Az Egyetemesen Preferálandó Viselkedés értéke

Egy új elmélet igen keveset ér, ha csupán a nyilvánvalóra mutat rá. Ha a fizika kizárólag annak a pontos leírását biztosítaná, miként kapunk el egy labdát, akkor nem igazán lenne érdemes a fizikát tanulmányozni, hiszen már képesek vagyunk elkapni egy labdát. A Föld kerekségének felfedezése csupán a hosszútávú tengeri navigációt segíti elő – nem segít eljutni a belvárosba. A kvantummechanika csak akkor válik hasznossá, ha más módszerek nem képesek biztosítani a szükséges pontosságot – nem segít az autóépítésben.

Hasonlóképp, az EPV keretrendszernek, és az általa érvényesített vagy elutasított morális szabályoknak, ideális esetben pár meglepő meglátást kellene biztosítania a világról, amiben élünk, illetve az egymás közötti kapcsolatainkról.

Ha az egyetlen, amit az EPV tett, az annak bebizonyítása, hogy a nemi erőszak, a gyilkosság és a lopás morálisan helytelenek, akkor semmi értéket nem nyújtana, hiszen szinte senki sem hiszi azt, hogy ezek a dolgok morálisan helyesek.

Tehát kezdjük el ezt a keretrendszert arra a világra alkalmazni, amiben élünk, és lássuk, milyen érték kerekedik ebből.

Visszatérés a „nullzónához”

A könyv elején felvázoltam egy nézőpontját annak, miként dolgozzuk fel az igazságot, a fizikához hasonlítva azt. A labda elkapásának „apró igazságától” a fizika „nagy igazságához” jutunk –a nagy igazságok pedig nem mondhatnak ellen a kis igazságoknak.

Ugyanez igaz a moralitásra. A „nem szabad gyilkolnom” apró igazságától az olyan nagy igazságokig érhetünk, mint „az erőszak kezdeményezése morálisan helytelen.”

A fizika birodalmában a központi akadály, amely korlátozta az egyetemes elméletek logikai igazságának személyes tapasztalatból való kikövetkeztetését a vallás volt.

Példának okáért, soha senki nem tapasztalt meg közvetlenül egy tökéletes kört – egy ilyen entitás létezik absztrakt formájában és a matematikában, de sem az elme nem képes elképzelni, sem a valóságban nem lehet érzékszerveinkkel megtapasztalni azt. Tudomásunk szerint a természetben sehol nem létezik tökéletes kör, sem a személyes tapasztalat „apró igazságai” között, sem a fizika „nagy igazságaiban.”

Viszont a csillagászat tudományát évezredeken át megbénította a „tökéletes kör” keresése. A bolygók pályájának tökéletes körnek kellett lennie, mivel Isten sosem engedne az Ő teremtésében valami olyan „tökéletlent,” mint egy ellipszis.

A probléma ezzel a megközelítéssel – nos, legalábbis egy probléma – a Mars retrográd mozgása volt. A bolygónkról tekintve úgy tűnt, a Mars néha „visszafelé” mozog, mintha a Föld „utolérné” őt a Nap körül. A hit, miszerint a Föld volt a naprendszer középpontja, a „tökéletes” körök rögeszméjével kombinálva, a csillagászat ptolemaioszi rendszerét hozta létre, amely az abszurditásig sokszorozta ezeket a tökéletes köröket, hogy valahogyan számoljon az elliptikus pályákkal és a Mars retrográd mozgásával.

Miért tartották az égitestek követelményeinek a tökéletesség eme illúzióját? A Hold bizonyítéka, annak himlős és kráteres felszínével nyilvánvalóan az egek tökéletlenségét támasztaná alá, de a vallásos fixáció felülmúlta mind a közvetlen, mind a bolygóközi tökéletlenségek bizonyítékát. Galileo a Hold hegyeire, a napfoltokra és Jupiter holdjaira vonatkozó felfedezéseit eretnekségnek tartották.

Ezzel az elemzéssel Isten kérdését is megvizsgálhatjuk.

Semmilyen közvetlen empirikus vagy racionális bizonyítékunk nincs Isten létezésére. A legabsztraktabb tudományos mérések sem nyújtanak semmilyen bizonyítékot Isten létezésére. Mégis, saját tapasztalatunk igazsága között - ami az, hogy nincs Isten - és a legabsztraktabb tudományos mérések és elméletek között - amelyek úgyszintén megerősítik, hogy nincs Isten – egy „nullzóna” húzódik, amely teljesen megfordítja az igazság bármilyen racionális mércéjét.

Bigottság

A hitek lehetnek igazak, hamisak vagy igazság-ellenesek. Igaz hit az, hogy a Szahara sivatag Észak-Afrikában található; hamis hit, hogy a Szahara Skóciában van; igazság-ellenes hit az, hogy a Szahara az, amit csak akarok, és ott van, ahol akarom. Az első hit igaz; a második hamis – a harmadik pedig egy bigott kijelentés, amely elpusztítja még a bizonyíték fogalmát is.

Mondhatjuk azt, hogy:

X Indítvány igaz, mivel az racionális.
Y Indítvány hamis, mivel az irracionális.
Z Indítvány igaz, mivel szeretném, hogy igaz legyen.

A harmadik állítás egy teljes önellentmondás. Az „igazság” független a vágyaktól, mivel a vágyak definícióból fakadóan szubjektív preferenciák, az igazság pedig definícióból fakadóan a fogalmak összhangja a logika és az empirikus valóság objektív mércéivel. Azt mondani, hogy valami igaz, mert azt szeretném, hogy igaz legyen, az egyenlőségjelet tenni a szubjektivitást és az objektivitás közé, ami egy önellentmondásos állítás.

A bigott kijelentések – vagy a „hit” – definícióból adódóan nem tesztelhetők, hiszen azok nem a bizonyíték hiányában vallott hitek, hanem a racionalitás és/vagy a bizonyítékok ellenére vallott hitek*.*

Hihetünk bizonyíték nélküli dolgokban, amelyek később igaznak bizonyulnak – valaki kétségtelenül azt gondolta, hogy a világ kerek volt, mielőtt bebizonyították azt – de a „nullzóna” az a birodalom, ahol ragaszkodunk azokba a dolgokba vetett hithez, amelyek nem lehetségesek, hogy igazak legyenek.

Ha azt mondom, kettő meg kettő egyenlő öt, olyan hibát követek el, ami kijavítható a logikával. Ha azt mondom, hiszek abban, hogy létezik egy négyszögű kör, akkor kimondottan önellentmondásos állítást teszek, ami megcáfolja önmagát. Ha viszont tovább megyek, és nyomatékosan ragaszkodok ahhoz, hogy „fó és turi egyenlő deszti” – és megtagadom, hogy definiáljam bármelyik kifejezésemet – akkor olyan állítást teszek, amelyre a logika és a bizonyítékok nem alkalmazhatók.

Következő megálló: Az „alternatív univerzum”

Általában véve az emberek úgy próbálják „megmenteni” az anti-empirikus, logikaellenes hitjeiket, hogy egy „alternatív világot” vagy „alternatív univerzumot” teremtenek, ahol az önellentmondásos állításaik valahogy igazak lehetnek.

Ha azt mondom, „létezik egy négyszögű kör,” azt állítom, ami nyilván lehetetlen ebben az univerzumban. Ha szeretném megtartani a hitemet, akkor létre kell hoznom valamilyen más univerzumot vagy világot, amely „kívül” esik ezen az univerzumon, és ahol létezhet négyszögű kör.

Ha egy olyan világot találok ki, ahol az önellentmondás egyenlő az igazsággal, akkor kijelenthetem, hogy akik azt mondják, nem létezik négyszögű kör, azok a bigottok és az előítéletesek, mivel olyan lehetőségeket utasítanak el, amelyek igazak lehetnek. (Ez elkerülhetetlenül azok összehasonlításához vezet, akik úgy hitték, az einsteini fizika lehetetlen, vagy a Föld nem lehet kerek, és a többi. Valahogy egyenlőségjelet tesznek a tartalom - azaz az elmélet – bizonytalansága és a metodológia – azaz a racionalitás és a bizonyíték - bizonytalansága közé. A tény, hogy meg lehet cáfolni egy matematikai elméletet, nem megcáfolja a matematika alapelveit, hanem megerősíti őket.)

A nullzónával kapcsolatban csak két lehetőség jöhet szóba. Vagy létezik a nullzóna, a mi univerzumunktól teljesen függetlenül, és soha semmilyen módon nem leszünk képesek mérni, észlelni vagy felfedezni azt – vagy, valamikor képesek leszünk mérni, észlelni és kapcsolatba lépni ezzel a mágikus földdel, ahol az ellentmondás megegyezik az igazsággal.

Ha valamikor kiderül, hogy képesek vagyunk kapcsolatba lépni ezzel a nullzónával, akkor közvetlen érzéki vagy racionális bizonyítékunk lesz a létezésére. Másszóval valahogyan „be kell lépnie” a mi univerzumunkba. Viszont abban a pillanatban, amikor a saját univerzumunkban érzékelhetővé vált, racionális és empirikus létezéssel kell rendelkeznie, mint minden más, amit érzékelhetünk. Tehát ezek a másvilági „behatolások” a mi világunkba nem hozhatják létre univerzumunk képességét a négyszögű körök létezésének támogatására.

Tehát biztosak lehetünk abban, hogy ha valaha is észleljük ezt a másik univerzumot, a bizonyíték, amit megszerzünk, semmilyen módon nem fogja támogatni az önellentmondásos állítások igazát. A négyszögű körök, istenek és egyéb önellentmondásos fogalmak épp úgy nem bújhatnak meg ott, mint ahogy a leprikónok nedves álmaiban sem.

Másrészt viszont ha kiderül, hogy sosem leszünk képesek érzékelni ezt az univerzumot, és az teljesen elméleti entitás marad, amelyet semmilyen bizonyíték vagy racionalitás nem támogat, akkor az pusztán egy fogalmi zsák, amibe „kényelmes” olyan dolgokat pakolni, amik nyilvánvalóan nem igazak.

Következő oldal>>

Létező vs. nemlétező

A nemlétezőt úgy definiáljuk, mint az, ami nem rendelkezik anyaggal vagy energiával, vagy nem mutatja az anyag vagy energia hatásait, mint a gravitációhoz hasonló, észlelhető kapcsolatok.

Isten nem rendelkezik anyaggal vagy energiával, vagy nem mutatja az anyag vagy energia hatásait – valójában Isten semmilyen módon nem észlelhető vagy ellenőrizhető, sem az érzékek, sem a racionalitás használatával.

Tehát ha azt mondom „Isten létezik,” valójában azt mondom:

„Annak, ami létezik, érzékelhetőnek kell lennie; Isten nem érzékelhető de Isten létezik – tehát az, ami nem létezik, létezik.”

Másszóval, annak állításával, hogy „Isten létezik,” egy leküzdhetetlen ellentmondást hoztam létre. A „létezőt” úgy definiáltam, hogy „nemlétező,” aminek épp annyi értelme van, mint az „életet” úgy definiálni, mint „élettelen tárgy,” vagy a követ, mint „a kő ellentéte,” vagy egy „kört,” mint „négyszög.”

Hasonlóképp, ha egy alternatív univerzumot hozok létre, ahol „a nemlétező egyenlő a létezővel,” és az „ellentmondás egyenlő a következetességgel,” az „igazság egyenlő hamissággal,” és „ azirracionalitás egyenlő a racionalitással,” akkor valójában egy „hiba” nevű világot hoztam létre, majd belepakoltam mindent, ami nem igaz, és ezt a világot úgy definiáltam, mint egy hely, ahol „hiba egyenlő az igazsággal.”

(Ne is menjünk bele a „hiba egyenlő az igazsággal” állításban rejlő igazságérték logikai rémálmába.)

