Morális szabályok: Egy meghatározás

Egyetemesen Preferálandó Viselkedés

Láthatjuk, hogy az előző érvekből következően lehetetlen bármilyen vitába szállnunk annak elfogadása nélkül, hogy bizonyos viselkedések egyetemesen preferálandóak.

A „viselkedés” szót használom a „gondolat” helyett, mivel fontos megkülönböztetni a tisztán belső és megerősíthetetlen állapotokat – mint a „gondolkodást” – az objektív és megerősíthető állapotoktól, mint a „cselekvés,” „írás” és „beszéd.”

Lehetetlen bizonyítani, hogy az előző éjszaka egy elefántról álmodtam. Viszont lehetséges azt bizonyítani, hogy leírtam az „elefánt” szót - ezért használom inkább a „viselkedés” kifejezést, mint a „gondolatot.”

Megadni magunkat a felsőbbrendű logikának egy vita során egy cselekedet. Ha minden alkalommal, amikor beismerem egy érved igazát, semmit nem mondanék, helyette üres tekintettel bámulnálak, idegesítőnek találnád a velem való vitát. Ha szeretném elismerni az érved igazát, el kell végeznem a szóbeli megadás cselekvését.

Tehát látható, hogy a vitatkozás cselekedetébe számos premissza épült be, amelyeket nem lehet elképzelhető módon megcáfolni.

Ha arra kérnélek, hogy találkozzunk a teniszpályán, majd egy vadászpuskával a kezemben jelennék meg, lehet, hogy a végén űznénk valamilyen sportot, de biztos, hogy nem tenisz lenne az. Amikor azt mondom, hogy találkozzunk a teniszpályán egy játszmára, a kéréssel hallgatólagosan elfogadom a tenisz szabályait.

A történelem során mindazok, akik etikai vitákban vettek részt, számos esetben figyelmen kívül hagyták ezt az alapvető tényt.

Nem várhatom el, hogy komolyan vegyenek, ha tudományos tanulmányomat saját, személyes nyelvemen nyújtom be, és azt állítom, hogy a telepatikus képességekkel bíró aranyhalam lektorálta. Hasonlóképpen nem várhatom el, hogy komolyan vegyenek, ha úgy szállok saját, személyes értékeim védelmébe egy erkölcsfilozófiai vita keretein belül, hogy azt állítom, Trixi, a mindentudó és láthatatlan leprikón igazolja az érveimet.

Maga a vitázás tevékenysége megköveteli az egyetemesen preferálandó viselkedés (EPV) [universally preferable behavior – UPB] elfogadását. Semmilyen racionális választ nem lehet adni egy etikai érvre az EPV gyakorlása nélkül.

Vizsgáljuk most meg az EPV pozitív bizonyítékainak sorozatát.

EPV és érvényesség

A modern filozófusok előtt álló legnagyobb kihívás annak bizonyítása, hogy a morális szabályok egyszerre lehetségesek és egyetemesek. A szubjektivizmus, a politikai előítéletek, és a pragmatikus „következményből érvelés” béklyói mindaddig akadályozni fognak, amíg a morális propozíciókat nem elemezzük ugyanolyan szigorral és logikával, mint bármilyen más propozíciót.

A jelenlegi helyzetünkhöz legközelebb álló történelmi hasonlat a 15. és 16. században, a tudományos módszer felemelkedése idején történt. Azok a korai úttörők, akik a racionális és empirikus módszert hirdették a tudás megszerzéséhez, ugyanazokkal az előítéletekkel találták szembe magukat, mint amik napjainkban elénk tárulnak – ugyanazok az irracionalitások, az egyház és az állam megkövült hatalma, a misztikus és szubjektív „abszolútok” és a korai tanulmányokból hozott akadályok állták útjukat. Akik a racionalitás és az empirikus megfigyelés felsőbbrendűségét hirdették a biblikus fundamentalizmus és a világi zsarnokság felett, a kardot és keresztet forgatók elkötelezett ellenállásával találták szembe magukat. Sokukat halálra kínozták intellektuális őszinteségük miatt – ma jóval kisebb veszélyekkel nézünk szembe, így jóval bátrabban kellene hirdetnünk az igazságot a hittel szemben.

Az elején kell kezdenünk a hamis moralitások támadását, mint ahogyan a legelső tudósok is tették. Francis Bacon nem úgy érvelt, hogy a tudományos módszer „hatékonyabb”, mint az ima, mint a bibliai szövegek vagy az éhezés által előidézett látomások. Egyszerűen annyit mondott, hogy ha szeretnék megérteni a természetet, meg kell figyelnünk azt, és elméleteinket logikusan felépíteni – illetve hogy a semmilyen más út nem vezet a tudáshoz.

Ugyanezzel a módszerrel kell a moralitást meghatároznunk és kommunikálnunk. Mindenekelőtt a tudományos módszer erejét és legitimitását kell használnunk a morális törvények érvényessége és egyetemessége bizonyításához. Az elején kell kezdenünk, a logika mentén kell építkeznünk, és el kell utasítanunk mindent, ami az igazságot irracionalitással vagy non-empirizmussal helyettesítené.

Hogyan fest ez a gyakorlatban? Az egyetlen tennivalónk a következő axiómák felállítása:

• A moralitás egy érvényes fogalom.
• A morális szabályoknak következetesen vonatkozniuk kell az egész emberiségre.
• Egy morális elmélet annak következetessége alapján ítélünk érvényesnek.

Hogy az elején kezdjük: egyáltalán érvényesek-e a morális szabályok – avagy az egyetemesen preferálandó emberi viselkedések?

Két lehetőség léteszik a morális szabályokra vonatkozóan, épp úgy, mint bármilyen logikai tudomány esetében. Vagy érvényesek, vagy nem érvényesek az egyetemes morális szabályok. (A fizikában a kérdés: vagy érvényesek, vagy nem érvényesek az egyetemes fizikai szabályok.)

Egy szabály akkor lehet érvényes, ha empirikusan létezik, mint a gravitáció, vagy ha igaz, mint a 2+2=4 egyenlet.

Tehát először fel kell tennünk a kérdést: egyáltalán léteznek-e a morális szabályok?

Az anyagi valósában bizonyára nem, ami egyetlen morális szabályt sem tartalmaz, és egyetlennek sem engedelmeskedik. A morális szabályok különböznek a fizika szabályaitól, mint ahogy a tudományos módszer is különb, mint a gravitáció. Az anyag természetéből fakadóan engedelmeskedik a gravitációnak vagy a termodinamika második tételének, viszont a „ne ölj” sehol nincs a dolgok természetébe vésve. A fizika törvényei leírják az anyag viselkedését, de egyetlen előírást sem tartalmaznak. A tudomány azt mondja, hogy az anyag egy bizonyos módon viselkedik – nem pedig azt, hogy egy bizonyos módon kellene viselkednie. A gravitáció elmélete bizonyítja, hogy amikor egy embert a szakadékba taszítasz, le fog zuhanni. Viszont nem mondja meg azt, hogy le kellene-e őt löknöd, vagy sem.

Így nem mondhatjuk, hogy a morális szabályok léteznek az anyagi valóságban, illetve nem is engedelmeskedünk automatikusan nekik, mint a fizika törvényeinek – ami nem jelenti azt, hogy a morális törvények hamisak, szubjektívek vagy lényegtelenek. Maga a tudományos módszer sem létezik a valóságban – illetve úgyszintén opcionális – de egyáltalán nem hamis, szubjektív vagy lényegtelen.

Ha be tudjuk bizonyítani, hogy a morális elméletek lehetnek objektívek, racionálisak és igazolhatók, az ugyanakkora haszonnal bír majd az etika számára, mint amekkorát az teremtett, amikor a fizikai elméleteket alávetették a tudományos módszernek.

A tudományos módszer megjelenése elött az emberek úgy gondolták, hogy az anyag az istenek és ördögök szubjektív szeszélyének engedelmeskedik – az emberek pedig most ugyanezt hiszik a moralitásról. A vulkánok azért törtek ki, mert a hegy istene dühös volt; a jó termés az emberi vagy állati áldozatból fakadt. Senki sem hitte, hogy az abszolút fizikai törvények korlátozhatják az istenek akaratát – így a tudomány sosem alakulhatott ki. Akik a történelem folyamán profitáltak a fizikai valóság szubjektív meghatározásból – elsősorban a papok és a nemesek – küzdöttek azellen, hogy a fizikai elméleteket alávessék a tudományos módszernek, épp úgy, mint ahogyan azok, akik jelenleg profitálnak a moralitást szubjektív meghatározásából – elsősorban a papok és a politikusok – küzdenek azellen, hogy a morális elméleteket objektív és egyetemes alapelveknek vessék alá.

Ahogy fentebb említettük, a tudományos módszer lényegében a pontos és pontatlan elméletek elválasztásának metódusa, amely során az elméleteket két központi tesztnek vetik alá: a logikai következetesség és az empirikus megfigyelés tesztjének – amelyben a logikai következetesség mindig az empirikus megfigyelés alárendeltje. Ha egy tökéletesen következetes elmélettel állok elő, amely szerint egy kő felfelé fog lebegni, amikor ledobom egy szikláról, bármilyen empirikus teszt bizonyítani fogja az elméletem hibásságát, mivel a megfigyelés minden alkalommal felülmúlja a hipotézist.

A tudományos módszer egy másik aspektusa a hit, miszerint – mivel az anyagot általános, stabil és kiszámítható tulajdonságokkal rendelkező atomok kombinációja alkotja – az anyag viselkedésének is általánosnak, stabilnak és kiszámíthatónak kell lennie. Tehát a kísérleteknek különböző helyen és időben reprodukálhatónak kell lenniük. Nem mondhatom azt, hogy a „lebegő kő” elméletem kizárólag egy bizonyos kőre vonatkozóan helyes, vagy kizárólag azon a napon volt helyes, amikor teszteltem azt, vagy kizárólag egy bizonyos helyen. Az elméleteimnek az anyag viselkedését kell leírniuk, amely egyetemes, általános érvényű, stabil és kiszámítható.

