hogy javaslatom körkörös érvelésen alapul: Hogyan használhatják az emberek a szerződéseket a tulajdonjogok meghatározására, amikor a tulajdonjogok rendszere szükséges annak meghatározásához, hogy mely szerződések érvényesek? Elvégre Kovács nem adhat el Takácsnak egy autót egy bizonyos pénzösszegért, hacsak nem állapítjuk meg előzetesen, hogy Kovács az autó jogos tulajdonosa (és Takács a pénz tulajdonosa).²⁵

Ahhoz, hogy lássuk a megoldást, két részre kell bontanunk a problémát. Először is, fel kell tennünk a kérdést: "Tudna-e a szabad piac alapot teremteni a társadalmi interakcióhoz?". Úgy vélem, az előző részek ezt bizonyították. Vagyis fentebb bemutattam, hogy ha rendelkeznénk a versengő cégek által elismert tulajdonjogok rendszerével, akkor az e tulajdonjogok cseréjét szabályozó szerződéses rendszer stabil alapját képezné a magánjognak.

Az teljesen más kérdés, hogy "Hogyan határozzák meg és osztják el eredetileg ezeket a tulajdonjogokat?". Ez egy igen tág téma, és a következő szakaszban meg is fogjuk tárgyalni. De hogy az állítólagos végtelen regresszió kérdésével foglalkozzunk, vegyük szemügyre a szerződési jogot.

A szerződési jog a jog egy sajátos ága, hasonlóan a kártérítési joghoz vagy az alkotmányjoghoz. Ezt alkalmazzák például annak megállapítására, hogy jogilag kötelező érvényű-e egy szerződés két fél között. Na mármost, minden bizonnyal körkörös érvelés volna azt mondani, hogy a szerződési jog felállítható egy szerződéses törvényekre alapuló anarchista rendszerben, nemde?

Nem. A magánszemélyek által tett szerződéses kötelezettségvállalások a mai szerződési jog által kezelt összes eshetőségre vonatkozóan tartalmaznának rendelkezéseket. Például a biztosítótársaság azt ígérné, hogy "minden olyan tartozást kiegyenlítünk, amelyet ügyfelünk nem fizet meg, amennyiben a kötelezettségeket érvényes szerződésben rögzítették, az XY jogi iroda által kiadott Általános Szerződési Jog című brosúrában leírt feltételek szerint".

Ez a brosúra talán megkövetelné a fekete tintával írt aláírásokat, nagy összegek esetében a jegyzői felügyeletet, valamint azt, hogy a szerződést aláírók bizonyos korúak és cselekvőképesek legyenek, és ne álljanak kényszer alatt, amikor a szerződést megkötik.²⁶ Mint a magánjog minden elemét, a szerződésértelmezés pontos szabályait mindenki (esetleg ellentétes) kívánságai határoznák meg a nyereség és veszteség tesztjén keresztül.

Végezetül ne feledjük, hogy a végső bíró egy adott ügyben... a bíró. Nem számít, hogy milyen terjedelmesek a törvénykönyvek, vagy milyen nyilvánvalóak a precedensek, minden ügy végső soron az arbitrátor vagy a választottbíró szubjektív értelmezésén múlik, akinek meg kell hoznia a döntést.²⁷

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az írott jogszabályok önmagukban nem rendelkeznek hatalommal, hacsak nem kompetens és méltányos személyek alkalmazzák őket. Csak egy versenyképes, önkéntes rendszerben van remény az igazságszolgáltatás kiválóságára.

"Hogyan jutunk oda?"

A szabad társadalomhoz vezető út az adott régió történelmétől függően változik, és következésképpen nem lehet egyféle választ adni a kérdésre. Az észak-koreai piaci anarchisták útja kétségtelenül különbözni fog az Egyesült Államok hasonlóan gondolkodó egyéneinek útjától. Az előbbinél előfordulhat az igazságtalan rendszer erőszakos megdöntése, míg az utóbbinál csodálatos lehetőség az állam fokozatos és rendezett eróziója. Az egyetlen dolog, ami minden ilyen forradalomban közös lenne, az a túlnyomó többség elkötelezettsége a tulajdonjogok teljes tiszteletben tartása mellett.

Egy alapvető szinten minden társadalomban jelen kell lennie a tulajdonjogok iránti tiszteletnek, függetlenül attól, hogy mennyire zsarnoki az uralkodója, még akkor is, ha ez a tisztelet inkább a szokásoknak, mint az intellektuális megértésnek köszönhető. Minden ember tudja, hogy nemi erőszak vagy gyilkosság bűncselekmény;²⁸ ezt még az erőszaktevők és a gyilkosok is tudják.

Az igazságosság efféle egyetemes, intuitív fogalmai képeznék a magánjogi rendszer alapját. Ez a széles körű egyetértés lehetővé tenné a konkrétabb, szerződésben meghatározott jogok kialakulását.²⁹ Ilyen módon folyamatosan fejlődne a jogrendszer, a kodifikált tulajdonjogok és jogi szabályok egyik szakasza képezné az alapot, amelyet a bírák és a jogtudósok következő generációja rendszerezne és bővítene.

