Alapszabályok

Előre

Tündérmesében gyakran feltűnik egy borzalmas szörnyeteg óriási hatalommal, egy hüllő, egy sárkány, mely a környező területek felett zsarnokoskodik. A helybelieket rettegéssel tölti el; állataikat áldozzák neki, arannyal és vérrel fizetnek a gyilkos indulatok alábbhagyásának reményében.

A legtöbb ember megbújik a bestia árnyékában, félelmét "óvatosságnak" hívva, de néhány - bátorságtól vagy vakmerőségtől megrészegülten - harcba száll. Évről évre, évtizedről évtizedre, újabb és újabb hullámokban teszik próbára reményteli bajnokok erejüket, erényeiket és elméjüket e kegyetlen zsarnok ellen.

És mindig elbuknak.

A bestia minden mesében halhatatlan, így a falubeliek nem remélhetik, hogy az idő megszabadítja őket uralma alól. A szörny sosem ésszerű, sosem kíván kereskedni, így pedig a megegyezések lehetetlenek.

Az elkeseredett helybeliek egyetlen reménye tehát egy olyan ember felbukkanása, aki képes legyőzni a szörnyeteget.

Ezután elkerülhetetlen egy olyan ember felbukkanása, akit mindenki teljesen oda nem illőnek tart. Az istállófiú, a cipész fia, a pék tanonca - vagy néha egy egyszerű vándor.

Ez a könyv az én támadásomat meséli el a szörnyeteg ellen.

Ez a "szörny" a hit, miszerint lehetetlen egy objektív, racionális, világi és tudományos etikai rendszer meghatározása. Ez a "szörny" annak illúziója, hogy az erkölcs örökre elveszett az istenek és a kormányok ésszerűtlen mocsarában, melyet csupán gyakorlati okokból juttatnak kényszerrel érvénybe, és amelynek örökre hiányos marad a logikai igazolása illetve világos meghatározása. Ez a "szörny" a képzelgés, mely szerint világi felnőtteknek félre kell söpörniük az erényt - örömünk, boldogságunk forrását - hadd fogdossák, hadd parádézzanak vele és hadd használják ki politikusok, papok - és szülők. Ez a "szörny" a babona, mely szerint a szülők kifakadásai nélkül, az istenek zaklatása nélkül és az állam fegyverei nélkül nem lehetünk egyszerre ésszerűek és jók.

E "fenevad" a legnagyobb hősöket sújtotta le, Szókratésztől és Platóntól kezdve Szent Ágostonon, Hume-on és Kanton át egészen Randig.

Az ár, melyet az emberiség fizetett, elképesztően hatalmas volt.

Mivel azóta sem voltunk képesek meghatározni az egyetemes moralitás racionális rendszerét, gyermekeinkbe vallásos rémtörténeteket kényszerültünk sulykolni, és az összes fegyvert, a börtönöket és a hadsereget a lelketlen uralkodók apró monopóliumának kellett adnunk, akik magukat "államnak" nevezték el.

Mivel amit "etikának" hívunk az szubjektív és pusztán kulturális maradt, nincs más választásunk, minthogy bántalmazáshoz, félelemkeltéshez és erőszakhoz folyamodjunk a szociális szabályok betartatásakor. Mivel az etikából hiányzik a tudományos módszer alapja, a "moralitás" a véres mitológiák törzsi háborúinak dagonyájában ragadt, ahol minden csoport foggal-körömmel harcol az emberek "erény" iránt érzett hűségének irányításáért.

Nem élhetünk erkölcs nélkül, viszont képtelenek vagyunk az erkölcsöt objektíven meghatározni - így örökké a fellengzős képmutatás, a cinikus elnyomás vagy a jámbor szolgaság üres életére vagyunk kárhoztatva.

Intellektuális tekintetből a világon semminek nincs ennél nagyobb tétje. A kudarcunk objektív és racionális erkölcsi szabályok meghatározásában emberek százmillióinak életébe került államok és vallások háborúiban.

Sok szempontból a tétek egyre csak halmozódnak.

Az internet egyre növekvő információáradata gyanakvást ébresztett a fiatal generációban, látván, hogy amit "erénynek" nevezünk nem több - vagy kevesebb - mint a képmutató idősek érdekeit szolgáló tündérmese. A vallásos hazugságok amelyeket a hatalmon levők prédikálnak - és az őket imádók bűnrészessége - tisztábban látható most, mint eddig bármikor.

Az "igazságról" kiderült hogy manipuláció, az "erény" irányítás, a "hűség" szolgaság és arról, amit "moralitásnak" nevezünk kiderült hogy csak egy nevetséges bábszínház, melyet arra terveztek, hogy a gyenge és félelemmel teli embereket önelnyomásba taszítsa.

Ez a felismerés életre hívta a nihilisták egy új generációját, épp úgy mint ahogy az a 19. századi Németországban történt. Ezek a szélsőségesen relativisták a legmaróbb támadásaikat azok ellen indítják, akik bármiféle bizonyosságot állítanak. Ez a posztmodern generáció kinőtte a kollektív történelmük kulturális begyepesedettségét, viszont most minden igazságot elfogult kijelentésként lát. Mint a tágra nyílt tekintetű gyermekek akiket addig sebeztek, amíg felöltötték cinikus "bölcsességüket", minden kommunikációt reklámnak, minden állítást propagandának, és minden morális intést képmutató tolvajlásnak látnak.

Mivel nem állapodtunk meg egy egységes, összefüggő és racionális keretrendszerben, amellyel elbírálhatjuk a morális indítványokat, a "moralitás" a miszticizmus, és annak elkerülhetetlen következménye: az erőszak mocsarában ragadt. Épp úgy, mint ahogy a Felvilágosodást megelőzően vallási szekták végeláthatatlan háborúkat vívtak az arisztokrácia fegyvereiért, úgy küzdenek most is az állam és az állam erőszakgépezete feletti hatalomért a versengő morális mitológiák.

Tehát a moralitás a képzeletbeli mitológia világában marad - a modern tudományhoz hasonlítva épp úgy, ahogy a középkori "asztronómia" maradt a modern csillagászathoz viszonyítva- melyet történetmeséléssel, fenyegetéssel, erőszakkal és kizsákmányolással juttatnak érvényre, és amely elzárja az igazság felé haladás valódi lehetőségét.

A relativista etika e "szörnyetege" fölénk tornyosul, rajtunk élősködik, az adószedést, a bebörtönzést, a cenzúrát és a háborúkat igazolva. Rabszolgasorsba taszítja a fiatalokat az állami iskolákkal és a vasárnapi misékkel; a szegényeket a jóléti állam puha gulágjaiba csábítja; még a meg-nem született generációt is az államadósság feneketlen kútjába zárja.

Mint ahogy előző "Az igazság útján: Az illúzió zsarnoksága" című könyvemben írtam, a bizonyíték nélküli etikai teóriák középpontjában az áll, hogy ezeket az elméleteket a gyermekeknek objektív, megcáfolhatatlan tényekként adják elő, míg a valóságban nem többek, mint kulturális hiedelmek. Az oka annak, hogy a tudósoknak nincs szükségük kormányra vagy Vatikánra az, hogy a tudósok rendelkeznek a konfliktuskezelés objektív módszerével: a tudományos módszerrel. Az oka annak, hogy a nyelv nem követel meg egy központi hatalmat, amely fejlődését vezeti az, hogy a nyelv az egyének felhalmozódott, stílus és hasznosságbeli preferenciáinak "szabadpiacára" támaszkodik.

Az oka annak, hogy a modern és történeti moralitásnak egyaránt először a gyermekek bántalmazására, aztán pedig a felnőttek fenyegetésére kellett támaszkodnia az, hogy ez a moralitás egy manipulatív hazugság, amely az erényes igazság szerepében tetszeleg.

Az igazság az, hogy szükségünk van moralitásra; a hazugság az, hogy istenek vagy kormányok képesek racionálisan meghatározni vagy igazságosan érvényre juttatni azt.

A célom e könyvben egy olyan objektív, következetes, világos, racionális, empirikus - és igaz - módszer meghatározása, amellyel dönthetünk a morális elméletek érvényességéről.

Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy jelen pillanatban valószínűleg a szkepticizmus feltörő hullámát érzed. Teljesen megértem, hogy a valószínűsége annak, hogy valami tag az interneten - az őrültek otthonában - valahogy megoldotta ezt a filozófiai problémát nem túlságosan magas - sőt olyan közel áll a nullához, hogy jóformán megkülönböztethetetlen tőle.

Mégsem teljesen nulla.

Rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékot követelnek. Ahhoz, hogy megbirkózzak egy ilyen hatalmas feladattal, főképp egy rövidke könyvben, felállítottam magamnak pár alapszabályt, melyeken érdemes végigmenni. (Legtöbbjük a könyv lapjain bővebb részletezésre kerül.)