Természetesen az emberek nem azért hozzák létre ezt az „alternatív univerzumot,” hogy érvénytelenítsék az igazságot a mi univerzumunkban, hanem hogy megmentsék azt, ami hibás a valóságban, és azt igaznak nevezhessék. Például senki, aki úgy érvel: „Isten létezhet egy másik univerzumban, tehát nem állíthatod, hogy Isten nem létezik,” nem érvel úgy, hogy „Én talán nem létezek abban a másik univerzumban, tehát nem mondhatod, hogy én létezek itt.”

Illetve arra az érvre sem reagálnak jól, hogy: „Egy másik univerzumban te talán egyetértesz velem abban, hogy Isten nem létezik, tehát ateista vagy.” (Ez az érv matektanárokkal sem működik túl jól – még nem láttam diákot, aki sikeresen érvelt úgy, hogy egy helytelen válasz helyes lehet egy másik univerzumban, tehát igazságtalan lenne rossz jegyet adni.)

Ha a valóságról alkotott érvényes állításokat végtelenül ellenezni lehet, mivel valami „hiba egyenlő az igazsággal” nevű képzeletbeli világ érvényteleníti őket, akkor ez valójában azt jelenti, hogy „az igazságról alkotott egyetlen pozitív állítás sem lehet érvényes” – viszont filozófusként elég bölcsek vagyunk mostanra, hogy tudjuk, hogy ez a mondat önellentmondásos, hiszen ez egy igaznak vélt pozitív állítás arról, hogy egyetlen pozitív állítás sem lehet igaz.

Ha semmi sem lehet igaz vagy hamis – ezt az állítást beleértve – akkor egyáltalán semmit nem lehet állítani semmiről. Semmi értelme sincs szavakat használni, a nyelvet használni, érthető mondatokat használni, hiszen ebben az „alternatív univerzumban” az ilyen szerkezetű kijelentések lehetnek teljes értelmetlenségek is. Ha a dolgok, melyek az alternatív univerzumban igazak lehetnek, hatással vannak az ebben az univerzumban tett állításokra, akkor nyilván ennek ellentéte is igaz, ami azt jelenti, hogy egyáltalán semmilyen állítás nem tehető semmiről, mivel annak teljes ellentéte ugyanúgy igaz lehet.

A „hiba egyenlő az igazsággal” állítás igaz valója a „null egyenlő null” tautológiai őrültsége.

Az „alternatív univerzum” az emberi társadalomban

Azért töltünk ilyen sok időt az „alternatív univerzum” elméletének tanulmányozásával, mert közvetlen jelentősége van az ember társadalomra vonatkozóan, és azt az ellenünk elkövetett legnagyobb gonoszságok „igazolására” használják.

A személyes tapasztalataink során tudjuk, hogy a gyilkosság helytelen. Miután átrágtuk magunkat a fenti példák során azon az indítványon, hogy a gyilkosság morálisan helytelen, erősen kétlem, hogy bárki megdöbbent azon, hogy az EPV szigorúan absztrakt érvelése megerősítette a morális ösztöneit.

Ebben a részben viszont hivatalosan is engedélyt kapsz arra, hogy tényleg megdöbbenj.

A tudományos világban a legnagyobb lépéseket az úgynevezett „egyesített elméletek” jelentik. Einstein évtizedeket töltött egy egyesített térelmélet kidolgozásán; és azok a fizikai elméletek, amelyek egyesítik az erős és gyenge kölcsönhatásokat, az elektromágnesességet, a gravitációt, és a többit, mind a mai napig a homályban maradnak.

Az EPV, mint keretrendszer, viszont nem csak igazolja a morális ösztöneinket a személyes, filozófiai és egyetemes szinten – hanem az emberi társadalomra vonatkozó mély és megrázó következtetéseket is produkál.

EPV a gyakorlatban

Az EPV keretrendszer úgy érvényesíti a morális indítványokat, hogy megköveteli azok belső következetességét, illetve azok egyetemességét időre, térre és egyénekre vonatkozóan.

Ha elfogadjuk az EPV-t, a következő folyományt is el kell fogadnunk:

A morális indítványok függetlenek a ruhától.

Ez azt jelenti, hogy egy ember nem változtathatja meg a morális természetét a ruhájával együtt. A ruha megváltoztatásának tevékenysége nem változtatja meg valaki alapvető természetét. Tehát nem lehetnek érvényesek ellentétes morális szabályok az ember által viselt ruha alapján.

A katonák, természetesen, olyan ruhát viselnek, amely különb az átlagos polgárénál. Az átlagos polgár számára tiltott a gyilkosság; a katonáknak viszont nem csak megengedett, hanem morálisan dicsőítik őket a gyilkosságért.

Vegyünk egy másik példát.

A lopás erkölcsileg helytelen, mint ahogy azt fentebb láttuk. Erkölcsileg helytelen minden ember számára minden helyzetben, minden időben és minden körülmény között.

Mivel a lopás mások tulajdonának erőszakos eltávolítása beleegyezés nélkül, így az adóztatás mindig, egyetemesen és mindörökké egy morális gonosz. Az adóztatás definícióból adódóan más tulajdonának erőszakos eltulajdonítása az ő beleegyezésük nélkül, mivel az adóztatás az erőszak kezdeményezése egy ember tulajdonától való megfosztása céljából.

Amit „az államnak” nevezünk az csupán e nullzóna egy másik példája, amelyben a fel a le, a fehér a fekete, az igazság a hamisság és a gonosz a jó.

A társadalom pontosan addig a fokig fejlődik, amíg a racionalitás és a bizonyítékok meglépik a személyesből az egyetemesbe történő nagy ugrást, és útközben elpusztítanak minden irracionális nullzónát. A tudomány pontosan addig a fogig fejlődik, amíg elutasítja az Isten és a szubjektív „abszolútok” irracionalitását. A gyógyászat pontosan addig a fokig fejlődik, amíg elutasítja az ima és az üres szertartás hatékonyságát, helyette pedig a racionalitásra és a bizonyítékokra támaszkodik.

A filozófia úgyszintén – illetve általánosságban az emberi társadalom – pontosan addig a fokig halad előre, amíg elutasítja a vallásos és az államista etikai elméletek irracionális „négyszögű kör moralitását.”

Állam

Azt mondani, hogy az állam a társadalom többi részével ellentétes morális szabályok alapján működik pontosan az, mintha azt mondanánk, „a leprikónok immunisak a gravitációra.” Mindenekelőtt a leprikónok nem léteznek – és egy mód, ahogyan tudjuk, hogy nem léteznek, az az, hogy azt állítják róluk, hogy immunisak a gravitációra. Minden, ami tömeggel rendelkezik, a gravitáció alávetettje – az, ami immunis a gravitációra, definícióból adódóan nem rendelkezik tömeggel, és így nem létezik. A „leprikónok immunisak a gravitációra” állítás egy tautológia, amely csupán megerősíti a leprikónok nemlétét – ez az „ami nem létezik, nem létezik” jelentéstani megfelelője. Az „A azonos A-val,” a logika első törvénye, ahogy azt Arisztotelész megfogalmazta, aligha erősíti meg annak a létezését, amit nemlétezőként definiálnak.

Ugyanígy, amikor azt mondjuk, hogy morálisan helyes a katonák számára, hogy gyilkoljanak, és az állam képviselői számára, hogy raboljanak, akkor tudjuk, hogy a „katonák” és az „állam képviselői,” mint morális kategóriák, teljesen érvénytelenek.

Ha azt mondom, hogy egy négyszögű körnek jogában áll lopni, pusztán azt mondom, hogy annak, ami nem létezik, jogában áll azt tenni, ami önellentmondásos – ez egy tisztán értelmetlen állítás, de mégis furcsán impozáns marad a politika „nullzónájában.”

Ha egy turkálóban megvásárolom egy katona ruháját, majd felveszem azt, nyilvánvalóan nem hoztam létre egy alternatív univerzumot, ahol érvényesek lehetnek az ellentétes morális szabályok. Egy pillanattal azelőtt, mielőtt felvettem volna a ruhát, helytelen volt számomra, hogy gyilkoljak – mikor válik helyessé számomra, hogy gyilkoljak? Amikor felveszem a nadrágot? Mi van, ha rajtam van a nadrág, a felső viszont nem? Mi van, ha csak egy cipő van rajtam? Mi van, ha mindkét cipő rajtam van, de csak az egyiket kötöttem be? Mi van, ha fordítva van a sapkám? Mi van, ha olyan egyenruhát vettem föl, amit nem ismer fel a legelső szembejövő ember? Vajon hirtelen jogos lett a gyilkosság a Beatles számára, amikor a „Sergeant Peppers” borítóját lőtték? Vajon elveszítették ezt a jogot, amikor levették a zubbonyt?

Azért teszem fel ezeket a költői kérdéseket, mert a valójában halálosan komolyak. Nyilvánvaló, hogy egy katonai ruha nem változtatja meg az ember természetét, mint ahogy egy hajvágás sem változtatja őt kacsává, egy fogalommá vagy egy istenné.

„Ó,” mondhatnád, „de a ruha érvénytelen, mert te azt egy turkálóból szerezted – épp annyira fog katonává tenni téged az, hogy felveszed egy katona ruháját, mint amennyire egy doktorátus lefénymásolása Ph.D.-t ad neked.”

A hasonlat helytelen, mivel egy Ph.D.-val rendelkezni, vagy lefénymásolni egy doktorátust nem változtatja meg azokat a morális szabályokat, amik rád, mint emberi lényre vonatkoznak.

„Nos,” válaszolhatnád, „de a különbség az, hogy a katona olyan morális jogokkal rendelkezik, amit az átlagpolgár ruházott rá, a kollektív önvédelem és a többi érdekében.”

Ez egy igen érdekes kérdést vet fel, ami az, hogy megváltoztathatják-e a vélemények a valóságot.

Vélemények és valóság

Nyilván megértjük, hogy nem vagyok képes a véleményemen keresztül feloldozni téged a gravitáció kötelékei alól, mint ahogy a véleményem, miszerint „2+2=5,” nem teszi igazzá azt.

A „vélemények” azok a hitek, amelyekre a valóságban nincs egyértelmű bizonyíték, vagy amelyekre nem lehet egyértelmű bizonyítékot adni, vagy amelyek pusztán személyes preferenciák kifejezései. Az én személyes véleményem az, hogy a csokifagyit preferálom a vaníliánál – olyan véleményem is lehet, hogy Izland egy trópusi paradicsom, vagy Isten létezik, vagy az eső felfelé esik. A személyes véleményeknek nyilván semmi közül nincs a moralitáshoz; a vélemények, melyekről vallják, hogy helyesen írják le a valóságot, a valóságban viszont nem, csupán helytelen előítéletek. Azt hinni, hogy az eső felfelé esik, nem fogja megváltoztatni annak irányát; hawaii pólót viselni Izlandon nem teszi Reykjavíkot melegebbé.

Tehát azt hinni, hogy a gyilkosság morálisan helyes, nem teszi a gyilkosságot morálisan helyessé. Mivel az emberi lényről alkotott véleményem nem változtatja meg az ember morális természetét, a hitem, miszerint a gyilkosságai erényesek, nem változtatják meg tettei erényességét. Ha becsukom a szemem, és elképzelem, hogy egy hüllő vagy, nem fogod hirtelen elveszíteni a saját testhőmérsékleted szabályozásának képességét. Azt képzelni, hogy hal vagy, nem fogja megkerülni a búvárruha szükségességét.

A vélemények nem változtatják meg a valóságot.

Mivel a vélemények nem változtatják meg a valóságot, semmilyen kivételt vagy megfordítást nem engedélyezhetek neked egy egyetemes morális szabályra vonatkozóan. Mivel a szabályok az egyetemes logikán, illetve az emberi lény fizikai természetén és valóságán alapulnak, épp annyira adhatom meg neked a „gyilkosságra való jogot,” mint amennyire megadhatom neked a lebegés vagy a vízen járás képességét, vagy pontossággal kijelenthetem, hogy kettő meg kettő egyenlő öttel.