Végül pedig létezik egy általánosan elfogadott szabály – amelyet néha Occam borotvájának hívnak – miszerint két olyan elmélet közül, amelyek ugyanakkora prediktív erővel bírnak, az egyszerűbb a preferálandó. A kopernikuszi forradalom előtt, amikor a Földet a világegyetem középpontjának tekintették, a Mars retrográd mozgása, amikor a Föld elhaladt mellette a Nap körüli keringése során, hatalmas problémákat okozott a ptolemaioszi csillagászati számításokban. Végtelenül sokszorozódtak a „körök a körökben”, melyek teljesen eltűntek, miután egyszerűen a Napot helyezték a naprendszer közepére, és elfogadták a planetáris pályák ellipszis-természetét.

Tehát egy érvényes tudományos elméletnek (a) egyetemesnek, (b) logikusnak, (c) empirikusan ellenőrizhetőnek, (d) reprodukálhatónak és (e) a lehető legegyszerűbbnek kell lennie.

A morális elméletek megítélésének módszere pontosan ugyanaz, mint bármilyen egyéb elmélet megítélésének módszere.

Morális szabályok: Egy meghatározás

Az első kérdés a morális szabályokra vonatkozóan: mik azok?

Egyszerűen fogalmazva a morális szabályok kifejezés egy olyan szabálykészletet takar, amelyek vallják, hogy pontosan és következetesen azonosították az egyetemesen preferálandó viselkedéseket, mint ahogy a fizika egy olyan szabálykészlet, amely vallja, hogy pontosan és következetesen azonosította az anyag egyetemes viselkedését.

A következő kérdés, amelyet fel kell tennünk az, hogy egyáltalán létezik-e olyan dolog, hogy „egyetemesen preferálandó viselkedés”? Ha létezik, elkezdhetjük feltárni, hogy pontosan milyen viselkedések is azok. Ha nem, akkor vizsgálatunknak itt meg kell állnia – mint ahogy a ptolemaioszi csillagászat vizsgálata is megszűnt, miután az emberek elfogadták, hogy valójában a Nap áll a naprendszer középpontjában.

EPV: Öt bizonyíték

Ahogy azt fentebb láttuk, az indítvány, miszerint nincs olyan dolog, hogy preferálandó viselkedés, számos leküzdhetetlen logikai és empirikus problémát foglal magába. Az „egyetemesen preferálandó viselkedés” érvényes fogalom kell, hogy legyen, öt okból kifolyólag.

Az első a logikai: ha az indítvány ellen érvelek, miszerint az egyetemesen preferálandó viselkedés érvényes, máris bemutattam, hogy az igazságot preferálom a valótlansággal szemben – és azt is, hogy preferálom kijavítani azokat, akik valótlanságot állítanak. Azt mondani, hogy nem létezik olyan dolog, hogy egyetemesen preferálandó viselkedés, épp olyan, mint valaki fülébe kiabálni, hogy hangok nem léteznek – természetéből fakadóan önellentmondásos. Másszóval ha nincs olyan dolog, hogy egyetemesen preferálandó viselkedés, akkor az embernek elleneznie kellene azt, amikor valaki azt állítja, hogy létezik egyetemesen preferálandó viselkedés. Viszont ha az embereknek valamit „kellene” tennie, akkor létrehozta az egyetemesen preferálandó viselkedést. Tehát az egyetemesen preferálandó viselkedés – vagy a morális szabályok – érvényes kell, hogy legyen.

Szillogisztikailag pedig:

1. Az indítvány: az „egyetemesen preferálandó viselkedés” fogalma érvényes kell, hogy legyen.
2. Az egyetemesen preferálandó viselkedés elleni érvelés az egyetemesen preferálandó viselkedést demonstrálja.
3. Tehát egyetlen érv sem lehet érvényes az egyetemesen preferálandó viselkedés ellen.

Mind tudjuk, hogy vannak szubjektív preferenciák, mint szeretni a fagyit vagy a jazzt, amelyeket nem tartunk kötelező erejűnek más emberek felett. Másrészt viszont ott vannak az olyan preferenciák, mint a nemi erőszak és a gyilkosság, amelyeket nyilvánvalóan másokra kényszerítenek. Aztán ott vannak a logikára, igazságra és bizonyítékra vonatkozó preferenciák, amelyek úgyszintén kötelező erejűek más emberek felett (bár általában nem erőszakkal kényszerítik ki őket) abban az értelemben, hogy mindannyian elfogadjuk, hogy egy illogikus propozíció hamis vagy érvénytelen.

Azokat a preferenciákat, amelyeket kötelező erejűnek tartunk más emberek felett, „egyetemes preferenciáknak” vagy „morális szabályoknak” nevezhetjük.

Hogyan tudhatjuk ezen kívül, hogy a „morális szabályok” egy érvényes fogalom?

A kérdést biológiailag és szillogisztikailag is megvizsgálhatjuk.

Példának okáért minden anyag a fizikai törvények alárendeltje – továbbá minden, ami él, ezen felül is alárendeltje bizonyos követelményeknek, így tehát ha valami életben van, követnie kellett az egyetemesen preferálandó viselkedéseket. Az élet, például, megköveteli az üzemanyagot és az oxigént. Bármilyen élő elme – természetesen – a fizikai világ szerves része, így hát a fizikai törvények alárendeltje, és követnie kellett az egyetemesen preferálandó viselkedéseket. Akármilyen ellenérv megkövetelné a bizonyítékát annak, hogy a tudat nem anyagból áll és nem szerves, ami lehetetlen, hiszen tömeggel, energiával és élettel bír. Úgy érvelni, hogy a tudat nem alárendeltje sem a fizikai szabályoknak, sem az egyetemesen preferálandó viselkedéseknek, egyenrangú volna azzal az érvvel, miszerint az emberek immunisak a gravitációra, és élhetnek táplálkozás nélkül.

Tehát lehetetlen, hogy bárki logikusan az egyetemesen preferálandó viselkedés ellen érveljen, mivel ha életben van, követnie kellett az olyan egyetemesen preferálandó viselkedéseket, mint a lélegzés, evés és ivás.

Szillogisztikailag pedig:

1. Minden organizmus számára megkövetelt az egyetemesen preferálandó viselkedés az életben maradáshoz.
2. Az ember egy élő organizmus.
3. Tehát minden élő ember az egyetemesen preferálandó viselkedés gyakorlása miatt van életben.
4. Tehát bármilyen érv az egyetemesen preferálandó viselkedés ellen megköveteli az egyetemesen preferálandó viselkedés elfogadását és gyakorlását.
5. Tehát semmilyen érv nem lehet érvényes az egyetemesen preferálandó viselkedés létezése ellen.

Mivel a tudományos módszer empirikus megerősítést követel, a valóságot is meg kell vizsgálnunk, hogy megerősítsük hipotézisünket – itt pedig az egyetemesen preferálandó viselkedés teljes alátámasztását találjuk.

Minden épelméjű emberi lény hisz valamiféle morális szabályokban. Vannak nézeteltérések arra vonatkozóan, mi minősül morális szabálynak, de mindenki biztos abban, hogy a morális szabályok érvényesek – mint ahogy számos tudós nem ért egyet, de mindegyikük elfogadja a tudományos módszer érvényességét. Az ember érvelhet úgy, hogy a Föld kerek, nem pedig lapos – ami megegyezik a moralitás definíciójának megváltoztatásával – de az ember nem érvelhet úgy, hogy a Föld egyáltalán nem létezik – ami megegyezik azzal az érvvel, hogy egyáltalán nincs olyan, hogy egyetemesen preferálandó viselkedés.

Vagy:

1. Ahhoz, hogy egy tudományos elmélet érvényes legyen, empirikus megfigyelésnek kell alátámasztania azt.
2. Ha az „egyetemesen preferálandó viselkedés” fogalma érvényes, akkor az emberiségnek hinnie kellene az egyetemesen preferálandó viselkedésben.
3. Minden ember hisz az egyetemesen preferálandó viselkedésben.
4. Tehát létezik empirikus bizonyíték, amely alátámasztja az egyetemesen preferálandó viselkedés érvényességét – és az effajta bizonyíték léte ellentétben áll azzal az indítvánnyal, miszerint az egyetemesen preferálandó viselkedés nem érvényes.

Az egyetemesen preferálandó viselkedés mellett szóló negyedik érv úgyszintén empirikus. Mivel az emberi lények majd’ végtelen számú döntési lehetőség közül választhatnak életük során, azt mondani, hogy nincsenek egyetemesen preferálandó viselkedésnek minősülő alapelvek, egyenlő volna azt mondani, hogy minden választás egyenértékű (azaz szubjektív). Viszont a választások nem egyenértékűek, mind logikai, mind az empirikus megfigyelés szempontjából.

Példának okáért, ha az étel elérhető, majdnem minden ember a mindennapi étkezést preferálja. Amikor hideg van, majdnem minden ember meleget keres. Majdnem minden szülő úgy dönt, hogy gyermekét eteti, menedéket biztosít számára és oktatja őt. Számos példát találunk az emberek közötti általános választásokra, amelyekből arra következtethetünk, hogy az egyetemesen preferálandó viselkedés burjánzik az emberek között, és természetünk részét képezi.

Ahogyan azt fentebb említettük, semmilyen érvényes fizikai elmélet sem cáfolhatja meg azt az egyszerű tényt, hogy a gyerekek képesek elkapni a repülő labdákat – mint ahogy egyetlen érvényes etikai elmélet sem utasíthatja el az EPV elfogadottságának végtelen bizonyítékát.