Teljesen elfogadom a Hume által felállított megkülönböztetést aközött, ami "van" és aminek "kell lennie." Érvényes morális szabályok nem eredeztethetők közvetlenül bármiből, ami a valóságban létezik. A tény, hogy az emberi lények általánosságban az életet részesítik előnyben, és ahhoz, hogy ezt elérjék, muszáj sikeresen hatniuk a valóságra, nem lehet bármilyen érvényes etikai teória alapja. Néhány ember nyilván nem az életet részesíti előnyben és rendíthetetlenül elutasítja a valóságot, tehát az etika e meghatározása szubjektív és feltételes marad.
Az etika objektív meghatározása nem lehet "az, ami hasznos az ember túléléséhez." Bizonyos egyének nagyon is jól képesek túlélni azáltal, hogy másokon élősködnek, tehát az etika ezen definíciója nem győzi le a szubjektivizmus problémáját. Biológiai szempontból ez hasonló lenne ahhoz, ha az evolúciós tendenciákat úgy írnák le: "az, ami hasznos az élet túléléséhez," aminek semmi értelme nem lenne. Az emberi társadalom egymással versengő érdekek ökoszisztémája, mint egy esőerdő, és ami "hasznos" az egyik embernek, a másiknak sokszor káros.
Nem hiszek semmilyen "felsőbb világban" vagy Ideák Világában. A moralitás nem fogalmazható meg úgy, mint ami egy "másik univerzumban" létezik, legyen az materiális vagy immateriális. Ha a moralitás egy "másik univerzumban" létezik, akkor nem lehet szigorú racionális vagy empirikus analízis tárgya, és mint ahogy azt maga Platón megfigyelte az "Állam" című írásában, ennek következtében a társadalomnak szüksége lenne a Filozófus Királyok elitosztagára, hogy kommunikálják, vagy pontosabban kierőszakolják a "másvilág" felfoghatatlan rendeleteit mindenki máson. Ez a szubjektivizmus problémáját sem oldja meg, mivel az, amely az értelem vagy bizonyítékok számára hozzáférhetetlen, definícióból adódóan szubjektív.
Nem hiszem, hogy "következményekből levezetett érvekkel," vagy az etikai indítvány jósolt eredményéből lehetséges definiálni vagy meghatározni a moralitást. A haszonelvűség, vagy "a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára" nem oldja meg a szubjektivizmus problémáját, mivel az esélye annak, hogy bármilyen központi irányító tudja, mi a jó objektíven mindenki más számára épp annyi, mint hogy egy központi gazdasági tervező képes az erőforrások hatékony allokációjára az árak hiányában, tehát ténylegesen nulla. Illetve az, amelyet úgy gondolnak, hogy "a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb ember számára" változik a kultúra, idő, ismeret és körülmények függvényében, így ismét képtelen legyőzni a szubjektivizmus problémáját. A tudományos kísérletek értékét nem valami platóni világ vagy utilitarista optimalizáció függvényében ítéljük meg, hanem a tudományos módszer szerint. Ugyanezen szemléletet használom a könyvben.
Azt is elutasítom, hogy az etikát "pozitív jog tanaként" definiáljam. Bár általánosan elfogadott, hogy a jogi rendszerek etikai rendszereken alapulnak, senki nem tudna érvelni amellett, hogy minden törvény minden jogi rendszerben egy ideális moralitás tökéletes tükörképe. A törvények nem képesek közvetlenül tükrözni bármiféle objektív etikai teóriát, mivel a törvények folyamatos mozgásban vannak, folyton felfordítják, elhagyják vagy feltalálják őket, és a világ jogi rendszerei számtalanszor, még elméletben is közvetlen ellentétben állnak egymással. A Saría törvény többször közvetlenül ellenkezik az angolszász jogrendszerrel, és a modern demokratikus "tömeguralom" folyamata többször hasonlít egy maffia tűzharcra, mint etikai eszmék józan megvalósítására.
Teljesen nyitott vagyok arra a felvetésre, hogy egyáltalán nincs olyan, hogy etika, és a "moralitás" egyik rendszere sem több az irányítás eszközénél, ahogyan Nietzsche emellett kitartóan érvelt. E könyvben abból a feltételezésből indulok ki, hogy nincs olyan, hogy etika, és onnan építem a szerkezetet.
Nagy tiszteletet érzek az emberiség etikai ösztöne iránt. A racionális erkölcsfilozófusok általában - saját kárukra - elvetik a tényt, hogy a gyilkosságot, a nemi és fizikai erőszakot, a tolvajlást majdnem egyetemesen, minden társadalomban tiltják. Arisztotelész úgy érvelt, hogy - finoman fogalmazva - biztosan van valami probléma bármilyen etikai elmélettel, amellyel bizonyítható a nemi erőszak erkölcsössége. Tehát miután kifejlesztettem az etikai elméletek jóváhagyásához használható keretrendszert, átfuttatom rajta ezeket általánosságban elfogadott morális premisszákat, hogy lássam, igaznak bizonyulnak-e.
Eléggé tisztelem az intelligenciádat ahhoz, hogy tartózkodjak olyan szavak definiálásától mint "valóság" "értelem" vagy "integritás" satöbbi. Elég munkánk van anélkül is, hogy ismét feltaláljuk a kereket.
Végül pedig úgy gondolom, hogy egy elmélettel - főleg amely olyan alapvető, mint egy etikai elmélet - semmire sem megyünk, ha az egyetlen haszna azon ismeretek megerősítése, amiket mindenki ösztönösen tud. Nem azért töltöttem el éveket egy etikai elmélet kidolgozásával, hogy körbeszaladgálhassak azt bizonygatva, hogy "a gyilkosság rossz." Úgy gondolom, a legjobb elméletek azok, amelyek megerősítik azokat az igazságokat, amelyeket intuitívan megértünk, és az alapelveket használva új igazságokat fednek fel, melyek talán teljesen ellentmondanak megérzéseinknek.

Miután életem utóbbi néhány évét felkészüléssel, edzéssel, aztán pedig ezzel a szörnnyel való harccal töltöttem, remélem, szert tettem némi mérhető becsületre. Úgy hiszem, bár nem sértetlenül, de győzedelmeskedtem, és kíváncsian várom, ki fogja osztani ezt a nézetet. (Természetesen ha elbuktam, legalább látványosan tettem, és bukásom tanulságos és szórakoztató lett.)

Posztgraduális tanulmányaim során a filozófia történelmét tanultam, rendelkezem mesterfokozattal, de tudományos fokozattal nem. Távol állok attól, hogy nyilvánosan felismert értelmiségi legyek. Bár talán nem én vagyok a legvalószínűtlenebb bajnok, a legvalószínűbbtől is távol állok.

Az, hogy győzedelmeskedtem-e, rajtad múlik, nem pedig rajtam.

Ha az érvelés helyes, a legnagyobb fenevad elbukott.

Következő oldal>>

Egy szerény javaslat

Arcátlanság megmondani az olvasónak, hogyan olvassa a könyvet, de a feladat nehézségeit figyelembe véve szeretnék egy apró javaslatot tenni, mielőtt nekikezdünk.

Ha a tizenötödik században élnénk, és arról győzködnélek, hogy a föld kerek, matematikai és fizikai bizonyítékok papírkötegeit raknám eléd. Ha ellenkező véleményen volnál, a reakciód természetes gyanakvás volna és hajlamos lennél a bizonyíték minden sorával kekeckedni.

Viszont ha te és én ténylegesen képesek lennénk körbehajózni a világot, aztán visszatérnénk oda, ahol kezdtük anélkül, hogy ugyanazt az utat használnánk, sokkal inkább elfogadnád a fogalmi bizonyítékát annak, amit igaznak tapasztaltál. Talán hibásnak találsz majd egy bizonyos logikai lépést vagy hasonlatot, de a konklúzióval egyetértenél, így sokkal inkább beleegyeznél abba, hogy segíts kijavítani a részleteket az elmélet teljes elutasítása helyett.

Ha a feladatom a válaszadás lenne minden lehetséges nyelvi, logikai vagy empirikus lépés ellenérvére, ez a könyv mindenkorra befejezetlen és olvasatlan maradna. A perfekcionizmus lényegében halogatás, és e könyv feladatát túl fontosnak, a hamis moralitás veszélyeit pedig túl súlyosnak és közvetlennek tartom ahhoz, hogy olyan soká' próbáljam elérni a paradicsomot, míg végül mindnyájan a pokolban kötünk ki.

Tehát szerényen azt tanácsolom, hogy várj a végső ítélettel addig, amíg meglátod, mennyire hatékony az általam felvázolt etikai keretrendszer az emberiség által közösen elfogadott morális maximák bizonyításában.

Őszintén hiszem, hogy a racionális etikai keretrendszer meghatározása az emberiség előtt álló leglényegesebb feladat. Igazán értékelem az érdeklődésedet ezen életbevágó témában, és mint mindig, szeretném megköszönni azoknak a csodálatosan kedves adományozóknak, akik lehetővé tették ezen munka megvalósulását.

Mások által felfegyverezve indulok a harcba.

Következő oldal>>

Bevezetés

Az emberiség számtalan generáción át élt az önmagára kirótt tudatlanság egocentrikus méhében; a világ lapos volt, a nap, a hold és a csillagok körötte forogtak, ősei hívták a halál ködén túlról, és a mennydörgés az istenek haragja volt.

Évezredek munkájába és életek millióiba telt kiásni magunkat a szubjektív értelmezések e narcisztikus méhéből. A szükséges erőfeszítés ahhoz, hogy perspektívánkat az észlelési tapasztalatból a fogalmi logika világába rángassuk egyszerre volt rémisztő, üdítő, összezavaró és rendkívül veszélyes. Megérteni, hogy a világ nem az volt, amilyennek érződött vagy aminek látszott, mind a mai napig értelmünk legnagyobb mutatványa. Kiderült, hogy az igazságot az elme, nem pedig a hús szeme látja.

A világ laposnak tűnik; nem az. A nap és a hold ugyanakkorának tűnik; nem azok. Úgy tűnik, mintha a csillagok keringenének a föld körül; nem teszik.

Az igazság megismerése megköveteli, hogy a világot az érzékeinken kívülről lássuk - ez nem érzékeink elutasítását jelenti, hanem az érzékek valódi bizonyítékával való teljes egyetértést, ami nem az, hogy a Föld lapos, hanem hogy az anyag, az energia és a fizikai törvények következetesek. Amikor elengedünk egy követ, leesik - ez az érzékek valós bizonyítéka, nem az, hogy a Föld rögzített és mozdíthatatlan. Az elgondolás, miszerint a Föld mozdíthatatlan egy helytelen feltételezés, amely ellentmond érzékeink közvetlen bizonyítékával, ami az, hogy minden zuhan. Ha minden zuhan, a világ nem lehet rögzített és mozdíthatatlan.

Ezek a mindennapok apró igazságai; hogy a kő zuhan, a füst felemelkedik, a tűz forró és mind a Nap, mind a Hold kör alakúak. Ha rendíthetetlenül és szigorúan elkötelezettek maradunk ezek mellet az "apró igazságok" mellett, idővel a fizika nagy igazságait eredeztethetjük belőlük, melyek félelmetes erővel és hatalommal ruháznak fel minket.

Viszont a kis igazságok és a nagy igazságok között illúziók rejtőznek, melyek megvakítanak mind a fizikában, mind az etikában.

A fizikában a nagy igazságok nem állhatnak ellentmondásban a kis igazságokkal. Semmiféle "általános gravitációelmélet" nem mondhat érvényesen ellent a zuhanó kő vagy felszálló láng közvetlen érzéki tapasztalatainak. A legnagyobb matematikai elmélet sem lehet érvényes, ha alkalmazásakor helytelen visszajárót ad a kassza.

Történelmileg viszont az apró és nagy igazságaink közt rejlik az, amit úgy hívok: "nullzóna."