Az átlagemberek megértik, hogy a konfliktusok esztelen pazarlással járnak; nagy erőfeszítéseket tesznek és nagy kompromisszumokat kötnek a konszenzus elérése érdekében. Például a kaliforniai aranyláz idején az újonnan érkező bányászok tiszteletben tartották az előttük érkezett telepesek követeléseit, annak ellenére, hogy nem létezett hivatalos kormányzat. Egy modernebb példával élve, még a városi keményfiúk is gondolkodás nélkül betartják a "szabályokat" egy kosárlabdameccsen, annak ellenére, hogy nincs játékvezető.³⁰

A piaci anarchiában a szabad egyének - a versengő igazságügyi és biztosítási cégek pártfogása révén - egy emberséges és igazságos jogrendszert teremtenének. Azokkal az antiszociális egyénekkel, akik megzavarnák a folyamatot (a nyilvánvaló tulajdonjogok súlyos megsértésével), a korábban leírt módon bánnának el.

Jogi pozitivizmus?

Néhány olvasó talán csodálkozik azon, hogy hogyan javasolhatom az állami "igazságszolgáltatási" rendszer helyettesítését, miközben nem fogalmaztam meg egy racionális elméletet a legitim tulajdonjogok forrására és természetére vonatkozóan.

A válasz egyszerű: Nincs ilyen elméletem. Ennek ellenére azt tudom mondani, hogy a magánjog piaci rendszere sokkal hatékonyabban működne, mint az állami alternatíva, és hogy az anarchiával szembeni szokásos ellenvetések alaptalanok.

Széles körben elterjedt a bizalmatlanság azzal szemben, hogy a piac "döntsön" az olyan kulcsfontosságú dolgokról, mint például a gyilkosság tilalma. A "piac" azonban mindössze a szabadon cselekvő egyének gazdasági interakcióinak összességét jelenti. Ha hagyjuk, hogy a piac határozza meg a jogi szabályokat, az valójában azt jelenti, hogy senki sem alkalmaz erőszakot arra, hogy a saját elképzeléseit rákényszerítse mindenki másra.³¹

Természetesen a gyilkosság nem pusztán azért helytelen, mert nem megy át a piac tesztjén. De a benne rejlő erkölcstelenség a piaci erőkön keresztül fog kifejezésre jutni. Mindannyian megállapodhatunk - szerződéses úton - abban, hogy tartózkodunk a gyilkosságtól, és hogy betartjuk a választottbíró által hozott döntéseket, ha ilyen bűncselekmény miatt bíróság elé kerülünk. Így tudjuk, hogy nem sértjük meg senki jogait.

Na mármost, miután megállapodtunk erről, és biztonságban tudhatjuk az életünket, hagyhatjuk, hogy a filozófusok és a teológusok vitatkozzanak arról, hogy miért rossz a gyilkosság. Az igazságos jog a priori konstrukcióit kínáló jogtudósoknak minden bizonnyal lenne helyük a piaci anarchiában; elvégre az ő írásaik befolyásolhatják a bírók döntéseit. Ebben az esszében azonban a magánjogot alakító piaci erőkre összpontosítok, nem pedig e jog tartalmára.³²

V.

Alkalmazások

Eddig a magánjog elméleti tárgyalásának kulcsfontosságú kérdéseire koncentráltam. Most egy ilyen rendszer sokoldalúságát szeretném szemléltetni a legkülönbözőbb területeken, és szembeállítanám a teljesítményét a monopolizált állami alternatívával.

Termékbiztonság

Az egyik leggyakoribb vád a tiszta laissez-faire ellen az, hogy egy teljesen szabályozatlan piac kiszolgáltatná a fogyasztókat a könyörtelen üzletembereknek. Azt mondják, hogy a jóindulatú állami felügyelet nélkül mérgezőek lennének az élelmiszerek, felrobbannának a televíziókészülékek, a lakóházak pedig összedőlnének.³³ Ezek a kritikusok néha elismerik, hogy az igaz, hogy hosszú távon az efféle megbízhatatlan cégek végül becsődölnének. De nyilvánvaló, hogy aki halálos hamburgert árul, azt azonnal meg kellene büntetni, azon túl, hogy elveszíti a jövőbeli vásárlóit.

A jog más területeihez hasonlóan úgy vélem, hogy a piac az ilyen eseteket szerződéses kötelezettségvállalások révén kezelné. Amikor egy fogyasztó vásárol valamit, a csomag része lenne egy olyan garancia, mint például: "Ha ez a termék sérülést okoz - egy jó hírű választottbíróság megállapítása szerint - a vásárló jogosult a szokásos kártérítésre". És ahogyan a magánszemélyeknek is valószínűleg egy nagy biztosítótársaságnál kellene biztosítaniuk magukat, mielőtt bárki üzletet kötne velük, úgy a vállalkozásoknak is biztosítva kellene lenniük az ügyfelek esetleges peres ügyei ellen, ha be akarják vonzani a vásárlókat.³⁴

Azonnal láthatjuk, hogy ez a rendszer megakadályozza az állami szabályozás hívei által kitalált rémálom-forgatókönyveket. Vegyük a légi közlekedés esetét. A Szövetségi Légügyi Hivatal (Federal Aviation Administration) "garantálja", hogy a repülőgépek megfelelő karbantartásban részesültek, a pilóták kipihentek stb. Így az ügyfeleknek nem kell aggódniuk, hogy lezuhan a repülőgép. Ezzel szemben sokan azt állítják, hogy a szabad piacon az ügyfeleknek statisztikát kellene vezetniük arról, hogy az egyes légitársaságok hányszor zuhantak le, és a repülőgépek karbantartásának szakértőinek kellene lenniük, hogy lássák, melyik társaság a legjobb.