Avagy:

1. Majdnem végtelenszámú döntési lehetőség létezik.
2. Az emberek többsége nagyon hasonló döntéseket hoz.
3. Tehát nem egyenrangú minden döntési lehetőség.
4. Tehát az egyetemesen preferálandó döntéseknek érvényeseknek kell lenniük.

Az egyetemesen preferálandó viselkedés mellett szóló ötödik érv az evolúciót veszi alapul.

Mivel minden szerves élet számára megkövetelt az előnyben részesített viselkedés a túlélés érdekében, feltételezhetjük, hogy az organizmusok, amelyek a legsikeresebb döntéseket hozzák, kerülnek  leggyakrabban kiválasztódásra.

Mivel az ember a legsikeresebb faj, és az ember leginkább megkülönböztető szerve az elméje, az ember elméje kell, hogy legyen az, amely a leginkább segítségére volt a sikeres döntéshozatalban. Tehát maga az elme azért került kiválasztódásra, mert rendelkezik a sikeres döntések meghozatalának képességével. Mivel az emberi elme csak az egyetemesen preferálandó viselkedés választásának következményeként létezik, az egyetemesen preferálandó viselkedés érvényes fogalom kell, hogy legyen.

Avagy:

1. Az organizmusok úgy járnak sikerrel, hogy az egyetemesen preferálandó viselkedés alapján cselekszenek.
2. Az ember a legsikeresebb organizmus.
3. Tehát az embernek a legsikeresebb módon kellett cselekednie az egyetemesen preferálandó viselkedés alapján.
4. Az ember leginkább megkülönböztető szerve az elméje.
5. Tehát az ember elméjének a legsikeresebb módon kellett cselekednie az egyetemesen preferálandó viselkedés alapján.
6. Tehát az egyetemesen preferálandó viselkedés érvényes kell, hogy legyen.

Számtalan több érvet is felhozhatnánk az EPV létezése és érvényessége támogatása mellett, de megelégszünk a fentiekkel, és tovább lepünk az EPV természetének vizsgálatára.

EPV: Opcionális és Objektív

Mivel bebizonyítottuk az egyetemesen preferálandó viselkedés érvényességét, ezennel megváltozik a moralitás kérdése. Mivel a moralitás érvényes, milyen elméletek képesek számszerűsíteni, osztályozni, megmagyarázni és megjósolni azt?

Mindenekelőtt emlékeznünk kell, hogy a moralitás nyilvánvalóan opcionális. Minden ember a gravitáció alávetettje, és ételre van szüksége a túléléshez, viszont senkinek sem kell morálisan cselekednie. Ha nemi erőszakot követek el, ha rablok vagy gyilkolok, semmiféle villámcsapás nem fog rám lesújtani. A morális szabályok, mint a tudományos módszer vagy a biológiai osztályozás, csupán módszerei annak, hogy a tényeket és alapelveket racionálisan elrendezzük az objektív valósághoz viszonyítva.

Viszont a tény, hogy a morális szabályoknak való megfelelés opcionális, számos gondolkodót összezavart, akik aztán arra jutottak, hogy maga a moralitás is szubjektív.

Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól.

Az élő organizmusok az anyagi valóság részeit képzik, az anyagi valóság pedig racionális és objektív. A morális elméletek alkalmazása opcionális, de ez nem jelenti azt, hogy minden morális elmélet szubjektív.  A tudományos módszer úgyszintén opcionális, viszont nem szubjektív. A választások opcionálisok; a következmények nem. Választatom, hogy nem eszek, de nem választhatom, hogy táplálkozás nélkül éljek. Választhatom, hogy lefejezek valakit, de nem választhatok aközött, hogy egy ember élhet-e fej nélkül vagy sem. A moralitás így opcionális, de a morális döntések hatásai mérhetők és objektívek.

Na most, mivel a moralitás egy érvényes fogalom, a következő kérdés az, hogy milyen mértékben érvényes a moralitás?

Ahogy azt fentebb említettük, bármilyen tudományos elmélet legelső tesztje az egyetemesség. Mint ahogy egy fizikai elméletnek vonatkoznia kell minden anyagra, egy morális elméletnek – amely az emberiség preferálandó viselkedését hivatott előírni – minden emberre vonatkoznia kell. Egyetlen morális elmélet sem lehet helyes, ha azzal érvel, hogy egy bizonyos tett helyes Szíriában, viszont helytelen San Fransiscoban. Nem mondhatja azt, hogy Személy A-nak X dolgot kell cselekednie, viszont Személy B sosem cselekedheti azt. Nem mondhatja, hogy ami helytelen volt tegnap, az ma helyes – vagy fordítva. Ha így tesz, az elmélet hamis, és meg kell változtatni, vagy el kell vetni.

Ahhoz hogy érvényes legyen, egy morális elméletnek át kell mennie a logikus következetesség kritériumán is. Mivel az anyag viselkedése logikus, következetes és megjósolható, minden elméletnek, amely a szerves vagy szervetlen anyagra vonatkozik, ugyanúgy logikusnak, következetesnek és megjósolhatónak kell lennie. A relativitáselmélet nem érvelhet úgy, hogy a fénysebesség egyszerre állandó és nem állandó, vagy úgy, hogy egyszerre 300 000 kilométer másodpercenként, öt öl mély és zöld színű.

Viszont mivel a morális elméletek az egész emberiségre vonatkoznak, az emberiség pedig szerves, az empirikus következetesség foka, amely megkövetelt a morális elméletektől, kisebb, mint ami a szervetlen elméletektől megkövetelt. Például minden kőnek lefelé kell zuhannia, de nem születik minden ló kizárólag egy fejjel. A biológia háromféle „véletlenszerűséget” tartalmaz, melyek a környezet, a genetikai mutáció, és a szabad akarat. Például az uszkárok általában barátságosak, viszont ha éveken át bántalmazzák őket, valószínűleg agresszívvé válnak. A lovak meghatározásuk szerint egy fejjel rendelkeznek, de néha-néha megszületik egy kétfejű mutáns. Hasonlóképp az emberek általában az evést preferálják az éhezéssel szemben – kivéve az anorexiások. Ezek a kivételek nem omlasztják össze az egész biológia tudományát. Tehát, mivel a morális elméletek az emberiséget írják le, nem vethetjük őket alá a következetesség ugyanakkora követelményének, mint az elméleteket, amelyek a szervetlen anyagot írják le.

A végső teszt, amelyen egy morális elméletnek át kell esnie, az empirikus megfigyelés kritériuma. Példának okáért egy morális elméletnek magyarázatot kell adnia az emberiség soraiban egyetemesen előforduló morális hitekre, illetve az olyan morális „kísérletek” elütő következményeire, mint a fasizmus, kommunizmus, szocializmus vagy kapitalizmus. Továbbá magyarázatot kell adnia az emberi társadalmak alapvető tényeire, mint például arra a tényre, hogy az állam hatalma mindig növekszik, vagy, hogy a propaganda arányosan növekszik az állam hatalmával. Ha nem képes magyarázatot adnia a múltra, megérteni a jelent és előjelezni a jövőt, akkor az érvénytelen, és el kell utasítani.

EPV: A Gyakorlat

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Nézzük meg, az egyetemesség követelménye milyen hatást gyakorol a morális elméletekre. Itt érintőlegesen szólunk a különböző morális indítványok bizonyítékairól és cáfolatairól, amelyet a második részben nagyobb részletességgel is tanulmányozunk.

Ha azt mondom, hogy a gravitáció hatással van az anyagra, akkor minden anyagra hatással kell lennie. Ha akár egy kavics is immunisnak bizonyul a gravitációra, az elméletem veszélybe kerül. Ha olyan morális elmélettel állok elő, amely úgy érvel, hogy az embereknek nem szabad gyilkolnia, akkor annak érvényesnek kell lennie minden emberre. Ha bizonyos emberek (mint például a katonák) kivételt képeznek a szabály alól, akkor vagy be kell bizonyítanom, hogy a katonák nem emberek, vagy el kell fogadnom, hogy a morális elméletem hamis. Nincs más lehetőség. Másrészt viszont ha egy olyan elmélettel hozakodom elő, miszerint minden embernek gyilkolnia kell, akkor megmentettem pár katonát, viszont gonosznak kiáltottam ki mindenkit, aki jelenleg nem gyilkol meg valakit (beleértve azokat, akiket épp meggyilkolnak!) – ami bizonyára helytelen.

Ha – a katonák erényeinek megmenekítése érdekében – megváltoztatom az elméletemet, és úgy érvelek, hogy morális, ha az emberek akkor gyilkolnak, ha valaki más parancsolja nekik (mondjuk egy politikai vezető), akkor el kell számolnom az egyetemesség problémájával. Ha Politikus A arra utasíthat egy katonát, hogy gyilkoljon meg egy irakit, akkor az iraki úgyszintén arra utasíthatja a katonát, hogy gyilkolja meg Politikus A-t, a katona pedig arra utasíthatja Politikus A-t, hogy gyilkolja meg az irakit. Ennek az elméletnek az alkalmazása általános és amorális paralízishez vezet, ami így érvénytelen.

Úgy sem érvelhetek logikusan, hogy bizonyos emberek számára helytelen gyilkolni, mások számára pedig helyes gyilkolni. Mivel minden ember megegyező fizikai tulajdonságokkal és követelményekkel rendelkezik, előterjeszteni egy szabályt egy emberre, majd annak az ellentétét egy másikra, érvénytelen – ez épp olyan, mintha előhozakodnék egy fizikai elmélettel, ami azt mondja, hogy néhány kő lezuhan, mások pedig felfelé zuhannak. Ez nem csupán illogikus, hanem ellentmond a valóság megfigyelhető tényeivel, ami az, hogy az emberi lények ugyanazokkal az adottságokkal rendelkeznek, így nem vonatkozhat rájuk más-más szabály. A biológusok probléma nélkül sorolnak be bizonyos organizmusokat az „ember” kategóriájába, mivel azonos, könnyen felismerhető tulajdonságokkal bírnak – csupán a moralisták találják ezt a szintű következetességet lehetetlennek.