Állam, mint önkéntesség

Az állam intézményéhez tartozó nyílt erőszak – a fogalmi csomagolópapír, ami a visszájára fordítja a morális szabályokat az egyének egy bizonyos csoportjára vonatkozóan – egy olyan dolog, amit mindig a paklin kívül tartanak a vitákban. Amikor az államról van szó, sosem tartják pozitív dolognak rámutatni „a fegyverre a szobában.” Majdnem definícióból adódóan, az államokra úgy gondolnak, mint amit az emberek által, az emberekért választanak, és amely az ő kimondott vagy hallgatólagos jóváhagyásukkal tevékenykedik.

Viszont ez teljes ostobaság.

Ha egy ember kést szorít egy nő torkához szex közben, az bármilyen meghatározás szerint nemi erőszaknak minősül. Nem mondhatja azt, hogy a szex önkéntes, miközben a nőt sebesüléssel vagy halállal fenyegeti, ha nem hajlandó szexszelni vele. Ha a szex önkéntes, akkor a kés teljesen felesleges. Ha a férfi szükségét érzi a késnek, akkor nyilvánvaló, hogy a szex nem önkéntes.

Ugyanígy, az emberek azt mondják, hogy az adóztatás egy társadalmi szerződés része, amelybe önként beleegyeztek.

Ez mind logikailag mind empirikusan hamis.

Tudjuk, hogy empirikusan hamis, mivel semmilyen társadalmi szerződés nem létezik. Se te, se én nem írtunk alá soha semmilyen szerződést, amiben önként beleegyeztünk volna a jövedelemadóba – egyszerűen beleszülettünk egy olyan rendszerbe, amely elveszi a pénzünket fegyvert szegezve ránk.

A fegyver a szobában

Ezen a ponton sokan úgy fognak érvelni, hogy az adóztatást nem fegyverrel kényszerítik ki, hanem helyette az emberek önként fizetik azt. Például, sosem fogott még rám fegyvert egy adóbehajtó vagy rendőr, viszont évtizedeken át fizettem az adóimat.

Ez igaz lehet, viszont teljesen irreleváns. Ha azt mondom egy nőnek, hogy megölöm a gyermekeit, ha nem szexszel velem, ő pedig megadja magát, nyilván megértjük, hogy egy erkölcstelen tett történt – még akkor is, ha az általam elkövetett sérelem során semmilyen fegyvert nem használtam. Nyilván, ha a nő megadja magát nekem, az azért van, mert fél attól, hogy elkövetem a fenyegetésemet. Ha azt mondtam volna neki, hogy a házi leprikónom fogja megölni a gyermekét, ha nem szexszel velem, akkor nagy valószínűséggel felkavarta volna őt az eset, viszont semmilyen jelentős mértékben nem félne a fenyegetésemtől, mivel lehetetlen, hogy a házi leprikónom megölje a gyermekét. Vagy, ha meghaltam, és a végrendeletem úgy szól, hogy megölöm a nő gyermekét, ha nem szexszel velem, akkor nyilván inkább megkönnyebbülve érezné magát, mint rettegne, mivel a síron túlról semmilyen elképzelhetetlen módon nem vagyok képes elkövetni a fenyegetésemet.

Tehát azért fizetjük az adókat, mert tudjuk, hogy ha nem tennénk, igen nagy a valószínűsége, hogy az állam képviselői megtámadnak minket. Ha nem fizetem az adóimat, kapok egy levelet, majd egy másikat, majd egy telefonhívást, majd egy bírósági idézést – és ha nem jelenek meg a bíróságon, vagy nem fizetem a hátra maradt adóimat és az összegyűlt bírságokat és kamatot, rendőrök fognak eljönni értem, hogy börtönbe vigyenek. Ha ellenállok azoknak a rendőröknek, le fognak lőni engem.

Azt mondani, hogy az erőszak egyenlő az önkéntességgel, teljesen illogikus és önellentmondásos. Azt mondani, hogy az erőszak kezdeményezése teljesen azonos az erőszak nem-kezdeményezésével egyenlő azzal, hogy a fel a le, a fekete a fehér és az igazság a hamisság.

A „nullzóna” nélkül nem tarthatók fenn ezek a korrupt fikciók.

A „nullzóna” a barlangja annak a bestiának, amire vadászunk.

Ahogy láthatjuk, tudjuk, hogy személyesen helytelen lopni; igen kevés problémánk van a rablás absztrakt és logikai betiltásával, mint ahogy azt fentebb kidolgoztuk – viszont mégis, létezik ez a „nullzóna” vagy alternatív univerzum, ahol az ilyen ellentmondásokat kérdés vagy kétely nélkül elfogadják.

Az EPV szerint helytelen nekem és neked rabolni. Mégis, valahogy, ebben a „nullzónában” a rablás nem csak engedélyezett, hanem teljesen morális mások számára. Nekünk nem szabad rabolnunk – nekik rabolniuk kell. Ez egy morális őrület!

Rendőrök

Vigyük el jóbarátunkat, Bob-ot a morális elméletek tesztelésének kis szobájából, és állítsuk vissza eredeti munkáját, a rendőrt.

Nyilván, amikor Bob reggel felébred, műszakja előtt, nem mehet el a szomszédja házához, és nem követelhet pénzt fegyverrel, függetlenül attól, ki mondja neki azt, hogy az helyes.

Amikor Bob reggelizik, akkor sem támadhatja meg a szomszédját és veheti el a pénzét. A munkába való vezetése közben – bár felvette az egyenruháját – még nem kezdődött el a műszakja, így nincs több joga, mint az átlagos polgárnak. Amikor viszont elkezdődik a műszakja, akkor mintha a tűz amorális oszlopa ereszkedne le a mennyekből, szert tesz arra a csodálatos képességre, hogy erkölcsös módon megtámadhassa szomszédját és elvehesse a pénzét.

Furcsamód, ez az egyetlen jellemvonása, ami teljesen az ellentétére fordult. Nem képes repülni, nem tud alakot váltani, nem képes golyóscsapágyakat emészteni, vagy tűzviharban élni; nem tud óránként 1000 kilómétert futni, és egy téglafalon sem tud átsétálni. Tökéletesen, teljesen és egészen ugyanaz az ember, aki azelőtt volt, mielőtt elkezdődött volna a műszakja – viszont most teljesen ellentétes morális szabályok vonatkoznak rá.

Még furcsább módon, ha én nem vagyok „rendőr,” viszont követem Bob-ot a munkába, és pontosan azt teszem, amit ő tesz – felveszek egy jelmezt, besétálok a rendőrállomásra, és beteszek egy darab kartont a blokkolóórába – akkor, ha aztán pontosan ugyanazt teszem, mint amit Bob tesz, miért vagyok teljesen erkölcstelen, miközben Bob megegyező tettei teljesen és totálisan erkölcsösek?

Ennek mégis mi értelme van? Hogyan lennénk képesek megoldani ezt az áthatolhatatlan rejtélyt?

Az egyszerű tény az, hogy nem lehet megoldani, mivel ez teljesen zűrzavaros. A tény, hogy ez az „ellentétes világ” morális őrültség teljesen irracionális – nem beszélve arról, hogy erőszakosan kizsákmányoló – annyira nyilvánvaló, hogy a mitológiai „önkéntesség” végtelen kavalkádja alá kell temetni.

Azt mondják nekünk, hogy mi „szeretnénk,” hogy Bob elvegye a pénzünket – ami teljesen ellentmond a ténynek, hogy Bob megjelenik az ajtónk előtt és töltött fegyvert tol a képünkbe. Ezzel a logikával én is fel-le mászkálhatok az utcán, és pénzt rabolhatok a szomszédoktól, amikor pedig letartóztatnak, teljesen felháborodhatok:

„Ők akarják, hogy elvegyem a pénzüket!”

„De akkor miért fenyegetted azzal, hogy lelövöd őket, ha nem adják oda a pénzüket?”

„Mert tartoznak nekem a pénzükkel!”

„Azt hittem azt mondtad, hogy oda akarják adni neked.”

„Nem, nem – tartoznak nekem. Igazából az az én pénzem.”

„Milyen alapon tulajdonlod ezt a pénzt?”

„Van egy szerződésünk!”

„Meg tudod mutatni ezt a szerződést? Saját szabad akaratukból írták alá?”

„Ez nem az a fajta szerződés! Ez egy társadalmi szerződés… Meg egyébként is – a társadalmi szerződés szerint amúgy is az enyém az egész utca – az egész szomszédság, ami azt illeti! Akárki, aki nem hajlandó kifizetni a pénzemet, elköltözhet máshova – nem kényszerítek senkit!”

„És honnan veszed, hogy a tiéd az egész utca? Van tulajdoni lapod?”

„Persze, természetesen – ide nézz!”

„Nos, ez csak egy kézzel írott cetli, ami azt mondja, hogy a tiéd az egész utca – és ugyanazzal a kézírással íródott, mint az aláírásod. Attól félek, hogy be kell vinnünk téged – ez csak egy önmagaddal kötött kitalált szerződés, amit fegyverrel másokra kényszerítesz.”

Ez éppoly őrült és romlott, mintha azt mondanám egy nőnek, akit épp megerőszakolok, hogy akar velem szeretkezni. El tudnád képzelni, hogyan fogadnák a védelmemet egy tárgyaláson, ha videofelvétel lenne arról, hogy a nő könyörög nekem, hogy hagyjam abba, én pedig kést szorítok a torkához, a bíróságon pedig továbbra is úgy érvelek, hogy igazából akart velem szeretkezni?

Meggyaláznának a tárgyaláson, majd börtönbe zárnának, a nyilvánvaló őrült, romlott és önös képmutatásomért.

Ó, de az állam „nullzónájában” a nemi erőszak szeretkezés, az emberrablás meghívás, a rablás elutasítása gonosz önzés, a kényszer pedig kedvesség.

Ezt értem az alatt, amikor azt mondom, hogy ez az „ellentétes világ nullzóna” az emberi boldogság előtti legnagyobb korlát szerte a világon. Számunkra helytelen a rablás; a rablás az absztrakt érvelés alapján is helytelen – de valahogy „helyes” a rablás ebben az őrült alternatív univerzumban, aminek neve „állam?”

Gyakorlatiasság

Miután értelmi fény derült az állam erőszakára – és a polgárok vélt "önkéntességéről" kiderül, hogy az egy gonosz hazugság – mindig az az érv merül fel, hogy szükségünk van az államra, hogy közjavakat szolgáltasson, mint a rendőrség, a területi védelem, az utak, és a többi.

Több tucat cikket írtam, amelyek rávilágítanak ennek az álláspontnak a hamisságára, szóval itt nem fogok azzal küszködni, hogy megismételjem azokat az érveket, mivel nem elengedhetetlenek egy erkölcsről szóló könyvhöz, hanem sokkal inkább illenének egy olyan könyvbe, amely egy önkéntes társadalom alapelveit és gyakorlatát taglalja. (Elolvashatod ezeket a cikkeket a http://www.freedomain.blogspot.com blogomon. Meglátogathatod a http://freedomainradio.com oldalt is, ahonnan több száz ingyenes podcastot tölthetsz le, amely ezekkel a témákkal foglalkozik.)

A „gyakorlatiasság érve” semmilyen módon nem oldja meg az erőszak problémáját. Ha azt látom, hogy mindennap sajtburgert eszel, megmondhatom neked, hogy nem gyakorlatias így tenned, ha szeretnél fenntartani egy egészséges testsúlyt. Nem állíthatom, hogy gonosz sajtburgereket enned, a már taglalt okokból kifolyólag. Nem kényszeríthetlek erőszak használatával jogosan arra, hogy megnöveld tetteid „gyakorlatiasságát.”