De ez badarság. Egy repülni kívánó ügyfélnek mindössze annyit kellene tennie, hogy amikor repülőjegyet vásárol, ellenőrizze, hogy annak része egy (biztosítótársaság által támogatott) ígéret, amely szerint "Ha ön repülőgép-szerencsétlenségben meghal, a légitársaságunk X millió dollárt fog kifizetni a családjának". Mivel a biztosítótársaságok milliókat veszíthetnek, ha ennek a légitársaságnak a gépei lezuhannak, ők azok, akik képzett ellenőröket alkalmaznak, aprólékos karbantartási naplókat vezetnek stb. Azt mondanák a légitársaságoknak: "Igen, kezeskedünk az ügyfeleknek tett szerződéses ígéreteitekért, de csak akkor, ha betartjátok a mi biztonsági eljárásainkat, megengeditek, hogy ellenőreink megnézzék a gépeiteket, megfelelő pilótaszűrési eljárásokat dolgoznak ki stb., És ha rajtakapunk titeket a megállapodásunk megszegésén, akkor ennek megfelelően büntetést fogunk kiszabni." Mivel a biztosító a profit maximalizálására törekszik, szívesen fizet a megelőző erőfeszítésekért, ha ez nagyobb megtakarítást eredményez a balesetben elhunytaknak fizetendő kárigények várható kifizetésében.

Ez éles ellentétben áll a jelenlegi rendszerrel. A Szövetségi Légiközlekedési Hatóság is felállít bizonyos irányelveket, de mik a hatóság ösztönzői? Ha repülőgép-szerencsétlenség történik, maga a hatóság is több finanszírozást kap, mivel mindenki azt fogja mondani, hogy a baleset azt mutatja, milyen szörnyű a repülőgépek "szabad piaca". A felhízlalt állami szervezetek mindig rosszul gazdálkodnak az erőforrásaikkal, így túl sok lesz a középvezető, és nem lesz elég ellenőr. A legfontosabb, hogy mivel nincs verseny, nincs viszonyítási alap, amivel össze lehetne hasonlítani a Légiközlekedési Hatóság felügyeletét. Lehet, hogy egy egyszerű szerelőnek remek ötlete támad a légiközlekedés biztonságának javítására, de a bürokratikus hatóságnak évekbe telne, mire megvalósítaná azt.

Szakmai engedélyezés

A termékbiztonság területéhez szorosan kapcsolódik a szakmai engedélyezés. Vegyük az orvostudomány példáját. Sokan úgy vélik, hogy állami szabályozás nélkül a betegek ki lennének szolgáltatva a kuruzslóknak. A tudatlan fogyasztók ahhoz az agysebészhez fordulnának, aki a legalacsonyabb árat kérné, és a műtőasztalon lemészárolnák őket. Ennek megakadályozása érdekében a jóindulatú államnak fegyverekkel alátámasztott irányelveket kell létrehoznia, hogy korlátozza az orvosi pályára lépőket.

Ez természetesen badarság. Valószínűleg önkéntes szervezetek alakulnának, amelyek csak képzett orvosokat vennének fel soraikba. Az aggódó fogyasztók ezután csak azokat az orvosokat pártfogolnák, akiket a jó hírű egyesületek ajánlanak. Mielőtt a betegek kockázatos eljárásoknak vetnék alá magukat, vagy felírt gyógyszereket vennének be, szerződéses kötelezettségvállalást követelnének meg a sérülés esetén történő kártérítésről. Ebben az esetben ismét a biztosítótársaságok lennének azok, akik meggyőződnének arról, hogy az általuk biztosított orvosok valóban képzettek. Mivel milliókat veszíthetnének a műhibaperekben, a biztosítótársaságok nagyon óvatosak lennének a normák meghatározása során.

Egy ilyen rendszer sokkal jobb lenne, mint a jelenlegi. Jelenleg az Amerikai Orvosi Kamara (American Medical Association) alig több, mint egy felmagasztalt szakszervezet, ami hatalmas mértékű iskolázottságot és képzést követel meg, hogy mesterségesen korlátozza az orvosok számát, azzal pedig feljebb tornássza a fizetéseiket (és általánosságban az egészségügyi költségeket). Monopóliuma nélkül az orvosi kamara képtelen lenne megfékezni az "alternatív" terápiák, például a gyógynövények terjedését, amelyek megkerülik a gyógyszeripari nagyvállalatok, a kórházak és az állam jelenlegi kényelmes szövetségét.

Azt is észre kell venni, hogy az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (Food and Drug Administration, FDA) túlságosan konzervatív az ösztönzői miatt: Ha emberek halnak meg egy új gyógyszer miatt, amelyet az FDA engedélyezett, az FDA-t fogják hibáztatni. De ha azért halnak meg emberek, mert az FDA nem hagyott jóvá egy új gyógyszert, akkor nem az FDA-t fogják felelősségre vonni; magát a betegséget fogják hibáztatni. Következésképpen jelenleg sok potenciálisan életmentő gyógyszert visszatartanak a haldokló betegektől. Egy tisztán szabad piacon a betegek olyan gyógyszereket szedhetnének, amilyeneket csak akarnak.

Fegyverszabályozás

Tisztában vagyok vele, hogy sok libertárius kissé aggasztónak találja a rendszerem bizonyos aspektusait. Az absztrakt jogok feltétlen garanciái nélkül, úgy tűnik, mindig fennáll a veszélye annak, hogy becsempészik az államot a hátsó ajtón keresztül.