Továbbá, ha a morális elméletem „bizonyítja”, hogy ugyanaz az ember nem gyilkolhat egy napon, viszont gyilkolnia kell a rákövetkezőn, (például amikor megérkezik az iraki sivatagba), akkor az álláspontom még nevetségesebb. Ez egyenlő volna azzal az érvvel, hogy egy kő az egyik nap lefelé esik, a rákövetkező nap pedig felfelé! Ezt következetes elméletnek nevezni ugyanaz, az őrületet józanésznek hívni.

Mivel az érvényes elméletek megkövetelik a logikai következetességet, egy morális elmélet nem lehet érvényes, ha az egyszerre és egyidőben igaz és hamis. Egy morális elmélet, amely helyeseli például a lopást, leküzdhetetlen logikai akadállyal szembesül. Ha egyetemesen érvényesítjük, egyetlen morális elméletnek sem volna szabad közvetlenül kiküszöbölnie az általa morálisnak meghatározott viselkedést, miközben ezzel együtt olyan viselkedést teremt, amit immorálisnak nevez. Ha mindenkinek lopnia kell, akkor senki nem fog lopni – ami azt jelenti, hogy a morális elmélet sosem gyakorolható. És miért nem fog senki sem lopni? Nos, mivel az ember csak akkor lop, ha megtarthatja az elrabolt tulajdont. Nem fog vesződni a rablással, ha valaki más azonnal el fogja rabolni tőle a pénztárcát.

Bármilyen morális elmélet, amely azt állítja, hogy „a rablás jó” továbbá azért is automatikusan érvénytelen, mert azt állítja, hogy a tulajdonjogok egyszerre érvényesek és érvénytelenek, így megbukik a logikai következetesség tesztjén. Ha megloplak, azt mondom, hogy a te tulajdonjogaid érvénytelenek. Én viszont szeretném megtartani azt, amit ellopok – és tehát azt mondom, hogy az én tulajdonjogaim érvényesek. Viszont a tulajdonjogok nem lehetnek egyszerre érvényesek és érvénytelenek, így ennek az indítványnak érvénytelennek kell lennie.

Hasonlóképpen, bármilyen morális elmélet, ami a nemi erőszak mellett szól, ugyanilyen ellentmondással találja szembe magát. A nemi erőszak sosem lehet morális, mivel bármilyen alapelv, ami támogatja azt, automatikusan ellentmond önmagának. Ha a nemi erőszakot arra az alapelvre hivatkozva igazolják, miszerint „az élvezet hajszolása mindig helyes”, akkor ez az alapelv azonnal megbukik a logikai következetesség tesztjén, hiszen míg az erőszaktevő „élvezetet hajszol”, addig az áldozata nyilvánvalóan nem. (Természetesen ugyanez igaz a gyilkosságra és az erőszakos támadásra. A könyv második részében visszatérünk ezekhez a bizonyításokhoz, illetve a tulajdonjogok további vizsgálatához.)

Tehát, ha a morális elméleteket alávetjük a tudományos módszernek, olyan eredményeket kapunk, amelyek megfelelnek a racionalitásnak, empirikus megfigyelésnek és a józan paraszti észnek. A gyilkosság, a rablás, a gyújtogatás, a nemi erőszak és az erőszakos támadás mind immorálisnak bizonyul. (Az egyetemes és pozitív morális szabályokat ugyanúgy be lehet bizonyítani – azaz a tulajdonjogok és az erőszak-mentesség egyetemes érvényességét – de ezzel a második részben foglalkozunk.)

Hogy könnyebb legyen lenyelni ezt a hatalmas fogalmi pirulát, lejjebb található egy táblázat, amely segít egyenlővé tenni a fizikai és a biológia elméleteit az egyetemesen preferálandó (vagy morális) viselkedés tudományos elméleteivel:

Összefoglalva, biztosra mondhatjuk, hogy (a) a morális szabályok érvényesek és (b) a morális elméleteket ugyanolyan szigorú logikai és bizonyítási követelményeknek kell alávetnünk, mint a fizikai és biológiai elméleteket. Bármilyen morális elmélet, amely önellentmondásos, vagy nem egyetemes alapelvekre épül, hamis.

EPV: A Keretrendszer

Az EPV-re tehát tekinthetünk úgy, mint egy keretrendszer, amelyet az etikai teóriák vagy indítványok érvényesítésére használhatunk – mint ahogyan a tudományos módszer is egy keretrendszer, amelyet a tudományos elméletek vagy indítványok érvényesítésére használhatunk.

A morális indítványok egy példája: „az erőszak kezdeményezése helytelen.” Az EPV a módszer, amellyel tesztelhetjük ezt az indítványt mind belső következetesség, mind empirikus megfigyelés viszonylatában.

 Az EPV tehát először azt a kérdést teszi fel: következetes és logikus-e az indítvány? Ezután pedig azt: milyen bizonyíték létezik az indítvány igazáról?

Hogy e könyv terjedelme ésszerű keretek között maradjon, többnyire csupán a logikus következetesség követelményével foglalkozunk. A második követelményre vonatkozóan bizonyíték gyanánt azokra az egyetemes tiltásokra fogunk hagyatkozni, amelyek fellelhetők minden kultúrában, és amelyek az olyan cselekvésekre vonatkoznak, mint a nemi erőszak, rablás, erőszakos támadás és gyilkosság. Sokkal többet is írhatnánk a történelmi bizonyítékokról, amelyek segítenek alátámasztani vagy elutasítani bizonyos morális indítványokat, de ezt máskorra kell hagynunk. Ha megállapítjuk az EPV érvényességét, máris hatalmas lépéseket tettünk. Ha nem, a bizonyítékok aligha segítenek.

Térjünk rá most annak a kérdésére, hogy az EPV keretrendszer etikai vagy esztétikai kérdésekkel foglalkozik, esetleg mindkettővel.

Következő oldal>>

EPV: Etika vagy Esztétika?

Általában véve az esztétika jelzőt használjuk, amikor nem kikényszeríthető – egyetemes vagy személyes - preferenciákról beszélünk, míg az etika vagy moralitás szó a kikényszeríthető preferenciákat takarja. Egyetemesen preferálandó (azaz kötelező) a tudományos módszer használata a fizikai elméletek érvényesítéséhez, de nem használhatunk erőszakot, hogy rákényszerítsük a tudományos módszert azokra, akik nem használják azt, mivel a tudományos módszer nem használata nem erőszakos cselekedet.

A nem erőszakos cselekedetek természetükből fakadóan elkerülhetők. Ha egy fizikus nem használja többé a tudományos módszert, és tarotkártyákat használ helyette, döntését nem kényszeríti erővel rám, én pedig elkerülhetem őt. Egy erőszaktevő viszont preferenciáját erőszakkal az áldozatára kényszeríti.

Bár először az etika birodalmában foglalkoztunk az EPV-vel, most már láthatjuk, hogy az EPV egyfajta „gyűjtőfogalom”, amely magába foglal olyan diszciplínákat, mint:

• A tudományos módszer
• Logika
• Empirizmus
• Vitatkozás
• Nyelv
• Etika

Az etika az EPV azon ága, amely a másokra kényszerített viselkedéssel, avagy az erőszak használatával foglalkozik. Bármilyen elmélet, amely az erőszak használatát igazolja vagy tagadja, egy morális elmélet, és a logikai következetesség illetve empirikus igazolás követelményeinek alárendeltje.

Vegyünk számba három cselekvést, amelyek segítségünkre lehetnek, hogy további különbségeket tegyünk az etika és az esztétika között. Az első cselekvés az irracionalitás, a második a hazugság, a harmadik pedig gyilkosság. (Megjegyzendő, hogy a lentebbi példák nem bizonyítékok hanem inkább olyan helyzetek, amelyeket egy érvényes etikai elméletnek magába kell foglalnia és meg kell magyaráznia. A valódi bizonyítékokra hamarosan rátérünk.)

Irracionalitás

Tegyük fel, hogy épp vitázunk Isten létezéséről. Miután elmondom az érveimet, te elkezded a tenyereddel ütögetni a füled, azt énekelve, hogy Isten azt mondja neked, hogy Ő létezik, így az érveim semmit sem jelentenek. Nyilvánvalóan a válaszod az érvemre irracionális. Viszont akármennyire is idegesítőnek találjam a reakciódat, aligha tűnne ésszerűnek, ha azzal vezetném le a frusztrációmat, hogy előhúzok egy fegyvert és lelőlek. Úgy gondolom, egyetemesen preferálandó a logika és a bizonyítékok használata ahelyett, hogy a fejedben visszhangzó hangokra támaszkodnál, de ez az egyetemes preferencia nem ésszerűen kikényszeríthető fizikai értelemben, erőszakkal vagy annak fenyegetésével.

Hazugság

Tegyük fel, hogy te és én megállapodunk a vita szabályaiban, és mindketten megfogadjuk, hogy Isten létezésének kérdéskörét az észérvek és a bizonyítékok viszonylatában döntjük el. Ha a vita során te visszalépsz az elvakult hit talajára, és elutasítod az érveimet függetlenül a racionalitástól és a bizonyítékoktól, akkor nem tartod be az ígéreted. Másszóval hazudtál, amikor azt mondtad, hogy a kérdést az észérvek és a bizonyítékok viszonylatában döntjük el.

A különbség a két szituáció között – az irracionalitás és a hazugság között – a szerződéses és nem-szerződéses megegyezés közötti különbség. Ha a kezedbe nyomok 100 dollárt, majd elsétálok, nem állhatok eléd jogosan egy év múlva, és mondhatom azt, hogy tartozol 100 dollárral, mert az egy kölcsön volt. Ha viszont beleegyeztél abba, hogy egy év múlva visszafizeted, ám nem tetted, az egy teljesen más helyzet.