A "nullzóna"

Azt mondjuk a gyermekeinknek, hogy ne üssék meg egymást, és absztrakt értelemben hisszük, mint egy általános morális szabály, hogy az erőszak önmagában rossz. Az "apró igazság" az, hogy ne üss. A "nagy igazság" az, hogy az erőszak helytelen.

Viszont létezik az elménkben egy képzelt entitás, akit úgy hívnak, "Isten," és ez az entitást tökéletesen erkölcsösnek tartják. Sajnos ez az entitás folyamatosan és durván megszegi az "az erőszak rossz" rendeletet azzal, hogy megfullasztja a világot, a pokolba taszítja a lelkeket függetlenül attól, hogy előre teljesen tudja a lelkek minden "döntését," szentesíti a nemi és fizikai erőszakot, gyilkosságot, tolvajlást és más tetteket, melyeket teljesen gonosznak tartanánk bármilyen egyénben.

Tehát van az apró igazság (ne üss) és a nagy igazság (az erőszak rossz), a kettő között viszont ott ez a "nullzóna," ahol mind az apró, mind a nagy igazság tökéletes ellentétét tartjuk teljesen igaznak.

Történelmileg ugyanezt a következetlenséget láthatjuk a fizikában. Közvetlenül nem tapasztalunk tökéletes köröket, de az Istenbe vetett hit miatt minden bolygómozgásnak "tökéletes körnek" kellett lennie - egy premissza, amely évszázadokig visszavetette a csillagászatot. Hasonlóképp, ha egy ember elfordítja a fejét, nem hiszi ésszerűen azt, hogy az egész világ körötte forog - és így is érvelne, nem csak mint "apró igazság," hanem mint nagy igazság, vagy egyetemes alapelv. Mégis, az emberi történelem legnagyobb részében hitték, hogy a csillagok és a bolygók a Föld körül forogtak, nem pedig a Föld forgott. Itt ismét látjuk ezt a "nullzónát," a közvetlen érzéki tapasztalat és az univerzális alapelv között, melyben teljesen ellentmondó alapelveket tartanak teljesen igaznak,

Egyetlen épelméjű ember sem tapasztalja meg Istent közvetlenül. Hétköznapi életében teljesen elfogadja azt, hogy amit nem lehet észlelni, nem létezik. Egy ésszerű ember sem hátrál meg minden megtett lépés után attól félve, hogy egy láthatatlan fal eltorlaszolhatja az útját. A tudomány legnagyobb absztrakciói az ő hozzáállását támogatják.

Ennek megfelelően a vallás "nullzónájában" mind az apró, mind a nagy igazság egzakt ellentétét hiszik igaznak. Személyesen az ember azt hiszi, hogy amit nem lehet észlelni, nem létezik - intellektuálisan a tudomány ezt ismételten bebizonyította. Viszont a teológia "nullzónájában" ennek egzakt ellentéte az igazság - ott az axióma az, hogy amit nem lehet észlelni, annak léteznie kell.

A katonaság erényeibe vetett hitünk ugyanebbe a "nullzónába" esik. Ha egy magánszemélyt megfizetnek, hogy meggyilkoljon egy másik embert, "bérgyilkosnak" nevezzük, és megvetjük őt. Viszont ha ez az ember felvesz egy zöld ruhát bizonyos szalagokkal és elköveti ugyanazt a tettet, hősnek tituláljuk és nyugdíjjal jutalmazzuk. Az apró igazság (nem kellene gyilkolnom) teljesen következetes a nagy igazsággal (a gyilkosság rossz) - mégis középen rejlik a "nullzóna," ahol a gyilkosság mágikusan "erénnyé" válik.

Ha ez a "nullzóna" érvényes, akkor semmiféle logikai tétel nem lehet igaz. Ha egy tétel igaz és annak egzakt ellentéte is igaz, akkor a logikai érvelés lehetetlenné válik. A racionális tudomány növekvése nem más, mint a "nullzóna" állandó támadása, és az objektív következetesség betörése a szubjektív szeszélyek őrült bugyraiba.

Régi térképeken, mielőtt a térképészek befejezték a felderítéseiket, az ismert földek rajzai üres papírba fakultak. A tudás növekedéséhez először az szükséges, hogy felvázoljuk, amit még nem ismerünk, majd a már ismert alapelveinket az ismeretlen területekre terjesszük.

Ugyanez igaz a moralitás birodalmára.

A veszteségek

Veszéllyel teli a "nullzóna" átlépése. Az apró igazságoktól a nagy igazságokig vezető út milliók csontjaival van kikövezve. Szókratész halálától a korai tudósok vallási fanatikusok általi megkínzásán át a milliókig, akiket a fasizmus és kommunizmus sötét fantáziái gyilkoltak meg, az emberi tudás bármely előretörése ebbe a "nullzónába" igen veszedelmes.

Muszáj a "nullzóna átlépésének," - avagy az apró igazságok és a nagy igazságok tökéletes összekapcsolásának - elkerülhetetlenül ilyen nehéznek és veszélyesnek lennie? Hatalmas kihívás a logikai érvelés egyenes vonalával egyesíteni az észleltet a fogalmival, de muszáj e haladásért évezredekkel és véróceánokkal fizetni?

Ha az emberiség technológiai és gazdasági fejlődését nézzük, számtalan évezreden át egy több-kevésbé sík vonalat látunk, melyet az elmúlt pár száz év hatalmas, aszimptotikus tüskéi követnek. Elképzelhetetlen, hogy valami széleskörű genetikai mutáció lenne felelős az intellektuális következetesség és materiális siker e hirtelen és hatalmas gyorsulásáért. Azok az elméletek amelyek szerint egy bizonyos "hógolyó effektus" jött létre, a civilizáció hajnalától gyűlő tudás gyarapodása által titokzatosan hajtva, azokat általában azonnal elutasíthatjuk, mint teljesen ex post facto érvelések, mivel nincs prediktív értékük.

Ha megértjük, hogy megdöbbentő lehetőségeink legalább tízezer éven keresztül elérhetőek voltak számunkra és hogy egyszerre rejlik bennük hatalmas haszon és élvezet, hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy mi igazán használni akarjuk elképesztő elméinket.

Tehát lennie kell egy lefelé húzó erőnek, amely a történelem folyamán az emberiség természetes szabadságának összezúzására és rabszolgásítására törekedett.

A tudomány birodalmában nem nehéz látni azokat az elnyomó erőket, melyek folytonos ős-közeli tudatlanságban tartották elménket. A vallás formáját felvevő babona és az arisztokrácia formáját felvevő erőszak kombinációja a racionális gondolkodókat megfélemlítéssel, bebörtönzéssel, kínzással és gyilkossággal fenyegette. Épp úgy, ahogyan egy gazda a tehenei alacsony intelligenciájából és a rabszolgatartó rabszolgái félelméből profitál, a papok és királyok úgy tartották meg privilégiumaikat, hogy halállal fenyegettek mindenkit, aki gondolkodni merészelt.

Az egyszerű igazság az, hogy a "papok" és a "királyok" mind a múltban, mind a jelenben csak egyszerű emberek. Az egyszerű igazság az, hogy az istenek és ördögök, amelyek igazolták uralmukat, sosem léteztek.

Hosszú lépéseket tettünk az egyszerű emberi egyenlőség természetének és valóságának megértésében, de a szomorú tény az, hogy a moralitás birodalma még mindig a "nullzónában" rekedt - a "középigazságok" pusztító illúzióiban.

"Középigazságok"

Nevezzük a "nullzónában," az érzéki észlelés és fogalmi következetesség között rejlő ellentétes alapelveket "középigazságoknak."

Ezek a "középigazságok" mind közül a legveszélyesebb illúziók, mivel az igazság alakját veszik fel, míg a valóságban támadják az igazságot.

Annak illúzióját biztosítva, hogy megtaláltuk az igazságot, a "középigazságok" valójában meggátolnak bennünket az igazság megkaparintásában. Ők a fantázia, a kizsákmányolás és a kihasználás végső védvonalai.

Mivel nem pusztán irracionálisak, hanem anti-racionálisak, a "középigazságok" végtelenül rugalmasak mindaddig, amíg a hatalmon levőket szolgálják. Például a kereszténység a kései Római Birodalom egyre növekvő fasizmusából nőtte ki magát, részben mint kirohanás a létező teológiák "primitív" babonái ellen. "Felejtsétek el az ősi isteneiteket, van egy vadonatúj Istenünk aki sokkal jobb!"

A "középigazságok" mindig az igazság alakját veszik fel, melyet egy hazugság követ. A "Zeusz egy pogány babona" egy igaz állítás, melyet a keresztény hittérítők nyíltan vallottak. A hazugság, amely ezt követte az volt, hogy "Jahve nem egy pogány babona, hanem egy valós és élő Isten."

Ezt egyénibbre faraghatjuk egy olyan példával, amely mindenkinek ismerős lesz, aki valaha próbált tanácsot adni egy diszfunkcionális barátnak. "Az utolsó pasim egy igazi fasz volt," mondja, amellyel hevesen egyetértesz. "Az új pasim viszont igazán nagyszerű," teszi hozzá, te pedig megpróbálod nem forgatni a szemed.

Nagyon nehéz egy illúziót nem lecserélni egy másikra.

"A brit kormány zsarnok!" kiáltották az amerikai forradalmárok a tizennyolcadik században, és miután kiűzték a brit seregeket, felállították a saját kormányukat, és elkezdték saját polgáraikat támadni.

"Az arisztokrácia egy igazságtalan szörnyszülött!" kiáltották más forradalmárok, akik aztán a többség zsarnokságát állították fel a demokrácia formájában.

A "középigazságok" a tudományban is létezhetnek, és hasonlóképp meggátolhatják az apró igazságoktól a nagy igazságokig való természetes haladást. Például a tizennyolcadik századig a biológusok a "spontán generációban" hittek, azaz abban, hogy az élet előbukkanhat az élettelen anyagból. Ezt természetesen sosem figyelték meg, de hozzáillett az ősi filozófiai és vallásos iratokhoz, tehát tényként elfogadták. Úgyszintén az 1905-ös Einsteini forradalmat megelőzően úgy hitték, hogy a fény egy "éternek" nevezett mozdulatlan és láthatatlan anyagon keresztül halad át, ugyanúgy ahogy a hanghullámok haladnak át a levegőn. Egy az "éter" teóriában hívő tudós sem rendelkezett empirikus bizonyítékkal sem személyes sem tudományos vonatkozásban, viszont szükségesnek tekintették hogy más megfigyelhető tulajdonságokhoz igazodjanak.