Ahelyett, hogy kerülgetném az efféle kérdéseket, inkább a legjobb példát hozom fel, ami eszembe jut, hogy bemutassam a különbséget a hagyományos libertárius megközelítés és az én megközelítésem között, ami a fegyverszabályozás kérdése. Amint látni fogjuk, nem hiszem, hogy az én megközelítésem összeegyeztethetetlen a libertárius hitvallással, de úgy gondolom, hogy sok libertárius feszengeni fog annak hallatán (legalábbis kezdetben).

A fegyvertartás szabályozásával kapcsolatos szokásos érvek így hangzanak: Az ellenzői azt mondják, hogy a fegyverszabályozás kiszolgáltatottá teszi az embereket a bűnözőkkel és az állami uralkodóikkal szemben; csak akkor léphet közbe a törvény, ha valaki valóban használta a fegyverét ártatlanok ellen. A fegyvertartás szabályozásának támogatói viszont azzal érvelnek, hogy ez az álláspont túl dogmatikus; a közérdek céljából nyilván indokoltak bizonyos megelőző intézkedések.

Mint a legtöbb vitában, amelyet az állami jogrendszer keretein belül folytatnak, úgy gondolom, mindkét félnek vannak jogos érvei. Természetesen nem bízhatunk abban, hogy az állam megvéd minket, ha egyszer lefegyverzett minket. Másrészt azonban kissé nevetségesnek érzem magam, ha amellett érvelek, hogy az embereknek szabadon halmozhassanak fel atomfegyvereket a pincéjükben. (Sok libertárius érv szigorú értelmezése éppen ezt jelentené.) Szerencsére az általam leírt magánjogi rendszer lehetővé teszi, hogy megkerüljük ezt a problémát.

Emlékezzünk arra, hogy a testi sértésért és gyilkosságért járó büntetéseket a biztosítótársaságok által vállalt szerződéses kötelezettségekkel állapítanák meg. Az emberek azért engedik be Gipsz Jakabot a tulajdonukba, mert tudják, hogy ha valakit megsebesít, akkor vagy ő fizeti meg a kárt közvetlenül, vagy a biztosítótársasága. A biztosítótársaságnak abból származik a nyeresége, hogy megfelelő, az adott ügyfélre szabott díjakat számít fel. Ha Gipsz Jakabot a múltban bűnösnek találták erőszakos viselkedés vádjában, akkor a biztosítási díjai ennek megfelelően magasabbak lesznek.

De vannak más tényezők is, amiket figyelembe vesz egy biztosítótársaság a korábbi magatartáson kívül a díjak megállapítása során. És az egyik ilyen tényező kétségtelenül a következő lenne: Milyen fegyvereket tart az ügyfél az otthonában? Elvégre, ha a biztosítótársaság beleegyezik abba, hogy mondjuk 10 millió dollárt fizessen annak, akit megöl Gipsz Jakab, a társaságot nagyon is érdekelni fogja, hogy Gipsz úr tart-e lefűrészelt csövű puskát - ne adj' isten atomfegyvereket - a pincéjében. Aki ilyen fegyvereket tart, az a biztosítótársaság szerint sokkal nagyobb valószínűséggel árthat másoknak, és így a biztosítási díja is sokkal magasabb lesz. Valójában egy olyan ügyfél kockázata, aki nukleáris (vagy vegyi, biológiai stb.) fegyvereket tart, olyan magas lenne, hogy valószínűleg nem is kötnének vele biztosítást.

Ez a megközelítés jobb, mint az állami. Az igazán veszélyes fegyvereket olyan egyénekre korlátoznák, akik hajlandóak megfizetni a birtoklásukkal járó magas díjakat; a gyerekek nem vehetnének páncélöklöt a helyi szupermarketben. Másrészt, nem lenne az a csúszós lejtő, ami most minden állami fegyverszabályozásnál jelentkezik. Soha nem kellene attól tartanunk, hogy minden kézifegyvert betiltanának, mivel a biztosítótársaságok szigorúan a profitszerzésre törekednének, és sokkal jövedelmezőbb lenne, ha az emberek megtarthatnák a kézifegyvert, és valamivel magasabb díjakat fizetnének.³⁵

Mint minden szerződés az én rendszeremben, a fegyverek "szabályozása" is teljesen önkéntes lenne, és nem sértené a szabadságjogokat. A biztosító nem kényszeríti az embereket arra, hogy lemondjanak a páncélökölről. Csak annyit mond, hogy: Ha azt akarod, hogy garantáljuk a másokkal kötött szerződéseidet, akkor nem birtokolhatsz páncélöklöt. A biztosítótársaságok a pénzük jogos tulajdonosai, és így tökéletesen jogukban áll ilyen kérést megfogalmazni.³⁶

Ez sokkal jobb, mint az állami rendszer, amelyben nincs elszámoltathatóság. Ha a politikusok betiltják a fegyvereket, és emiatt emberek ezrei válnak bűncselekmények áldozatává, semmi sem történik velük. De ha egy biztosítótársaság ésszerűtlen követeléseket támaszt az ügyfeleivel szemben, akkor azok más társasághoz fognak fordulni, és az gyorsan csődbe megy.

