A hét kategória

Etikai kategóriák

Most, hogy az EPV keretrendszer a helyére került, elkezdhetünk foglalkozni azzal, miként igazolja vagy érvényteleníti a legközismertebb morális indítványokat. Ha „fizikai teóriánk” képes megmagyarázni, hogyan képes valaki elkapni egy labdát, az azt jelenti, hogy legalább az első – és legfontosabb – akadályon már átküzdöttük magunkat, illetve első és legmélyebb csapásunkat mértük a bestiára.

A hét kategória

Ahogyan fentebb említettük, az egyetemesen preferálandó viselkedéssel kapcsolatos indítványok három főbb kategóriába sorolhatók: pozitív, negatív és semleges. Hogy elkülöníthessük az esztétikát és az etikát, tágítsuk ki ezeket a kategóriákat, mígnem azok magukba foglalnak minden olyan viselkedést, amely etikai elemzés tárgyait képezheti. Ez a hét kategória a következő:

1. Jó (egyetemesen preferálandó és érvényre juttatható erőszak használatával, például: „ne ölj”).
2. Esztétikailag pozitív (egyetemesen preferálandó, de erőszak használatával nem kikényszeríthető, például az „udvariasság” és „időben érkezni”).
3. Személyesen pozitív (nem egyetemesen preferálandó és nem kikényszeríthető, mint szeretni a fagylaltot).
4. Semleges, vagy nem rendelkezik etikai vagy esztétikai tartalommal, például futni a busz után.
5. Személyesen negatív (nem szeretni a fagyit)
6. Esztétikailag negatív („udvariatlanság” és „késés”)
7. Gonosz (egyetemesen tiltott) („nemi erőszak”).

Ideális estetben képesnek kellene lennünk ezeket mindössze két kategóriára csökkenteni – egyetemesen preferálandó és esztétikailag pozitív -  ha úgy határozzuk meg az etikai indítványainkat, hogy ami egyetemesen tiltott, az csupán tükörképe annak, ami egyetemesen preferálandó, a pusztán személyes preferenciákat és semleges tetteket pedig félresöpörjük, mint amik nem tartoznak az etikai diskurzus tárgyához.

Példának okáért a non-agresszió elve (NAP) kimondja, hogy az erőszak kezdeményezése immorális – tehát az erőszak nem-kezdeményezése egyetemesen preferálandó, az erőszak kezdeményezése pedig egyetemesen tiltott. Ha ami tiltott az egész egyszerűen az ellentéte annak, ami preferálandó, akkor semmi szükség további kategóriákra.

Továbbá -  erkölcsfilozófusok lévén – a racionális etika vizsgálata során elsősorban a legszörnyűbb bűnökre kell figyelmet fordítanunk. Nyilvánvaló, hogy igazságtalan preferenciákat kényszeríteni másokra a legerkölcstelenebb cselekedet. Ha olyan tetteket, mint a „rablás” és a „gyilkosság” határozunk meg EPV-ként, akkor ezeknek a meghatározásoknak a kivizsgálata kell, hogy legyen a legfőbb feladatunk.

 Tehát erőfeszítéseinket legfőképp az egyetemesen preferálandó és kikényszeríthető cselekedetekre fogunk összpontosítani.

Az erény és az ellentéte

Az „erény” ellentéte a „bűn” kell, hogy legyen – a „jó” ellentétének pedig „gonosznak” kell lennie. Ha a „ne lopj” erkölcsi szabályt terjesztem elő, akkor a lopásnak gonosznak kell lennie, és a nem lopásnak kell lennie a jónak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a „lopástól való tartózkodás” a morális kiválóság teljes meghatározása, hiszen az ember lehet gyilkos, viszont rabló nem. Felfoghatjuk ezt úgy, mint az erény „szükséges, de nem elégséges követelménye.”

Minden erkölcsileg preferálandó tettnek természetéből fakadóan rendelkeznie kell egy ellentétes tettel – mivel ha nem, akkor nincs választási lehetőség, lehetetlen az elkerülés, és így nincs lehetőség erényre vagy bűnre. Ha azt a morális szabályt terjesztem elő, hogy „állj ellen a gravitációnak” akkor nyilvánvalóan lehetetlenné válik a moralitás, nem lehetséges elkerülni az erkölcstelenséget, így a morális szabály érvénytelen kell, hogy legyen.

Ha azt az erkölcsi szabályt terjesztem elő, hogy „ne menj San Franciscoba,” azt logikusan úgy is átfogalmazhatjuk, hogy „menj akárhova, kivéve San Franciscoba.” Ily módon a „ne lopj” erkölcsi szabályt szintén elő lehet terjeszteni pozitív formában: „tiszteld a tulajdonjogokat.” Mivel a tulajdonjogok tisztelete erény, a tulajdonjogok megsértése bűn kell, hogy legyen.

Mi hiányzik

Feltűnően hiányoznak a fentebbi listából az olyan tradicionális erények, mint a bátorság, őszinteség, integritás, és a többi – illetve azok ellentétei: gyávaság, hazugság és korrupció.

Úgy tűnhet, hogy ezek az erények az esztétikailag pozitív viselkedés kategóriájába esnek, mint az időben érkezés, de én magam túlságosan nagy tiszteletet érzek a tradicionális erények iránt, hogy a finom társadalmi részletekkel egy kategóriába soroljam őket. Az oka annak, hogy nem helyezhetők az egyetemesen preferálandó kategóriába az, hogy – mint ahogy azt fentebb is említettük – az EPV keretrendszer kizárólag viselkedésekkel foglalkozik, nem pedig attitűdökkel, gondolatokkal, elme- vagy érzelmi állapotokkal. A tudományos módszer képes feldolgozni egy logikai indítványt; képtelen feldolgozni a „haragot” vagy a „vakmerőséget.” Ezek az elmeállapotok természetesen nem jelentéktelenek, – ami azt illeti, létfontosságúak – de nem lehetnek részei az etikai indítványok kiértékelő objektív rendszernek, mivel lényegében szubjektív – és ebből fakadóan bizonyíthatatlan – létállapotok.

Tehát az EPV kizárólag objektíven ellenőrizhető cselekvésekkel foglalkozik, mint a gyilkosság, a testi sértés, stb.

Következő oldal>>

Az első teszt: nemi erőszak

Bár kellemetlen beszédtéma, a nemi erőszak kétségtelenül a legkevésbé kétértelmű tett, ameit bármilyen morális elméletnek magába mell foglalnia. A gyilkosságot megbonyolíthatja az önvédelem; a rablást az éhezés vagy a „visszalopás” problémája – de senki nem követhet el nemi erőszakot önvédelemből; a nemi erőszak definíciójából adódóan az agresszió kezdeményezése.

Használjuk tehát az EPV keretrendszert, hogy megvizsgáljuk a nemi erőszakra vonatkozó etikai indítványok logikai következetességét, a fentebbi hét morális kategóriára hivatkozva.

1. A Jó

Hogy egy abszurd példát vegyünk, képzeljük el, hogy egy olyan erkölcsi elméletet vizsgálunk, ami azt állítja, hogy a nemi erőszak erkölcsileg jó.

Nyilván ha kijelentem, hogy „X” a „jó”, akkor az „X” ellentétének kell a gonosznak lennie. Ha a nem erőszakolás a jó, akkor az erőszakolás a gonosz. Valakit megerőszakolni egy pozitív cselekvés, amit kezdeményezni, kivitelezni, majd befejezni kell. Ha a „nemi erőszak” morálisan helyes, akkor a „nem erőszakolásnak” kell lennie a morális gonosznak – tehát lehetetlen, hogy két ember egy szobában egyszerre legyen erkölcsös, mivel egy adott időben csak az egyikük lehet az erőszaktevő – és csak akkor lehet erőszaktevő, ha a másik ember az ő áldozatává válik.

Az, ami lehetővé teszi az erényt, nem lehet gonosz. A „szabadság” például az erény előfeltétele – szabadság nélkül nem lehetünk erényesek – tehát a „szabadság” nem lehet gonosz, mivel a jóság szükségelteti.

Ha erkölcsileg jó erőszaktevőnek lenni, és az ember csak akkor lehet erőszaktevő, ha erőszakkal közösülésre kényszerít egy áldozatot, akkor nyilvánvalóan az áldozatnak erkölcsileg jónak kell lennie akkor, amikor ellenáll a támadásnak – hiszen ha nem állna ellen, az definícióból adódóan nem minősülne nemi erőszaknak, így nem volna erényes. Más szóval definícióból fakadóan az erény ellenzése teszi lehetővé az erényt – ellen kell állni a szexuális támadásnak, hogy lehetségessé váljon az erőszaktevő „erénye.” Tehá az áldozat nemhogy nem lehet erényes, de támadnia és ellenkeznie kell az erénnyel ahhoz, hogy lehetővé tegye azt.

A „nemi erőszak morális” indítvány tehát leküzdhetetlen logikai problémákat eredményez. Emlékezz, elfogadtuk, hogy egy racionális elmélet nem indítványozhat ellentétes állapotokat egyazon szituációhoz. Ha minden más tényező azonos, egy kő nem zuhanhat egyszerre fel és le, egy érvényes elmélet pedig nem jósolhatja azt, hogy egy kő felfelé, egy pedig lefelé fog esni.

Hasonlóképpen, két emberre egy szobában úgy kell tekintenünk, mint akik egyazon szituációban vannak. Ha kizárólag az egyikük lehet jó, mert a jóságot nemi erőszakként definiáljuk, és egyidőben csak az egyikük képes nemi erőszakot elkövetni, akkor olyan logikai ellentmondással szembesülünk, amit sehogyan sem oldhatunk fel.

Továbbá, ha emlékszünk arra, hogy az Egyetemesen Preferálandó Viselkedésnek időtől függetlennek kell lennie, akkor azzal a logikai problémával is szembesülünk, hogy függetlenül férfiasságának állóképességétől, az erőszaktevő egy ponton képtelen lesz tovább erőszakolni, mivel fizikailag képtelenné válik az erekcióra. Képtelenné válik  „jótett” elkövetésére. Mivel az „elkerülhetőség” a moralitás kulcs kritériuma, ő viszont fizikailag képtelen jó lenni – más szóval képtelen elkerülni, hogy gonosszá váljon – akkor nem lehet felelős azért, hogy nem erőszakolja meg a másik embert.

Nem neveznénk öngyilkosságnak, ha valaki, aki egy faágba kapaszkodik egy szakadék felett elengedné a fát, mert túl gyenge ahhoz, hogy tovább tartsa -  mivel többé nem volt választása, tovább kapaszkodik-e vagy sem. Ha akkor engedi el, amikor még van ereje tovább tartani magát, akkor az eset nem lenne olyan egyértelmű.