A vallás úgyszint "középigazság," méghozzá a legveszélyesebb. Igaz az, hogy az univerzumban egyedülálló faj vagyunk, tudomásunk szerint. A zsiráf egy magasabb négylábú, de az ember nem csak "okosabb" főemlős, hanem valami egészen különb. E különbség természete nagyban ismeretlen marad - az "azért nem vagyunk ugyanolyanok mint az állatok, mivel nekünk lelkünk van és Isten teremtett" magyarázat a "középigazság" csak egy másik kategóriája. Igaz, hogy nagyon különbözünk az állatoktól. Nem igaz, hogy egy isten teremtett minket, és van lelkünk.

Épp úgy, mint ahogy bizonyos parazita nem képes befészkelni magát addig, amíg az előző parazitát ki nem űzi, a "középigazságok" kizárólag azért támadják az előző illúziókat, hogy átvehessék a helyüket. Akik szkeptikusan viszonyulnak az előző fantazmagóriákhoz, azokat vonzzák az új mesék. Így helyettesíti a pogányságot a Kereszténység, a Kereszténységet a Marxizmus, Marxizmust a posztmodernizmus, arisztokráciát a demokrácia satöbbi.

Addig, amíg a nagy igazságokat el nem érjük, és egyesítjük az apró igazságokkal, a "középigazságok" nem többek kizsákmányoló és pusztító hazugságok ismétlődő phalanxánál, amelyeket arra terveztek, hogy megakadályozzák a nagy igazságok elérését.

És a nagy igazságokat mindig az apró igazságokból érjük el.

A világ zuhan mivel egy kő zuhan.

"Középigazságok" és kizsákmányolás

Biológiailag az élősködés egy teljesen életképes túlélési stratégia számtalan lény számára. Az etikai normák hiányában mások erőforrásainak és energiájának eltulajdonítása teljesen ésszerű. Általánosságban az élősködés legstabilabb és leginkább fenntartható formája a szimbiózis, avagy a kölcsönösen hasznos együttélés. Így a beleinkben élő baktériumok támogatják a túlélésünket azzal, hogy segítenek megemészteni az ételünket.

Viszont egy vírus, amely folytonosan kimerít minket, minek következtében alig vagyunk képesek életben tartani magunkat, nehezen nevezhető "kölcsönösen hasznosnak."

Ha a hosszú és borzalmas történelmünkre gondolunk tele katasztrófákkal, éhezéssel, betegséggel és szegénységgel, és ezt a modernitás elképesztő materiális sikeréhez hasonlítjuk, nyilvánvaló, hogy egyfajta élősködés zsarnokoskodott az elménk és annak teljesítménye felett évezredeken át. Így, hogy az elmúlt pár száz év megmutatta nekünk az emberi szellem erejét és kreativitását, tekinthetünk úgy fajunkra mint egy organizmus, amely lerázott magáról egy szörnyű parazitát, és a vég nélküli zihálás után kiugrott a halálos ágyából hogy véghezvigye a gimnasztika leglélegzetelállítóbb mutatványait.

Amikor meggyógyítjuk magunkat egy betegségből, jobban érezzük magunkat, viszont a betegség maga nem. A himlő vírus szemszögéből a himlő oltás fajirtás.

Ugyanígy, az emberiséget fojtogató paraziták rettegve tekintenek a többség szabadságára. Mivel élősködésük felszabadítja őket a valóság követeléseitől - attól, hogy megkeressék saját kenyerüket - a tömegek szabadságára elkerülhetetlenül úgy tekintenek, mint önmaguk egyfajta rabszolgaságára. Épp, ahogy egy gazda tekintene állatállománya "szabadságára" szörnyű katasztrófaként...

Az igazság megállapítása szükségszerűen korlátozza a fantáziát. A fantázia korlátozása szükségszerűen korlátozza a kizsákmányolást. Ha meg tudlak győzni arról, hogy egy élő emberisten vagyok, és hogy az Isten aki engem szült azt akarja, hogy nekem add bevételed 10%-át vagy különben az idők végezetéig büntetni fog, akkor rendkívüli gazdagságra tehetek szert. Az illúziók élősködéje lennék, és túlélésem az illúzióktól függne - épp úgy, ahogy a gomba túlélése függ a melegtől, a nyirkosságtól és a sötétségtől.

Akik morális fantazmagóriáik segítségével zsákmányolják ki az emberiséget, mindig foggal-körömmel harcoltak azok ellen, akik életvitelüket az igazság felfedésével és elterjesztésével fenyegették.

Ismerjük a maffia példáját, aki a potenciális ellenfeleket megnyomorítással és halállal fenyegeti, vagy az egymást támadó vallásos szekták, államok látványát.

Viszont amikor a filozófusok felfedik a folyamatos kizsákmányoláshoz szükséges hazugságokat, ideális esetben ők nem azért teszik, hogy önmagukat versenytársként állítsák be. Nem kívánják helyettesíteni a maffiát vagy a templomot, hanem szeretnék azt teljesen elpusztítani.

Egy modernebb analógia az állam, a lobbisták és az adófizetők kapcsolata lenne. A lobbisták vadul készen állnak más lobbistákat támadni, akik ugyanazon adóforintokért versenyeznek. Viszont képzeljük el miként kötne szövetséget egymással minden lobbista, hogy azt támadják, aki az állam, mint intézmény teljes eltörlését javasolja.

Az élősködők erőszakosan fognak egymással versenyezni a gazdatest korlátozott erőforrásaiért; viszont legjobb érdekük összefogni, hogy megtámadjanak bárkit, aki magát a gazdatestet veszélyezteti.

Ugyanígy bármilyen társadalomban, ahol az állam és az egyház névlegesen elválasztatott, mindkét entitás versenyezni fog a követőkért. Ahol az egyház meghátrál, az állam erőszakkal hazafiakat fog toborozni, mely következménye a világi szocializmus. Amikor az állam hátrál meg, az egyház fog erőszakkal követőket toborozni, mely következménye a vallásos fundamentalizmus, néha a libertarianizmushoz hasonló árnyalatban.

Viszont a filozófusok, akik minden intellektuális hibát elleneznek, esküdt ellenségei az összes illúziókon táplálkozó parazitának. A fizika "nagy igazságai" eltörölték a természetfölötti tényezők szükségességét és lehetetlenné tették a csodákat. A tudomány magyarázó ereje teljesen túlragyogja a vallásos fikciókat, amelyek a fizikai világról való tudás szerepében tetszelegnek.

A tudományos módszer megköveteli, hogy minden tézist támogasson bizonyíték és racionalitás. Mivel nincsen bizonyíték istenekre, és maga az istenek gondolata is önellentmondásos, az "istenek léteznek" tézis nem állhat. A vallásos paraziták elkerülhetetlenül megpróbálják megvédeni a tézisüket azzal, hogy a valóságot "két részre" osztják, tudományos és spirituális részekre. Viszont nincs semmiféle bizonyíték a "spirituális" világ létezésére épp úgy, mint ahogy nem volt bizonyíték Platón "ideák világára" 2500 évvel ezelőtt.

Tehát a következetes és egyetemes igazságok megállapítása szükségszerűen korlátozza és elpusztítja az illúziók kizsákmányoló képességét. Különösen teszik azt az egyetemes és következetes "nagy igazságok," melyek feleslegessé és nevetségessé teszik a kizsákmányoló képzelgéseknél semmivel sem több "középigazságokat." Már ismerjük a vallások "középigazságait;" pár egyebet is megvizsgálunk és felfedünk, melyek közül több megrázkódtató lehet számodra.

Hatékony élősködés

A leghatékonyabb élősködők vagy vírusok azok, amelyek közömbössé változtatják a testet. Az immunrendszerünk úgy épül fel, hogy megtámadja, izolálja és meggyilkolja a testünkbe kerülő ismeretlen anyagokat. Különösképp rettegünk a HIV vírustól és a daganatos megbetegedésektől, mivel ezek képesek áthatolni az immunrendszerünkön.

Ugyanezt a technikát használják az intellektuális paraziták, akik kikapcsolják azok védelmi rendszerét, akiken élősködnek.

Ha egy idegen megtámad egy sikátorban és követeli a pénztárcádat, iszonyodni és rettegni fogsz. Talán visszatámadsz, talán elfutsz, vagy talán átnyújtod a pénztárcádat, de döbbent, mérges és rémült maradsz a találkozástól. Amikor megismétled a történetet, úgy mondod el, hogy az megerősítse a személyes és tulajdonjogod alapvető és aljas megszegését. Mások együtt éreznének helyzeteddel és a jövőben elkerülnék a sikátort.

Ez az "apró igazság" egy példája, mely szerint "Tőlem lopni helytelen."

Viszont amikor egy kormányügynök küld neked egy levelet, amelyben azt követeli hogy fizess neki pénzt, talán érezni fogsz egy bizonyos mértékű megaláztatást, de nem kapcsolnád össze a barátaid számára a történetet ugyanazon rettegéssel és felháborodással.

Ez a "középigazság" egy példája, amely elsötétíti a "nagy igazságot," mely szerint "a lopás helytelen."

Ezen könyv a hamis "középigazságok" leleplezésére és elpusztítására fog törekedni. Úgy hiszem hogy az emberiség vég nélkül szenved a helytelen etikai "középigazságok" zsarnokságától, melyek igazolják a vallásos babonaság, világi önkényuralom és a család szektájának pusztító világnézeteit.

A tézisem e könyvben az, hogy az etikában, épp úgy mint minden egyéb intellektuális tudományágban, a nagy igazságok közvetlenül az apró igazságokból emelkednek ki. A "középigazságok" zavaró ködének ösvényén pokoli navigálni, de megéri átszenvedni magunkat rajta, mivel az igazság egyetlen alapvető alternatívája a kizsákmányolás, a pusztítás, és elkerülhetetlenül millióknak korai halála.

Következő oldal>>

Egy etikai keretrendszer

Az etikai indítványok különböznek másféle ismeret állításától. Ha azt mondom, "Szeretem a jazzt," az vagy igaz, vagy hamis állítás, viszont nem kötelez téged semmire. Az én jazz iránti preferenciám nem több mint a személyes szeretetem egyszerű kijelentése; az állításomra alapozva nem hárul rád hogy szeresd vagy ne szeresd a jazzt.