Veszélyes bűnözők

Az egyéni szabadság és a közbiztonság közötti állítólagos kompromisszumot a jogi "technikalitások" körüli viták is példázzák. A konzervatívok szeretnek panaszkodni olyan esetekről, amikor szabadon enged egy ismert gyilkost egy vérző szívű bíró, egyszerűen azért, mert egy rendőr vallomásra kényszerítette vagy elfelejtette felolvasni a gyanúsított jogait. A liberálisok (mint például Alan Dershowitz) azt válaszolják, hogy bár az ilyen esetek sajnálatosak, de szükségesek ahhoz, hogy kordában tartsák a rendőrséget.

A fegyvertartás szabályozásához hasonlóan ebben a vitában is mindkét oldallal szimpatizálok, és ismét úgy gondolom, hogy a rendszerem el tudja kerülni ennek az abszurditásnak mindkét fajtáját. Hogy ezt lássuk, tegyük fel, hogy valamilyen furcsaság folytán egy egyértelműen "bűnös" gyilkos technikailag nem sértett meg semmilyen szerződéses rendelkezést. Vagy tegyük fel, hogy egy választottbíró - akit csak azért választanának gyilkossági ügyek tárgyalásához, mert a múltban kiválóan ítélkezett - valamilyen oknál fogva felháborító döntést hoz, és valakit ártatlannak talál gyilkosságban, annak ellenére, hogy elsöprő bizonyítékok szólnak az ellenkezőjéről.³⁷

Mivel technikailag felmentették, a gyilkosnak nem kell kártérítést fizetnie az áldozata családjának. Az erre a helyzetre vonatkozó szabályokat azonban gyorsan felülvizsgálnák, hogy megakadályozzák a megismétlődését; a magáncégekre sokkal nagyobb nyomás nehezedne, mint a monopolhelyzetben lévő államokra egy efféle negatív publicitás miatt.

Van még egy különbség. Egy állami rendszerben, ha valakit technikai okokból felmentenek, az megússza büntetlenül. De az általam leírt magánjogi rendszerben a gyilkos biztosítótársasága még mindig megemelhetné az általa felszámított díjakat. Nem számítana, hogy az ügyfelüket ténylegesen elítélték-e bűncselekményért; az egyetlen gondjuk az lenne, hogy a jövőben valószínűleg elítélik (egy másik bűncselekményért), mert akkor nekik kellene fizetniük a kártérítést.³⁸

Ez az elemzés a feltételes szabadlábra helyezés kérdését is megoldja. Bár a legtöbb bűncselekmény esetében a börtönbüntetés helyett pénzbeli jóvátételre kerülne sor, még mindig lennének olyan személyek, akik túl veszélyesek ahhoz, hogy szabadon engedjék őket. Ezt a küszöböt a biztosítótársaságok határoznák meg. Amíg egy biztosító hajlandó lenne kifizetni a bűnöző által a jövőben esetlegesen elkövetett károkat, addig az emberek munkát ajánlanának neki, bérbe adnák neki a lakásukat stb. A rehabilitáció így jelentős mértékben a biztosítók pénzügyi érdekében állna, hogy növeljék a fizető ügyfelek körét.

Másrészt, a valóban veszélyes egyéneket nem lehetne "feltételesen szabadlábra helyezni". Jelenleg az állam pszichológusokkal és más "szakértőkkel" dönti el, hogy a szexuális bűnözőket és gyilkosokat mikor engedik vissza az utcára. Mivel nem lehet őket elszámoltatni, ezek az elefántcsonttoronyból ítélkező értelmiségiek gyakran a visszaeső bűnözők szerencsétlen áldozatain tesztelik elméleteiket.³⁹

VI.

Konklúzió

Ez az esszé a tisztán önkéntes, piaci jog mechanikáját vázolta fel. A fő témája, hogy a verseny és az elszámoltathatóság valódi szakértők kezébe adná azokat a fontos döntéseket, amelyeket minden jogrendszerben meg kell hozni. Államista mítosz, hogy az igazságszolgáltatást a szervezett erőszak monopolintézményének kell előállítania.

Az ebben az esszében szereplő érvek bevallottan hiányosak; bizonyára több gondolkodásra van szükség, mielőtt megvalósíthatóvá válik a piaci anarchia felé való elmozdulás. Arra kérem azonban az olvasót, hogy álljon ellen a kísértésnek, hogy elképzeléseimet "megvalósíthatatlannak" minősítse anélkül, hogy előbb meghatározná, milyen értelemben "működik" az állami jogrendszer.

Lábjegyzetek

1. Ez az esszé három cikken alapul, amelyek eredetileg az anti-state.com-on jelentek meg. ↩

2. Pontosabban, a vitákat viszonylag békésen fogják kezelni; esetenként szükség lehet erőszakra. Bár a piaci anarchizmus tehát nem pacifizmus, megjegyezzük, hogy a valódi pacifizmusnak - az erőszak elutasításának - az előfeltétele az anarchizmus, mivel minden állami cselekvés az erőszakon (vagy annak fenyegetésén) alapul. ↩

3. Az eredetiben: "A SZABADSÁG SZOLGASÁG". George Orwell, 1984 (New York: Signet Classics, 1984), 7. oldal. ↩

4. A szabad társadalom olyan társadalom, amelyben a tulajdonjogokat (általában) tiszteletben tartják. Tehát az államnak, azaz egy olyan intézménynek a létezése, amely erőszakkal a tulajdonjogok fölé helyezi magát, kizárja a szabadságot, ahogyan a fogalmat használni fogjuk. ↩