Tehát azt mondani, hogy az állam jogosan kényszerít minket arra, hogy „gyakorlatiasabbá” váljunk, teljesen hamis, amelyet az EPV keretrendszer megerősít – még ha fel is tesszük, hogy az állam megoldásai „gyakorlatiasabbak,” bár valójában nem azok.

Emellett, ha az állam képviselői azt állítják, hogy egy társadalmi szerződés engedélyezi, hogy egy „nem gyakorlatias” társadalmat „gyakorlatiasságra” kényszerítsenek, egy leküzdhetetlen ellentmondás jön létre.

Ha egy nőt arra kényszerítek, hogy feleségül menjen egy általam választott férfihoz, akkor nyilvánvalóan úgy hiszem, hogy végtelenül jobb ítélőképességem van azzal kapcsolatban, milyen férj illik hozzá, mint neki. Ami azt illeti, egyáltalán nem is hiszem azt, hogy nyitott az érvekre, vagy bármennyire tisztában lenne a saját önérdekével, mivel egyáltalán nem veszem figyelembe az ő preferenciáit, hanem arra kényszerítem, hogy hozzámenjen egy általam választott emberhez.

Amikor ezt a nőt házasságra kényszerítem, kizárólag úgy igazolhatom az erőszak használatát – akár csak azonnali, pragmatikus szempontból is – ha azt állítom, hogy mentálisan alkalmatlan saját döntést hozni a házassággal kapcsolatban.

Ha a nő mentálisan alkalmatlan saját döntést hozni a házassággal kapcsolatban, akkor nyilvánvalóan arra is mentálisan alkalmatlan, hogy egy képviselőt válasszon, aki meghozza helyette ezt a döntést. Ha semmi ötlete nincs arról, mi tesz valakit egy megfelelő vagy illő férjjé, akkor hogyan képes engem megfelelőnek gondolni arra, hogy eldöntsem, ki lesz számára a megfelelő vagy illő férj?

Ha egy kivételesen alacsony intelligenciájú ember nem érti meg az „egészség” fogalmát, ésszerű lenne azt várni tőle, hogy racionálisan válasszon doktort? Ahhoz, hogy hozzáértően választhassunk doktort, először meg kell értenünk az egészség, hatékonyság, költség, szakértőség, és a többi fogalmát.

Ugyanígy, ha semmi beleszólást nem engedek egy nőnek abba, kihez házasodik, akkor nyilvánvalóan azt kell hinnem, hogy egyáltalán nem tudja, mi tesz valakit jó férjjé – de ha egyáltalán nem tudja, mi tesz valakit jó férjjé, akkor nem képes engem megbízni a döntéssel, hiszen semmilyen módon nem lesz képes kiértékelni az én ítélőképességemet arról, mi tesz valakit jó férjjé.

Ha nem tudom eldönteni, milyen színűre fessem a házat, és a megoldásom szerződést kötni a festővel, hogy ő döntsön a színről helyettem – és ebben a szerződésben írásban lemondok a jövőbeli szabadságomról arra vonatkozóan, hogy ellenáljak a döntésének, illetve feljogosítom őt, hogy elraboljon és rabszolgájává tegyen, ha nem értek egyet a döntésével, vagy ha nem fizetek érte – akkor nyilvánvalóan nem vagyok épeszű. Ha valakit felruházok a hatalommal, hogy engem a hátralevő életem során kényszeríthessen, akkor nyilván nem hiszem, hogy képes vagyok meghozni a döntéseimet saját magam.

Ha nem hiszem, hogy képes vagyok meghozni a döntéseimet saját magam, akkor nyilvánvalóan a döntésem, hogy magamat a hátralevő életemre erőszak alá vessem, egy inkompetens döntés.

Vagy képes vagyok helyes döntést hozni, vagy nem. Ha képes vagyok helyes döntéseket hozni, akkor magamat az életem hátralevő részére erőszak alá vetnem érvénytelen. Ha nem vagyok képes helyes döntéseket hozni, akkor a döntésem, hogy magamat életem hátralevő részére erőszak alá vetem, szintúgy érvénytelen.

Viszont ha valahogy mégis kikerülnénk a fenti érveket, még akkor is lehetetlen volna egy társadalmi szerződés jogos kikényszerítése az államon keresztül.

Nyilvánvalóan nem írhatok alá egy szerződést a te nevedben, vagy a gyermekeim nevében, amely életed vagy életük hátralevő részében kötelezni fog téged vagy őket. Nem vehetek egy autót, küldhetem el neked a számlát, és követelhetem jogosan azt, hogy fizess. Ha magamnak követelem annak hatalmát, hogy egyoldalú szerződéseket vessek ki rád, akkor az EPV téged is felruház ezzel a hatalommal, így tehát visszaadhatod a szerződést nekem, az én nevemmel.

Az Állam szükségszerűsége?

Még nevetségesebbé válik az egész probléma, amikor megvizsgáljuk a demokratikus államok hatalmának leggyakoribb morális „igazolását,” amely „a többség akaratán” alapul.

Mindenekelőtt az „akarat” az egyén tulajdonsága, míg a „többség” egy csoport fogalmi címkéje. A „többségnek” épp annyira lehet „akarata,” mint amennyire egy „kórus” képes „szülni.” Ha kételkedsz ebben, próbálj faházat építeni az „erdő” fogalmával, az egyéni fadarabok helyett.

Két további ellenvetés merül fel minden alkalommal, amikor az állam szükségessége kerül szóba. Az első az, hogy egy szabad társadalom kizárólag akkor lehetséges, ha az emberek tökéletesen jók vagy racionálisak – másszóval a polgároknak szükségük van egy központi hatalomra, mivel léteznek gonosz emberek a földön.

Ezzel az állásponttal az az első és a legnyilvánvalóbb probléma, hogy ha léteznek gonosz emberek a földön, akkor az államon belül is létezni fognak – és ebből fakadóan sokkal veszélyesebbek lesznek. A polgárok megvédhetik magukat a gonosz egyénektől, de semmi esélyük nincs egy a rendőrséggel és a hadsereggel állig felfegyverzett agresszív kormánnyal szemben. Tehát az érv, miszerint szükségünk van egy államra, mert léteznek gonosz emberek, hamis. Ha léteznek gonosz emberek, az államot el kell törölni, mivel vonzani fogja a gonosz embereket, hogy saját céljaikra használják hatalmát – és a magán bűnözőkkel ellentétben, az állam emberei a rendőrséggel és a hadsereggel rendelkeznek, hogy szeszélyeiket a tehetetlen (és viszonylagosan lefegyverzett) populációra kényszerítsék.

Tehát ez az érv hasonló ahhoz, hogy „a pénzhamisítás nagyon veszélyes, szóval biztosítanunk kellene a pénzhamisítás kizárólagos monopóliumát az egyének egy kis csoportja számára.” Mit gondolnak az emberek, mégis hova a fenébe mennek majd legelőször a pénzhamisítók? (Lásd: Federal Reserve)

Logikailag a jó és gonosz emberek négy lehetséges keveréke létezhet a világon:

Mindenki jó.
Mindenki gonosz.
A többség gonosz, és a kisebbség jó.
A többség jó, és a kisebbség gonosz.

(A jó és a gonosz tökéletes egyensúlya gyakorlatilag lehetetlen.)

Az első esetben (mindenki jó) az állam nyilvánvalóan nem szükséges, mivel a gonosz nem létezhet.

A második esetben (mindenki gonosz) az állam léte nem engedhető meg egy egyszerű oknál kifolyólag. Az államnak – általában így érvelnek – azért kell léteznie, mert gonosz emberek vannak a földön, akik arra vágynak, hogy kárt okozzanak másoknak, és akiket csak az állam büntetésétől való félelemmel (rendőrség, börtön, stb.) lehet megfékezni. Ennek az érvnek a folyománya az, hogy minél kevesebb büntetéstől tartanak ezek az emberek, annál több gonoszt cselekednek.

Viszont maga az állam nem alanya semmilyen erőszaknak vagy büntetésnek, hanem a törvény felett áll. Mennyi rendőr és politikus vonul börtönbe, még a nyugati demokráciákban is?

Tehát ha a gonosz emberek kárt akarnak okozni, viszont csak az erőszak tartja vissza őket, akkor a társadalom sosem engedheti egy állam létezését, mivel a gonosz emberek megszállottan arra fognak törekedni, hogy megszerezzék az állam hatalmát, hogy gonoszt cselekedhessenek és elkerülhessék a büntetést. A teljes gonosz társadalmában tehát a biztonság egyetlen reménye egy természetes állapotban rejlik, ahol az általános fegyverkezés és a büntetéstől való félelem tompítaná a különböző csoportok gonosz szándékait. Mint az atomfegyverrel rendelkező országok esetében, „az erő egyensúlya” békét nemz.

A harmadik lehetőség az, hogy a legtöbb ember gonosz, és csak egy kevés a jó. Ha ez az eset, akkor úgyszintén nem engedhető meg az állam létezése, mivel az államot irányító emberek többsége gonosz lesz, és zsarnoki uralmat fog gyakorolni a jó kisebbség felett. A demokrácia kiváltképp nem engedhető meg, hiszen a jó emberek kisebbsége a gonosz többség demokratikus uralmának alárendeltje lenne. A gonosz emberek, akik büntetlenül akarnak kárt okozni, elkerülhetetlenül irányításuk alá vonnák az államot, és hatalmát arra használnák, hogy gonoszt cselekedhessenek a következményektől való félelem nélkül.

A jó emberek nem azért cselekednek morálisan, mert félnek a büntetéstől, hanem azért, mert szerelmet éreznek az erény és a lelki béke iránt – ebből kifolyólag tehát - a gonosz emberekkel ellentétben - ők igen keveset nyernek azzal, ha irányításuk alá vonják az államot. Ebben az esetben tehát az államot elkerülhetetlenül a gonosz emberek többsége fogja irányítani, akik mindenki felett uralkodni akarnak, az összes jó ember kárára.

A negyedik opció az, hogy a legtöbb ember jó, és csak kevés a gonosz. Ez a lehetőség ugyanezt a fentebb felvázolt problémát rejti magában, nevezetesen azt, hogy a gonosz emberek mindig arra törekednek, hogy megkaparintsák az állam irányítását, hogy védelmezzék magukat a bűneik elleni jogos megtorlástól. Ez az opció csupán a demokrácia külsejét változtatja meg: mivel az emberek többsége jó, a hataloméhes gonosz embereknek hazudniuk kell, hogy hatalomhoz jussanak, aztán pedig, miután szert tettek a közhivatalra, azonnal hitszegőkké válnak, hogy valóra váltsák saját korrupt céljaikat, és a rendőrségen és a hadseregen keresztül érvényesítsék akaratukat. (Természetesen ez a demokráciák jelenlegi helyzete.) Tehát az állam marad a legnagyobb jutalom a gonosz emberek szemében, akik igen hamar irányításuk alá hajtják annak mérhetetlen erejét – az összes jó lélek kárára – így tehát az állam léte ebben a forgatókönyvben sem megengedett.

Nyilvánvaló tehát, hogy nincs olyan helyzet, ahol az állam léte logikusan vagy morálisan megengedhető. Az állam létezésének egyetlen lehetséges igazolása az volna, ha a legtöbb ember gonosz, viszont az állam teljes hatalmát mindig a jó emberek kisebbsége irányítja (lásd Platón Államát).

Ez a forgatókönyv, míg az elméletben érdekes, a gyakorlatban logikailag összeomlik, mivel:

A gonosz többség egyhamar leszavazná a többséget, vagy leigázná őket egy puccs keretein belül;
Sehogy sem biztosítható, hogy mindig kizárólag jó emberek fogják irányítani az államot; és
Abszolút semmilyen példa nincs arra, hogy ez valaha megtörtént az állam brutális történelemkönyvében.