A kóma-teszt

Intuitíven nehéz elképzelni, hogy bármilyen morális elmélet érvényes lehet, amely egy kómában fekvő embert erkölcstelennek titulál. Bármilyen etikai elmélet, ami egy pozitív tettet ír elő, mint egyetemesen preferálandó viselkedést, a „kóma-teszt” kihívásával szembesül. Ha azt mondom, hogy az adakozás egy morális abszolút, akkor – magától értetődően - nem adakozni immorális volna. Viszont egy kómában fekvő ember nyilván képtelen adakozni, így - elméletemből kifolyólag – őt erkölcstelennek kellene címeznünk. Hasonlóképp az alvó ember, vagy akinek nincs eladományozható pénze – vagy az ember, aki épp adományokat kap – mind erkölcstelenek lennének.

Ez egy másik központi problémája bármilyen elméletnek, amely a „nemi erőszakhoz” hasonló pozitív cselekvéseket nevez morálisnak. Egy adott időben számtalan ember létezik, aki képtelen véghezvinni az adott pozitív tettet, és akit így gonosznak kell nyilvánítanunk, függetlenül attól, hogy képtelenek a „jóságra.”

Viszont ha lehetetlen elkerülni, hogy az ember „gonosz” legyen, akkor nyilvánvaló, hogy a gonosz fogalmának semmi értelme. A fentebbi példában, amelyben a szikla lezúdult a hegyről, a kő nem „gonosz” azért, mert összezúzta az autódat, hiszen képtelen saját szabad akaratából elkerülni azt. Ha egy ember fékje rögtön, miután megjavították azt elszakad, akkor nem az ő felelőssége, ha képtelen megállni. Ha egyszer sem javíttatta a fékjeit az elmúlt tíz évben, akkor folytatólagos lendületének követlen felelőse ő maga, és őt hibáztathatjuk.

Ily módon az „elkerülhetőség” fogalma használható marad. A kómában fekvő ember képtelen elkerülni, hogy az ágyában feküdjön, hiszen a kvázi-tudattalanság állapotában van. Mivel képtelen elkerülni tetteit – vagy esetünkben tétlenségét – mozdulatlansága nem lehet immorális.

Ebben az esetben viszont megalapozott az az ellenvetés, miszerint ha a kómában fekvő ember nem lehet immorális, akkor morális sem lehet. Viszont fentebb megállapítottuk, hogy egy immorális tett ellentétének morálisnak kell lennie. Ha azt a morális szabályt indítványozom: „ne erőszakolj,” akkor nevezhetjük-e a kómában fekvő embert morálisnak, mert nem követ el nemi erőszakot?

Kapacitás

Az „elkerülhetőség” fogalma működik pozitív és negatív értelemben is. Ha valami szörnyűséges baleset következtében elveszítem a nemi szervemet, morális vagyok-e, mert tartózkodom a nemi erőszaktól? Nehéz volna úgy érvelni, hogy igen, hiszen a nemi erőszak – legalábbis nemi szervemmel elkövetve – számomra lehetetlen. Hasonlóképp, „nagylelkűnek” nevezhetnénk egy embert, aki 100 dollárt ad egy kéregetőnek – viszont egyhamar felülbírálnánk ítéletünket, ha kiderülne, hogy alvajárás közben adományozta el a pénzét, ébredéskor pedig mélységesen megbánta azt.

Tehát megalapozott azt mondanunk, hogy ahol nincs – vagy nem alkalmazható – döntési lehetőség, ott moralitás sincs, vagy az sem alkalmazható. Tehát a kómában fekvő ember tetteit nem nevezhetjük sem gonosznak, sem jónak. Döntési lehetőség nélküli állapotban létezik, mint egy csecsemő vagy egy állat – így ésszerűen mentesíthetjük őt a morális szabályok alól, hiszen van egy olyan fizikai állapot, ami objektíven megkülönbözteti őt az embertől, aki dönthet, ez pedig megengedett az EPV alatt.

Ennek tudatban folytassuk a nemi erőszak vizsgálatát.

2. Esztétikailag pozitív

Az esztétikailag pozitív tettek (EPT) egyetemesen preferálandók, viszont nem érvényesíthetők erőszak használatával, hiszen az esztétikailag negatív tettek nem kezdeményezik az erőszak használatát. Ahogy azt fentebb megállapítottuk, ha kések a találkozónkról, nem kezdeményezem az erőszak használatát ellened, és nem veszem el a választási lehetőségedet, vagy a lehetőségét annak, hogy elkerüld a helyzetet.

Ha azt mondjuk, hogy az EPT-k erőszakkal kikényszeríthetők, akkor azt mondjuk, hogy az erőszak kezdeményezése erkölcsileg helyes.

Ha azt az erkölcsi szabályt indítványozzuk, hogy az erőszak kezdeményezése helyes, az a szabály ugyanazokkal a logikai lehetetlenségekkel találja szembe magát, mint a „nemi erőszak morálisan jó” szabály.

Két ember egy szobában nem lehet egyszerre erkölcsileg jó, mivel az egyiküknek erőszakot kell kezdeményeznie a másik ellen, a másiknak pedig ellen kell állnia – hiszen ha nem áll ellen, akkor definícióból adódóan nincs erőszak, mint a fentebb említett sebész esetében. Tehát az erényt kizárólag az ellenszegülés az erénynek hívhatja életre, illetve két ember egyforma körülmények között nem lehet egyszerre erkölcsös, és a többi – melyek mindegyike megszegi az EPV-t.

Tehát tudjuk, hogy a nemi erőszak nem tartozhat az EPT kategóriájába.

Ezt azzal erősíthetjük meg, ha ismét átnézzük az okokat, amiért az „időben érkezés” az EPT kategóriájába sorolandó.

Mindenekelőtt ösztönösen megértjük, hogy igazságosabb azért elutasítani egy barátot, mert folyamatosan késik, mint azért, mert nem szereti a fagyit.

Miért?

Az EPT olyan, nem kényszerítő erejű szabály, amit racionálisan egyszerre, mindkét félre lehet alkalmazni.

Példának okáért ha az én EPT-m az, hogy „érkezz időben,” akkor az egyetemes norma lehet, ami teljesen elkerülhető. Nem kényszeríthetem rád erővel ezt az EPT-t, mert neked nem kell velem barátkoznod, nem kell időben érkezned; nem kell tisztelned vagy követned a preferenciáimat semmilyen elképzelhető módon. (Ez nagyban különbözik egy fizikai támadástól, ami elpusztítja a választási lehetőségedet.)

Ha az „időben érkezni”  EPT, akkor lehetséges, hogy azt két ember egyszerre betartsa – ha mindketten időben érkeznek.

Viszont, ahogyan azt fentebb láttuk, lehetetlen, hogy két ember egyszerre elkövesse a nemi erőszakot. Az egyiknek mindig az erőszaktevőnek, a másiknak pedig mindig az áldozatnak kell lennie.

Ha viszont azt mondom, hogy a „jazz kedvelése” egy EPT, akkor azonnal egy logikai lehetetlenségbe ütközöm. Emlékezzünk, hogy az EPT-k nem kényszerítő erejű szabályok, amelyeket egyszerre mindkét félre alkalmazhatunk – a „jazz kedvelése” szabály helyes megfogalmazása: „a szubjektív preferenciák egyetemesen preferálandók.”

Ez nem csak mondattanilag teljes ellentmondás, hanem azonnal megbukik az EPV teszten is. Ha én a jazzt élvezetesebbnek tartom az összes többi zeneműfajnál, te viszont a klasszikus zenét szereted a legjobban,  a személyes preferenciák pedig egyetemesen preferálandók, akkor neked a jazzt kellene szeretned, mert én azt szeretem, nekem pedig a klasszikus zenét, mert te azt. Természetesen ez lehetetlen, mert ez azt követelné, hogy mindketten egyszerre szeressük jobban a jazzt és a klasszikust, mint az összes többi zeneműfajt. Neked a preferenciádat jazzre kell váltanod az én preferenciám miatt – viszont nekem, ezzel egyidőben a preferenciámat klasszikusra kell váltanom a te preferenciád miatt. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy neked egyszerre, ugyanabban a pillanatban el kell kapnod és el kell dobnod egy labdát – amely logikusan és fizikailag lehetetlen.

Mivel az EPT-k nem érvényesíthetők erőszak használatával – nem lőhetsz le egy embert, mert késett – így a nemi erőszak nem lehet EPT, hiszen a nemi erőszak definíciójából adódóan egy erőszakkal érvényesített szexuális támadás.

Tehát a nemi erőszak nem eshet az EPT kategóriájába.

3. Személyesen pozitív

A nemi erőszak talán a puszta személyes preferenciákhoz hasonlít. (Úgy nem érvelhetünk, hogy a nemi erőszak nem foglal magába preferenciákat, mivel a nemi erőszak egy viselkedés, és mint ahogy azt fentebb taglaltuk, minden viselkedés preferenciákkal jár.)

Ekkor felmerül a kérdés: kiállja-e a logikai vizsgálatot, ha a nemi erőszakot a pusztán személyes preferenciák kategóriájába soroljuk?

Ha azt a morális szabályt indítványozzuk, hogy: „a személyes preferenciákat erőszakkal másokra kell kényszeríteni,” az hogyan állja a sarat az EPV keretrendszer ellen? (Érdemes megjegyezni, hogy azt nem indítványozhatom, hogy „a személyes preferenciákat erőszakkal másokra lehet kényszeríteni,” hiszen az az EPV megsértése, amely előírja, hogy a morális szabályoknak abszolútnak és egyetemesnek kell lenniük – ha nem azok, az EPT kategóriájába esnek, így nem lehet őket másokra kényszeríteni.)

A személyes preferenciákat nem lehet igazságosan másokra kényszeríteni, mivel az egy leküzdhetetlen logikai ellentmondást szülne.

Ha azt mondom, hogy a Queen együttes szeretete bármely más banda fölött egyetemesen preferálandó viselkedés, milyen alapon igazolhatnám ezt az állítást? Kizárólag úgy, ha azt mondanám, minden személyes preferenciát másokra kell kényszeríteni. Viszont ha az én személyes preferenciáimat kedvem szerint rád kényszeríthetem, akkor az EPV definíciójából fakadóan a te is kedvedre rám kényszerítheted a személyes preferenciáidat. Tehát nem lehetünk mindketten egyszerre erkölcsösek, mivel az megkövetelné, hogy mindketten előnyben részesítsük a saját együttesünket, miközben feladjuk ezt a preferenciát, hogy a másik kedvenc bandáját részesítsük előnyben. Más szóval egyszerre kell úgy gondolnom, hogy a Queen a legjobb együttes és hogy a The Police a legjobb együttes. Ez egy logikai lehetetlenség, ami a központi oka annak, miért nem lehet egyetemesen kikényszeríteni pusztán személyes preferenciákat.

Tehát ha a nemi erőszakot pusztán személyes ízlés kérdésének gondoljuk, akkor logikusan nem kényszeríthetjük azt másra. Ismét, ha két emberre gondolunk egy szobában, ez azt követelné, hogy mindkét ember a preferálja a másik megerőszakolását, miközben képtelenek azt a másikra kényszeríteni, ami nem csak illogikus, hanem – szerencsére – teljesen kivitelezhetetlen is.