5. Sietek megjegyezni, hogy az általam leírt piaci jogrendszer nem teljesen egyezik néhány más anarcho-kapitalista író elképzelésével. Ők úgy vélik, hogy a tulajdonjogok "igazságos" rendszere axiomatikusan levezethető, és hogy az objektíven érvényes jogot a magánvállalkozások fedezik majd fel és érvényesítik. Ehhez kiváló bevezetést találunk Linda és Morris Tannehill, The Market for Liberty (New York: Laissez-Faire Books, 1984); valamint Murray N. Rothbard, For a New Liberty (New York: Collier, 1978) című könyvében. ↩

6. A választottbírósági eljárás tartalmazhatna egy fellebbezési eljárást is, de akkor a nagy cég ezeket a bírókat is megvesztegethetné. ↩

7. Például csak néhány államban létezik halálbüntetés. ↩

8. Ebben az összefüggésben a libertárius a "természetes" jogok tiszteletben tartását jelenti. A libertárius végső hitvallása a non-agresszió axiómája, nevezetesen, hogy jogtalan az erőszak kezdeményezése. Bár a piaci anarchia (ahogyan azt le fogom írni) nem a libertarianizmuson alapul, amellett fogok érvelni, hogy (nagyrészt) összhangban van ezzel a filozófiával. A kettő közötti eltérések véleményem szerint a libertárius álláspont gyenge pontjai. ↩

9. Még ha nem is írnák alá szó szerint minden látogatáskor, hallgatólagosan elfogadottnak tekintenék a megállapodást. ↩

10. Természetesen, ha valaki egyszerűen megpróbálna behatolni egy másik tulajdonába, anélkül, hogy bármilyen szerződéses kötelezettséget vállalna, akkor a tulajdonosnak teljesen jogos lenne erőszakot alkalmazni az elhárítására. Bár ez egyoldalú rendelkezésnek tűnhet, minimum kodifikált és nyilvános szabály lenne. A későbbi szakaszok foglalkoznak majd a birtokhatárok kezdeti kijelölésének problémájával. ↩

11. E pontok közül sokat a Matt Lasley-vel, David Pinholsterrel, Chris Redwooddal, Stephen Carville-lal, Stephan Kinsellával és Dan Mahoneyval folytatott gyümölcsöző beszélgetések ihlettek. Az ellenvetések azonban nem feltétlenül tükrözik e gondolkodók nézeteit. ↩

12. Egy ilyen kijelentés a személyazonosító iratok és az ellenőrzőpontok borzalmait juttatja eszünkbe. Azonban nem szabad hagyni, hogy az állami visszaélések lejárassák az ingatlantulajdonosok jogos aggodalmait. Amint azt leginkább Hans-Hermann Hoppe állította, az egyének nem rendelkeznek eredendően "a mozgás szabadságával". Ha a tulajdonosok korlátozni kívánják az útjaikon közlekedő embereket, ez teljes mértékben a jogukban áll. Másfelől egy kialakult anarchista társadalomban a vásárlók nem mutatnának személyi igazolványt minden alkalommal, amikor belépnek a legtöbb üzletbe, ahogy a mi jelenlegi társadalmunkban sem kötnek munkaszerződést minden alkalommal, amikor a szomszéd gyerekét bérlik fel a fűnyírásra. ↩

13. Ismét, ebben a rendszerben mindenki kötne gyilkossági biztosítást, ahogy most a sebészek is kötnek orvosi felelősségbiztosítás; a biztosítótársaság vállalja, hogy kártérítést fizet az ügyfelei által megölt személyek családjának. Mivel annak a valószínűsége, hogy egy (büntetlen előéletű) személyt a következő évben gyilkosságért elítélnek, nagyon kicsi, a díja is kicsi lenne. Ha a társaság aktuáriusai úgy becsülik, hogy egy potenciális ügyfélnek, mondjuk, csak egy az egymillióhoz az esélye, hogy a következő évben gyilkosságot követ el, és a gyilkosságért járó szokásos kártérítés mondjuk 10 millió dollár, akkor a társaságnak csak nagyjából 10 dollárt kellene fizetnie évente ahhoz, hogy nullszaldós legyen. ↩

14. Amint azt a III. szakaszban kifejtettük, a legtöbb ingatlan rendelkezne egy olyan záradékkal, amelyben minden vendég beleegyezik, hogy letartóztatásnak veti alá magát, ha a vendégeket egy jó hírű döntőbíróság "körözi". ↩

15. Ez az állítás nem érvényes azokra a magánjogi rendszerekre (amelyeket más anarcho-kapitalisták dolgoztak ki), amelyekben az ügynökségek egyoldalúan büntetik azokat, akik kárt okoznak az ügyfeleiknek. Egy ilyen rendszerben egy monopólium hiánya egy másik elméleti problémát vetne fel a magánjogi védelmi ügynökségek hívei számára. Azonban még itt is óriásiak az ösztönzők a jogos viták békés rendezésére. ↩