Az állam védelmében mindig azt a logikai hibát követik el, hogy azt képzelik, a morális ítéletek, amelyeket bármilyen csoport emberre alkalmaznak, nem vonatkoznak úgyszintén arra a csoportra, amely uralkodik felettük. Ha az emberek 50%-a gonosz, akkor a felettük uralkodó emberek legalább 50%-ának gonosznak kell lennie (és valószínűleg több az, mivel a gonosz embereket mindig vonzza a hatalom). Tehát a gonosz léte soha sem igazolhatja az állam létezését.

Ha nincs gonosz, az állam szükségtelen. Ha létezik gonosz, az állam túl veszélyes ahhoz, hogy engedélyezzük létezését.

Miért olyan elterjedt ez a hibás nézet?

Ennek számtalan oka van, amelyeket itt csak érinteni lehetséges. Az első az, hogy az állam a gyermekeknek először a közoktatás tanárai formájában mutatkozik be, akiket morális tekintélynek gondolnak. Így asszociálódik legelőször a moralitás és a tekintély az állammal– ezt az asszociációt pedig megerősítik hosszú évek nyomasztó ismétlésén át.

A második az, hogy az állam sosem tanítja meg a gyermekeket hatalma forrásáról – az erőszakról – hanem e helyett úgy tesz, mintha csak egy újabb társadalmi intézmény volna, mint egy üzlet, egy templom, egy jótékonysági alapítvány, csak erkölcsösebb.

A harmadik az, hogy a vallás és a propaganda dominanciája mindig megvakította az embert az állam gonoszságával szemben – és épp ez az, amiért az uralkodók mindig is mélyen érdekeltek voltak az állami „oktatás” és az egyházak érdekeinek támogatásában. A vallásos világnézetben az abszolút hatalom a tökéletes erény szinonimája, egy istenség formájában. Az emberek valódi politikai világában viszont a növekvő hatalom mindig növekvő gonoszt jelent. Továbbá a vallás esetén minden, ami történik, a jó érdekében történik – tehát a megnövekedő politikai hatalom elleni küzdelem az istenség akarata elleni küzdelem. Természetesen számtalan másik oka is van, de ezek a legmélyebbek. (A szerep elemzéséről, amelyet a szülők játszanak a „hatalom egyenlő erény” képzetének terjesztésében, lásd Az igazság útján: Az illúzió zsarnoksága című könyvemet.)

Ennek a fejezetnek az elején megemlítettem, hogy az emberek általában két hibát vétenek, amikor az állam megszüntetésének ötletéről esik szó. Az első a hit, hogy az államok szükségesek, mert vannak gonosz emberek. A második a hit, hogy az állam hiányában bármilyen megjelenő társadalmi intézmény elkerülhetetlenül átveszi az állam helyit. Tehát a Konfliktusmegoldó Szervezetekre, a biztosító cégekre és a magán védelmi vállalatokra mind úgy tekintenek, mint potenciális daganatokra, amelyek felduzzasztják és elborítják a politikai szférát.

Ez a nézet ugyanabból a fentebb felvázolt hibából ered. Ha minden társadalmi intézmény folyamatosan hatalma kiterjesztésére és akaratának másokra kényszerítésére törekszik, akkor ebből az érvből kifolyólag nem engedhető meg egy központi állam léte. Ha a társadalom vastörvénye, hogy a csoportok mindig más csoportok és egyének feletti hatalomra törekednek, akkor a hatalomvágy nem fog megszűnni, ha az egyikük győzedelmeskedik, hanem gyakorlatilag ellenállás nélkül fog tovább terjedni az egész társadalmon át, amíg a rabszolgaság válik a normává.

Az egyetlen módja annak, hogy egy társadalmi intézmény erőszakos monopóliummá nőjön, ha az általa használt kényszer költségét áldozataira terhelheti. Az államok azért nőnek vég nélkül, mert megfizethetik az adóbehajtókat az általuk beszedett adók egy részével. A rabszolgák így arra kényszerülnek, hogy megfizessék saját leigázásuk költségeit.

Egy önkéntes társadalomban nem lenne adóztatás, így önmagának kellene fizetnie saját hatseregét minden monopolista hatalomra törekvő csoportnak, amely sosem lehetne gazdaságilag megvalósítható vagy jövedelmező. (További részletekért lásd „War, Profit and State” esszémet a http://freedomain.blogspot.com/ oldalon.)

Nagyon nehéz megérteni annak az érvnek a logikáját és értelmét, hogy annak érdekében, hogy megvédjük magunkat egy csoporttól, amely talán leigáz minket, egy olyan csoportot kell támogatnunk, amely máris leigázott minket. Ez hasonló a magán monopóliumokról szóló államista érvhez – hogy a polgároknak létre kell hozniuk egy állami monopóliumot, mert félnek a magán monopóliumoktól. Nem szükséges éles látás, hogy átlásson az ember ezen az ostobaságon.

Milyen bizonyíték létezik arra, hogy a decentralizált és az egymással versengő erők békét hoznak? Másszóval, van-e bármilyen tény, amire támaszkodhatunk, hogy alátámasszuk azt az elképzelést, hogy a hatalmi egyensúly az egyén egyetlen lehetősége a szabadságra?

A szervezett bűnözés nem biztosít sok jó példát, mivel a bűnbandák számtalan alkalommal megrontják, manipulálják és használják az állam rendőrségi hatalmát akaratuk kikényszerítéséhez, és így az ilyen bandákra nem mondható, hogy egy természeti állapotban működnek. Továbbá a bűnbandák elképesztő mértékben profitálnak abból, ha a törvényesen tiltott anyagokat vagy szolgáltatásokat árusítják, így javarészt az állami politika következtében virágoznak.

Sokkal hasznosabb példa lehet a tény, hogy egyetlen vezető sem hirdetett még háborút egy másik vezető ellen, aki nukleáris fegyverekkel rendelkezett. A múltban, amikor a vezetők immunisnak érezték magukat a személyes bosszúval szemben, készséggel gyilkolták le a saját populációjukat háborúzással. Most, hogy ők maguk is a pusztulás martalékává válnak, csak olyan országokat hajlandóak megtámadni, amelyek képtelenek az ellentámadásra.

Ez tanulságos lecke arról, miért van fegyvertelen és tőlük függő populációra szükségük az ilyen embereknek – és jó példája annak, hogy a megtorlástól való félelem, amely a decentralizált és versengő erők egyensúlyi rendszerének velejárója, az egyetlen bizonyított módszere a személyes szabadság biztosításának és fenntartásának.

A képzelt ördögöktől való menekvés az állam védelmező börtönébe csak biztosítja azoknak a szabadságoknak a pusztulását, amelyek miatt érdemes élni.

Államok és a vallás

Az elképzelés, miszerint a születés létrehoz egy kitalált ügynökséggel megkötött szerződést, amely gyakorlati szempontból bizonyos egyének kvázi-rabszolgájává tesz, az gyakorta fellelhető mind a vallásban, mind az államban – illetve egy másik, sokkal személyesebb ügynökségben is, amelyről első könyvemben, „Az igazság útján: Az illúzió zsarnokságában” írtam.

Amikor egy pap azt mondja, „Engedelmeskedj Istennek,” valójában azt mondja, „Engedelmeskedj nekem.” Mivel isten nem létezik, bármilyen parancsolat, amelyről a pap azt állítja, Istentől származik, valójában a paptól származik. Az „Isten” csupán egy kitalált entitás, amelyet a te fogalmi bántalmazásodra használnak, hogy megszerezzék a létező, való világbeli engedelmességedet valódi egyének felé, az általad önként átnyújtott pénz, idő és erőforrások képében.

Sokkal hatékonyabb a kizsákmányolók számára, ha rabszolgáik erénynek tartják leigázásukat, mivel hatalmas mértékben lecsökkenti irányításuk költségeit. Ha meg tudlak győzni arról, hogy nem szolgálni engem gonosz, és erényes, ha a szolgám vagy, akkor nem kell annyi bűnözőt felbérelnem, hogy bántalmazzanak, irányítsanak, és kiraboljanak téged.

A vallási és állami mitológiák tehát olyan fikciók, amelyek hatalmas mértékben lecsökkentik a populáció irányításának árát; az intézményesített erőszak rettentő gépezetének olajai és kenőanyagai.

Az uralkodók világszerte a populáció csak egy apró százalékát képezik. Hogyan lehetséges 1-2% ember számára, hogy irányítsa az összes többit? Nyilvánvalóan bizonyos fegyverek felett monopóliummal rendelkeznek, de ennek a monopóliumnak viszonylag egyszerű ellenállni, hiszen a legtöbb állam hatalmas vagyonokat keres azzal, hogy a világ minden táján fegyvereket árusít.

A szomorú valóság az, hogy a teljes emberiség olyan fiktív entitások rabszolgája, mint nemzetek, istenek, kultúrák és államok.

A személyes büszkeségünk ösztönösen fellázadna egy másik ember általi azonnali és erőszakos leigázásunk ellen – viszont úgy tűnik, majdhogynem örömünket leljük a mitológia általi leigázásunkban.

Vágyunk, hogy jók legyünk – összekapcsolva az erény izgalmával, amit a morális mitológiáknak való engedelmességkor érzünk – arra késztet minket, hogy önként átadjuk erőforrásainkat azoknak, akik azt állítják magukról, hogy ezeknek a mitológiáknak a képviselői.

Egy központi érv, amelyből tudjuk, hogy az államok és az istenek szükségtelenek, az az, hogy annyira hatékonyak. Tudjuk, hogy a legtöbb ember keseversen szeretne jó lenni, mivel olyan könnyen irányíthatók morális elméletek által.

A mitológiának való engedelmesség logikája nyilvánvalóan ostobaság. Ha egy pap azt mondja nekem, hogy engedelmeskednem kell „Istennek,” ez pont ugyanaz, mintha azt mondaná, hogy egy „Nog” nevű lénynek kell engedelmeskednem. Ha el is fogadom, hogy ez a kitalált lény érdemes az örökké tartó engedelmességre, ez engem még így sem késztetne semmilyen módon arra, hogy a papnak engedelmeskedjek. Ha azt mondom neked, hogy „engedelmeskedj a szívednek,” akkor mondhatom-e utána azt, hogy „és egyedül én szólok a szíved nevében”?

Természetesen nem.

Amikor letépjük a mitológiát és a fikciót az uralkodóinkkal való „interakcióinkról,” egy zord, merev és gyilkosan kizsákmányoló valóság tárul a szemünk elé.

Vegyünk például egy jelenlegi és nagyon valós veszélyt: az adóztatást.

Adóztatás

Azt mondják nekem, hogy azzal, hogy úgy döntök, Kanadában élek, „tartozom” az államnak jövedelmem több mint 50%-ával.

Ha letépjük erről a mitológiát, mit jelen ezt valójában?

Valójában a világ végezetéig várhatok, hogy eljöjjön „az állam” és felvegye a pénzét. „Az államra” várni épp olyan, mintha randira akarnánk hívni „a nőiesség” fogalmát, vagy ha a „pénz” szóval fizetnék a vacsorámért.

A valóságban, amikor azt mondják nekem, hogy ki kell fizetnem az adóimat „az államnak,” ez igazából azt jelenti, hogy írnom kell egy csekket, hogy a pénzemet egy bizonyos bankszámlára utalják, amelyhez aztán bizonyos egyének hozzáférhetnek. Ezeknek az egyéneknek aztán jogukban áll fogni azt a pénzt és elkölteni úgy, ahogy jónak látják – ezek a bizonyos emberek tehát teljes uralommal rendelkeznek a pénzem felett.

Semmiféle „államnak” nevezett entitás nem emeli ujját, nem mozdul meg, nem nyit bankszámlát vagy költ akár csak egy fillért is. Azt képzelni, hogy egy „államnak” nevezett fogalom rendelkezik azzal a képességgel, hogy elvegye vagy elköltse a te pénzedet, épp ugyanaz, mint várni „Istenre,” hogy felkapjon és elvigyen a templomba.