4. Morálisan semleges

Ahogyan fentebb rámutattunk, a nemi erőszak nem lehet erkölcsileg semleges cselekedet, mivel az egy olyan preferencia, amelyet másokra kényszerítenek.

5. Személyesen negatív

A nemi erőszak talán személyesen negatív tett, a hármas pont ellentéte. Példának okáért egy szökésben levő bűnöző személyesen negatív tettnek (SzNT) gondolná, ha elkapnák.

A személyesen negatív tettek (SzNT-k) meghatározásukból fakadóan nem kényszeríthetők másokra. Tehát egy ember, akit épp megerőszakolnak hibázna, ha preferenciáját, miszerint nem akar megerőszakolva lenni, önvédelem formájában erőszaktevőjére „kényszerítené.” Így az erőszak kezdeményezése – egy személyes preferencia másokra kényszerítése – morális, míg az önvédelem – amely úgyszintén a személyes preferenciák másokra kényszerítése – immorális. Tehát azt kapnánk, hogy ugyanaz a tett (a személyes preferencia másokra kényszerítése) egyszerre tartozik a morális és az immorális kategóriába, ami nem állja meg a helyét.

6. Esztétikailag negatív

A nemi erőszak talán egy esztétikailag negatív tett, mint a „késés” – a fentebbi, kettes másik oldala. Viszont az esztétikailag negatív tetteket (ENT-ket) nem lehet logikusan erőszakkal másokra kényszeríteni, mivel azok definícióból fakadóan elkerülhetők. Mivel szabadon úgy határozhatok, hogy többé nem tartom a kapcsolatot azzal, aki folyamatosan késik, nem lőhetem le, mert késett.

Viszont a nemi erőszak meghatározásából adódóan nem elkerülhető, mivel az  erőszakkal másra kényszerített szexuális támadás. (Elkerülhetjük a helyzeteket, amelyek növelik a nemi erőszak bekövetkezésének lehetőségét, de nem kerülhetjük el a folyamatban levő nemi erőszakot.) Továbbá ha megszakítom a barátságot a fentebb említett lusta emberrel, ő nem kényszeríthet erőszakkal fenyegetve jogosan arra, hogy a barátja legyek - mivel ez azon az alapelven alapulna, mely szerint a pusztán személyes preferenciákat másokra kényszeríthetjük, amely viszont eredménytelenül szemben állna az én preferenciámmal a barátság megszakítására. Az effajta „Tarantino-moralitás” mindig a néma bénultság állapotát eredményezi, ahol megdermedt szobrokként fegyvert tartunk egymásra.

Ahogyan azt megállapítottuk, bármilyen egyetemesen preferálandó viselkedésnek egyetemesnek kell lennie minden emberre vonatkozóan, mindig és mindenhol – ha az ENT-ek erőszakos érvényesítése megengedett (tehát ha lelőhetlek, amikor késel) - akkor, ha a nemi erőszakot ENT-ként  definiáljuk, amely kikényszeríthető, akkor az erőszak áldozata, aki a nemi erőszakot esztétikailag negatív tettnek találja, jogosan lelőheti erőszaktevőjét, amely effektíve jóváhagyja az önvédelem alapelvét, viszont azon az áron, hogy megengedi a fegyverropogtatást, tegyük fel, az udvariatlanság ellen.

Tehát a nemi erőszak nem lehet ENT.

Ami csak egy dolgot hagy hátra…

7. Gonosz

Ha a nemi erőszak gonosz, akkor magában kell foglalnia az erőszak használatának kezdeményezését, amelyet nyilván magába is foglal. Továbbá az indítvány: „a nemi erőszak gonosz” átesik a „kóma-teszten” olyan értelemben, hogy lehetetlen egy kómában fekvő ember számára, hogy megerőszakoljon valakit.

Mindemellett ha a nemi erőszak gonosz, akkor nem megerőszakolni valakit kell, hogy legyen a jó – ily módon két ember egy szobában lehet egyszerre erkölcsös, egész egyszerűen úgy, hogy nem erőszakolják meg egymást.

Mivel az elkerülhetőség az egyik kulcs különbség a „kellemetlen” és az „erkölcstelen” között, a nemi erőszak pedig nyilvánvalóan egy elkerülhetetlen viselkedés, a „nemi erőszak, mint gonosz” meghatározás ezt a megkülönböztetést szintén megerősíti.

Illetve, mivel vannak olyan pillanatok, amikor fizikailag lehetetlen megerőszakolni valakit – például amikor nem jöhet létre erekció – a „nemi erőszak, mint gonosz” meghatározás megoldja azt a problémájt, amikor az emberek önkéntelenül válnak erkölcstelenekké, ami az elkerülhetőség kritériuma miatt definícióból adódóan lehetetlen.

Az erőszaktevő igazolhatja azzal a tettét, hogy elkerüli az „a nemi erőszak jó” indítványt, és valami más indítvánnyal helyettesíti azt, ami támogatja a nemi erőszak elkövetésére irányuló vágyát, mint: „Erkölcsös az egyénnek saját örömre törekedi, függetlenül mások örömtelenségétől.”

Ez az indítvány az EPV alapvető logikai tesztjén szintén megbukik. Ha Bob úgy hiszi, hogy örömet szerezhet magának Doug megerőszakolásával – függetlenül Doug örömtelenségétől – akkor Bob nem képes racionálisan az EPV szintjére emelni a preferenciáját.

Ha mindenkinek saját örömét kellene hajszolnia mások örömtelenségétől függetlenül, akkor Bob-nak semmi joga nincs megerőszakolni Doug-ot, mivel, bár Bob preferálja Doug megerószakolását, Doug nyilvánvalóan nem preferálja, ha megerőszakolják. Ha mindenkinek saját örömét kellene hajszolnia mások örömtelenségétől függetlenül, akkor semmilyen racionális oka nincs annak, miért kellene Bob Doug megerőszakolására irányuló preferenciájának elsőbbséget élveznie Doug azon preferenciájával szemben, hogy ne erőszakolják meg, függetlenül attól az örömtelenségtől, amit az erőszak elutasítása okozna Bob-nak. Tehát Bob mondhatja Doug-nak: „Erkölcsileg jó, ha megerőszakollak téged, mivel a személyes preferenciák erőszakkal másokra kényszeríthetők.” Természetesen Bob így  válaszolhat: „Erkölcsileg jó, ha erőszakkal ellenállok a támadásodnak, mivel az én személyes preferenciám, miszerint nem szeretnék megerőszakolva lenni, úgyszintén másokra kényszeríthető.”

Természetesen kevés erőszaktevő egyben filozófus is, de ahogy azt fentebb említettük, az emberi lényekre leselkedő legnagyobb veszélyek nem az egyéni bűnözők, hanem az irracionális és kizsákmányoló morális elméletek. Például a bebörtönzést minden esetben egy erkölcsi elmélere hivatkozva igazolják – és a bebörtönzés sokkal több embert tesz nemi erőszak áldozatává, mint amiről a magán bűnözők valaha is álmodhatnának. Ha helytelen a morális elmélet, amely igazolja a bebörtönzést, akkor ennek az elméletnek a kijavítása messze a legfontosabb feladat kell, hogy legyen bárkinek, aki szeretné a nemi erőszak előfordulását csökkenteni.

Tehát úgy tűnik, hogy a nemi erőszakot illetően az egyetlen logikus lehetőség az, ha nem erőszakolni egyetemesen preferálandó viselkedés – avagy ha az erőszakolás egyetemesen tiltott viselkedés.

Huhh!

A tény, hogy az EPV keretrendszer logikusan és hatékonyan érvényesítette a morális indítványt, mely szerint a nemi erőszak gonosz – nem „jó,” vagy „esztétikailag preferálandó,” vagy „személyesen preferálandó,” vagy „morálisan semleges” – egy nagyon jó jel. Ez nem bizonyítja minden kétséget kizárólag azt, hogy az EPV logikailag minden „józan ész” morális indítványt érvényesíteni fog, de az első akadályon már átjutottunk, és ennek hatalmas okot kell adnia az ünneplésre. Ha fizikus lennék, aki egy Egységes Térelmélettel állt elő, és az elméletem alkalmazása helyesen megjósolta, hova zuhanna egy eldobott labda, akkor jogosan érezhetek hatalmas megelégedést.

Einstein relativitáselmélete megjósolta, hogy a fény meggörbül egy gravitációs kút körül – amikor ezt először megerősítették, az nem bizonyította minden kétséget kizárólag az elméletét, de bizonyította azt, hogy ez az elmélet lehet igaz, ami hatalmas előrelépés volt. Az első megerősítés mindig a legnehezebb, mivel olyan egyszerű elrontani a dolgokat, és hibákból mindig több van, mint alaposságból.

Az EPV keretrendszer helyesen érvényesítette azt a morális premisszánkat, miszerint a nemi erőszak gonosz. Ez a bizonyíték egy szükséges – de nem elégséges – követelmény, és teljes mértékben elősegíti a további vizsgálódásokat.

Tehát folytassuk…

Következő oldal>>

A második teszt: Gyilkosság

Teszteljük most a gyilkosságra vonatkozó morális indítványokkal EPV keretrendszerünket, amelyet itt úgy definiálunk, mint: szándékos, előre megfontolt, nem önvédelemből elkövetett emberölés.

Mivel a nemi erőszak kérdésének boncolgatásával olyan sok időt töltöttünk– és mivel a legtöbb elhangzott érv ide is ugyanúgy érvényes – ez az elemzés sokkal rövidebb lehet.

Térjünk vissza két erkölcsi tengerimalacunkhoz, akik egy szobában üldögélnek – nevezzük őket Bobnak és Dougnak.

Ha a gyilkosság erkölcsileg helyes, akkor nyilvánvalóan tartózkodni  a gyilkosságtól immorális. Tehát az egyetlen alkalom, amikor Bob és Doug erkölcsös lehet, az a pillanat, amikor egyszerre meggyilkolják egymást. Fizikailag ez természetesen lehetetlen – ha mindketten egymás torkát szorongatják, nem lesznek képesek egyszerre megfojtani egymást. Ha Bob hal meg először, akkor elengedi Doug torkát, így Doug-ot erkölcstelenségre kárhoztatja egészen addig, amíg más áldozatot nem talál. Mivel Bob hal meg először – és így nem próbálhatja tovább meggyilkolni Doug-ot – a halál Bobot sokkal erkölcstelenebbé teszi, mint Doug-ot a gyilkosság.