Hasonlóképp, ha azt mondom "szeretem a zöldségeket," az sem több a személyes preferenciám kijelentésénél. Viszont ha azt mondom: "a zöldségek egészséges ételek," akkor átváltottam a személyes preferenciám kijelentéséről egy objektív tény kijelentésére. Ez a különbség aközött, hogy "szeretem a fagyit," és "a fagyi tejet tartalmaz."

Az alapvető különbség a preferenciák és tények kijelentésében az, hogy a tények objektívek, tesztelhetőek - és kötelezőek. Ha értékeled az igazságot, köteles vagy elfogadni a tényt, hogy a fagyi tejet tartalmaz, miután bebizonyosodott. (Ha nem értékeled az igazságot, nem vennél részt ebben, vagy bármely egyéb vitában!)

Ha azt mondom, hogy a Föld kerek, és bőséges bizonyítékkal támasztom alá ezt az állítást, többé nem rajtad múlik hogy önkényesen eldöntsd, igaz-e az állítás. Ha be tudom bizonyítani, hogy a Föld kerek, akkor köteles vagy elfogadni azt, hacsak el nem utasítod az érvelést és a bizonyítást mint az igazság kritériumait.

Ha elfogadom a matematikai törvények érvényességét, nem utasíthatok el tetszőlegesen egy matematikai bizonyítékot, amely az elfogadott törvényekhez alkalmazkodik. Ha mégis elutasítok egy ilyen bizonyítékot, nem állíthatom többé, hogy elfogadom a matematikai törvények érvényességét. A racionális mércékhez alkalmazkodó bizonyíték elutasítása egyenlő az egész racionális mérce elutasításával.

A tudományos módszer, a racionalitás maga és a matematikai törvények mind egy indítvány igazságának meghatározásához szükséges objektív kritériumok példái. Nem az én véleményem az, hogy kettő meg kettő egyenlő négy; ha te magad is elfogadod, hogy kettő meg kettő egyenlő négy, nem az én véleményemnek, hanem egy racionális igazságnak rendeled magad alá.

Objektív igazság

Az igazság természetének megértésében központi kihívás a felismerés, hogy az "igazság" nem létezik a világban úgy, mint ahogyan egy kő vagy egy fa létezik.

Az "igazság" fogalma szükségszerűen egy relatív kifejezés; bár ez nem azt jelenti, hogy szubjektív vagy önkényes. Az "egészség" fogalma úgyszintén relatív; az "egészségest" a betegséghez, és az egészség relatív mércéjéhez viszonyítjuk. Amit "jó egészségnek" mondanak egy 90 éves embernél az nehezen nevezhető jó egészségnek egy húszévesnél. A hosszú élet definíciója egészen más most, mint 500 évvel ezelőtt.

Ez viszont nem azt jelenti, hogy az "egészség" fogalma teljesen relatív és szubjektív. Egy tízéves, aki elhalálozik a leukémia következtében egészségtelen bármilyen definíció szerint, épp úgy, mint ahogy egy húszéves maratonfutó is egészséges bármilyen definíció szerint. Jelenleg egy ember, aki 90 évet él statisztikailag hosszú életű, viszont ez megváltozna, ha az orvosi technológia hirtelen lehetővé tenné, hogy éljünk 200 évet.

Ahogy az "egészségről" alkotott definíciónk kiterjed, az nem érvényteleníti, hanem kibővíti az előző definíciókat. Ha az orvosi technológia odáig fejlődik, hogy lehetővé teszi 90 éves emberek számára, hogy maratont nyerjenek, akkor az arról alkotott definíciónk, mi az egészséges az öregeknél, megváltozik; de ez nem azt jelenti, hogy a 20 éves maratonfutó hirtelen egészségtelenné válik. A szorzótábla megtanulása nem érvényteleníti az összeadást és kivonást.

Továbbá az igazság fontossághoz viszonyított értékkel is rendelkezik. A newtoni fizikát kiszorította az einsteini fizika, amely sokkal pontosabbnak bizonyult olyan extrém helyzetekben, mint erős gravitáció vagy nagy sebesség. Viszont a hajósok, akik az óceánon keresztülszelő helyes utat szeretnék kikalkulálni, teljesen pontosnak találják a newtoni fizikát. Nem szeretnél egy űrhajót az Alpha Centauriba küldeni newtoni fizikával, de teljesen rendben van, ha egy hajót Lisszabonból New Yorkba küldenél. A munka, amelyet abba fektetnének, hogy megtanulják és alkalmazzák az einsteini fizikát, tehát veszteség egy tengerésznek.

Ennek eredményeképp, a "newtoni fizika kevésbé pontos mint az einsteini fizika, de a newtoni fizika a legjobb módja egy hajóút kiszámításához" mondat érvényes állításnak mondható. A newtoni fizika tehát egyszerre kevésbé pontos, és alkalmasabb.

Ha szeretnénk a lehető legtisztább vizet inni, valószínűleg üvegenként százezer forintokat kellene fizetnünk. Hacsak nem vagyunk elképesztően gazdagok és végtelenül könnyelműek, soha nem fizetnénk olyan sokat, hogy eloltsuk a szomjunkat. Igaz, hogy a tiszta víz jobb számunkra, viszont az ár, amelyet a tisztaság megkövetel, megüti a csökkenő hozadék küszöbét. Tehát "a tisztább jobb" utat nyit annak, hogy "a tisztább rosszabb."

Ismételten, ez nem azt jelenti hogy a víz tisztasága teljesen szubjektív. A desztillált víz mindig ihatóbb, mint a tengervíz.

Igazság és objektív valóság

Az igazság fogalma szükségszerűen magában foglalja a pontosság fogalmát. Ha szeretnék egy nyílvesszőt a céltábla közepébe lőni, a lövésem pontosságát az határozza meg, hogy milyen messze landol a nyílvesszőm a középponttól.

Mi hát akkor az igazság céltáblájának középpontja?

Nos, egy állítás igazsága az objektív valósághoz való alkalmazkodásához viszonyítva mérhető.

Egy pillanatig félretéve a nyelv kihívásait, ha rámutatok egy sirályra és azt mondom, "Az egy üllő!" nyilván tévedek, mivel az üllők szervtelenek, és nem tudnak repülni. Az állításom igazságértéke a valóság objektív tényeihez viszonyítva mért. Mivel egy sirály a valóságban nem egy üllő, az állításom hamis.

Természettől fogva ez az egyenlet az igazság és valóság között megköveteli a nyelvet és az érzékeink viszonylagos objektivitását. Számtalan jó érv szól amellett, hogy mind a nyelv és az érzéki bizonyítékok igenis objektívek; erről komplikált vitába bonyolódhatnánk, de elég legyen annyit mondani, hogy mivel a szemedet használod ahhoz, hogy elolvass egy emberi nyelven íródott könyvet, legalább abban egyetérthetünk, hogy a szemeid és a nyelv, amin osztozunk elég objektívek ahhoz, hogy pontosan feldolgozd amit írok. Ha nem azok, nincs miről beszélnünk, és egyébként sem értettél meg semmit abból, amit írtam, tehát ez a mondat éppoly értelmetlen, és akár "Windingssel" is írhatnám.

Feltételezve, hogy látod a különbséget a fentebbi két betűtípus között, ésszerűen folytathatjuk.

Pontosság és következetesség

Lehetetlen számomra pontosan lefesteni egy felhőt, mivel akkor, amikor lefestem azt, a felhő folyamatosan változik. Pontosan lefesthetem egy felhő fotóját amely befagyott az időben.

Ha órákat töltök azzal, hogy megpróbálok felhőt festeni, aztán megkérdezem tőled, hogy a festményem pontosan reprezentálja-e a valóságot, szükségszerűen azt kell válaszolnod, hogy nem.

Más szóval ott, ahol nincs következetesség, nem lehet pontosság.

Amikor éjjel álmodunk, úgy látjuk, hogy az "anyag" és "energia" szabályai a folytonos áramlat állapotában vannak; immúnisak vagyunk a gravitációra, aztán elefántháton repülünk, aztán falakon sétálunk át. Épp ugyanannyira lehetséges kifejleszteni "az álmok tudományos fizikáját" mint pontosan felhőt festeni.

A logika, a tudomány és az igazság tehát lehetetlen következetesség hiányában.

Alapvetően a logika törvényei az anyag és energia viselkedéséből eredeztethetőek, legalábbis az érzéki szinten. Ha azt mondom neked, dobj egyszerre fel és le egy labdát, lehetetlent kérek, amelyet egyszerűen tesztelhetsz azzal, hogy megpróbálod teljesíteni a kívánságomat. Ha azt mondom neked, hogy szántsd fel egyszerre az északi és déli szántóföldet, képtelen leszel engedelmeskedni. Ha azt követelem, hogy változtass egy rózsát egy szamárrá, a követelésem sosem fog teljesülni.

Az érzékelhető valóság következetes és objektív; és ebből a következetességből és objektivitásból eredeztetjük a logika törvényeit. A valóságról alkotott állításaink csak a következetesség és objektivitás miatt képesek pontosan reprezentálni a valóságot.

A tény, hogy a sirályok nem változnak önkényesen üllőkké - vagy fordítva - azon képességünk forrása, mellyel pontosan megítélhetjük az "Ez egy sirály." mondatot. Ha a sirályok spontán megváltoztatnák természetüket, képtelenek lennénk igaz vagy hamis állítást mondani róluk, vagy bármi másról.

Ez a forrása a tudományos módszer egy kulcsfontosságú kritériumának - a reprodukálhatóságnak. Ha egy egyetemes állítást fogalmazok meg a gravitáció természetéről, akkor neked képesnek kellene lenned reprodukálni azt az állítást a saját környezetedben. Ha a valóság nem volna következetes, akkor a reprodukálhatóság az igazság megállapításának egy irracionális kritériuma lenne.

Ha egy matematikatanár lennél, nagy valószínűséggel nem fogadnál el helytelen választ a diákjaidtól, még akkor sem, ha az a diák azt állítaná hogy a válasza "helyes" volt amikor leírta, csak időközben megváltozott.

Tehát elfogadhatjuk, hogy egy állítás érvényességét az objektív valósághoz viszonyítva kell mérnünk mind empirikusan, mind logikusan. A logika, mint tudományág kizárólag a valóság következetességéből emelkedik ki; az empirikus megfigyelések úgyszintén kizárólag a valóság következetes természetéből adódóan érvényesek vagy érvénytelenek.

Az igazság létezése

Tehát, az igazság két központi kritérium alapján mérhető.