A „hazugság” példájában – bár nyilvánvalóan megszegted az ígéreted és elpocsékoltad az időmet – se morálisnak se ésszerűnek nem tűnne, ha előhúznék egy fegyvert és lelőnélek.

Egy ésszerű morális elméletnek magyarázatot kell adnia arra, miért ez a helyzet.

 Gyilkosság

Ha felemelt késsel nekem rontsz, kevesen vitatkoznának a jogommal ahhoz, hogy megvédjem magam. Ha biztonságom biztosításának egyetlen lehetséges módja az volna, ha lelőlek, arra általában sajnálatos szükségszerűségként tekintenek.

Követelmények az etikához

Bizonyos előfeltételeknek létezniük kell – vagy el kell őket fogadni – ahhoz, hogy az etikai ítéleteknek vagy elméleteknek bármiféle érvényességük vagy alkalmazhatóságuk legyen. Nyilvánvalóan mind a választási lehetőséget, mind a személyes felelősséget el kell fogadnunk, mint axiómák. Ha egy szikla lezúdul a hegyről és összezúzza az autódat, nem tartanánk a sziklát morálisan felelősnek, mivel nincs tudata, nem képes a választásra, így nem rendelkezhet személyes felelősséggel. Ha a kő egész egyszerűen az idő és a geológia következtében mozdult ki, akkor senki sem felelős az autódban keletkezett károkért. Ha viszont szemtanúja voltál annak, ahogy én lelöktem a kősziklát a helyéről, akkor nem a sziklát, hanem engem hibáztatnál. Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, ha kiderülne, hogy azért mozdítottam el a kősziklát a helyéről, mert egy másik ember fegyverrel arra kényszerített, sokkal inkább a felfegyverzett kezdeményezőt hibáztatnád, mint engem.

Ahogy azt fentebb láttuk, bármiféle vitába történő belépés megköveteli a választás, az értékek és a személyes felelősség valóságának elfogadását.

Viszont ezek a tényezők akkor is jelen vannak, amikor kiválasztom, milyen színűre fessék a szobámat, viszont az árnyalat kiválasztását aligha neveznénk morális döntésnek. Tehát más kritériumnak is jelen kell lennie ahhoz, hogy egy indítvány morális indítvány legyen.

Mindannyiunknak vannak preferenciáink – a pusztán személyestől („szeretem a fagyit”) a társadalmilag preferálandón át („helyes időben érkezni”) az egyetemes moralitásig („Ne gyilkolj”).

Igen kevés értelme volna könyvet írni a személyes preferenciákról – a társadalmilag preferálandó viselkedés tárgyalásáért pedig Ann Landershez fordulhatunk – itt tehát az Egyetemesen Preferálandó Viselkedés lehetőségére fókuszálunk.

Döntési lehetőség

Ha elfogadom a vacsorameghívásodat, az eseményen zajló beszélgetést viszont felettébb sértőnek találom, felállhatok és elmehetek – majd úgy dönthetek, hogy soha többet nem fogadom el a meghívásodat. Ez a lehetőség a menekülésre és/vagy elkerülésre a létfontosságú jellegzetesség, ami megkülönbözteti az esztétikát és az etikát.

Viszont hogyha te felugrasz és a székemhez láncolsz, amikor úgy döntök, hogy távozok a vacsorádról, nyilvánvaló, hogy többé nem rendelkezem a lehetőséggel, hogy szabadon a távozás mellett döntsek. Ez az a pillanat, amikor az udvariatlanságod nyílt agresszióba csap át, és átlépi az esztétika és az etika határvonalát.

Ha – miután monogámiát fogadtam – megcsalom a feleségem, és úgy dönt, elhagy engem, nyilvánvaló, hogy rosszat tettem vele, viszont a rossz, amit hűtlenségemen át elkövettem egészen más a rossztól, amit akkor követnék el, ha bezárnám őt a pincébe, és megtiltanám neki a távozást. Általában véve nem gondolnánk úgy egy nőre, aki lelövi a hűtlen férjét, mint aki morálisan cselekszik, viszont elismernénk a szomorú szükségszerűségét annak, ha erőszakot kellene használnia, hogy kiszabaduljon. Az első esetben a feleség rendelkezik a döntési és cselekvési szabadsággal, hogy elhagyja férjét, tehát az erőszak igazságtalan válasz volna a helyzetre; a második esetben a bebörtönzésből fakadóan megszűnt a távozási lehetősége. A hűtlenség nem pusztítja el az élettárs választási lehetőségét; a bebörtönzés igen.

Elkerülés

Ha te és én egy szakadék peremén állunk, én pedig feléd fordulok, és azt mondom: „Állj elém, hogy lelökhesselek”, hogyan reagálnál? Ha tényleg önként elém állsz, én pedig lelöklek, azt inkább az öngyilkosság egy formájának gondolnánk, mint általam elkövetett gyilkosságnak. Ennek az az oka, hogy te nagyon egyszerűen elkerülheted, hogy a szakadékba taszítsalak, mindössze azzal, hogy nem állsz elém.

Hasonlóképp, ha összefutunk egy kocsmában, én pedig azt mondom: „Szeretném, hogy eljöjj az otthonomba, hogy az ágyamhoz köthesselek és halálra éheztesselek”, ha valóban velem jössz, azt annak megalapozott tudatában teszed, hogy az élethosszodat nem növelni fogja a döntés. Ha viszont „randidrogot” csempészek az italodba, te pedig arra ébredsz, hogy az ágyamhoz kötöztelek, akkor nyilvánvaló, hogy nem sokat tehettél volna azért, hogy elkerüld a szituációt.

Az elkerülhetőség kérdése kulcsfontosságú, hogy megkülönböztessük az esztétikát és az etikát. Az esztétika olyan szituációkra vonatkozik, amelyek lehetnek kellemetlenek, de nem elimináljak a döntési szabadságod.

Elkerülés és kezdeményezés

Létezik egy bizonyos probléma az elkerülhetőséggel kapcsolatban, ami később fog felvetülni a könyv lapjain, és amelyet ezért érdemes előre tisztázni.

Ha egy magas hegytetőn élek tőled 8000 kilométerre, és küldök neked egy e-mailt, amiben közlöm, hogy ha valaha is elsétálsz a házam előtt, lelőlek, akkor igen könnyű lesz számodra elkerülni a helyzetet. Az erőszakkal való fenyegetésem nyilván immorális, viszont az is biztos, hogy kérdések merülnének fel, ha azon nyomban repülőre szállnál, megmásznád a hegyemet, és komótosan a házam előtt sétálgatnál.

Másrészt viszont, ha egy zsákutcában laksz, én pedig azt mondom neked, hogy lelőlek, ha azon az úton keresztül mész haza, jelentősen lecsökkenek a lehetőségid a helyzet elkerülésére. Bizonyára áshatnál alagutat az otthonodig, vagy kerítésről kerítésre ugrálhatnál, de mindez jelentős kellemetlenséggel járna.

Hasonlóképp, ha a maffia képviselője megjelenik az ajtóm előtt, és azzal fenyeget, hogy felgyújtja a házamat, ha nem fizetek havi rendszerességgel védelmi pénzt, akkor ugyan elkerülhetem ezt a bizonyos fenyegetést úgy, hogy más földrészre költözök, de ez a probléma megoldásának egy igazságtalan módjának tűnne, hiszen cselekvést kell kezdeményeznem, hogy elkerüljem a fenyegetést.

Egyelőre feltételezhetjük, hogy az erőszak kezdeményezésének bármilyen fenyegetése immorális, viszont az elkerülhetőség kérdése – főképp az elkerülhetőség fokának kérdése – úgyszintén fontos. Általánosságban, egy fenyegetés minél inkább megzavarja a napi tevékenység normális folyamát, annál szörnyűbb. Ha egy másik földrészre kell repülnöm ahhoz, hogy elsétáljak a házad előtt, az aligha tartozik a mindennapi rutinomba. Ha erőszakkal fenyegetnek, amikor végig sétálok az otthonomhoz vezető egyetlen utcán, az a szabadságom sokkal nagyobb mértékű eltiprása. Ha különleges és példátlan tetteket kell végrehajtanom, hogy a fenyegetés életbe lépjen, az egy dolog – ha azzal lép életbe a fenyegetés, hogy a megszokott, mindennapi tevékenységeimet végzem, az egy teljesen más. Az aligha minősül fenyegetésnek, ha azt mondom neked, hogy megpofozlak, ha a hold sötét oldalán állsz, ha viszont azt mondom, megpofozlak, ha lélegzel, az fenyegetés.

Etika, esztétika és elkerülhetőség

Tegyük fel, hogy te és én megbeszéljük, hogy pontban délután hatkor találkozunk egy bizonyos helyen – viszont én fél óra késéssel jelenek meg. Mi lenne a te reakciód? Először egy kicsit mérges lennél. Ha azt mondanám, hogy azért késtem, mert egy haldokló embert elsősegélyben részesítettem, és megmentettem az életét, a mérgelődésedet valószínűleg felváltaná a csodálat. Másrészt viszont, ha azt mondanám, hogy azért késtem, mert egy videojátékkal játszottam, a haragod növekedne. Egy újjáélesztésre szoruló haldokló ember váratlan, és ebből következően elég elkerülhetetlen – a játék folytatása könnyen elkerülhető, és nyilván a teljes figyelmetlenségedet mutatja.