Ösztönösen teljesen megértjük annak az erkölcsi indítványnak az őrültségét, hogy a gyilkosság helyes. Logikailag tudjuk, hogy az indítvány helytelen, mivel ha helyes, lehetetlen hogy két ember egy szobában egyszerre erkölcsös legyen. A moralitásra, mint az egészségre, nem tekinthetünk puszta „pillanatképként,” hanem egy folyamatnak, kontinuumnak kell lennie. Az EPV keretrendszer megerősíti, hogy Bob nem lehet „gonosz” miközben Doug-ot fojtogatja, majd juthat a morális erény magaslatára abban a pillanatban, amikor meggyilkolja Doug-ot, végül zuhanhat vissza a gonoszság állapotába. A morális indítványoknak egyetemesnek, illetve tértől és időtől függetlennek kell lenniük. Az indítvány, miszerint a gyilkosság erkölcsös, e követelmény minden szintjén megbukik, így nem érvényes.

Továbbá ha a gyilkosság erkölcsileg helyes volna, akkor egy lakatlan szigeten ragadt ember gonosz lenne mindaddig, amíg ott él, mivel egyetlen áldozatot sem tudna meggyilkolni. Egy kómában fekvő ember szintén gonosz lenne, akárcsak egy alvó, vagy egy műtőasztalon fekvő ember is. Valaki, aki egy másik embert kínoz, mindaddig gonosz lenne, amíg folytatná a kínzást, de jó emberré válna abban a pillanatban, amint az áldozata meghal a keze alatt.

Tehát láthatjuk, hogy az „a gyilkosság helyes” indítvány nem csupán ösztönösen bizarr, hanem logikailag is lehetetlen.

A többi ellenvetés, amit az „a nemi erőszak helyes” indítvány ellen hoztunk fel, itt ugyanúgy érvényes. A gyilkosság nem lehet morálisan semleges, mivel a morálisan semleges ítéleteket nem lehet erővel másokra kényszeríteni, a gyilkosságot pedig definícióból adódóan erővel másokra kényszerítik.

Aztán ott az alapvető ellentmondás, amit a gyilkosság minden egyetemes igazolása magában foglal, mint ahogy ott volt a nemi erőszak esetén is. Ha Bob meg próbálja folytani Doug-ot, Doug viszont ellenkezik, hogyan képes Bob az EPV alapján racionálisan igazolni tettét?

Nos, mondhatna valami olyasmit, hogy: „akkor veszed el egy ember életét, amikor akarod” – de természetesen, mivel az EPV az erkölcsi indítványok egyetlen érvényes tesztje, ez épp annyira igazolja, hogy Doug gyilkolja meg Bob-ot, mint amennyire azt, hogy Bob ölje meg Doug-ot. Tehát Bob csak úgy képes igazolni Doug megfojtását, ha Doug semmiképp nem ellenkezik – de természetesen, ha Doug nem ellenkezik, akkor valóban gyilkosságnak tekinthetjük azt?

Tegyük fel, hogy Bob megváltoztatja a premisszáját, és azt mondja: „akkor lövök le egy embert az álmában, amikor csak akarok.” A probléma nem csak a kialvatlanság, amiben Bob részesülni fog egyetemes premisszája miatt, hanem a morális indítványok megfordításának lehetetlensége is, az ébrenlét és az alvás állapotának különbözőségére alapozva. Biológiailag fogalmazva egy ember nem válik az ember ellentétévé, amikor elalszik, mint ahogy a gravitáció sem fordul meg, amikor pislantunk.

Mivel az ember ember marad, amikor elalszik, nem lehet az a helyzet, hogy ellentétes morális szabály vonatkozik rá abban az állapotban. Tehát azt mondani, hogy amikor életben van, erkölcstelen meggyilkolni egy embert, viszont amikor alszik, erkölcsös meggyilkolni  nem több, mint létrehozni egy logikai ellentmondást, amit semmilyen objektív biológiai tény nem támaszt alá. Egy fizikus mondhatja azt, hogy egy kő lefelé zuhan, viszont egy héliummal teli lufi felemelkedik – de ez azért van, mert a kő és a héliumos lufi alapjában véve más tulajdonságokkal rendelkezik. Egy hiteles fizikus sem mondhatja azt, hogy egy kő lefelé zuhan, viszont egy másik kő, pontosan ugyanazokkal a tulajdonságokkal, felemelkedik. Ugyanez igaz a morális elméletekre – egyetlen hiteles filozófus sem mondhatja, hogy a moralitás teljesen megfordul, amikor egy ember elalszik, mivel az ember természete alapjában véve nem változik, amikor szundít egyet.

Ily módon, ha jogosan lelőhetünk valakit, amikor ébren van, akkor is jogosan lelőhetjük, ha alszik, mivel még mindig ember.

Tehát, mivel a „akkor lövök le egy embert az álmában, amikor csak akarok” állítás nem érvényesíthető az EPV alapján, nem lehet igaz erkölcsi indítvány.

Ismét azt találjuk, hogy az EPV keretrendszer a gyilkosságot illetően igaznak bizonyul. Az egyetlen erkölcsi elmélet, amely érvényes lehet a gyilkosságra vonatkozóan az, hogy a gyilkosság gonosz, avagy egyetemesen tiltott.

Megközelíthetnénk ugyanígy a testi sértés kérdését, de az érvek ugyanazok lennének, mint a nemi erőszak és a gyilkosság esetében, tehát a rövidebb terjedelem kedvéért inkább menjünk tovább.

Vizsgáljuk meg most a lopás kérdését. Ha a keretrendszer itt is igaznak bizonyul, akkor az ösztönös erkölcsi érzékünk tökéletes nyerő hármasát eltaláltuk, és a fennálló hitünket racionálisan megerősítettük. Felfedeztük a számítást, ami megmagyarázza, hogyan vagyunk képesek ösztönösen elkapni egy labdát, ami szükségszerű kezdet.

Önvédelem?

Átsiklottunk az önvédelem kérdése felett a gyilkossággal kapcsolatban, bár aligha fontos azt megvizsgálni a nemi erőszak esetében. Ez nem azért van, mert az önvédelem kérdésköre vagy magától értetődő, vagy egyáltalán nem bonyolult, hanem azért, mert a létező bonyodalmakkal sokkal könnyebben számolhatunk, miután megvizsgáltuk a lopás kérdéskörét.

Következő oldal>>

A harmadik teszt: Lopás

A lopással egy kicsit több időt kell eltöltenünk, mivel elkerülhetetlenül felveti a tulajdonjogok kérdését, ami sokak szemében vitás kérdés.

Számos módja van annak, hogy megközelítsük a tulajdonjogok kérdését, az „eredeti birtokbavételtől” (homesteading) a jogi meghatározáson át a gyakorlati érvekig, és a többi. Ezek közül itt egyikkel sem foglalkozom, mivel a tulajdonjogok kérdéskörének illeszkednie kell az EPV keretrendszerébe, ha az EPV-t felállítjuk a morális indítványok elbírálásának racionális módszereként.

A tulajdonjogokkal kapcsolatos morális indítvány nyilván a következő: az embereknek vagy joguk van tulajdont birtokolni, vagy nincs.

Namost, a legelső „tulajdon,” amellyel számolnunk kell, az a test. A „tulajdonlásnak” mindenekelőtt az ember saját teste feletti fennhatóságból kell állnia, mivel ha az a fennhatóság nem létezik, vagy nem tekintjük érvényesnek, akkor a moralitás teljes kérdéskörét – nem beszélve a tulajdonról – kivághatjuk az ablakon.

Az EPV egy keretrendszer, amellyel az egész emberiségre vonatkozó egyetemesen preferálandó viselkedéssel kapcsolatos erkölcsi indítványok vagy érvek felett ítélkezhetünk. Mindenekelőtt az embernek felelősnek kell lennie saját tetteiért, ha erkölcsi ítéletnek akarjuk alávetni őt, mivel – ahogy fentebb érveltünk – a tettek közötti választás lehetősége alapvető fontosságú bármilyen etikai értékítélethez.

Ha az ember a teste fölött semmi kontrollal nem rendelkezik, akkor nyilvánvalóan nem felelős tetteiért – valójában azok nem az „ő” tettei, hanem testééi. Namost, senki sem érvelne racionálisan úgy, hogy ha egy ember megfojt egy másik embert, akkor a gyilkos ujjakat kellene bíróság elé állítani és megbüntetni. Nyilvánvalóan a test képtelen teljes mértékben irányítani önmagát; valamilyen mértékben a tudatos elme fennhatósága alá kell esnie.

Ez azt jelenti, hogy az ember felelős teste cselekedeteiért, és ebből fakadóan felelős azon tettek hatásáért. Az ember felelős azért, hova dugja a péniszét, és épp innen tudjuk, hogy ítélet tárgya lehet, ha megerőszakolt valakit. „Tulajdonolja” teste cselekedeteit, épp annyira, amennyire a testét is. Azt mondani, hogy egy ember felelős a testéért, a teste hatásaiért viszont nem, egyenlő azzal az érvvel, hogy egy ember felelős egy kés célzásáért és eldobásáért, azért viszont nem, ahova landol.

Emellett úgy érvelni, hogy egy ember nem felelős teste hatásaiért egy önmegsemmisítő állítás, hasonlóan azokhoz, amelyeket fentebb vizsgáltunk.

Ha azt mondom neked: „Az emberek nem felelősek testük cselekedeteiért,” teljesen jogosan  kérdezhetnéd tőlem, hogy ki dolgozik a hangszálaimmal és a számmal. Ha azt mondanám, hogy én egyáltalán nem irányítom a beszédemet – amely a test egy hatása – akkor annak árán „tartottam fenn” az elméletemet, hogy teljesen érvénytelenítettem.

Ha egyáltalán nem vagyok felelős a beszédemért, akkor semmi értelme vitatkozni velem. Egy kazettás magnó úgyszintén nem felelős a beszédéért, és épp ezért nem is szállunk heves vitákba a kazettákkal. A klisés horrorfilmekben úgy tűnik, a fiatal lányok kiváltképpen fogékonyak a démoni megszállásra – a pap, aki elkerülhetetlenül megjelenik, mindig ajánlkozik, hogy beszél a lányt irányító démonnal, mire a lány olyan hangokat kezd kiadni, mintha Don Ho golyóscsapágyakkal gargalizálna.

Ez a nevetséges ábrázolás viszont egy szempontból pontos – ha valamilyen más lény irányítja teljes mértékben a lány hangszálait, akkor azt a lényt kell megszólítani, nem pedig a lányt, aki egyáltalán nem ura a  reakcióinak.

Tehát ha azt mondom neked, hogy semmilyen befolyással nem rendelkezem a beszédem felett, akkor megkérdezheted: hát ki teszi? Ha azt válaszolom, senki, akkor épp annyi értelme van vitázni velem, mint egy tévékészülékkel, vagy a fent említett sziklával, amely a hegyoldalról az autód felé zódul.

Tehát a testem beszédre késztetése szükségelteti annak elfogadását, hogy képes vagyok irányítani a beszédemet – amely testem tulajdonlásának hallgatólagos elfogadása.