Az igazság elménk gondolatai és a racionalitás következetessége közötti korreláció mértéke, amely az anyag és energia valóságbeli következetes viselkedéséből eredeztethető. (Racionális következetesség vagy internális logika.)
Az igazság továbbá az elménk gondolatai illetve az anyag és energia valóságbeli természete és viselkedése közötti korrelációjának mértéke. (Empirikus bizonyíték vagy empirizmus.)

Az első kritérium a gondolatok önmagukkal való következetességének mértéke; és az effajta következetesség azért követelmény, mivel a valóság is következetese önmagával. Ha azt mondom, "Nem létezem," az egy olyan gondolat példája, amely nem következetes önmagával, mivel léteznem kell ahhoz, hogy kimondhassam a mondatot. A második kritérium az ideák pontosságának mértéke az objektív valóság empirikus megfigyeléseihez viszonyítva.

Empirizmus versus racionalitás

Az empirizmusra gondolhatunk úgy, mint a képesség, amely lehetővé teszi egy dobott labda ösztönös elkapását, vagy a labda mozgásának bemérését; a racionalitás a képesség, amellyel megjósoljuk és megértjük az útvonalat, amin a labda haladni fog, egyetemes alapelvek alapján. Nyilván, ha a labda véletlenszerűen mozogna minden és bármely irányba, és mágikusan galambsereggé majd cipővé változna, teljesen képtelenek lennénk megjósolni a viselkedését.

Tehát, mivel az anyag megváltoztathatatlan törvényeknek engedelmeskedik, az anyagról alkotott elméleteinknek úgyszintén megváltoztathatatlan törvényeknek kell engedelmeskedniük. Ha semmit nem tudnék a baseballról, de megnéznék egy meccset, ahol a játékosok a szabályok szerint játszanak, irracionális lenne tőlem megalkotni egy teóriát a baseball szabályairól, amely közvetlenül ellentmond a játékosok viselkedésének, akiket néztem. Mivel a játékosok viselkedése következetes, úgyszintén következetesnek kell lennie bármilyen elméletnek amelyet kifejlesztek a tetteiket hajtó szabályokról.

A következetesség követelménye az igazság egyik legalapvetőbb követelménye. Mivel a valóság következetes, a valóságról alkotott elméleteknek úgyszintén következetesnek kell lenniük.

Igazából az első legyőzendő akadály bármely teória számára a belső következetesség.

Következő oldal>>

Belső következetesség

Ha építész volnék, és előhozakodnék egy ház tervrajzával, az előttem álló kihívások közül a legelső, hogy egyáltalán meg lehet-e építeni a házat. Ha egy olyan ház csodálatos tervrajzaival hozakodok elő, amit szappanbuborékokból építettek, a megrendelők sosem fognak engem választani, hiszen egy ilyen "ház" sosem állna meg.

Hasonlóképp, ha egy mérnök egy híd tervrajzait adja be, az első kielégítendő kritérium az, hogy egyáltalán meg fog-e állni a híd. További kérdéseket, mint az életkort vagy a híd esztétikai látványát csak akkor kezdenek figyelembe venni, ha a híd fizikailag megépíthetőnek bizonyul.

Logikátlan lenne - továbbá igen improduktív - véletlenszerű anyagokból hidat építeni, véletlenszerű "számításokat" használva, hogy megbizonyosodjunk arról, meg fog-e állni a híd. Mivel a fizika törvényei következetesek és egyetemesek, viszonylag egyszerűen kideríthetjük, állni fog-e egy híd, mielőtt megépítjük azt.

Kétféleképpen határozhatjuk meg egy híd életképességét az építkezés előtt. Először átvizsgálhatjuk a híd életképességét támogatni vélő premisszákat és számításokat belső következetlenségek után kutatva. Ha jelentős hibák találhatóak a híd teherbírását igazoló számításokban, a hidat túl- vagy alul-tervezték. Ha a hibás matematikai számítások -50 tonna négyzetméterenkénti teherbírást adnak a híd bármely pontján, a híd nyilvánvalóan nem fog megállni - vagy ha mégis, életképessége csupán a véletlennek köszönhető és reprodukálhatatlan lesz.

A híd életképességét alátámasztó számításoknak tehát belső következetességgel kell rendelkezniük, mielőtt bármi egyéb kérdésre térnénk.

Számítástechnológiai nyelven a kód, amelyik nem fordul le, nem tesztelhető.

Ez a tudományos világban is így igaz. Minden esetben legelőször az elméletek belső következetességét vizsgálják, mielőtt továbbküldik empirikus tesztelésre.

Azért olyan fontos a belső következetesség, mert miután az elméletekről azt állítják, hogy a valósághoz viszonyítva van értékük, a valóság pedig belső következetességgel bír, semmilyen elméletnek nem lehet értéke a valósághoz viszonyítva, ha az nem rendelkezik belső következetességgel.

Csupán azután lehet kiértékelni a híd specifikációit, ha a híd belső következetessége megbizonyosodott. Lehetséges belső következetlenségektől mentes specifikációt írni egy apró hídról, amit teljes egészében balsafából építettek, de ha a mérnök nem vasútmodellező magazinnak ír épp cikket, a specifikációi - bár következetesek - nem fognak megfelelni az ipari követelményeknek. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy a híd állni fog, meggyőződhetünk arról, rendelkezik-e a különleges követelményeknek, mint a járókelők kontra vasút teherbírása.

A közgazdaságtan birodalmára ugyanez a kritérium vonatkozik. Ha a gazdasági elméletem előfeltétele, hogy az árak egyszerre csökkenjenek és emelkedjenek, az elméletem nem lehet érvényes, hiszen ez lehetetlen. Miután átvizsgáltam az elméletem belső következetességét, elkezdhetek empirikus bizonyítékok után kutatni, vagy használhatom az elméletemet proaktív előrejelzéseket tehetek.

Tehát láthatjuk, hogy ahhoz, hogy bármilyen elmélet érvényes legyen, a következők szükségesek:

Belső következetesség (logika)
Külső következetesség (tesztelhetőség)

Ennek tudatában rátérhetünk e könyv legfőbb témájára.

Következő oldal>>

Etika

Mivel az etika egy olyan téma, amelyről már van véleményünk, fontos kihangsúlyozni az ösztönös etika és racionális etika kapcsolatát.

Egy baseballjátékos elkaphat egy repülő labdát úgy is, hogy semmit nem tud a fizikáról. Hasonlóképp képesek vagyunk egy tettet helyesen immorálisnak észlelni még úgy is, hogy semmit nem tudunk az etikai teóriákról.

Ha elkapok egy repülő labdát, ösztönösen érzem a labda repülő viselkedését. Az ösztönös megértésem viszont nem ruház fel azzal a képességgel, hogy pontosan kilőjek egy űrhajót a Jupiter pályájába. Rendelkezem egy azonnali "apró igazsággal" - hogyan fog mozogni a labda - amely nem ad egy egyetemes "nagy igazságot" - hogyan viselkedik az anyag.

Hasonlóképp, a közös morális ellenérzésünk az olyan tettek irányába, mint a nemi erőszak és gyilkosság, nem feltétlen pontatlanok, de nem ruháznak fel a képességgel, hogy következetes és empirikus morális elméleteket hozzunk létre vagy bíráljunk el.

Ha egy olyan tudományos teóriát terjesztek elő, amely teljesen érvényteleníti egy baseballjátékos labdafogó képességét, akkor azzal az elkerülhetetlen kihívással nézek szembe, hogy megmagyarázzam, hogyan kapja el igazából a labdát. Illetve ha fő teóriám képtelen pontosan megjósolni a repülő labda ívét, akkor van egy "nagy igazságom," amely közvetlenül ellentmond az "apró igazságnak" - így nem lehet érvényes. Mivel a logikai következetesség szükségessége közvetlenül az érzéki tapasztalat "apró igazságaiból" fakad, semmilyen elmélet nem lehet érvényes, amely ellentmond az effajta tapasztalatnak.

Máshogy fogalmazva az érzékek idézik elő a logikát, tehát a logika nem mondhat ellent az érzékek bizonyítékának. A bizonyíték mindig üti a magyarázatot.

Hasonlóképp, bármilyen érvényes etikai teóriának magyarázatot kell adnia és igazolnia kell az olyan bűntettek ellen érzett közös ellenérzésünket, mint a nemi erőszak vagy a gyilkosság. Nem mondhat ésszerűen ellent az emberiség egyetemes tilalmainak, hanem pontosan magába kell foglalnia és meg kell magyaráznia azokat.

Viszont épp úgy, ahogy az einsteini fizika meglepő igazságokat szolgáltatott - sőt, kevés haszna lett volna, ha azon igazságok nem lettek volna meglepőek -, az etikai teóriák akkor nyújtják a legnagyobb értéket, ha ők is meglepő - sőt, sokkoló - igazságokat fednek fel. Igazából azok az etikai teóriák, amelyek nem nyújtanak meglepő igazságokat, nem lennének többek mint a létező ösztönös preferenciák szimpla megerősítései, így értéktelenek.

Az elméleti etika tudományága

Ha azt mondom, hogy valami "morálisan jó," más szóval ha egy etikai teóriát indítványozok, akkor nyilván úgy érvelek, hogy az emberi lényeknek egy bizonyos módon kellene viselkedniük, vagy el kellene kerülniük egy bizonyosfajta viselkedést.

Ha azt mondom a fiamnak, hogy baseball játékossá kellene válnia csak azért, mert azt szeretném, állításom nem egyetemes morális premissza, hanem inkább egy személyes preferencia. Nem lesz morális ha baseball játékossá válik, sem pedig immorális, ha nem.

Viszont ha azt mondom neki, hogy morális ha a fiú engedelmeskedik az apjának, és immorális, ha engedetlen az apjával szemben, akkor egy olyan preferenciát terjesztek elő, amely egyetemes, nem pedig szimplán személyes; próbálok egy "apró igazságot" (szeretném, ha baseball játékos lennél) "nagy igazsággá" változtatni (immorális ha a gyermek nem engedelmeskedik az apjának). Ha szeretne morálisan viselkedni, baseball játékosnak kell lennie; nem azért, mert baseball játékosnak lenni morális, hanem mert az apjának engedelmeskedni morális.

Amikor egyetemes preferenciáról beszélek, azt határozom meg, ami objektíven szükséges vagy megkövetelt egy bizonyos cél eléréséhez. Ha szeretnék élni, nem szükséges szeretnem a jazzt, viszont ennem kell. Az "evés" még mindig egy preferencia; nem kell ennem úgy, ahogy engedelmeskednem kell a gravitációnak, viszont az "evés" egyetemes, objektív és kötelező követelménye az életben maradásnak, mivel biológiai tényeken alapszik, így hát nem lehet kívánsággal eltörölni.