A szituációk elkerülésének ezen lehetősége az, ami az etikai ítéletek gyökerét képezi. Egy nő, akit a saját házában megerőszakol egy betörő, vitán felül egy szörnyű bűntény teljes áldozata. Egy nő, akit azután erőszakolnak meg, miután vakrészegre itta magát egy házibulin, és meztelenül táncolt az asztal tetején, egy jóval összetettebb ügynek minősül. Nyilván a nemi erőszakot, menet közben nem lehet elkerülni, mivel azt erőszakosan az áldozatra kényszerítik – viszont elkerülhetők azok a körülmények, amelyek megemelik a nemi erőszak esélyét.

Ha valaki betör a házamba, és fegyvert fogva rám elrabolja a pénztárcámat, minden jogom megvan ahhoz, hogy felháborodjak. Ha viszont a pénztárcámat a park egy padján hagyom egy hétig, jogom van-e ugyanannyira felháborodni, ha, mikor visszatérek, azt látom, hogy eltűnt? Ösztönösen úgy érezzük, hogy ez kevésbé igazolt.

Nyilvánvaló, hogy az elkerülhetőség kérdése központi helyet foglal el az ok és okozat morális megítélésében. A betegségek, amelyek figyelmeztetés nélkül az életünkre törnek és amelyeket nem tudunk megakadályozni, sokkal jobban megrémítenek minket, mint azok, amelyeket elkerülhetünk. Minimalizálhatjuk a tüdőrák esélyét azzal, ha tartózkodunk a dohányzástól, mint ahogyan megelőzhetjük a bőrrákot, ha naptejet használunk, és elkerülhetjük a csonttörést, ha tartózkodunk az extrém sportoktól. Hasonlóképp, sokat tehetünk, hogy elkerüljük a bűncselekményeket, pár egyszerű szokás segítségével, mint például ha morális társaságot választunk, elkerüljük az olyan helyeket és helyzeteket, ahol nagyobb a bűnözés valószínűsége, elkerüljük a kábítószerhasználatot, stb.

Létezik egy jelenség, amelyet úgy hívnak, „rendőr általi öngyilkosság”, amikor öngyilkos hajlamú emberek kiprovokálják a rendőrséggel való összetűzést, aztán úgy tesznek, mintha a fegyverükért nyúlnának, hogy lelőjék őket. Ez egy szélsőséges példája annak, amikor az ember olyan helyzetekre törekszik, ahol az „áldozattá válás” majdnem teljesen garantált. Ez családon belüli helyzetekben is előfordulhat, amikor egy feleség verbálisan támadja a részeg férjét, miközben nagyon jól tudja, hogy az alkohol fellobbantja férje erőszakos természetét.

Az ilyen helyzetekben érezhetünk némi szimpátiát a férfi iránt, akinek a parkban ellopták a pénztárcáját, a nő iránt, akit megtámadtak a házibuliban, vagy a feleség iránt, akit megver a férje – de mindemelett igen komoly kérdéseink is támadnának az elszenvedett sérelmekben játszott szerepükkel vagy bűnrészességükkel kapcsolatban. Hogy igazságosak legyünk, különbséget kell tennünk aközött, akihez fegyvert szorítanak, és úgy rabolják el pénztárcáját, és aközött, aki nyilvános helyen hagyja azt. Mindkét embernek ellopták a pénztárcáját, abban biztosak lehetünk, de aligha lenne ésszerű, ha egyenlő mértékben vonnánk felelősségre őket.

Segíthet-e az EPV keretrendszer megérteni, osztályozni és kiterjeszteni ezeket a morális normákat?

Következő oldal>>

Kezdeményezés

Egy ésszerű morális elméletnek magyarázatot kell adnia az összes fentebb taglalt egyetemes normára, mint ahogyan egy ésszerű fizikai elméletnek magyarázatot kell adnia, miként képes egy ember tudattalanul kiszámítani egy dobott labda ívét, majd elkapni azt.

Ha az EPV keretrendszer képes magyarázatot adni a fentiekre, akkor bizonyára átjutott legalább a „józan ész” tesztjén.

Ez nem jelenti azt, hogy morális elméletünk ne eredményezhetne néhány meglepő – vagy akár megrázó – következtetést, de legalább sikeresen megmagyarázzuk azt, ami nyilvánvaló, mielőtt elemeznénk azt, ami a nyilvánvalótól távol áll.

Mindezek ismeretében térjünk rá a kezdeményezés kérdésére.

Egy sebész „leszúrhat” szikéjével, de könnyen megérthetjük, hogy a cselekedete jóval különb egy rablóétól, aki leszúr egy késsel.

A különbség a kezdeményezés további elemzésén keresztül érthető meg.

Ha rákot kapsz, megkérhetsz egy sebészt, hogy műtsön meg téged. Az oka annak, hogy a sebész „késszúrása” nem immorális az, hogy a rák „kezdeményezett” támadást életed és egészséged ellen. A sebész, mint „helyettes önvédelmi ügynök” tevékenykedik, akárcsak az az ember, aki lelövi a rablót, aki rád támad. Továbbá engedélyt adtál a sebésznek, cselekvését pedig egy specifikus szerződés keretein belül korlátoztad.

Viszont a rabló, aki leszúr téged, támadást kezdeményez életed és egészséged ellen, és ebből következik az, hogy az ő támadása a sebész erőfeszítéseinek morális ellentéte.

Ha krónikus és hosszútávú dohányos vagyok, részt vettem abban az eseménysorozatban, ami a tüdőrákomhoz vezetett. A dohányzás szokását kezdeményezve és fenntartva elindítottam azt az ok-okozati láncolatot, ami életveszélyes csapást eredményezhet. Bizonyára lehetséges tüdőrákot kapni úgy, hogy nem dohányzok, – vagy a dohányzás tüdőrák nélkül - de az is biztos, hogy befolyásoltam az esélyeket.

Hasonlóképp lehetséges, hogy egy hétig a padon hagyjam a pénztárcámat, majd amikor visszatérek, még mindig ott találjam, de azzal, hogy sokáig otthagytam azt, nyilván befolyásoltam az esélyét annak, hogy eltűnjön.

Másrészt viszont, ha otthon maradok minden éjszaka, nem mondhatnánk, hogy a bűntény céltáblájává teszem magam, és ha egy őrült beront a házamba és kirabol, semmilyen ok-okozati szerepért nem hibáztathatnak, amit az incidensben játszottam.

A non-agresszió elve (Non-aggression principle; NAP)

Sokszor indítványozzák azt a morális szabályt, amit non-agresszió elvének, vagy [az angol kifejezés rövidítése alapján; a ford.] NAP-nak neveznek. „Sün-pacifizmusnak” is nevezik, mivel a sün kizárólag önvédelemből használ „erőszakot.” A NAP gyakorlatilag az a propozíció, miszerint „az erőszakhasználat kezdeményezése morálisan helytelen.” Vagy, hogy beszélgetésünk kontextusába helyezzük: „Az erőszak nem-kezdeményezése egyetemesen preferálandó.”

Amikor olyan alapelveket elemzünk, mint a NAP, hét lehetőséggel állunk szemben, három negatívval, három pozitívval és egy semlegessel:

1. Az erőszak használatának kezdeményezése mindig morálisan helytelen.
2. Az erőszak használatának kezdeményezése néha morálisan helytelen.
3. Az erőszak használatának kezdeményezése sosem morálisan helytelen.
4. Az erőszak használatának kezdeményezése nem rendelkezik morális tartalommal.
5. Az erőszak használatának kezdeményezése sosem morálisan helyes.
6. Az erőszak használatának kezdeményezése néha morálisan helyes.
7. Az erőszak használatának kezdeményezése mindig morálisan helyes.

Viszont ahogyan azt fentebb láttuk, az EPV egy „mindent vagy semmit” keretrendszer. Ha egy cselekvés egyetemesen preferálandó, akkor az nem korlátozódhat egyénre, földrajzra, időre, stb. Ha helytelen gyilkolni Algériában, akkor helytelen gyilkolni Belgiumban, az Egyesült Államokban, az Északi Sarkon és a Holdon is. Ha tegnap helytelen volt gyilkolni, akkor nem lehet helyes a gyilkosság holnap. Ha Bob számára helytelen a gyilkosság, akkor Doug számára is az.

Ha a NAP-ot az EPV-vel egyesítjük, a hét kategóriát háromra csökkenthetjük:

1. Mindig egyetemesen preferálandó az erőszak használatának kezdeményezése.
2. Mindig egyetemesen preferálandó nem kezdeményezni az erőszak használatát.
3. Az erőszak használatának kezdeményezése nem az egyetemes preferenciák tárgya.

Ez a természetes következménye annak, ha a racionális következetesség követelményét az etikai indítványokra alkalmazzuk. Egy racionális elmélet nem terjesztheti elő ésszerűen azt, hogy egyenlő körülmények között különböző eredmény születik. Egy tudományos elmélet nem érvelhet úgy, hogy egy kőnek lefelé kell zuhannia, egy másiknak pedig felfelé. Einstein nem úgy érvelt, hogy E=MC2 egy pénteki napon, hanem úgy, hogy E=MC2 csütörtökön, vagy a Marson, vagy kék hold idején. A megmaradási tétel – miszerint anyagot sem létrehozni, sem elpusztítani nem lehet – nem csak akkor igaz, amikor nagyon, nagyon akarod, hogy igaz legyen, vagy amikor fizetsz valakinek, hogy igaz legyen, vagy amikor egy fekete macska halad át előtted az úton. A fizika törvényei nem múlnak az időn, a földrajzon, véleményen vagy a Kongresszus törvényhozatalán.

Ezt a következetességet az etikai rendszerektől, vagy az EPV-től is el kell várnunk, és pár oldalon belül, a könyv második részében ilyen szigorú vizsgálat alá fogjuk vetni az általában elfogadott morális elméleteket.

Viszont, mivel most a következetesség kérdésével foglalkozunk, megéri időt szánni arra, hogy megvizsgáljuk a következetlenségre való hajlamunkat.