Namost, ha a démoni megszállás valóban előfordulna, és a démoni megszállás alatt levő lány leköpné a papot, akkor nem a lányt tartanánk udvariatlannak, hanem inkább sajnálnánk őt, mert egy ilyen goromba démon szállta meg. Akárki is rendelkezzen a lány teste feletti fennhatósággal, ő az, aki felelősségre vonható tettei hatásaiért – ezért van az, hogy nem neveznénk „gonosznak” az embert, aki alvajárás közben lopott, mivel nem rendelkezett a teste feletti teljes fennhatósággal (bár valamilyen más módon megállítanánk őt). Továbbá ez az alapja a „nem bűnös elmebetegség miatt” jogi védelemnek, ami annak feltételezése, hogy egy őrült ember nem rendelkezik a teste feletti teljes fennhatósággal.

Tehát a test tulajdonlásának elutasítása egyenlő minden moralitás elutasításával, ami – ahogy azt fentebb láttuk – teljesen lehetetlen. Logikusan, mivel a moralitást úgy határozzuk meg, mint az EPV kényszerrel érvényesíthető részhalmaza, a moralitás elutasítása nem több mint azt mondani, hogy egyetemesen preferálandó úgy hinni, hogy egyáltalán nem léteznek egyetemes preferenciák.

Végül, ha az ember hatalmat gyakorol a teste felett, hogy beszéd formájában elutasítsa az elképzelést, miszerint az ember irányíthatja saját testét, egy nyilvánvaló és leküzdhetetlen önellentmondásba keveredik.

Így mellőzhetjük az ön-birtoklás ellen felvetett bármelyik érvet.

Mivel tulajdonoljuk saját testünket, elkerülhetetlenül tulajdonoljuk tetteink hatásait is, legyenek azok jók vagy rosszak. Ha tulajdonoljuk tetteink hatásait, akkor azt is nyilvánvalóan tulajdonoljuk, amit megtermelünk, függetlenül attól, hogy az egy íj, egy könyv – vagy egy gyilkosság.

Tulajdon és EPV

Még ha a fentieket el is utasítjuk, az EPV-t továbbra is használhatjuk az egyetemes tulajdonjogok létezésének érvényesítésére.

Amint korábban említettük, az emberek vagy rendelkeznek tulajdonjogokkal, vagy nem. Néhány szürke területet leszámítva - amelyekkel hamarosan foglalkozunk - ez nem más, mint egy egyetemes indítvány.

Ha egy ember nem rendelkezik a tulajdonhasználat jogával, akkor nem rendelkezik teste használatának a jogával. Nem rendelkezik tüdeje használatának jogával, így abba kell hagynia a légzést. Bár ez nevetségesen hangzik, mégis annak a premisszának a közvetlen és elkerülhetetlen következménye, miszerint az emberek nem rendelkeznek tulajdonjogokkal.

Igazán biztosra mondhatjuk, hogy akárki, akivel a tulajdonjogokról vitázol, lélegzik, így egyetért veled abban, hogy jogában áll legalábbis saját testét használnia.

Ezután felmerül a kérdés, hogy az embereknek joguk van-e a kizárólagos tulajdonhasználathoz. Például a tulajdont úgy is definiálhatnánk, mint a tulajdonlás valamiféle időben megosztott alapelve, olyan értelemben, hogy mindenkinek jogában áll mindent birtokolni valamilyen időbeosztás szerint.

Ez természetesen azt jelenti, hogy egy tüdőrákban szenvedő embernek joga van egy egészséges ember legalább egyik tüdejéhez. Mivel minden tulajdonlás a testtel kezdődik, ha nincs jogunk testünk kizárólagos tulajdonlásához, akkor testünket vagy megosztjuk más emberekkel, vagy erkölcstelenek leszünk. A beteg embernek joga van az egyik tüdönkhöz, ha pedig nem adjuk neki, az ugyanaz, mint ellopni azt. Hasonlóképp mind neked, mind nekem jogomban áll Celine Dion énekhangját használni, hiszen teljesen önző úgy tennie, mintha kizárólagos tulajdonjoga volna felette.

Ha az emberek nem rendelkeznek kizárólagos tulajdonjoggal a testük felett, akkor a nemi erőszak bűntette elveszíti jelentését, hiszen nyilvánvaló, hogy egy nő nem kizárólagos tulajdonosa saját vaginájának, illetve egy férfi sem tulajdonolja saját különböző nyílásait. Ha nem egy axióma a kizárólagos ön-tulajdonlás, akkor még a gyilkosság bűntette is jelentését veszti.

Öngyilkosságot elkövetni nem bűn, mint ahogy az sem, ha felgyújtod saját házad, hiszen az ember saját tulajdonának elpusztítása a tulajdonjog érvényes gyakorlása. Viszont ha a kizárólagos ön-tulajdonlás érvénytelen, akkor semmi különbséget nem tehetünk a gyilkosság és az öngyilkosság között. Ha a májam kezd leállni, és jogom van elvenni a te májadat, akkor a moralitással és a tiszteletreméltó viselkedéssel teljes összhangban „visszaszerezhetem” tőled azt. Ha ebbe belehalsz, akkor mi van? A kizárólagos ön-tulajdonlás nélkül egyáltalán nincs is olyan, hogy „te”…

Tehát ésszerűen mondhatjuk, hogy a kizárólagos ön-tulajdonlás egy alapvető valóság – hogy minden emberi lény, minden időben és minden helyen birtokolja saját testét, és ebből következően kizárólagosan tulajdonolja teste hatásait, mind a morális viselkedés, mind a tulajdon létrehozása vagy megszerzése szempontjából.

A szürke zónák

Természetesen akármilyen, a fentebbihez hasonló kijelentés elkerülhetetlenül „összetettség” kiáltásokat von maga után, amivel teljesen egyetértek.

Tegyük fel, hogy szeretnék adni neked öt dollárt ajándék gyanánt, de a saját hibámból eredendően egy tízdolláros bankjegyet adok át neked, és azt mondom „Tessék, ez a tied.” Kevesen tartanák rablásnak, ha egyből, miután átnyújtottam neked, azt mondanám, „Bocsi, öt dollárt akartam adni neked, nem tízet,” majd visszavenném a nagyobb címletet, még akkor is, ha azt veszem vissza, amiről önként lemondtam.

A másik végleten pedig, ha te az egyik fiam volnál, én pedig kifizetném az egyetemi tanulmányaidat, és kimondottan közölném veled, hogy sosem kell visszafizetned azt, akkor a nagylelkűségem kétségtelenül hatással lesz a költekezési szokásaidra. Aligha volna ésszerű tőlem, ha homlokomra csapnék a diplomaosztód után, és azt mondanám, „Ó, azt hittem, te a másik fiam vagy!” és követelném, hogy visszafizesd.

Hasonlóképpen, általánosságban mindenki elfogadja, hogy a gyerekek nem köthetnek törvényes szerződést, viszont a felnőttek igen. Számos társadalomban a korvonal a 18. életév. Ez természetesen azt jelenti, hogy amikor éjfélt üt az óra az ember 17. életéve és 18. születésnapja között, szerződéskötésre való képessége teljes formájában megjelenik. Átesett valamiféle hatalmas biológiai átváltozáson abban a másodpercben? Nyilvánvalóan nem, azonban 18 éves korában biológiailag nagyon különbözik attól, amilyen 10 évesen volt, mind fizikai, mind mentális fejlettség szempontjából.

Ha nem is a tökéletes moralitásért, de a hatékonyság érdekében sokszor helyeznek önkényes átmeneteket két állapot közé. A gyermekkor kétségkívül egy állapot, a felnőttkor egy teljesen másik. A gyermekkor és a felnőttkor közötti állapot elmosódott: nem fekete fehér, hanem inkább olyan, mint amikor a nap alkonyba, majd éjbe száll. A dél kétségkívül nem éjszaka, az éjfél pedig minden kétséget kizárólag nem napközben. Viszont vannak pillanatok, amikor nehezebb megmondani, bár az átmenet iránya mindig nyilvánvaló.

Épp ugyanígy, egy jelentős értelmi fogyatékossággal rendelkező emberről elképzelhető az, hogy sokkal kevésbé felelős tetteiért. Egy 65-ös IQ-val rendelkező ember mentálisan aligha több egy gyermeknél – egy 100-as IQ-val rendelkező ember az átlagos felnőtt. Ha azt mondjuk, hogy a 80-as IQ-val rendelkező ember válik felelőssé, akkor definícióból adódóan azt állítjuk, hogy egy 79-es IQ-val rendelkező ember nem felelős – ez vajon egy világos, igazságos és teljesen objektív határvonal? Bizonyára nem, de ahhoz, hogy a legtöbb fogalom praktikus legyen, alkalmazunk kell az „elég jó,” illetve az ésszerű költség/haszon analízis követelményeit. Ahogy fentebb említettük, semmilyen víz nem tökéletesen tiszta, viszont ha az ember a teljes tisztaságra várna, egyszerűen szomjan halna.

Ha azt vesszük, hogy a morális felelősség és a szellemi képesség a határmezsgyéken csak nagyon kevés emberre vonatkozik, és hogy az objektív és tökéletes tesztek létrehozása nagy valószínűséggel lehetetlennek bizonyulna, elkerülhetetlen, hogy végül a hozzávetőleges „ökölszabályok” kerüljenek ki győztesen. Csak feltételezhetjük, hogy – mivel a biológusok is nap mint nap ezzel az alkalmi szubjektivizmussal élnek – valahogy az erkölcsfilozófusok is túlélik.

Tulajdon, mint egyetemesség

Tehát az EPV világos választási lehetőségeket ad nekünk a tulajdonjogokkal kapcsolatban. Az nem lehetséges, hogy néhány embernek van tulajdonjoga, míg másoknak nincs. Az sem lehet, hogy a washingtoni férfiaknak van tulajdonjoga, a baltimore-i nőknek viszont nincs. Nem lehet, hogy az embernek ma van tulajdonjoga, holnap viszont nincs, és a többi.

Továbbá az sem lehetséges, hogy az ember csupán 50% tulajdonjoggal rendelkezik.

Ha úgy érvelek: „az embernek csak 50% tulajdonjoga van,” akkor egy újabb leküzdhetetlen ellentmondást hozok létre. Megkérdezhetnéd tőlem, hogy a mondatom melyik részét nem én hoztam létre. Ha csak 50% tulajdonjoggal rendelkezem, akkor nyilvánvaló, hogy csak 50%-os irányításom van a testem fölött – ha kijelentem a fentebbi mondatot, akkor nyilvánvalóan csak a mondat 50%-a felett van uralmam, hiszen a hangom csak 50%-át irányítom. Ki felelős tehát a mondatom másik 50%-áért?

Ezoterikusan hangozhat, de ez egy halálkomoly kérdés, amelynek okait hamarosan részletezzük.

Tegyük fel, hogy valahogyan képesek vagyunk mágikusan átjutni a „test 50%-os tulajdonlása” problémán, és azt mondjuk, hogy az emberek csak 50%-os tulajdonjoggal rendelkeznek a külső tárgyakra vonatkozólag.

Hogyan működik ez a gyakorlatban?