16. A maffiát a szakszervezetek is erősítik, amelyek (modern formájukban) a legkevésbé sem önkéntes szervezetek. ↩

17. Igaz lehet, hogy jelenleg a biztosítótársaságok bürokratikusak és hatalmaskodóak. De úgy gondolom, hogy ez inkább az állami jogrendszerrel való szoros kapcsolatukhoz, mintsem a természetükhöz mint olyanhoz köthető. Igen, a biztosítók nem szeretnek kártérítést fizetni, de az emberek sem szeretnek mindennap munkába járni. Ez nem jelenti azt, hogy a szabad munkaerőpiac nem egy életképes rendszer; ha az emberek lusták, akkor kirúgják őket. Ha pedig egy biztosító nem fizeti ki a kárigényeket, akkor előbb-utóbb tönkremegy. ↩

18. Az érv kedvéért tegyük fel (meglehetősen valószínűtlenül), hogy mindenki beleegyezett abba, hogy eladja a földjét egyetlen személynek, aki aztán az egész lakosság földesura lett, és hogy a bérleti szerződés részeként mindenki beleegyezett abba, hogy a földesúrnak adja a jogot a jövedelmek "megadóztatására". Ez a földesúr még ebben az esetben sem emelné az adókulcsot a "Laffer-pont", azaz a bevételeket maximalizáló pont fölé. Mivel azonban a modern államot nem-pénzbeli motívumok befolyásolják, még ezt az ésszerű szabályt sem tartja be. ↩

19. Ez az eszköz természetesen csak akkor működik, ha legalább az egyik partner aggódik a leendő gyermekek jólétéért. Ez azonban a legtöbb esetben elegendő lehet, mivel bizonyára nagyon kevés pár álmodik arról, hogy bántalmazó szülőkké váljon. ↩

20. Szándékosan kerülgetem azt a kérdést, hogy a szülők jogilag "birtokolnák-e" gyermekeiket. Mindaddig, amíg a gyermek önként a szüleivel marad, amíg "az ő kenyerüket eszi", a szülők természetesen bármilyen szabályt felállíthatnak, amit csak akarnak. Az egyetlen probléma akkor merül fel, ha a gyermek elszökik, és nem akar visszatérni. Én személy szerint szimpatizálok azzal az elképzeléssel, hogy amíg a gyermek el tudja tartani magát, addig a szülők nem kényszeríthetik a gyermeket arra, hogy hazatérjen. ↩

21. Ezek az önkéntes megoldások sokkal jobbak lennének, mint az állami megközelítés, amelyben a rosszul tájékozott és gyakran önelégült "szociális munkások" szétszakítják a családokat, és a gyermekeket a szörnyűséges intézményi gondozásba vagy nevelőszülőkhöz helyezik. ↩

22. Ez természetesen nem akadályozna meg másokat abban, hogy olyan közösséget alkossanak, amelyben az abortusz legális lenne. ↩

23. Álláspontom talán csúsztatásnak tűnik, de képzeljük el, hogy egy kubai közgazdász azt tanácsolja Castrónak, hogy törölje el a szocializmust, és engedje meg a szabad piac kialakulását. Vajon a közgazdásznak előre meg kell-e jósolnia, hogy hány bevásárlóközpont fog létesülni, ha követik a javaslatát? ↩

24. Egy cég például kibocsáthatja a földtulajdoni jogokat egy egész város számára, de valójában két szomszéd megfelelő jogainak meghatározását egy másik, lakóügyekre specializálódott cégre bízná. ↩

25. A hozzáértő olvasó észreveheti, hogy ez az ellenvetés - és annak megoldása - hasonló a pénzkereslet határhasznossági magyarázatában szereplő állítólagos végtelen regresszióhoz. ↩

26. A puristák ellenvethetik, hogy ez elégtelen megoldás. Elvégre én egyszerűen abból a feltételezésből indulok ki, hogy az emberek tudják, mi a szerződés fogalma. Erre a vádra bűnösnek vallom magam. Amint az előszóban említettem, ebben az esszében nem az a célom, hogy "bebizonyítsam" a piaci jog etikai felsőbbrendűségét. Az alkalmi normatív kijelentések ellenére valójában csak azt a világot írom le, amelyet a piaci anarchia alatt képzelek el. És nem hiszem, hogy egy ilyen világban gondot fog okozni az embereknek a szerződések konvenciójának elfogadása (még megfelelő filozófiai meghatározás és indoklás nélkül is), mint ahogy azt sem gondolom, hogy a pénz használatához jártasnak kell lenniük a gazdaságelméletben. ↩

27. Egy magánjogi rendszerben továbbra is léteznének nyilvános törvények és a precedensekhez való ragaszkodás, mivel ez lehetővé tenné az ítéletek nagyobb kiszámíthatóságát, ami pedig vonzó lenne az ügyfelek számára. ↩

28. Természetesen az anarchizmus legfőbb akadálya az, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy a gyilkosság akkor is helytelen, ha azt szabályszerűen megválasztott "képviselők" rendelik el. ↩

29. Illusztrációként: Tegyük fel, hogy ennek a könyvnek a megjelenése meggyőz minden amerikai állampolgárt arról, hogy támogassa a piaci anarchizmust. Magáncégek alakulnának, hogy kodifikálják a tulajdonjogokat, amelyeket korábban állami szervek szabályoztak. "Nyilvánvaló" lenne, hogy az emberek megtartanák a tulajdonjogot az otthonuk (és a jelzáloghiteleik), az autóik stb. felett. A tulajdon ezen alapvető keretrendszere lehetővé tenné az önkéntes, szerződéses megoldásokat a nehezebb problémákra, például az állami bérlakások tulajdonjogának kiosztására (mivel a bérlők és az adófizetők egyaránt igényt tarthatnak a jogos tulajdonjogra). ↩

30. Az olvasó ezt rossz példának tarthatja, hiszen a szabadtéri pályákon sokkal gyakoribbak a szabálytalanságok, mint mondjuk egy NBA-meccsen. De ez a lényeg: Egy spontán játékban még mindig létezik olyan, hogy személyi hiba (és más szabályok), amit elismer a szabálytalankodó; egyszerűen tagadni fogja, hogy megszegte a szabályt. (Egy másik példával élve: egyetlen játékos sem állítaná, hogy a dobását tíz ponttal kellene díjazni).