Következő oldal>>

Mentőcsónak forgatókönyvek

Annak a ténye, hogy az EPV kizárólag logikailag következetes morális elméleteket érvényesít, nem jelenti azt, hogy nem képzelhető el olyan körülmény, ahol úgy döntünk, hogy az efféle elmélet előírásaival szemben cselekszünk.

Példának okért, ha elfogadjuk a tulajdonjogok egyetemes érvényességét, betörni egy ablakon, majd engedély nélkül behatolni valaki más lakásába a tulajdonjogok megsértése lenne. Viszont ha egy zászlórúdról lógnánk lefelé a lakás ablaka előtt és hamarosan lezuhannánk és szörnyethalnánk, kevesen volnának közülünk, akik ne rúgnák be az ablakot és ugranának biztonságba csak azért, hogy egy absztrakt alapelvnek engedelmeskedjenek.

A való világban csak egy megdöbbentően érzéketlen ember emelne vádat valaki ellen, aki betört egy ablakot, hogy megmentse az életét – mint ahogy csak egy megdöbbentően felelőtlen ember nem fizetne kártérítést a szóban forgó ablakért. Az „elkerülhetőség” elve itt központi szerepet játszik – egy embernek, aki egy zászlórúdról lóg, nem igazán van választása az ablak berúgására vonatkozóan. Egy ember, aki azért tör be hozzád, hogy ellopjon dolgokat, nyilvánvalóan képes volna elkerülni a tulajdonod elleni támadást – nem szorították sarokba, hanem az agresszió kezdeményezője. Ez hasonló a különbséghez a nő között, akit a férje megcsalt, és a nő között, akit a férje a pincébe zárt.

Ez nem azt jelenti, hogy nem helytelen betörni az ablakot, hogy megmentsd az életed. Az, viszont ez egy olyan rossz, amit majdnem mindannyiunk elkövetne ahelyett, hogy meghaljunk. Ha az éhhalál szélén állnék, ellopnék egy almát. Ez nem jelenti azt, hogy helyes esetemben az almatolvajlás – ez csupán annyit jelent, hogy megtenném – és jogosan el kell fogadnom a rablásom következményeit. (Természetesen ha annyira inkompetens vagy összezavarodott emberi lény lennék, hogy az éhhalál szélén kötök ki, a bebörtönzés talán javítana a helyzetemen.)

Szürke területek

Azt a tényt, hogy az etika birodalmában léteznek „szürke területek,” sokszor a teljes relativizmus igazolására használták. Mivel néha, bizonyos dolgok tisztázatlanul maradnak (például, hogy ki kezdeményezte az erőszak használatát), és mivel lehetetlen meghatározni a minden szituációra vonatkozó objektív és egzakt szabályokat, sokszor azt a következtetést vonják le, hogy soha semmit nem lehet biztosra tudni, és semmilyen szituációra vonatkozóan nem léteznek objektív szabályok.

Ez téves.

Minden ésszerűen gondolkodó ember beismeri, hogy a biológia egy érvényes tudomány, függetlenül attól, hogy néhány állat egyszeri mutációval születik. A tény, hogy egy kutya születhet öt lábbal, nem jelenti azt, hogy a „kutyafélék” teljesen szubjektív kategóriává lesz. Az a tény, hogy a rovarok bizonyos fajait nehéz megkülönböztetni, nem jelenti azt, hogy semmi különbség nincs egy katicabogár és egy bálna közt.

Valami perverz oknál fogva az értelmiségiek sajátos örömüket lelik abban, hogy féktelenül elpusztítsák az irányadó és racionális etikai normákat. Ez talán azért van így, mert az értelmiségieket gyakorta olyan korrupt egyének osztálya pénzeli, mint a politikusok, papok és királyok – vagy talán azért, mert az ember sok esetben azért válik értelmiségivé, hogy igazolásokat teremtsen saját immorális viselkedésére. Akármi is legyen az ok, a legtöbb modern gondolkodó egyfajta „anti-gondolkodóvá” vált, ami nagyon sajátos. Mintha a létezne a „biológusok” egy hatalmas osztálya, akik annak bizonygatásával töltik az egész életüket, hogy a biológia tudománya lehetetlen. Ha a biológia tudománya lehetetlen, épp annyira van értelme biológussá válni, mint annak, ha ateista foggal-körömmel küzd, hogy pappá váljon.

A szürke árnyalatai

A „szürke területek” birodalmában igazából csupán három lehetőséggel állunk szemben.

1. Nincsenek olyan dolgok, hogy szürke zónák.
2. Bizonyos szürke zónák léteznek.
3. Minden tudás szürke zóna.

Az első lehetőséget nyilván elvethetjük. A harmadik lehetőség úgyszintén igen könnyen elvethető. Az az állítás, miszerint „minden tudás szürke zóna” egy önmegsemmisítő indítvány, mint ahogy azt fentebb láttuk; mint ahogy a „minden kijelentés hazugság” állítás megsemmisíti önmagát.

Tehát a második lehetőséget kell elfogadunk, ami az, hogy léteznek bizonyos szürke zónák, és tudjuk, hogy szürkék, azokhoz a zónákhoz viszonyítva, amik nem szürkék. Az oxigén az űrben és a víz alatt is fellelhető, de nem olyan formában vagy mennyiségben, amit az emberi lények fogyaszthatnának. Az oxigenizáció mértéke egy szürke zóna, azaz „kevesebb kontra több;” annak a kérdése, hogy az emberek képesek-e vizet lélegezni, nyilván fekete és fehér.

Egy tudós, akit foglyul ejtenek a kannibálok, eljátszhatja, hogy ő egy boszorkánydoktor annak érdekében, hogy kiszabaduljon – ez nem jeleni azt, hogy el kell vetnünk a tudományos módszert, mint teljesen érvénytelent.

Hasonlóképp létezhetnek extrém helyzetek, ahol dönthetünk úgy, hogy immorális tetteket hajtunk végre, de az ilyen helyzetek nem érvénytelenítik a morálitás tudományát, mint ahogy a néha felbukkanó mutációk sem érvénytelenítik a biológia tudományát. Sőt, a biológia tudományát nagyban előrelendíti a mutációk elfogadása és vizsgálata – hasonlóképpen az etika tudománya is erősebbé válik a „mentőcsónak forgatókönyvek” vizsgálatával mindaddig, amíg ezt a fajta vizsgálódást nem megszállottan folytatják.

Egyetemesség és kivételek

Mielőtt használni kezdenénk az Egyetemesen Preferálandó Viselkedés keretrendszerét néhány általánosan elfogadott etikai hit vizsgálatára, számolnunk kell a „kivételek” kérdéskörével.

A fentebbi „mentőcsónak forgatókönyveket” használva sokszor azt a következtetést vonják le, hogy „a jó” egyszerűen az, ami „jó” az egyén élete számára.

Az etikai viták során, ha megkérdezik tőlem, hogy elrabolnék-e egy almát ahelyett, hogy éhen halok, én pedig igennel felelek, elkerülhetetlenül a következő érvet használják:

1. Mindenki inkább ellopna egy almát, mint éhen halna.
2. Tehát mindenki egyetemesen preferálja az alma elrablását, mint az éhhalált.
3. Tehát egyetemesen preferálandó almát lopni, mint éhen halni.
4. Tehát a túlélés egyetemesen preferálandó a tulajdonjogok felett.
5. Tehát az, ami hasznos az egyénnek a végső morális mérce.

Ezt számos etikai elmélet és megközelítés alapjául használták Nietzschétől Randig. Minden ember túlélés iránti preferenciáját etikai elméletekre fordítják át, amely az egyén túlélését helyezi a központba. (Nietzsche „hatalom akarása” és a Rand által megfogalmazott „az a helyes, ami az ember életét szolgálja”.)

Az efféle „biológiai hedonizmus” a „túlélésre törekvés” leírása lehet, de ez csak annyiban helyes, amennyiben azt írja le, mit csinálnak az emberek, nem pedig, hogy mit kellene tenniük.

Ez továbbá teljesen tudománytalan szubjektivizmust kever a moralitás kérdéskörébe. Példának okáért, ha morálisan megengedett ételt lopni, amikor éhezel, mennyi ételt lophatsz? Mennyire kell éhesnek lenned? Lophatsz olyan ételt, ami nem tápláló? Mennyire kell táplálónak lennie az ételnek, hogy az ellopása igazolt legyen? Mennyi idő múlva lophatsz megint ételt, miután elloptad az előző étkezésre valót? Megengedett, hogy ételeket lopkodj ahelyett, hogy munkát keresnél, vagy jótékonysági adomány után kutatnál?

Továbbá ha több pénzt kereshetek bérgyilkosként, mint üzlettulajdonosként, akkor talán nem kellene az erőszakot választanom karrier gyanánt? Kétségtelenül fokozza az én túlélésemet… satöbbi satöbbi.

Amint láthatjuk, annak bevezetése, hogy „ami jó az ember számára absztrakt értelemben – vagy amit a legtöbben cselekszenek – az egyetemesen preferálandó” teljesen elpusztítja a moralitás fogalmát, mint egy logikailag következetes elméletet, és a cselevés igazolását puszta biológiai késztetésekkel helyettesíti. Ez csupán a viselkedés magyarázata, nem pedig egy indítványozott morális elmélet.

A szándék – és a veszélyek

Türelmes engedelmeddel, még egy kérdés válaszra vár, mielőtt a meghatározásba csobbanunk és teszteljük, hogyan férnek bele a különböző morális indítványok az EPV keretrendszerbe. Mivel a munka legnehezebb része áll előttünk, álljunk meg egy pillanatra, és emlékeztessük magunkat, miért is esünk át ezen a szigorú vizsgálaton és a nehézségeken.

Másszóval, mielőtt tovább haladnánk, érdemes feltenni a kérdést: „Minek?”