Nos, ha nekem van két fűnyíróm, neked pedig egy sincs, akkor nyilván logikus lenne, ha jogodban állna elvenni az egyik fűnyírómat, hiszen a fűnyíró-gyűjteményem csak felét tulajdonolhatom.

Viszont amikor birtokodba veszed az egyik fűnyírómat, sajnos a fűnyíró csak felét tulajdonolhatod, hiszen a külső tárgyakra vonatkozóan csak 50%-os tulajdonjogokkal rendelkezel. Tehát abban a pillanatban találnod kell valakit, akivel megoszthatod a fűnyírót. Ez a „jogos” tulajdonlást a 25%-ra csökkenti. Viszont az új társtulajdonosod nem jogosult a fűnyíró 25%-ra, hiszen ő is 50%-os tulajdonjogokkal rendelkezik bármire vonatkozóan, amit birtokol – tehát találnia kell valakit, aki elveszi a 25% 50%-át – és így tovább, és így tovább.

Az a probléma bármilyen elmélettel, ami a 100%-nál kevesebb tulajdonjogok mellett érvel, hogy azonnal létrehozza a végtelenbe visszavezető logikai összefüggések „dominóeffektusát,” amelyben mindenki végtelenül apró tulajdonjogokkal fog rendelkezni gyakorlatilag minden felett, ami nyilván lehetetlen.

Tehát annak kell lennie az igazságnak, mind logikai mind gyakorlati értelemben, hogy teljesen tulajdonoljuk testünket és testünk hatásait, külső tulajdon értelmében. Nincs szükségünk az eredeti birtokbavétel (homesteading) egy elméletére, vagy bármilyen más „jogos megszerzés-elméletre” a tulajdonjogok igazolásához – azért igazoltak, mert akárki, akármilyen módon is cselekedjen – beleértve a vitázást – axiomatikusan 100% uralmat gyakorolt teste felett, illetve „birtokba vesz” oxigént és hanghullámokat, hogy érvét kifejtse.

Tehát ha ezt az axiomatikus tényt egyesítjük az EPV-vel, könnyen megérthetjük, hogy – mivel akárki, aki vitatja a tulajdonjogokat, 100%-os irányítást gyakorol saját tulajdona felett – az egyetlen kérdés az, hogy a tulajdonjogok változnak-e emberről emberre – e kérdést pedig véglegesen megválaszolja az ön-tulajdonlás axiomatikus ténye, illetve az EPV keretrendszer. Bármilyen morális indítványnak egyetemesnek és következetesnek kell lennie, és innen tudjuk, hogy mindenki 100%-os tulajdonjogokkal rendelkezik.

Bármilyen egyéb lehetőség logikailag és empirikusan lehetetlen.

A „lopás” tesztelése

 Térjünk vissza türelmes erkölcsi tengerimalacainkhoz, Bob-hoz és Doug-hoz.

Ha a lopás erkölcsileg helyes, akkor ismét az egyidejű moralitás lehetetlenségének problémájával találjuk szembe magunkat. Ha Bob-nak van egy öngyújtója, és morálisan helyes a lopás, akkor Doug-nak el kell lopnia Bob öngyújtóját. Viszont abban a pillanatban, amikor Doug ellopja Bob öngyújtóját, maga Bob nem lehet morális. Egyből azután, miután Doug ellopja az öngyújtóját, Bob-nak aztán vissza kell lopnia az „ő” gyújtóját – viszont az csak akkor „lopás” ha az öngyújtó nem jogosan Bob-é. Amikor Doug ellopja Bob öngyújtóját, az öngyújtó nem válik jogosan Doug tulajdonává, máskülönben a lopás fogalmának semmi értelme nem lenne. Ha abban a pillanatban, amikor ellopok valamit, az az én jogos tulajdonommá válik, akkor maga a kártérítés válna lopássá. Viszont ha nem válik jogos tulajdonommá, amikor ellopom Bob öngyújtóját, akkor nyilvánvalóan lehetetlen Bob számára hogy „visszalopja” az öngyújtót, hiszen nem lophatjuk el azt, ami már a mi tulajdonunk, és az én lopásom nem érvénytelenítette Bob tulajdonjogát az öngyújtója felett.

Tehát ha a lopás helyes, akkor a jóság egy olyan állapottá válik, amit csak abban a pillanatban lehet elérni, amikor Doug ellopja Bob öngyújtóját. Abban a pillanatban kizárólag Doug lehet morális, Bob pedig nem. Azután a jóság elérése lehetetlenné válik bármelyik fél számára, hacsak Doug nem adja vissza újra meg újra Bob öngyújtóját, majd ragadja el azt ismételten.

Persze nyilvánvalóan nevetségesnek tűnik azt képzelni, hogy az eszmei morális állapot az, ha egy ember folyamatosan visszaadja az ellopott tulajdont a másik embernek, aztán azonnal visszalopja. Tehát úgy tűnik, a logika érvényesíti az ösztönös hitünket ennek a morális eszménynek az ostobaságával kapcsolatban – de menjünk egy kicsit tovább, hogy lássuk, ez így marad-e.

Emlékezzünk ara, hogy minket különösképpen nem az egyéni bűnözők érdekelnek, hanem azok a morális elméletek, amelyek a tulajdonjogok megsértését igazolják. Példának okáért ha Doug ellopja Bob öngyújtóját, mert úgy hiszi, hogy „semmilyen tulajdonjog sem érvényes,” akkor Doug erkölcsi elmélete azonnal megsemmisíti önmagát.

Ha semmilyen tulajdonjog sem érvényes, akkor a lopás egy teljesen logikátlan lépés, hiszen a lopás a tulajdon uralma iránti jogos vágy kinyilvánítása.

A tulajdonjogok önmagukban nem többek a jogos vágy kifejezésétől a vagyontárgyak feletti uralom megtartására. A tulajdonjog választható, olyan értelemben, hogy beléphetek valami hippi kommunába, és dönthetek úgy, hogy soha többet nem fogom gyakorolni tulajdonjogaimat. Vagy, ha a szomszédságomban az emberek tudatára jut, hogy felettébb boldoggá tesz, ha valaki elveszi a tulajdonomat, akkor valamennyivel valószínűbb, hogy el fog tűnni a fűnyíróm. Hasonlóképpen, ha kirakok egy laptopot a házam elé, rajta egy cetlivel, amin az áll „tiéd, ha szeretnéd,” akkor nyilván azt jelzem, hogy egyáltalán nem vágyom megtartani a laptop felett gyakorolt jelenlegi vagy jövőbeli uralmamat.

Ha Doug ellopja Bob öngyújtóját, azt azért teszi, mert az öngyújtó feletti uralomra vágyik – ami a tulajdonjogok definíciója. Ha Doug ellopja Bob öngyújtóját, mert úgy hiszi, hogy a tulajdonjogok érvénytelenek, akkor amit valójában mond az az, hogy „szeretném megkaparintani az uralmat Bob öngyújtója felett, mert sosem érvényes megkaparintani az uralmat bármilyen tárgy felett.”

Ha Doug ellopja Bob öngyújtóját, majd lopását a tulajdonjogok elutasításával védi, akkor nyilvánvalóan Doug-nak semmi problémája nem lehet azzal, ha Bob visszaveszi az öngyújtóját – hiszen a tulajdonjogok érvénytelenek. Doug-nak most semennyivel sem érvényesebb a követelése az öngyújtóra, mint Bob-é.

Végül, ha Doug azon az alapelven lopja el Bob öngyújtóját, miszerint „a lopás helyes,” akkor Doug-nak nyilvánvalóan semmilyen logikai ellenvetése sem lehet az ellen, ha valaki azon nyomban ellopja tőle az öngyújtót. Viszont igen kevés értelme volna Doug-nak abba fektetni idejét és energiáját, hogy ellopja Bob öngyújtóját, ha abban a pillanatban, amikor enyves kis kezeiben tudja, valaki más elragadja tőle. Másszóval csak akkor érvényes egy darab tulajdon feletti uralomra törekedni, ha képes vagy érvényesíteni tulajdonjogodat az ellopott tárgy felett. Senki nem fog azzal vesződni, hogy ellopjon egy pénztárcát, ha biztosan tudja, hogy azon nyomban ellopják tőle, amikor a kezébe kerül.

Más szóval, a lopás a gyakorlatban egyszerre a tulajdonjogok elfogadása és a tulajdonjogok tagadása. Bármilyen morális elmélet tehát, amely támogatja a lopást, egyszerre megerősíti és tagadja a tulajdonjogok létezését – ez egy leküzdhetetlen ellentmondás, amely  érvényteleníti bármelyik efféle elméletet.

Ha például a kommunizmus erkölcsi aspektusára tekintünk, az egyéntől kifejezetten megtagadják a tulajdonjogokat. Viszont azok az egyének, akik magukat „a kormánynak” nevezik, maguknak követelik a tulajdon uralmához való jogot. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy gonosz néhány ember számára, hogy uralmat gyakoroljon tulajdon felett, viszont jó mások számára, hogy uralkodjanak tulajdon felett. Mivel az uralkodó és az uralt között faji értelemben nincs biológiai különbség, nyilvánvalóan láthatjuk azt, hogy ugyanannak a fajnak teljesen ellentétes morális szabályokat írnak elő, ami nem lehet érvényes. Az EPV kimondottan megköveteli, hogy a morális szabályok következetesek legyenek minden emberre vonatkozóan, minden helyen és minden időben – azt mondani, hogy immorális Ivan Gyenyiszovics számára, hogy tulajdonjogait gyakorolja – viszont morális Joszif Sztálin számára, hogy az ő tulajdonjogait gyakorolja – teljes ellentmondást eredményez; mintha azt mondanánk, hogy ha egy medencébe vizet töltünk, az egyszerre megtölti és kiüríti azt. Bármilyen fizikust, aki az utóbbi mellett érvelne, kiröhögnék a szakmájából – a moralisták viszont rendszeresen az előbbi módon érvelnek, és rejtélyes mértékű tisztelettel találják magukat szemben.

Következő oldal>>

A negyedik teszt: Csalás

A legszélén annak, amit általánosan etikusnak gondolnak, üldögél a csalás.

A csalás értékre szert tenni hamis reprezentáción át. Ha azt mondom neked, el fogok küldeni neked egy iPod-ot, amennyiben adsz nekem 200 dollárt, aztán elveszem a pénzed anélkül, hogy elküldeném az iPod-ot, akkor ösztönösen megértjük, hogy ez a lopás egy formája.

A csalás nyilvánvalóan azt követeli, hogy az egyik ember ne kövessen el csalást. A fentebbi lehetséges tranzakcióban, ha azt remélem, hogy ellopom a 200 dollárodat, te pedig azt reméled, hogy ellopod az iPodomat, semmi nem fog kisülni belőle. Te az iPodot fogod követelni a fizetés előtt, én pedig a fizetést fogom követelni az iPhone előtt. Patthelyzetben találjuk magunkat, és képtelenek leszünk becsapni egymást.