Tehát a valódi interakció az, hogy egy tag egy levelet küld nekem, és azt mondja, hogy tartozok neki. Semmilyen szerződésem nincs ezzel a taggal, és a valóságban semmilyen tulajdonomat nem birtokolja, bár egy másik tag egyszer írt valamilyen „szerződést,” amely azt állítja, hogy de.

Ha nem fizetem ki ezt az embert, akkor egy másikat küld a házamhoz, hogy behajtsa a pénzt – plusz a „kamatot” és a „bírságokat.”

Normális esetben, amikor megjelenik egy fegyveres ember a házam előtt és a pénzemet követeli, jogom van erőszakot használni, hogy megvédjem magam. Viszont eben az esetben, mivel jelmezt visel, és azt állítja, hogy egy fiktív entitást képvisel, nem áll jogomban önvédelmet alkalmazni.

Na most, ha én megyek el a te házadhoz „Narnia Tündekiráyának” öltözve, és követelem, hogy fizesd meg a pénzt amivel tartozol a „Bánatkirálynőnek,” feltételezve hogy épp nem Halloween van, jogodban áll elképedve rám bámulni és kiutasítani a tulajdonodról.

Ha viszont nem fizetem meg az embert, aki azért jön, hogy elvegye a pénzemet, jogában áll előhúzni egy fegyvert, a mellkasomra szegezni és elrabolni engem – vagy lelőni, ha ellenállok. Éveken keresztül egy apró cellában tarthat, ahol a legbrutálisabb, folyamatos nemi erőszaknak leszek alávetve, amíg úgy dönt, hogy el nem enged.

Érdekes módon, ha egy ember törvényesen tartozik nekem, akkor nem áll jogomban elrabolni őt, és hosszú éveken át nemi erőszaknak és kínzásnak alávetni őt.

Tehát az adóztatás teljes mértékben megsérti az EPV keretrendszert, hiszen az a tulajdon átruházása az erőszak kezdeményezésén keresztül.

A rablás, ahogy azt bebizonyítottuk, gonosz.

Einstein forradalmasította a fizikát azzal, hogy állította – és bebizonyította – hogy a fénysebesség állandó.

Mi pedig forradalmasíthatjuk a világot, ha elfogadjuk az állítást – és a bizonyítékot – miszerint a rablás mindig gonosz.

Állam, vallás és EPV

Amikor megfogjuk az EPV keretrendszert és az államra illetve a vallásra vonatkozó morális indítványokra alkalmazzuk, nagyon érdekes eredményeket kapunk.

Az indítvány, amivel a leggyakrabban igazolják az állam hatalmát az: „az államnak joga van elvenni a pénzedet.” Ez viszont egy teljesen pontatlan és hamis állítás. Az „államnak” nem áll jogában elvenni a pénzedet, mivel „az állam” pusztán egy fogalom, az emberek egy önmaguk által meghatározott csoportjának absztrakt leírása. Az EPV-nek egy következetesebb és objektívebb állításra van szüksége. Mivel a morális szabályoknak minden emberre vonatkozóan, minden helyen és időben megegyezőnek kell lenniük, a következőképp kell átfogalmaznunk a szabályt:

„Az emberi lények morálisan elvehetik más emberi lények pénzét, ha kitalálnak egy fogalmi ügynökséget, amely igazolja a tetteiket.”

Ha visszatérünk Bob-hoz és Doug-hoz a morális kísérletezés kis szobájába, egyhamar láthatjuk, hogy ez egy lehetetlen indítvány.

Ha Bob azt mondja Doug-nak, „Én most a FUBAR eszmei fogalmát képviselem, amely teljesen igazolja, hogy elvegyem tőled a te öngyújtódat. Mivel mostantól tartozol nekem az öngyújtóddal, át kell nyújtanod azt, vagy köteles leszek erőszakkal elvenni tőled.”

Mi lesz Doug reakciója? Emlékezzünk, hogy az EPV alapján ami érvényes Bob-ra az Doug-ra is érvényes. Doug elkerülhetetlenül azt válaszolja: „Ó igen? Nos, én mostantól az ANTI-FUBAR eszmei fogalmát képviselem, ami teljesen igazolja, hogy megtartsam az öngyújtómat. Mivel mostantól semmi jogod nincs elvenni az öngyújtóm, ha megpróbálod, köteles leszek megvédeni magam erőszak használatával.”

Ahogy láthatod, ha Bob-nak jogában áll képzeletbeli kötelezettségeket kitalálni, és azokat Doug-ra kényszeríteni, akkor Doug-nak is jogában áll képzeletbeli kötelezettségeket kitalálni, és azokat Bob-ra kényszeríteni. Nyilvánvaló, hogy azonnal tökéletes patthelyzetben találjuk magunkat. Ha morálisan helyes kitalált kötelezettségeket kényszeríteni másokra, viszont lehetetlen így tenni, ha mindenki rendelkezik ezzel a képességgel, akkor a moralitás lehetetlenné válik. Az egyetlen módja Bob-nak Doug-ra kényszeríteni kitalált kötelezettségeit, ha Doug nem hajlandó Bob-ra kényszeríteni az ő kitalált kötelezettségeit – tehát olyan helyzetet kapunk, ahol az, ami erkölcsös az egyik ember számára, csak úgy érhető el, ha a másik ember erkölcsellenesen cselekszik. Az erény tehát csak a bűnön keresztül jöhet létre, ami lehetetlen – illetve ellentétes morális szabályaink vannak két emberi lényre ugyanabban a helyzetben, amit az EPV azonnal érvénytelenít.

Másszóval az erőszak használatának minden képzelt absztrakt igazolása elhárítható az erőszak használatának egy másik képzelt absztrakt igazolásával. Ha van egy képzeletbeli barátom, aki mindent igazolhat, amit teszek, akkor neked is lehet egy képzeletbeli barátod, ami mindent igazolhat, amit teszel. Tehát egyikünk sem rendelkezhet azzal a képességgel, hogy másokra kényszerítsük saját képzelt kötelezettségeinket.

Vallás és EPV

Ugyanez igaz a vallásra.

Az „Engedelmeskedned kell nekem, mert Isten parancsolja” állítást át kell fogalmaznunk sokkal pontosabban úgy, mint: „egy entitás, amit én találtam ki, azt parancsolja neked, hogy engedelmeskedj nekem.” Az alapelv, amit az EPV megkövetel tehát: „Az emberi lények másokra kényszeríthetnek nem választott pozitív kötelezettségeket, és ezeket a kötelezettségeket képzeletbeli entitásokra hivatkozva igazolhatják.”

Itt ugyanazt a problémát látjuk, mint fentebb. Bob azt mondja Doug-nak: „Ide kell adnod az öngyújtódat, mert a képzeletbeli barátom azt parancsolja neked.” Természetesen Doug úgy válaszol: „Nem szabad az öngyújtómat kérned, mivel az én képzeletbeli barátom megtiltja ezt neked.” Ha Bob „parancsolatai” érvényesek, akkor Doug „parancsolatai” úgyszintén érvényesek, így érvénytelenítik egymást.

Ugyanilyen módon, ha egy ember azt állítja, hogy az ő „államnak” nevezett fogalma igazolja az én tulajdonom elrablását, akkor én is állíthatom azt, hogy az én „anti-államnak” nevezett fogalmam igazolja a tulajdonom megtartását, és egyaránt „érvényesek” az igazolásaink.

Ha ez az adószedő aztán azt állítja, hogy az ő „államnak” nevezett fogalma kizárólag az ő rablását igazolja, az én tulajdon megtartását pedig nem, akkor semennyivel nem vagyunk előrébb. Elveheti az ezer dolláromat, én viszont hivatkozhatok az én fogalmamra, hogy „visszalopjam” a pénzt, az ő morális elmélete pedig azt parancsolja nekünk, hogy a végtelenségig adogassuk egymásnak az ezer dollárt.

EPV és „A Többség”

Az EPV nem engedélyezi, hogy az egyének felhalmozódása felülírja vagy ellentétesre fordítsa minden egyén tulajdonságát. Tíz oroszlánból nem lesz egy elefánt, egy állam vagy egy isten. Tízezer katonából lehet egy „hadsereg,” viszont nem fordíthatják visszájára a gravitációt, vagy tehetik morálissá a gyilkosságot.

Utoljára visszatérve Bob és Doug szobájába, vezessük be „Jane-t” is.

Így, hogy három ember van a szobában, megvizsgálhatjuk a „többség uralma” alapelvét.

Ha Bob, Doug és Jane „szavaznak” arról, hogy morális-e megerőszakolni Jane-t, mindannyian megdöbbennénk egy ilyen igazságtalan és erkölcstelen premisszán. Nyilvánvalóan, ha „le is szavazzák” Jane-t, nem gondolnánk, hogy az abból fakadó nemi erőszak morálisan helyes tetté válik.

Miért nem?

Nos, az EPV nem ismeri fel a csoportok valóságát, mivel a „többség” csupán egy fogalmi jelző; épp annyira létezik a valóságban, mint az „istenek” vagy az „államok” teszik. Tehát azt állítani, hogy „a többség” fogalma bármilyen morális tartalommal rendelkezik, teljesen érvénytelen – ez olyan, mint azt mondani, hogy a „szülőhaza” képes megtermékenyíteni egy nőt, vagy, hogy az ember képes ráülni a „szék” szóra.

Azt mondani, hogy „a többség” olyan jogokkal vagy tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek közvetlenül ellentmondanak az egyének jogaival vagy tulajdonságaival, úgyszintén ellentmond a racionális alapelveknek, hiszen bármilyen fogalmi csoportosítást kizárólag az egyéni jellemzők pontos azonosítása tesz érvényessé. Ha azt mondom, hogy az „emlősök” melegvérű élőlények, belehelyezhetem-e logikusan a műanyag flamingókat az „emlősök” kategóriájába?

Természetesen nem.

Tehát ha gonosz az emberek számára a nemi erőszak, létrehozhatok-e egy „többségnek” nevezett kategóriát, majd mondhatom-e azt, hogy ezeknek az embereknek a nemi erőszak mostantól helyes?

Természetesen nem.

A többség uralma

Létrehozhatok-e egy olyan morális szabályt, ami azt mondja, „a többség mindig azt tehet, amit csak akar?”

Természetesen létrehozhatok, de a szabály sosem lesz érvényes vagy igaz.

Kizárólag az egyének cselekednek – a „többség” sosem. Ha a morális szabályok megváltoznak, amikor egy bizonyos számú ember összegyűlik, akkor az az EPV megszegésének minősül.

Ha morális Bob és Doug számára Jane megerőszakolása, mivel „leszavazták” őt, mi történik, ha megjelenik Jane két barátja, majd Bob és Doug démoni vágyai ellen szavaznak?

Nos, hirtelen Bob és Doug lesznek azok, akiket leszavaznak, a nemi erőszak pedig ismét „gonosz” lesz számukra.

Ezekben a „leszavazás” forgatókönyvekben semmi lényeges nem változott, viszont egy sor ellentétes morális szabályt láttunk ugyanazokra az emberekre vonatkozóan – ez az EPV megszegése, amely tehát érvénytelen.

A nemi erőszak nem lehet helyes, majd gonosz, majd ismét helyes, csak azért, mert felemelnek vagy letesznek pár kezet.

Tehát ha úgy hiszed, hogy a „többség uralma” ésszerű morális indítványnak hangzik, és az egy teljesen érvényes morális elmélet, akkor úgy hiszem, vissza kell menned a könyv elejére, és újra kell kezdened! :)

Következő oldal>>

További bizonyítékok

További bizonyítékok is vannak, amelyeket felhozhatunk az egyetemesen preferálandó viselkedés kapcsán.

A szabadpiaci gazdaság

A szabadpiaci gazdaság kétségtelenül a társadalom javai és erőforrásai megtermelésének és elfogyasztásának leghatékonyabb és a legnagyobb vagyont megtermelő szervezési módja. Anyagi sikerének nincsen párja az emberi történelemben vagy a föld bármely pontján.