    Az ilyen kétértelműségre és elfogultságra az a piaci megoldás, hogy az elég fontosnak ítélt meccsek esetében, amelyek indokolják a pluszköltségeket és a többletfeladatokat, hivatalos játékvezetőket jelölnek ki a "törvény" alkalmazására (amelyet a játékvezetők is gondolkodás nélkül tiszteletben tartanak). Vegyük észre, hogy ennek a rendezett eredménynek az eléréséhez egyetlen ponton sincs szükség erőszakos monopóliumra. ↩

31. Mivel nem a pacifizmus mellett érvelek, képmutatónak tűnhet az erőszak vádja. Az állam léte azonban megköveteli az erőszakkal való fenyegetést nyilvánvalóan ártatlan emberekkel szemben. Ha egy személy (akiről mindenki egyetért abban, hogy nem bűnöző) olyan jogi vagy biztosítási céget alapítana, ami sérti az állam monopóliumát, az állam megbüntetné. ↩

32. Egy hasonlat hasznos lehet: Számos okból ellenzem az állami oktatást, és annak azonnali megszüntetését szorgalmazom. Egészen biztos vagyok abban, hogy a magániskolák kiváló oktatást biztosítanának minden gyermeknek, gazdagnak és szegénynek egyaránt. Ezt annak ellenére állítom, hogy nem tudok megalkotni egy a priori elméletet a megfelelő oktatásról. Mindazonáltal biztos vagyok abban, hogy a piaci rendszer jobb lesz, mint az állami megközelítés, még akkor is, ha nem tudom felsorolni a jóság szükséges és elégséges feltételeit (ebben az összefüggésben). És persze semmi sem garantálja, hogy a piaci megoldás optimális lesz; elvégre ha egy adott városban a szülők gonoszak vagy ostobák volnának, akkor a piaci ösztönzők (a mi véleményünk szerint) szörnyű tanterveket eredményeznének. ↩

33. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Szovjetunióban valóban felrobbantak a televíziókészülékek, és az államista Törökországban egy enyhe földrengés után valóban összeomlott sok-sok lakóház. ↩

34. Ha valaki szeret veszélyesen élni, akkor nyugodtan vásárolhat számítógépet olyan cégtől, ami nem rendelkezik biztosítással. De ha valami baj történne, sokkal nehezebben kapná vissza a pénzét. A legtöbb embernek tehát jelentős érdekében állna, hogy csak olyan cégekkel kössön üzletet, amelyek szerződései mögött nagy, jó hírű biztosítótársaságok állnak. ↩

35. Valójában a hagyományos lőfegyverrel rendelkező háztartások alacsonyabb díjakat élvezhetnek, ha a biztosító úgy gondolja, hogy ez eléggé csökkenti a bűnözés előfordulását a területen ahhoz, hogy igazolja az ösztönzést. ↩

36. Nem igazságtalanabb magasabb biztosítási díjat felszámítani azoknak, akik több fegyvert kívánnak birtokolni, mint az a jelenlegi gyakorlat, hogy a gépjárművezetőknek kedvezményeket kínálnak a vezetésbiztonsági tanfolyam elvégzéséért, vagy a lakástulajdonosoknak a riasztórendszer felszereléséért. Ha egy adott biztosítótársaságnál olyan emberek dolgoznak, akik félnek a fegyverektől, akkor a fegyvertulajdonosok más biztosítótársaságot fognak keresni. ↩

37. Hangsúlyozom, hogy ilyen esetek minden rendszerben előfordulnak. Azzal, hogy elismerem az ilyen lehetőségeket, semmit nem ismerek el; mindössze a megközelítésem erejét próbálom bemutatni azáltal, hogy elmagyarázom az ilyen esetekre adott válaszát. ↩

38. Ismétlem, ez az eljárás nem jár senki jogainak megsértésével. Nem jelent nagyobb hátrányos megkülönböztetést az ügyfelekkel szemben, mint az a jelenlegi gyakorlat, hogy a fiatal férfiaknak magasabb gépjármű-biztosítási díjat számítanak fel, még akkor is, ha makulátlan a vezetési előéletük. Nem kell tartanunk az összes szellemi fogyatékos ember vagy az összes fiatal fekete férfi üldöztetésétől, mert az efféle gyakorlat nem lenne nyereséges. Ha egy bizonyos személynek valóban magasabb díjat számítanának fel, mint amit "megérdemelne", akkor kereshetne magának másik biztosítótársaságot. ↩

39. Amikor nézem az Amerika legkeresettebb bűnözői című műsort, vagy olvasom a könyveket, amelyekben azt magyarázzák, hogyan kapja el az FBI a sorozatgyilkosokat, megdöbbenek azon, hogy hány jelenlegi gyilkos és erőszaktevő követi el bűncselekményét feltételes szabadlábra helyezés közben. ↩