Nyilván ahhoz, hogy a csalás megtörténjen, az egyik félnek jóhiszeműen kell cselekednie. Tehát a személy, aki csalást akar elkövetni, arra a téényre támaszkodik, hogy más emberek nem akarnak csalást elkövetni, így élősködhet rajtuk. Hogy visszatérjünk szerencsétlen erkölcsi tengerimalacainkhoz, mi történne, ha Bob-ot és Doug-ot arra kérnénk, hogy „a csalás jó” morális alapelv alapján cselekedjenek?

Ha Doug-nak van 20 dollárja, Bob-nak pedig egy öngyújtója, és Doug felajánlja 20 dollárját az öngyújtóért, aztán elveszi az öngyújtót és nem adja át Bob-nak a 20 dollárt, akkor Doug az alapján a premissza alapján cselekedett, miszerint „a csalás helyes.”

Mi történik ekkor?

Nyilván Doug és Bob egyszerre nem képesek az „a csalás helyes” alapelv alapján cselekedni – hiszen ahhoz, hogy csalást kövessenek el, Doug-nak tisztességtelenül kell viselkednie, Bob-nak pedig tisztességesen. Tehát ahhoz, hogy lehetővé tegye Doug „erkölcsös” tettét, Bob-nak „erkölcstelenül” kell cselekednie.

Az EPV elpusztítja ezt a lehetőséget, mivel semmilyen morális elmélet sem követelhet ellentétes tetteket megegyező körülmények alatt.

Ha Doug csalást követ el Bob ellen úgy igazolva azt, hogy „helyes hazudni, annak érdekében, hogy megszerezd, amit akarsz,” akkor nyilván őszintének lenni is ugyanúgy helyes, hiszen lehetetlen megszerezned, amit akarsz hazugságon keresztül, hacsak más emberek nem hajlandóak az őszinteségedet feltételezni. Tehát a premissza, miszerint helyes hazudni, hogy megszerezd, amit akarsz, csak akkor működhet, ha mások őszinték – tehát a hazugság és az őszinteség egyszerre megkövetelt az erkölcsi alapelv beteljesítéséhez. Logikailag nem állja meg a helyét, hogy egy tett és annak szöges ellentéte egyszerre erkölcsös egy helyen, ugyanarra az emberre vonatkozóan és ugyanakkor.

 Innen tudjuk, hogy a csalás rossz.

Ismét, azt tudni, hogy a csalás „rossz” annyit tesz, mint tudni, hogy érvénytelen bármilyen morális elmélet, amely igazolja a csalást, mivel az önellentmondásos. Ha építünk egy hidat, a híd pedig összeomlik, tudjuk, hogy a híd „rossz” volt – de a legfontosabb dolog, amit megtanulhatunk ebből a katasztrófából nem az, hogy összeomlott a híd, hanem azoknak az elméleti hibáknak a megértése, amelyek következtében olyan hidat építettünk, amely összeomlott. Ugyanígy fontos kiértékelnünk az EPV segítségével azokat a morális elméleteket, amelyek katasztrófákat okoznak, mint a kommunizmus, fasizmus és nácizmus, nem csak azért, hogy megérthessük, mi romlott el bennük, hanem hogy a jövőben miképp javítsunk morális elméleteinken. Mivel az emberi faj örökre hidakat fog építeni, létfontosságú, hogy a helyes tényekkel és elméletekkel rendelkezzünk, vagy különben vég nélküli összeomlanak vesznek körül.

Viszont még mindig itt lebeg a kérdés, hogy gonosz-e a csalás, vagy csak esztétikailag negatív tett (ENT).

A csalás különbözik a nemi erőszaktól, a lopástól és gyilkosságtól olyan értelemben, hogy megköveteli, hogy az áldozat pozitívan tegyen a folyamatban való részvételért. Mögéd ugorhatok és a te bárminemű részvételed nélkül megfojthatlak, viszont nem verhetlek át valamilyen fokú közreműködésed nélkül.

Tehát a csalás az „elkerülhetőség” ernyője alá tartozik, így az alapjában véve különböző kategória, mint a nemi erőszak, a gyilkosság és a lopás. Viszont az elkerülhetőség foka részben meghatározza az immoralitás fokát. Ha elküldöd a banki adataidat egy nigériai e-mail spammernek, az nyilván elkerülhető; ha egy tökéletes értékelésekkel rendelkező profillal vernek át az eBay-en, az jóval kevésbé.

Lehetnek olyan helyzetek, ahol a csalás elkerülhetetlen, mint a „barter” egy életmentő orvosságért, amikor semmilyen alternatíva nem létezik, de ez a „szürke zónába” tartozik, amiről fentebb beszéltünk – ezek a történések olyan ritkák az etika számára, mint a mutációk a biológia számára.

Következő oldal>>

Az ötödik teszt: Hazugság

A hazugság kérdése érdekes, mivel általában úgy tartják, hogy igazat mondani egyetemesen preferálandó, viszont nem kényszeríthető ki erőszak használatával.

Általában szigorúbb követelménynek tartják, mint „időben érkezni,” de kevésbé szigorúnak, mint a „lopást.”

Mit mond erről az EPV keretrendszer?

Természetesen bármilyen morális elmélet, amely úgy érvel, hogy „hazudni helyes,” azonnal elpusztítja önmagát, hiszen ha az ember, aki indítványozza azt, hazudik – ami helyes – akkor hazudni helytelen, mivel ő az igazságot mondta arról, hazudni helytelen.

Például:

Bob: Hazudni mindig helyes.

Doug: Hazudsz?

Bob: Igen.

Doug: Tehát a hazugságnak helytelennek kell lennie, hiszen hazudsz arról, hogy az helyes.

Vagy:

Bob: Hazudni mindig helyes.

Doug: Hazudsz?

Bob: Nem.

Doug: Tehát hazudni nem mindig helyes, hiszen az igazságot mondod arról, hogy hazudni helyes.

A hazugság viszont nem követeli meg az erőszak kezdeményezését, így nem sérti meg az elkerülhetőség lehetőségét. Mivel a hazugokat el lehet kerülni, logikusan nem lehet ellenük erőszakot kezdeményezni.

A hazugság közelebb áll az erőszak kategóriájához olyan értelemben, hogy morális hazudni önvédelem gyanánt, mint ahogy morális erőszakot használni önvédelem gyanánt. Nehéz elképzelni olyan helyzetet, ahol az embernek önvédelem gyanánt „késnie” kellene, vagy „tiszteletlennek” kellene lennie. Viszont ha egy ember beront a házadba, és azt követeli, hogy áruld el, hol tartózkodik a szeretett feleséged, hogy felpofozhassa, akkor a becsületesség paródiájának tűnne, ha az ember nem volna hajlandó hazudni neki. Ebben az esetben a hazugság egyfajta harmadik fél általi önvédelemnek minősül, és morálisan épp annyira elfogadható, mint az erőszak használata önvédelemhez.

 Hasonlóképp, ha egy ember hazugság által szert tesz 100 dollárunkra, jogosan hazudhatunk neki, hogy visszaszerezhessük azt.

Tehát jogosan hazudhatunk egy hazudozónak, mint ahogy jogosan védhetjük magunkat ütéssel egy ütéstől, viszont annyira már nem tisztelnénk a lusta ember elhúzódó és kicsinyes „visszafizetését” még hosszabb késés formájában.

A különbség az, hogy a „késés” nem olyan aktívan destruktív, mint a hazugság. Egy lusta ember idegesítő, de nem ássa alá alapjaiban a képességedet arra, hogy feldolgozd a valóságot. Az egy dolog, ha egy óra késéssel jelenek meg egy 7 órára megbeszélt találkozóról – az viszont egészen más, ha megpróbálnálak meggyőzni arról, hogy igazából 8 órára beszéltük meg a találkozót, miközben tudnám, hogy ez nem igaz.

A saját elmédbe vetett bizalmadat támadni (amit néha „gaslightingnak” hívnak a régi film után) sokkal súlyosabb, mint pusztán megkérni téged, hogy várj, hiszen mások beléd vetett bizalmát használod arra, hogy aláásd a saját magukba vetett bizalmukat, ami mérhetetlen romlottságra vall, hiszen egy értéket használ az érték aláásása érdekében, mint a pénzhamisítás.

Így érvényesíti az EPV a „hazudni helyes” indítvány logikátlanságát, és így erősíti meg azt, hogy a hazugság cselekedete rosszabb, mint a „késés,” viszont jobb, mint a „fizikai támadás.”

Következő oldal>>

Az EPV nagyobb kihívást jelentő tesztjei

Eddig specifikus morális elméleteket teszteltünk az EPV-vel, és úgy találtuk, hogy az EPV érvényesíti a legáltalánosabban vallott morális hiedelmeinket, mint a nemi erőszak, gyilkosság és a rablás tilalma. Továbbá az elkerülhetőség kritériumának bevonásával elkülönítettük azokat a bűntetteket, amelyeket nem lehet elkerülni, és azokat, amelyeket pozitív cselekvésen keresztül kell lehetővé tenni, mint a csalás. Végül három kategóriára bontottuk a „preferálandó viselkedést” – egyetemes, esztétikai és semleges (illetve ezek releváns ellentéteire). Az egyetemesen tiltott viselkedések magukba foglalják a nemi erőszakot, a gyilkosságot és a lopást, amelyek megakadályozásához használható erőszak. Az esztétikailag preferálandó tettek olyan cselekvéseket foglalnak magukba, mint az udvariasság, az időben érkezés, és a többi, amelyeket nem lehet erőszakkal kikényszeríteni. A semleges tettek a tisztán szubjektív preferenciákat foglalják magukba, vagy tetteket, amelyeknek nincs morális töltetük, mint futni a busz után.

Viszont számos kihívással teli morális teszt maradt, amely kívül esik a példákon, amelyekkel fentebb foglalkoztunk. Ezek némeikével itt fogunk foglalkozni, hogy szemügyre vegyük az EPV keretrendszerét, és lássuk, hogyan bánik el ezekkel a nagyobb kihívásokat tartogató morális kérdésekkel.

Önvédelem

Az önvédelem fogalmát nem szabad adottként kezelni. Ha feltételezzük, hogy nincs olyan dolog, hogy önvédelem, vagy azt, hogy az önvédelem sosem egy érvényes tett, akkor az EPV keretrendszere igen hamar felbontja e feltételezéseket.

Ha egyáltalán nincs olyan, hogy önvédelem, akkor nem az erőszak használatának kezdeményezéséről vagy megtorlásáról beszélünk, hanem pusztán az erőszak használatáról bármilyen kontextusban. Más szóval, ha megszabadulunk az önvédelem fogalmától, az egyetlen kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, az: egyetemesen preferálandó-e az erőszak használata, vagy sem?