Az etika tudományága úgy definiálható, mint bármely elmélet, amely egyetemes, objektív, következetes - és kötelező - preferálandó emberi viselkedéssel foglalkozik.

Természetéből adódóan a preferálandó viselkedés csak akkor lehet kötelező, ha a cél kívánatos. Ha azt mondom, az emberi lények számára preferálandóbb hogy eddzenek és helyesen étkezzenek, nem azt mondom, hogy az embereknek nem szabad a fotelon ülniük és csipszet enniük. Amit mondok az az, hogy ha szeretnél egészséges lenni, edzened kell és helyesen kell táplálkoznod.

Mint ahogy azt Hume híresen kifejtette, lehetetlen megállapítani abból, ami "van" azt, aminek "lennie kellene." Ezalatt azt értette, hogy preferencia sehogy sem lehet axiomatikusan származtatva egzisztenciából. Igaz, hogy az ember, aki soha sem edz és helytelenül táplálkozik egészségtelen lesz. Ez azt jelenti, hogy helyesen kell étkeznie és edzenie kell? Nem. A kellene függ a preferenciától. Ha egészséges szeretne lenni, egészségesen kell táplálkoznia, és edzenie kell. Igaz, hogy ha az ember nem eszik, meg fog halni - de nem származtathatunk logikailag ebből a tényből egy kötelező alapelvet, mely szerint ennie kell. Ha szeretne élni, akkor ennie kell. Viszont a döntés, hogy éljen-e vagy sem, az övé marad.

Hasonlóképp, nincs olyan, hogy egyetemesen "jobb" útirány - az útirány az előnyben részesített célállomáson múlik. Ha szeretnék San Franciscoból New Yorkba vezetni, kelet felé "kell" utaznom. Ha San Franciscoból az óceánba szeretnék vezetni, nyugat felé "kell" utaznom. Sem "kelet," sem pedig "nyugat" nem nevezhető egyetemesen "jobbnak."

Igaz, hogy nagyon kevesen vezetnek bele ténylegesen az óceánba, de az nem azt jelenti, hogy egyetemesen igaz, hogy senkinek sem kellene az óceánba vezetnie. Az alapelvek nem demokratikusak - vagy ha mégis, ismét a gyűlöletes szubjektivizmussal találjuk szemben magunkat, tehát ki kell dobnunk az etika teljes fogalmát az ablakon.

A "viselkedés" az objektív valóságban létezik, az elménken kívül - a "kell," "kellene," és "preferencia" nem létezik az elménken kívül.

Viszont a tény, hogy a "kell" nem létezik az objektív valóságban, nem azt jelenti, hogy a "kell" teljesen szubjektív. Sem a tudományos módszer, sem pedig maguk a számok nem léteznek a valóságban, mégis mind a tudomány, mind a matematika objektív marad.

Önmegsemmisítő érvek

Ahhoz, hogy elkezdhessük az etikáról szóló diskurzust, létfontosságú, hogy megértsük az önmegsemmisítő érvek természetét.

A közgazdaságban egy elmélet nem lehet érvényes, ha szükséges hozzá, hogy az árak egyszerre zuhanjanak és emelkedjenek. A fizikában egy elmélet nem lehet érvényes, ha az szükséges hozzá, hogy a gázok egyszerre táguljanak és zsugorodjanak. A matematikában egy elmélet nem lehet érvényes, ha szükséges hozzá, hogy 2+2=5, mivel "5" csak egy más módja a 2+3 leírásának, nem pedig a 2+2-nek, tehát azt mondani, hogy 2+2=5 nem más, mint azt mondani, hogy 5=4, amely önellentmondás.

Általánosságban bármilyen teória, amely ellentmond önmagának annak kinyilatkoztatásakor, nem lehet érvényes, nem követel külső cáfolatot, mivel önmagát cáfolja. Nem kell felforgatnunk az univerzumot, hogy meghatározzuk, hogy egy "négyszögű kör" nem létezik. Maga az elképzelés önellentmondásos, tehát kinyilatkoztatáskor cáfolja önmagát.

Ha egy összetett matematikai bizonyítást nyújtok át neked, te pedig látod, hogy a legelején a bizonyítás azon múlik, hogy kettő meg kettő egyszerre legyen négy és öt, nem kell tovább olvasnod, mert tudod, hogy a bizonyításom érvénytelen.

Hasonlóképp, amint előzőleg említettem, ha azt mondom neked: "Nem létezem," a tézisem automatikusan megsemmisíti önmagát. Ha azt kommunikálom, hogy nem létezem, akkor nyilván létezem.

Ha azt mondom neked: "Nincs olyan dolog, hogy igazság," akkor azt állítom, hogy igaznak gondolom azon állítást, hogy az igazság nem létezik. Ismét, az érvem megsemmisíti önmagát.

Ha azt mondom neked, hogy "A nyelv értelmetlen," akkor ismét ellentmondok önmagammal. Ahhoz, hogy verbálisan kommunikálni tudjam, hogy a nyelv értelmetlen, a nyelvnek rendelkeznie kell legalább valamennyi értelemmel.

Ha azt mondom neked, hogy "Az érzékeid működésképtelenek," akkor az érvem ismét megsemmisíti önmagát, mivel a hallásodat használom, hogy azt kommunikáljam neked, hogy a hallásod működésképtelen. Ha tehát képes vagyok sikeresen kommunikálni a tézisemet, akkor a hallásod működik. Tehát feltételeznem kell, hogy az érzékeid működnek ahhoz, hogy meg tudjalak győzni arról, hogy az érzékeid nem működnek, amely nem állhat meg egyszerre.

Következő oldal>>

Preferenciák

Most, hogy megértettük az önmegsemmisítő érvek természetét, elkezdhetünk a preferenciák kérdésével foglalkozni.

A preferenciáknak központi szerepe van bármilyen módszertanban, amely az előterjesztések igazságértékének meghatározására irányul. A tudományos módszert például nagyban meghatározza a logikai következetesség és az empirikus bizonyítás iránti természetes preferencia. A tudomány számára a premissza: ha szeretnél meghatározni egy, az anyagot és energiát leíró érvényes igazságot, a tudományos módszer használata a preferálandó.

Ebben az értelemben a "preferálandó" nem azt jelenti, hogy "nagyjából jobb," hanem inkább "megkövetelt." Ha szeretnél élni, egyetemesen preferálandó hogy tartózkodj egy marék arzén megevésétől. Ha szeretnél érvényes igazságokat megállapítani a valóságról, egyetemesen preferálandó, hogy az elméleted mind belsőleg következetesek, mind pedig empirikusan bizonyíthatóak legyenek. Az "egyetemesen preferálandó" tehát lefordítható arra, hogy "objektíven megkövetelt," de megőrizzük a "preferálandó" szót, hogy megkülönböztethessük a válaszható emberi abszolútumokat a nem választható fizikai abszolútumoktól, mint a gravitáció.

Hasonlóképp, ha az etikai elméletek lehetnek érvényesek, akkor belső és külső következetességgel kell rendelkezniük. Más szavakkal, egy olyan etikai elmélet amely ellentmond önmagával nem lehet érvényes - egy etikai teória amely ellentmond az empirikus bizonyítékkal és a közel egyetemes preferenciákkal úgyszintén nem lehet érvényes.

Tehát az etikában, éppúgy mint a tudományban, matematikában, gépészetben és bármely egyéb ismereti ágban, amely elméleteket a valósággal hasonlít össze, az érvényes elméleteknek logikailag következetesnek és empirikusan ellenőrizhetőnek kell lenniük.

Preferenciák és egzisztencia

Ha azt mondom, "Én szeretem a jégkrémet," egyedül egy szó marad félreérthető a mondatban. Nyilván "én" létezek, mivel egy személyes preferenciát fejezek ki. Egyaránt nyilvánvaló az is, hogy a "jégkrém" is létezik a valóságban. viszont a szó "szeretem," jóval problémásabb.

A preferenciák nem léteznek objektíven a valóságban. Ha megszállottan kíváncsi lennél, talán követhetnél engem és felvehetnél minden alkalommal, amikor jégkrémet eszek, amely jó empirikus alapot adhatna a preferenciám megállapításához. Viszont fennállhat az az eshetőség is, hogy igazából mazochista vagyok, és hevesen gyűlölöm a jégkrémet, és azt választom, hogy kínzom magam a kellemetlen ízével - aztán összezavarlak téged azzal, hogy azt állítom, szeretem.

Találhatunk bizonyítékot a preferenciákra; viszont nem találhatjuk meg a valóságban magát a preferenciát. A preferencia, mint tudat és anyag közötti kapcsolat létezik, mint ahogy a gravitáció is a testek és a tömeg közötti kapcsolatban létezik.

A szabad akarat kontra determinizmus kihívásokkal teli kérdését félretéve, ésszerű azt feltételezni, hogy bármi, amit az egyén csinál a jelemben az, amit ő "preferál" csinálni. Ha felkelek és munkába indulok, akkor nyilván preferálom azt tenni egyéb alternatívákhoz viszonyítva. Még ha gyűlölöm is a munkámat, nyilván kevésbé gyűlölöm, mint mondjuk a pénztelenséget.

Miután az emberi lények tettek közel végtelen választékát cselekedhetik, bármi, amit az egyén a pillanatban csinál, minden más lehetséges opció közül került kiválasztásra. Azt választom, hogy megírjam ezt a könyvet inkább, mint hogy megtanuljak mondjuk tangózni.

Amikor ezt az egyszerű tényt alkalmazzuk az etikai érvekre, néhány nagyon érdekes eredményt kapunk.

Preferenciák és érvek

Emlékezvén az önmegsemmisítő érvek fentebbi analízisére, könnyen megérthetjük a "preferenciák nem léteznek" állítás ellentmondásos természetét. Mivel minden emberi tett - beleértve a filozófiai állítások megfogalmazását - minden más lehetséges tettel szembeni preferencia, így amellett érvelni, hogy a preferenciák nem léteznek, megköveteli az érvelés iránti preferenciát, amely így egy önmegsemmisítő állítás.

Amellett érvelni, hogy a preferenciák nem léteznek pontosan ugyan az, mint amellett érvelni, hogy a nyelv nem létezik. Egy teljes mértékben önmegsemmisítő érv.