Az EPV keretrendszere megjósolja, érvényesíti és megmagyarázza a szabadpiaci gazdaság anyagi sikerét.

Elméletben a szabadpiaci gazdaság a tulajdonjogok egyetemes alkalmazásán alapul. Ezzel ellentétben a kommunizmus a tulajdonjogok egyetemes elméletének kimondott elutasításán alapul. Mivel fentebb bemutattuk, hogy az egyetlen érvényes morális elméletnek az egyetemes tulajdonjogok minősülnek, ez a legelemibb szinten megmagyarázza, miért ekkora katasztrófa a kommunizmus, és anyagilag miért ennyire produktív a szabadpiaci gazdaság.

Mivel az emberek valóban egyenlő tulajdonjogokkal rendelkeznek, bármilyen társadalmi rendszer, amely elutasítja ezt a jogot, teljes pusztulásra ítéltetett – mint ahogy egyetlen hídtervező, aki elutasítja a gravitáció valóságát, nem lesz képes olyan hidat építeni, amely megmarad.

A tudományos módszer

A logika és a tudomány valójában olyan módszerek, amelyek – a moralitással együtt – az EPV ernyője alatt léteznek. Másszóval az EPV keretrendszere mind a logikát, mind a tudományt érvényesíti.

Egy megválaszolandó központi kérdés az, hogy miért végtelenül felsőbbrendű a tudományos módszer a tudás megszerzésének mindegyik másik „módszerénél,” mint mondjuk a miszticizmusnál?

Az EPV megválaszolja ezt a kérdést.

Mivel a tudás megszerzésének minden módszerének egyetemesnek, következetesnek, illetve időtől és tértől függetlennek kell lennie, a tudományos módszer megfelel ezeknek a kritériumoknak, amíg az irracionális és szubjektív miszticizmus e kritériumok pontos ellentéte.

Közoktatás

A szabadpiaci gazdaság egy központi alapelve az, hogy a minőség valójában kizárólag az önkéntesség következménye lehet. Alapjában véve a kényszer eredménytelen – az erőszak mindig rossz minőséghez vezet. A régi Szovjet pékségek sosem gyártottak jó kenyeret; egy embernek, aki veri a feleségét, sosem lesz jó házassága.

Az erőszak kezdeményezése minden esetben bármilyen racionális erkölcsi elmélet ellentéte – az EPV kimondott és nyílt megsértése. Mivel az állami iskolákat az erőszak használatán keresztül pénzelik, azok a kényszerített társulás egy formái, amely az EPV által érvényesített társulási szabadság nyilvánvaló megszegése.

Mivel az erőszak megsérti az elkerülhetőség morális követelményét – és az elkerülhetőség hiánya minden esetben rossz minőséget szül – az EPV segítségével egyszerűen megjósolhatjuk, hogy az állami iskolák rossz minőségű oktatást biztosítanak.

Továbbá az EPV azt is segített volna megjósolni, hogy minél több és több erőszakot használnak a közoktatás világában – tehát ahogy az adók, a szakszervezeti kényszer, és a többi megnövekedik – a biztosított oktatás minősége egyre rosszabbá és rosszabbá válik.

Természetesen ez volt – és ma is ez – a helyzet.

Következő oldal>>

Párhuzamok

A Tudományos Forradalom előtt elképzelhetetlennek tartották, hogy a természetes világ képes legyen fenntartani magát egy tudatos és „morális” lény nélkül a középpontjában. A Nap kelésekor egy természetfeletti szekér láncait húzta maga mögött, a Hold a nap hideg és magányos testvére volt. A konstellációk istenek meséit és sírjait jelölték, a viharok pedig démonok dühéből fakadtak.

Az elképzelés, miszerint a természet egy önerejű és önfenntartó rendszer, teljesen felfoghatatlan volt. A Darwini Forradalom, a gondolat, miszerint az életet nem teremtették, hanem kifejlődött, ezt az elképzelést az anyagi világból a biológia világába ültette.

A tudomány előtt minden összetett rendszer közepén egy erényes tudat szunnyadt – amely nélkül ez a rendszer káoszba zuhanna és megszűnne létezni.

Sajnálatos módon ez az „erényes tudat” csupán egy illúzió volt, hogy a legjóindulatúbban fogalmazzak. Semmilyen isten nem létezett –az egyetlen valóban létezők a papok kijelentései voltak. Tehát ami valóban a központban szunnyadt az az irracionális egyének előítélete volt, akiknek semmi ötletük nem volt arról, hogy a valóságban mennyire őrültek.

Ugyanezt a megvilágítást még nem alkalmaztuk a társadalomról alkotott fogalmainkra – de most létfontosságú, hogy megtegyük.

Létfontosságúnak tartjuk, hogy a társadalom közepére egy „államnak” nevezett erényes entitást helyezzünk. Axiomatikusnak véljük, hogy e nélkül az entitás nélkül a társadalom káoszba borul, és megszűnik létezni – mint ahogy őseink gondolták, hogy istenek nélkül az univerzum káoszba borulna és megszűnne létezni.

Viszont „az állam” épp annyira nem létezik, mint „isten.”

Amikor „istenekről” beszélünk, valójában „a papok véleményéről” beszélünk.

Amikor „az államról” beszélünk, amit valójában értünk, az „egy apró kisebbség erőszaka.”

A „spontán rend” gondolata, amely jól bizonyított a fizika és a biológia területén, a társadalom birodalmában számunkra többnyire felfoghatatlan marad.

Viszont a társadalom megszervezéséhez és fenntartásához épp annyira nem szükségesek „államok,” mint amennyire „istenekre” sincs szükség a világegyetem megszervezéséhez és fenntartásához.

Ami azt illeti, mint ahogy a vallások korlátozták a tudomány fejlődését, úgy korlátozzák az államok is a társadalom fejlődését. Mint ahogy a vallás illúziója emberek százmillióinak halálát okozta a történelem során, úgy teszi azt az állam illúziója is.

Mint ahogy a vallás hamis erkölcse mindenféle visszaélést, korrupciót és erőszakot „igazolt,” úgy teszi azt az állam hamis erkölcse is.

Amikor úgy döntünk, a képzelet alapján élünk, elkerülhetetlenül a pusztítás valamilyen formáját választjuk.

Amikor úgy döntünk, a társadalmat vallásos erkölcsi mitológiák alapján szervezzük, háborúkkal, erőszakkal, elnyomással, visszaéléssel, korrupcióval és feneketlen kétszínűséggel végezzük.

Amikor úgy döntünk, hogy a társadalmat államista erkölcsi mitológiák alapján szervezzük, a következmény semmivel sem különb.

Választhatjuk az erényt, vagy a kényszert.

Nem választhatjuk mindkettőt.

Megoldások

Választhatjuk a hitet, miszerint az állam egyszerre egy szükséges és morális intézmény. Választhatjuk a hitet, miszerint az állam nélkül a társadalom „anarchiába” fullad, a világ pedig a mindenki mindenki elleni háborúba torkollik. Választhatjuk a hitet, miszerint az állam nélkül nem lesznek utak, oktatás, egészségügy, nyugdíj, könyvtárak, a tulajdon védelme, és a többi.

Természetesen az egész emberi történelem során hasonló babonák fogták vissza az emberiség fejlődését. A legjelentősebb előfutára annak, amit az EPV felfed az államról az, amit a tudomány felfedett a vallásról.

Amikor a tudomány a felvetette, hogy a világegyetem isten nélkül is létezhet, a hisztérikus emberek mind felkiáltottak, hogy közel a világvége, hogy a társadalom „anarchiába” süllyed, és a civilizáció a mindenki mindenki elleni háborúba fullad.

Bármikor, amikor egy hatalmat igazoló rendszer működése elképzelhetővé válik a hatalom nélkül, mindazok, akik profitálnak a hatalom manipulációjából, úgy kiáltanak, hogy nélkülük minden elveszett.

Így tettek a papok a tudományos forradalom idején. Isten nélkül az élet értelmetlen. Isten nélkül nincs moralitás. Isten nélkül lelkeink megválthatatlanok. Isten nélkül világunk káoszba és gonoszságba fullad.

Természetesen ezek közül egyik sem vált valóra. Ami azt illeti, pont az ellentéte lett igaz. A vallás, mint domináns világnézet vége kikövezte az egyház és az állam elkülönítésének útját, az arisztokrácia végét, a szabadpiac felemelkedését, és számos emberi szabadságjog megjelenését a világ jelentős részein.

Isten bukása az emberiség felemelkedését jelentette.

Ugyanilyen módon, amikor úgy tekintünk a társadalomra, ahogyan a korai tudósok látták a világegyetemet – mint egy önfenntartó rendszerre, amelynek nincs szüksége elképzelt központi hatalomra – akkor rajzolódik ki valóban szemünk előtt az emberiség számára lehetséges szabadság.

Egy központi és kényszerítő monopólium felállítása a társadalmon belül folyamatosan visszatartja a tudás, a bölcsesség, az erény, a fizikai és a mentális egészség fejlődését – mint ahogy egy központi és kényszerítő monopólium a világegyetemen belül folyamatosan visszatartotta a tudás, a bölcsesség és a tudomány fejlődését.

A képzeletbeli entitásokkal való szembenállás útja a kérlelhetetlen igazság. Az Istennel való szembenállás útja a racionalitás, a bizonyíték és a tudomány.

Az állammal – a legveszélyesebb képzeletbeli entitással – való szembenállás útja a racionalitás, a bizonyíték és a tudomány

A jövő

Ha tetszik, ha nem, az EPV mindenre vonatkozik, amit teszünk. Az emberek természetükből fakadóan hajlamosak a következetességre, mivel racionális tudattal rendelkező lények vagyunk egy következetes és racionális univerzumban. Tehát akármilyen premisszát is fogadjunk el az életünkben, az egyre következetesebb viselkedésre fog minket sarkallni életünk – és a kultúrák és nemzetek „élete” - során.

Tehát ha egy ember úgy hiszi, hogy a bántalmazás egy kiváló módja annak, hogy megszerezze, amit akar, akkor az élete során egyre többet és többet fog bántalmazni másokat. Egy ember, aki úgy hiszi, hogy az erőszak helyes, egyre erőszakosabbá és erőszakosabbá fog válni.

Másszóval az EPV még a következetlenség esetében is következetességet követel. Az EPV uniformitást követel az immoralitás esetében is.

Tehát a kultúránk gyökereiben szunnyadó morális premisszák diktálják annak elkerülhetetlen jövőjét. Egy kultúra, amely a kényszer igazolására alapul, mindig egyre nagyobb kényszert fog alkalmazni. A racionális szabadságra alapuló kultúra mindig egyre kevesebb kényszert fog látni.

Ezért olyan létfontosságú az etika racionális keretrendszerének felvázolása.

Amiben hiszünk, azzá válunk.

Ha hazugságokban hiszünk, rabszolgákká válunk.

Következő oldal>>

Következtetések

Egy viszonylag rövid idő alatt hatalmas utat jártunk be. A filozófia legnagyobb kihívása egy egyetemes, objektív és abszolút moralitás meghatározása, amely nem támaszkodik Istenre vagy az államra. Abban a pillanatban, ahogy Istenre vagy az államra támaszkodunk a moralitás meghatározásakor, a moralitás többé nem lesz egyetemes, objektív és abszolút. Másszóval az többé nem „moralitás.”

A képzeletbeli entitások megteremtése, mint „Isten” vagy „az állam,” semmit nem tesz, hogy megválaszolja a moralitással kapcsolatos kérdéseinket.

Teljesen megértjük, hogy Isten feltalálása semmit nem tett – és semmit nem tesz – az élet vagy a világegyetem eredetének kérdése megválaszolásáért. Azt mondani bármilyen kérdésre válaszként, hogy „valamilyen felfoghatatlan lény valami felfoghatatlan dolgot tett valami elképzelhetetlen módon, megismerhetetlen céloktól vezérelve,” semmiképp nem nevezhető racionális válasznak.