Minek fáradozzunk az etikai teóriák meghatározásával? A jó embereknek nyilván nincsen rájuk szüksége, a rossz emberek pedig nem veszik őket figyelembe. Az emberek azt cselekszik, amit preferálnak, és igazolásokat találnak ki tetteikre a cselekvés után – miért fáradozzunk azzal, hogy az embereket kioktassuk a moralitásról?

Természetesen mindig fenyeget annak a veszélye, hogy egy immorális ember meg fog támadni téged a saját hedonista céljai miatt. Az is megeshet, hogy – függetlenül attól, milyen tisztán és egészségesen élsz – egy daganatos megbetegedés csap le rád, időd előtt – az előbbi nem teszi lényegtelenné a moralitás tudományát, mint ahogy az utóbbi sem teszi lényegtelenné az étkezés, a testedzés és a gyógyászat tudományát. A racionális moralitás tudományának kimutatható hatása az kell, legyen, hogy csökkenti az olyan immorális tettek elszenvedésének kockázatát, mint a rablás, a gyilkosság, a nemi erőszak – és ez az a kritérium, amely alapján fogjuk meg is fogjuk ítélni a morális szabályokat, amelyeket e könyv harmadik részében taglalunk.

Következő oldal>>

A Szörny

Az emberi történelem objektív vizsgálata arra a zord tényre látszik mutatni, hogy a világon messze a legveszélyesebb dolgok a hamis etikai rendszerek.

Ha egy olyan etikai rendszerre tekintünk, mint a kommunizmus, amely százhetvenmillió ember meggyilkolásáért volt felelős, láthatjuk, hogy az emberre a legnagyobb veszélyt nem holmi bűnözők, hanem a hamis etikai rendszerek jelenik. Hasonlóképp, a Spanyol Inkvizíció nem rablókból és zsebtolvajokból állt, hanem papokból és kínzókból, akiket fűtött a vágy, hogy mások lelkét megmentsék. A nácizmus úgyszintén bizonyos etikai elméletekre támaszkodott az ember és a kollektíva közötti kapcsolatot illetően, illetve a hatalom kiszolgálásának morális törvényére és olyan elméletekre, amelyek az Árja faj természetes „erényeit” bizonyították.

Az emberi történelem során újra meg újra azt látjuk, hogy a legveszélyesebb eszközök az ember kezében nem fegyverek, bombák, kések vagy mérgek, hanem morális elméletek voltak. A „királyok isteni jogaitól” a modern demokráciák végteleségig legitimizált tömeguralmáig, a bizonyos Orientális kultúrák ősimádatától a nemzetállamnak való modern hódolatán át, amelyet egy politikai vezető testesít meg azokig, akik gyermekeiket bizonyos vallásos ideológiák szolgálatába adják, nyilvánvaló, hogy a legveszélyesebb fegyver, amit az ember valaha forgathat, a moralitás. A tudománnyal ellentétben, amely csupán leírja, mi van, és mit jelent lenni, a morális elméletek mérhetetlen hatást gyakorolnak az emberek elméjére és szívére azzal, hogy kijelentik, minek kell lennie.

Amikor vezetőink engedelmességet kérnek, sosem maguknak, egyén szerepükben követelik, hanem az absztrakt „jó” iránt. JFK nem azt mondta, hogy „Ne azt kérdezd, mit tehetek érted, hanem azt, hogy te mit tehetsz értem.” Ehelyett az önmagára vonatkozó szavakat „az országoddal” helyettesítette. „Az országért” tett szolgálatot erénynek gondolják – bár e szolgálat nettó haszonélvezői mindig azok, akik erővel uralkodnak a polgárok felett. A múltban (és sok esetben a jelenünkben is), a vezetők magukat Istennel azonosították a földrajz helyett, de az alapelv ugyanaz maradt. A kommunisták számára a vezetők hatalmát igazoló absztrakt mechanizmus az osztály; a fasiszták számára a nemzet; a nácik számára a rassz; a demokraták számára a népakarat; a papok számára Isten akarata, stb.

Az uralkodó osztályok elkerülhetetlenül etikai elméleteket használtak uralmuk igazolásához, abból az egyszerű tényből kifolyólag, hogy az emberi lények rendíthetetlenül vágynak arra, hogy úgy cselekedjenek, amit „jónak” hisznek. Ha a Szülőhaza szolgálatát határozzák meg úgy, mint „a jó”, akkor az emberek elkerülhetetlenül ilyen szolgálatot tesznek. Ha a katonai feletteseknek való engedelmességet nevezik „erénynek” és „bátorságnak”, akkor végtelenül dicsérni és gyakorolni fogják az efféle erőszakos rabszolgaságot.

Propaganda

Minél több hamis morális elmélet létezik, annál korábban kell a gyermekekre kényszeríteni őket. Nem látjuk, hogy a tudományos gondolkodású emberek gyermekeit „logika iskolába” küldenék a harmadik vagy negyedik életévüktől. Nem látjuk, hogy a szabadpiacot támogató emberek gyermekei „Kapitalizmustáborba” mennének öt éves korukban. Nem látjuk, hogy a filozófusok gyermekeit Racionális Empirizmus Parkba küldenék, hogy az agyukba táplálják az érzékeikbe vetett bizalomnak és elméjük használatának értékét.

Nem. Amikor romlás hatja át az erkölcsi elméleteket, amikor azok önellentmondásosak és destruktívak, az alárendelt gyermekek tehetetlen elméibe kell kényszeríteni őket. A Jezsuitáknak tulajdonítják azt a közmondást, miszerint „Add nekem a gyermeked kilenc éves koráig, és az enyém lesz egy életen át”, de ez csak azért van így, mert a Jezsuiták babonás és pusztító hazugságokat tanítottak. Sosem tudnád elképzelni, ahogy egy modern tudós arra éhezik, hogy hamisságait egy újszülött tudatába ültesse. Képzelj el egy olyan embert, mint Richard Dawkins, ahogy kimondja a fentebbi szavakat, csak hogy lásd, ez mennyire nevetséges is volna.

Az a moralista, aki kizárólag a bűnözésre fókuszál, az etikai elméletek által támogatott rendszerezett bűnözés helyett, szinte egyáltalán nem látja át a helyzetet, az emberiséget pedig a vágóhídra tereli. Egy orvost, aki egy egyetemes és halálos vírus közepette minden erejét abba fekteti, hogy az enyhe túlsúlyosság lehetséges egészségügyi következményeiről beszéljen, elmeháborodottnak tartanának, és egyáltalán nem tartanák megbízható tanácsadónak gyógyászati ügyekben. Ha a házad lángokban áll, azon tanakodni, milyen színűre fesd a falad, talán nem megfelelő fontossági sorrendről tanúskodik.

Természetesen léteznek magán bűnelkövetők, de gyakorlatilag semmi hatással nincsenek az életünkre, azokhoz viszonyítva, akik hamis morális elméletek alapján uralnak minket.

11 éves koromban egyszer egy másik fiú ellopott tőlem pár dollárt. Egy másik alkalommal, 26 éves koromban az ATM-ben hagytam bankkártyámat, és valaki ellopott pár száz dollárt a számlámról.

Ugyanakkor több százezer dollárt raboltak el tőlem erőszakkal az „adóztatás helyes” morális elméletén át. Arra kényszerítettek, hogy 14 éven át üljek a közoktatás zord és elmepusztító mentális gulágjaiban, azt a morális elméletet alapul véve, miszerint „az állami oktatás erény”. (Vagy inkább: „a kényszerített oktatás erény” – a szüleimet arra kényszerítették, hogy fizessenek adókon keresztül, engem pedig arra kényszerítettek, hogy bejárjak.)

A fiú (és a férfi) aki ellopta a pénzem, kétségtelenül valami személyes élvezetre vagy szükségletre használta azt. Viszont a kormány arra használja a pénzt, amit ellopott tőlem, hogy elnyomja a szegényeket, hogy háborúkat pénzeljen, hogy fizesse a gazdagokat, és hogy államadósságon keresztül szegénységbe taszítsa a gyermekemet – illetve hogy kifizesse azoknak a jövedelmét, akik kirabolnak engem.

Ha orvos lennék egy hatalmas városban, amelyet szörnyű vírus sújt, és felfedezném, hogy a vírus a vízvezetékeken keresztül terjed, minek kellene lennie a racionális válaszomnak – feltételezve, hogy engem valóban érdekel a polgártársaim egészsége?

Nyilván a háztetőkről kéne kiabálnom, hogy az ivóvíz okozza a vírust. Nyilván minden lehetséges módszert fel kellene használnom arra, hogy az emberek ráébredjenek, mi a forrása a betegségnek, ami kínozza őket.

Nyilvánvaló, hogy az egyetemes és megakadályozható mérgezés tudatában nem arra kellene pazarolnom az időmet, hogy meggyőzzelek annak fenyegető veszélyéről, hogy valami ismeretlen jöttment esetleg megmérgezhet a jövőben.

Tehát filozófusként, akit aggodalommal tölt el az erőszak és az immoralitás, a magán bűnözésre vagy az állami bűnözésre kellene fókuszálnom?

A sérelmek, amiket a magán bűnözők követtek el ellenem, teljesen elhalványulnak az én „erényes és jó uralkodóim” békés irgalmának akár csak egyetlen napjához viszonyítva.

Ha tehát az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyek a hamis etikai elméletek, akkor legfőbb prioritásunknak egy érvényes, racionális, empirikus és következetes etikai teória felfedezése, kommunikációja és finomítása kell, hogy legyen. Ha felfedezzük, hogy a vírus legtöbb áldozata a fertőzött víz következtében hal meg, akkor nyilvánvalóan annak kell legfőbb prioritásunknak lennie, hogy a vizük megtisztítását javasoljuk.

Most tehát vágjunk bele ebbe a feladatba.