Mivel lehetetlen preferenciák kifejezése nélkül cselekedni - implicit vagy explicit módon, - akárki, aki cselekszik, elfogadja azt a premisszát, hogy a preferenciák léteznek. Tehát lehetetlen vitatni a preferenciák létezését anélkül, hogy elfogadnánk a preferenciák létezését.

Preferenciák és egyetemesség

Így következik tehát a következő kérdés: vajon a preferenciák tisztán szubjektívek, vagy lehetséges-e az egyetemességük?

Nyilván, néhány preferencia szubjektív. A zenei ízlés, a személyes hobbik, a kedvenc irodalom ésatöbbi mind szubjektív és személyes preferenciák.

A kihívás ott jelenik meg, amikor néhány preferenciát objektívként szeretnénk meghatározni.

A propozíció, mely előttünk áll, tehát: lehet-e néhány preferencia objektív, tehát egyetemes?

Amikor azt mondom, hogy néhány preferencia lehet objektív, nem úgy értem, hogy minden ember követi ezen preferenciát minden pillanatban. Ha amellett érvelnék, hogy a légzés objektív preferencia, egyszerű lenne cáfolni ezt érvemet az emberek példájával, akik akasztással követnek el öngyilkosságot. Ha amellett érvelnék, hogy az evés egy objektív preferencia, ezt az érvet egyszerű lenne cáfolni azoknak a példájával, akik éhségsztrájkba kezdenek vagy anorexiában szenvednek.

Tehát amikor egyetemes preferenciákról beszélek, arról beszélek, amit az embereknek preferálniuk kellene, nem arról, amit mindig preferálnak. Hogy egy tudományos analógiát használjak, ahhoz, hogy ténylegesen megértsük a világegyetemet, a tudományos módszert kell használnunk - ez nem azt jelenti, hogy mindig azt használjuk, mivel nyilván emberek milliárdjai fordulnak ősi tündérmesékhez "válaszért," a modern tudomány helyett. A tudományon kívül nincs más út a világegyetemről való igazság megismeréséhez, viszont az emberek szabadon újradefiniálhatják az "igazságot" "hibára," és misztikus értelmetlenségekkel tölthetik tele magukat.

Hasonlóképp, ha egy ember szeretne meggyógyítani egy fertőzést, antibiotikumot kell szednie egy Azték esőtánc előadása helyett. Az antibiotikumok szedése iránti preferencia az esőtánccal szemben egyetemes, mivel a tánc képtelen fertőzést gyógyítani. Így, bár található néha egy őrült, aki tánccal próbálja meggyógyítani magát, még mindig egyetemesen preferálandó, hogy ha egy ember szeretné meggyógyítani magát, antibiotikumot kell szednie.

Más szóval, ha szeretnél egy hegy tetejére jutni, annak kívánsága sosem fog feljuttatni. Ha szeretnéd megismerni a világegyetem eredetét, az ima sosem fog választ adni. Az emberek kívánnak és imádkoznak, viszont ez nem teszi az imát vagy kívánságokat effektívebbé.

Ennek tudatában forduljunk ahhoz a kérdéshez, hogy érvényes lehet-e az egyetemes preferencia.

Érvek és egyetemesség

Ha úgy döntök, hogy vitázom, hallgatólagosan elfogadtam bizonyos premisszák széles választékát, és itt megéri kevés időt tölteni e premisszák kicsomagolásával:

1. Premissza: Mindketten létezünk

Ha azt választom, hogy vitába elegyedek veled, szükségszerűen el kell fogadnom, hogy mindketten létezünk. Ha elhiszem, hogy én létezem, de te nem, akkor a vita értelmetlen, és egy őrült ember tette volna. Ha a tükörképemmel kezdenék el vitatkozni, altatni kellene, nem vitatkozni velem.

2. Premissza: Az érzékek képesek a pontosságra

Mivel az emberek képtelenek telepatikusan gondolkodni, minden vita magában foglalja az érzékek által szerzett bizonyítékokat. Az írás előfeltételezi a látást, a beszéd megköveteli a hallást, a Braille megköveteli a tapintást. Így bármilyen érv, amely az érzékek érvénytelenségén alapszik automatikusan elpusztítja önmagát.

3. Premissza: A nyelv képes a jelentéshordozásra

Hasonlóképp a 2. premisszához, mivel minden érv megköveteli a nyelvet, minden érv, amely azon alapszik, hogy a nyelv nem rendelkezik jelentéssel, automatikusan megcáfolt. A nyelvet használni, hogy amellett érveljünk, hogy a nyelv nem rendelkezik jelentéssel olyan, mintha futárt használnánk arra, hogy elküldjük az üzenetet, melyben amellett érvelünk, hogy a futárok sosem közvetítik az üzeneteket.

4. Premissza: A helyesbítés megköveteli az egyetemes preferenciákat

Ha kijavítod egy hibámat, hallgatólagosan elfogadod azt a tényt, hogy jobb lenne számomra a hibám kijavítása. A hibám kijavítására vonatkozó preferenciád nem szubjektív, hanem objektív és egyetemes.

Nem azt mondod: "meg kellene változtatnod a véleményedet az enyémre, mivel én azt preferálnám," hanem azt, hogy: "meg kellene változtatnod a véleményedet, mivel az objektíven helytelen." A hibám nem egyszerűen abból származik, hogy nem értek veled egyet, hanem az igazság objektív mértékétől való devianciámból. Az érved, hogy meg kellene változtatnom a hibás véleményemet az igazság objektív értékén nyugszik - tehát, hogy az igazság egyetemesen preferálandó a hibához viszonyítva, és hogy az igazság egyetemesen objektív.

5. Premissza: Létezik egy objektív metódus az igazság elválasztására a hamisságtól

Ha nem értesz velem egyet, viszont én azt mondom, hogy egyet kell velem értened, mivel mindig igazam van, valószínűtlen, hogy elégedett lennél az érvem pontosságával. Ha jó érveket hoznál fel amellett, hogy miért nincs igazam, én pedig csak azt hajtogatnám, hogy igazam van mert mindig igazam van, az interakciónkat nehezen sorolhatnánk a vita kategóriájába.

Abban a pillanatban, amikor valamiféle objektív kritériumot nyújtok az igazság a hamisságtól való megkülönböztetéséhez, elfogadom, hogy az igazság több, mint vélemény.

Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az objektív kritériumom logikus, - hivatkozhatnék például vallásos iratokra. Viszont még ebben az esetben is elfogadom, hogy az igazság valami, melyhez a személyes kijelentésektől független jutunk el - hogy létezik egy objektív metódus az igazság elválasztására a hamisságtól.

6. Premissza: Az igazság jobb, mint a hamisság

Ha azt mondom, hogy a Föld lapos, és azzal válaszolsz, hogy a Föld nem lapos, hanem kerek, akkor hallgatólagosan elfogadod azt az axiómát, hogy mind az igazság mind a hamisság létezik, és az igazság jobb, mint a hamisság.

Ha azt mondom neked, hogy szeretem a csokifagyit, te pedig azt mondod, hogy te a vanilliát szereted, lehetetlen "bebizonyítani," hogy a vanillia objektíven jobb, mint a csokoládé. Abban a pillanatban, amikor objektív tényekre hivatkozva kijavítasz, elfogadod, hogy léteznek objektív tények, és hogy az objektív igazságok egyetemesen preferálandóak a szubjektív hibával szemben.

7. Premissza: A békés vita a nézeteltérések megoldásának legjobb módja

Ha azt mondom, hogy a Föld lapos, te pedig előveszel egy pisztolyt és lelősz, azt nehezen lehetne nevezni a produktív vita példájának. Az igaz, hogy az egyet-nem-értésünk "megoldódott," - de kizárólag azért, mert a végére csak az egyikünk maradt állva.

Ha előzőleg figyelmeztetsz arra, hogy bármiféle vitát fegyver használatával fogsz megoldani, valószínűtlen, hogy vitába keveredek veled.

Tehát tisztán látszik, hogy minden vita azon a hallgatólagos premisszán alapszik, hogy a bizonyíték, az igazság és az objektivitás az egyének közötti konfliktusok megoldásának egyetemesen preferálandó metódusa. Teljesen illogikus lenne tőlem amellett érvelni, hogy a véleménykülönbségeket erőszak használatával kellene feloldani - az egyetlen következetes érv az erőszak értéke mellett az erőszak használata. (Hasznos ezt a premisszát észben tartani, mivel továbbhaladva nagy fontosságú lesz.)

Lényegében tehát a vita megkövetel egy objektív metódust jelentéshordozó nyelven keresztül, mely az egyetemes igazság felfedezésére irányul, ez az igazság pedig objektíven preferálandó a személyes hibával szemben.

Az egyetemes igazság preferenciája nem mértékbeli, hanem fajtabeli preferencia. Egy rövidítés, amely az autóutadat megfelezi kétszer olyan jó mint a hosszabb út - de mindkettő végtelenszer preferálandó ahelyett, hogy egy teljesen rossz irányba vezetnél.

Hasonlóképp, az igazság nem csak "jobb," mint a hiba - az igazság végtelenszer preferálandó, vagy megkövetelt.

8. Premissza: Az egyének felelősek a tetteikért

Ha amellett érvelek, hogy az emberi lények nem felelősek a tetteikért, annak a kérdésnek az ellentmondásába kerülök, hogy felelős vagyok-e az érvemért, vagy sem, illetve felelős vagy-e a válaszodért, vagy sem.

Ha az az érvem, hogy az emberi lények nem felelősek a tetteikért igaz, akkor nem vagyok felelős az érvemért, te pedig nem vagy felelős a válaszodért. Viszont ha úgy hiszem, hogy nem vagy felelős a válaszodért, épp annyi értelme volna érvekkel előhozakodni, mint vitatkozni egy televízióval. (A felelősség kérdése természetesen, szorosan kapcsolódik a szabad elme vs. determinizmus kérdéséhez, amely egy másik könyv tárgya lesz.)

Tehát, alapvetően ha azt mondom neked, hogy nem vagy felelős a tetteidért, azt állítom, hogy számodra egyetemesen preferálandó azt hinni, hogy a preferencia lehetetlen, mivel ha nem irányítod a tetteidet, nem választhatsz egy preferált állapotot, tehát az igazságot a hamissággal szemben. Tehát, ez az érv, épp úgy, mint az előbbi érvek, elpusztítja önmagát.