A legnagyobb veszélye annak, hogy felfoghatatlan „válaszokat” találunk ki racionális és létfontosságú kérdésekre válasz gyanánt az, hogy a válasz illúzióját nyújtja, amely általánosságban ellenzi az igazság keresését. Továbbá elkerülhetetlenül összeáll egy csoport, hogy megvédje ezt az irracionális nem-választ, és profitáljon abból.

A vallás területén ez a papi kaszt. Az állam területén ez a politikai kaszt.

Amikor a valós és létfontosságú kérdésekre misztikus és erőszakos „válaszokat” adnak, az emberi fejlődés zuhanásba fordul. A meteorológia tudománya nem születhet meg, ha a papok azt mondják, hogy azért esik, mert isten azt akarja. A gyógyászat tudománya nem fejlődhet ki, ha a betegséget az istenek morális büntetésének gondolják. A fizika tudománya megáll és visszafejlődik, ha a csillagokat az istenek óraművének gondolják.

Amikor morális kérdésekre hamis válaszokat adnak, elkerülhetetlenül morális bűnné válik megkérdőjelezni azokat a válaszokat. Amikor az illúziókat a kíváncsisággal helyettesítik, azok, akik az illúziókból profitálnak, elkerülhetetlenül erőszakot fognak használni, hogy védelmezzék hazugságaikat.

És a világ végezetéig a gyermekek lesznek a kizsákmányoló hamisságok legelső áldozatai.

A gyermekekre nem kell ráerőszakolni, hogy édességet egyenek, fogócskázzanak vagy megértsék, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel. Az emberi elme nem követeli meg azt, hogy az igazságot félelemmel, unalommal, sértegetéssel és ismétléssel táplálják bele. A gyermeknek nem kell „megtanítani,” hogy egy játék valódi, azzal, hogy élete végéig a pokolban fog szenvedni, ha nem hiszi el, hogy a játék valódi. Egy gyermekre nem kell ráerőszakolni a hitet, hogy a csoki jó ízű, azzal, hogy ízlelőbimbóit eredendő bűnnel sújtották.

Azt mondani, hogy a moralitás létezik, mivel Isten azt mondta nekünk, hogy létezik, az pont ugyanaz, mint azt mondani, hogy a moralitás nem létezik. Ha veszel tőlem egy iPodot az eBayról, én pedig egy üres dobozt küldök neked, dühösen fogsz írni nekem. Ha azt mondom neked, hogy „ne aggódj, mert a láthatatlan barátom azt mondja nekem, hogy valójában van egy iPod a dobozban,” akkor megelégednél? Nem volna az állításom, miszerint a képzeletbeli barátom azt mondta nekem, hogy létezik az iPod, elég bizonyíték arra, hogy az iPod nem létezik?

Ha a moralitás egy olyan lény hatalma alapján igazolt, ami nem létezik, akkor a moralitás definícióból adódóan nem igazolt. Ha írok egy csekket, amit egy nemlétező bank „hitelesített,” akkor nyilvánvalóan a csekkem definícióból adódóan érvénytelen.

Ugyanez igaz a moralitás érvényesítésére „az állam” irracionális monopóliumán keresztül. Ha engedélyezzük az állam létezését – az emberek egy kisebbségéét, akik maguknak követelik az erőszak kezdeményezésének jogát, egy jogot, amely kimondottan tiltott mindenki másnak – akkor bármelyik és mindegyik morális „szabály,” amelyet az állam érvényre juttat, tisztán szubjektív lesz, hiszen az állam definícióból adódóan a morális szabályok megszegésén alapszik.

Ha azt mondom, hogy szükségem van az államra a tulajdonom védelme érdekében, viszont azt is, hogy az állam definícióból adódóan az emberek egy csoportja, akik kedvük szerint megsérthetik a tulajdonjogaimat, akkor leküzdhetetlen ellentmondásba kerülök. Azt mondom, hogy meg kell védeni a tulajdonjogaimat – majd annak védelmére létrehozok egy ügynökséget, amely akármikor megsértheti őket. Ez olyan, mintha annyira félnék a nemi erőszaktól, hogy felbérelnék egy testőrt, hogy megvédjen attól, viszont a szerződésben megengedném a testőrnek – és bárkinek, akit ő választ – hogy tetszés szerint megerőszakoljon.

Mivel az államon és a valláson alapuló „moralitás” ennyire irracionális és önellentmondásos, a működése megköveteli az erőszak kezdeményezésének monopóliumát birtokló társadalmi ügynökséget. Mivel mindenki csak kitalálja az erkölcsi szabályokat, és azt kitalált entitásokra hivatkozva tökéletesen igazoltnak tartják, a racionális tárgyalás és a megértés lehetetlen marad. Nem igaz, hogy szükségünk van egy államra, mivel az emberek gonoszak, hanem inkább az emberek irracionálisak, és ezért kötünk ki az államnál. A hamis morális elméletek érvényesítéséhez a végén mindig erőszak szükséges. A morális elméleteket nem az erőszak válaszaként dolgozzák ki – a hamis morális elméletek okoznak – sőt, követelnek - erőszakot.

Az EPV keretrendszer annyira nyíltan feltárja a „Mi az igazság?” kérdésre „Istennel,” és a „Mi a moralitás?” kérdésre „állammal” adott válaszok szubjektivizmusát és irracionalitását, hogy nehéz elképzelni, hogy ez a koncepció nem elterjedtebb.

Ennek az egyik központi oka az, hogy az EPV teljes megértéséhez a lehető legnagyobb mentális teljesítmény szükséges. Viszonylag könnyű racionálisnak lenni; nagyon nehéz belegondolni a racionalitásba foglalt premisszákba, és mindenre, ami belőlük következik. Viszonylag könnyű vitázni; nagyon nehéz feltárni magában a vitázás cselekedetében rejlő hallgatólagos feltételezéseket.

Egyszerű elkapni egy labdát – nehéz feltalálni a fizikát, amely egyetemesen megmagyarázza a mozgást.

A gondolkodásról gondolkodni mind közül a legnehezebb mentális gyakorlat.

E könyv elején egy „szörnyről” beszéltem, amely félelemben és rabszolgasorsban tartotta az emberiséget. Ez a szörny mindig egy hegytetőn, vagy egy mély barlangban lakozik. Az emberek azért nem győzték le a világban élő szörnyet, mert féltek tőle.

A szörnyet sosem lehet legyőzni, mivel a szörny egy illúzió.

A szörnyet nem lehet a világban legyőzni, mert a szörny bennünk rejlik.

A kollektív képzelet, amely szerint létezik egy „nullzóna,” ahol a moralitás mágikusan visszafordítja önmagát, és amelynek „az állam” a neve, pontosan ugyanaz a kollektív képzelet, amely szerint létezik egy „nullzóna,” amelynek „Isten” a neve, és ahol a valóság megfordítja önmagát.

Ha a „moralitást” az egyszerű halandók szubjektív fantáziái alapján definiáljuk, akkor az örökké a hataloméhes zsarnokok manipulatív uralma alatt marad. Mivel Isten nem létezik, akárki, aki Isten viszonylatában beszél a moralitásról, csak maga találja ki a definíciókat, hogy saját céljait szolgálja.

Mivel „az állam” nem létezik, akárki, aki a kormány viszonylatában beszél a moralitásról, csak maga találja ki a definíciókat, hogy saját céljait szolgálja.

Mindaddig, amíg nem vagyunk képesek meghatározni egy objektív és racionális moralitást, amely megszabadult az egyének szubjektív szeszélyeitől, nem fogjuk meglépni azt a fejlődést, amire fajunknak szüksége van.

A moralitásnak, mint a fizikának, a biológiának, a földrajznak és a kémiának, a tudományok birodalmába kell lépnie, ha szeretnénk fejlődni – és talán ha szeretnénk egyáltalán túlélni.

Viszont ha képesek vagyunk fenntartani bátorságunk, egyedül ez az ismeretág képes minket, gyermekeinket – és a jövő teljes emberiségét – megszabadítani a legnagyobb fenevad zsarnokságától: saját morális illúzióinktól.

Következő oldal>>

Függelék A: EPV röviden

Álljon itt a moralitás melletti alapvető érv összefoglalója.

A valóság objektív és következetes.
A „logika” az az objektív és következetes szabálykészlet, amely a valóság következetességéből származtatott.
Azokat az elméleteket, amelyek igazodnak a logikához, „érvényesnek” nevezzük.
Azokat az elméleteket, amelyek igazodnak az empirikus teszteléshez, „pontosnak” nevezzük.
Azokat az elméleteket, amelyek egyszerre érvényesek és pontosak, „igaznak” nevezzük.
A „preferenciák” megköveteltek az élethez, a gondolkodáshoz, a nyelvhez és a vitához.
A vitázás megköveteli, hogy mindkét fél az „igazságot” mind objektívnek mind egyetemesen preferálandónak tartsa.
Tehát a vitázás cselekvése magába foglalja az egyetemesen preferálandó viselkedés (EPV) elfogadását.
Az EPV-vel kapcsolatos elméleteknek át kell menniük a logikus következetesség és az empirikus igazolás tesztjén.
AZ EPV azon részhalmazát, amely a kikényszeríthető viselkedéssel foglalkozik „moralitásnak” nevezzük.
Az EPV részhalmazaként egyetlen morális elmélet sem tartható igaznak, ha illogikus, vagy nem támogatja empirikus bizonyíték.
A morális elméletek, amelyeket logika és bizonyíték támogat, igazak. Minden egyéb morális elmélet hamis.

Függelék B: Morális kategóriák

Lejjebb található egy táblázat, amely felsorol néhányat a leggyakoribb tettekből/szabályokból, illetve azok kulcsfontosságú megkülönböztető jegyét.

Függelék C: EPV Podcastok

Ha szeretnéd mélyebben megérteni az EPV-t és annak következményeit, látogass el a http://fdrpodcasts.com oldalra.

Ha pedig szeretnéd megvitatni ezeket az ötleteket más érdeklődő filozófusokkal, ugorj be a Freedomain Radio Üzenőfalra a http://www.freedomainradio.com/board oladlon.

Függelék D: Az összes EPV vita, amiben valaha részt vettem

EPV Szkeptikus: Az EPV érvénytelen

Én: Miből gondolod?

EPV Szkeptikus: Nem bizonyított!

Én: Tehát a bizonyíték EPV?

EPV Szkeptikus: Nem, semmi sem EPV!

Én: Vajon nem EPV a „semmi sem EPV” állítás?

EPV Szkeptikus: Nem, ez egyáltalán nem az, amit mondok! Azt mondom, hogy az EPV érvénytelen!

Én: Miért?

EPV Szkeptikus: Mert hamis!

Én: Tehát igaz állításokat megfogalmazni EPV?

EPV Szkeptikus: Nem!

Én: Tehát semmi rossz nincs a hamis állításokban?

EPV Szkeptikus: Nincs!

Én: Akkor miért ellenkezel egy hamis érvvel?

EPV Szkeptikus: Ó, ez csak az én személyes preferenciám. Egyszerűen csak nem szeretem a hamisságot.

Én: Tehát pusztán személyes preferenciából érvelsz?

EPV Szkeptikus: Ja!

Én: Akkor miért kellene a te személyes preferenciádnak felülírnia az enyémet? Én szeretem az EPV-t, te nem – és egyáltalán minek megvitatni a személyes preferenciákat?

EPV Szkeptikus: Ó… mert az EPV érvénytelen!

Én: Miért érvénytelen?

EPV Szkeptikus: Mert önellentmondásos!

Én: Tehát a következetesség EPV?

EPV Szkeptikus: Nem, és ne hajtogasd ugyanazokat újra meg újra! Menj és olvass Kant-ot/Hegel-t/Hume-t stb.

stb. stb. stb…