Ha egyetemesen preferálandó volna az erőszak használata, akkor soha egyetlen ember sem terjesztene elő erkölcsi érveket, hanem helyette erőszakot használna, hogy céljait elérje. Viszont épp, mint a nemi erőszak, a lopás és a gyilkosság fent említett példájának esetében, az érv, miszerint az erőszak használata egyetemesen preferálandó, azonnal elpusztítja önmagát. Az erőszak használata egy másik emberen megköveteli, hogy az az ember megadja magát az erőszaknak – másszóval ahhoz, hogy egy ember morális legyen, a másiknak immorálisnak kell lennie, amely nem állja meg a helyét. Továbbá, ha a másik ember megadja magát  az erőszaknak, akkor az nem erőszak – tehát ellenállást kell tanúsítania, ami azt követeli, hogy ellenálljon az erénynek ahhoz, hogy lehetővé tegye az erényt, ami ellentmond önmagának.

Továbbá, ha mindig preferálandó az erőszak használata, akkor az olyan bűntettek, mint a nemi erőszak és a gyilkosság irrelevánssá válnak, hiszen ha mindig preferálandó lesz az erőszak használata, akkor a szeretkezés immorálissá válik, a nemi erőszak pedig morálissá – viszont kizárólag az erőszaktevő számára, míg az erőszaknak való megadás, nem pedig maga az erőszak válik morálissá az áldozata számára, ami ellentmondás.

Ha viszont azt mondjuk, hogy az erőszak rossz, akkor megnyitjuk az önvédelem előtt a lehetőséget. Ha EPV-kompatibilis azt mondani, hogy az erőszak gonosz, akkor tudjuk, hogy – mivel ami gonosz, az megakadályozható az erőszak használatával, - az erőszak használata az erőszaknak való ellenállás gyanánt morálisan érvényes.

Tehát, mivel tudjuk, hogy az erőszak gonosz, azt is tudjuk, hogy használhatunk erőt, hogy ellenálljunk annak. Ha egy tetted gonoszként definiálunk, viszont megtiltjuk mindenkinek, hogy tegyen ellene, akkor többé nem erkölcsfilozófusok vagyunk, csupán ítélkező régészek. Ez megegyezne egy olyan orvosi elmélettel, amely azt mondja, hogy a betegség rossz, viszont gonosz próbálkozni annak megelőzésével vagy gyógyításával – aminek az égvilágon semmi értelme nem volna.

Mindemellett, ha az emberek nem cselekedhetnek, hogy megakadályozzák az ellenük irányuló sérelmet, akkor az olyan tettek, mint a védőoltás, a kesztyűviselés hidegben, a naptej vagy a rovarriasztó használata, falat építeni a földcsuszamlás elkerülése érdekében, a fogmosás, a cipőhordás, és a többi, mind-mind immorális tevékenységek.

Ha visszatérünk Bob-hoz és Doug-hoz, és azt a morális érvet adjuk nekik, hogy az önvédelem mindig helytelen, mi következik?

Nos, egy másik paradoxont hozunk létre. Az önvédelem erőszak használata az erőszak megakadályozásának céljából. Ha az önvédelem mindig rossz, akkor azt nem lehet erőszakosan egy támadóra „mérni.” Viszont a preferenciák, amelyeket nem lehet másokra mérni az EPT, vagy a morálisan semleges kategóriába sorolhatók. Az erőszak általi önvédelmet ezekbe a kategóriákba sorolni ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy nem lehet másokra erőszakot mérni – viszont az erőszakot természetéből fakadóan másoknak okozzák, így ez a megközelítés az ellentmondások zsákutcáját eredményezi.

Az önvédelem nem lehet „gonosz,” mivel a gonosz definíciójából adódóan megakadályozható erőszak használatával. Viszont az önvédelem az erőszak kezdeményezésére adott válasz, és így nem akadályozható meg erőszak használatával, épp úgy, mint ahogyan a labda mozgását sem állíthatod meg, ha erőszakosan megrúgod.

Az önvédelem továbbá nem lehet megkövetelt viselkedés, mivel a megkövetelt viselkedés („ne kövess el nemi erőszakot”) kikényszeríthető erőszak használatával, ami azt jelentené, hogy akárki ellen jogos lenne az erőszak használata, aki nem védi meg magát erőszakkal. Viszont az ellen, aki nem védi meg magát, máris erőszakot követnek el, szóval egy körkörös helyzethez érkezünk, ahol mindenki jogosan használhat erőszakot az ellen, aki nem védelmezi magát, ami nem csupán illogikus, hanem erkölcsileg gyomorforgató.

Ha Bob megtámadja Doug-ot, viszont Doug számára teljesen helytelen az erőszak használata önvédelem gyanánt, akkor az erőszak így két morális kategóriába kerül – az erőszak kezdeményezése morálisan helyes, viszont az önvédelem morálisan gonosz, ami nem állja meg a helyét az EPV alapján.

Viszont, érvelhetnél, nem teszi egyszerre helyessé és helytelenné az erőszakot az az indítvány, miszerint az önvédelem helyes - az erőszak, amit a támadáshoz használnak, helytelen, viszont az erőszak, amit önvédelemhez használnak, helyes?

Ez egy érdekes ellenvetés – viszont ha az erőszak kezdeményezése gonosz, akkor az megtiltható az erőszak használatával, hiszen ez a gonosz egyik definíciója, amelyet fentebb kidolgoztunk.

Tehát lehetetlen, hogy bármilyen logikus erkölcsi elmélet elutasítsa az önvédelem erkölcsi érvényességét.

Gyermeknevelés

Általában ösztönösen megértjük, hogy valami nagyon nem stimmel a szülőkkel, akik nem etetik a kisbabájukat. Fogantatni egy gyermeket, terhesnek lenni vele, megszülni őt, majd hagyni, hogy bölcsőjében éhen haljon rettentő mértékben bántja az érzékenységünket.

Természetesen felháborodásunk semmiképp nem minősül morális érvnek, viszont kiváló kiindulópont egy morális elmélet teszteléséhez.

Előzőleg, amikor az EPV-ről beszéltünk, megállapítottuk, hogy ahol az EPV-ben kivételek találhatóak, ott a biológiában is objektív különbségeknek kell lenniük. Vagy, pontosabban fogalmazva, ahol a biológiában objektív különbségek vannak, ott lehetnek racionális kivételek vagy különbségek az EPV-ben. Egy öt éves gyermek biológiailag fejletlen aggyal és idegrendszerrel rendelkezik, így képtelen feldolgozni tetteinek hosszútávú következményeit. Itt a fejletlen agy a kulcs, olyan értelemben, hogy ha egy felnőtt agy olyan mértékű fogyatékossággal rendelkezik, amely egy öt éves gyermek szellemi képességeinek felelne meg, akkor kevésbé volna felelős tetteiért.

Tehát amikor rámutatunk a csökkent felelősség állapotára, akkor nem a létező felelősséget vesszük el, hanem helyette egy olyan helyzetre ébredünk rá, ahol a felelősség nem létezik, legalábbis bizonyos fokig. Ha azt mondom, hogy egy tolószékes ember képtelen használni a mozgólépcsőt, akkor nem elveszem a mozgólépcső használatához való jogát, hanem pusztán rámutatok arra, hogy tényszerűen képtelen használni azt. Amikor azt mondom, hogy az EPV nem érvényes egy ötéves tetteire, nem azt mondom, hogy az EPV szubjektív, mint ahogy a hullámvasút magasság-követelménye sem teszi a „magas” fogalmát szubjektívvé.

Ha önkéntesen szerződésbe lépek veled, amelyben megígérem, hogy egy éven át fizetem a számláidat, nem szerződtem rabszolgaságra, viszont az biztos, hogy magamra vállalatam egy pozitív kötelességet, amiért mostantól felelős vagyok.

Ha idősek otthonát vezetek, és olyan pácienseket fogadok be, akik képtelenek maguktól enni, akkor amennyiben nem etetem azokat a pácienseket, én vagyok a felelős a bekövetkező halálukért. Senki sem kényszerít arra, hogy befogadjam a pácienseket, viszont miután vágyat és hajlandóságot fejeztem ki arra, hogy gondoskodok róluk, onnantól felelős vagyok a folytatólagos jólétükért.

Ugyanígy, ha kölcsönveszek egy fűnyírót, köteles vagyok visszavinni azt többé-kevésbé ugyanabban az állapotban, mint amiben kaptam. Hasonlóképp, ha elmegyek egy állatkereskedésbe és veszek egy kutyát, magamra vállaltam az önkéntes felelősségét annak, hogy gondoskodok a kutyáról. Ez nem azt jelenti, hogy mostantól a kutya rabszolgája vagyok egészen a haláláig, viszont azt igen, hogy mindaddig, amíg a kutya az én birtokomban van, felelősségem törekedni arra, hogy egészségben tartsam.

Ezek a szóbeli szerződések igen gyakoriak az életben. Nem lépünk szerződésbe a vendéglőssel, amikor ebédelni megyünk az éttermébe; egyszerűen elfogadott, hogy fizetünk távozás előtt. Sosem írok alá szerződést, amelyben megígértem, hogy nem fogok lopni, amikor belépek egy boltba, de jogukban áll vádat emelni ellenem, ha lopok. Úgyszintén sosem írtam alá szerződést arról, hogy nem fogom megerőszakolni a nőt, akivel randira megyünk, mégis bizonyosan létezik ez a „szerződés” az EPV alapján.

Ha idősek otthonát vezetek, és a rokkant emberek rám vannak utalva az evésben, amennyiben valami okból kifolyólag képtelennek bizonyulok az etetésükre, nyilván az én felelősségem valaki mást találni, aki gondoskodni fog róluk. A halálos veszély nem az, hogy én nem etetem őket, hanem az, hogy mindenki más azt hiszi, hogy igen, így nem adnak nekik ételt. Ez összhangban áll egy régi morális érvvel a folyóba ugrással kapcsolatban, valaki megmentése érdekében. Nem vagyok köteles a folyóba ugrani, hogy megmentsek valakit a fulladástól, de abban a pillanatban, ahogy beugrok – vagy nyíltan kijelentem a szándékomat – felelőssé válok az ember megmentésének megkísérléséért, abból a gyakorlati okból kifolyólag, hogy mindenki más úgy hiszi, én fogom megmenteni az illetőt, így ők maguk talán nem sietnek közvetlenül cselekedni.

Tehát feltételezhető, hogy a szülők etetni fogják az újszülött kisbabájukat és gondoskodni fognak róla. Ha ezek a szülők e gondozás ellen döntenek, akkor kötelesek a gyermeket más embereknek adni, akik megadják neki a szükséges gondoskodást, vagy szembe kell nézniük a gyilkosság vádjával, mint ahogy a rokkantak számára fenntartott otthon vezetőjének is vagy etetnie kell azokat, akik teljesen rá szorulnak, vagy át kell őket adnia másnak, aki elvállalja az etetésüket. Ha úgy döntök, hogy többé nem akarok gondoskodni a kutyámról, új otthont kell neki találnom, nem hagyhatom egyszerűen éhen halni.

Ez mind a harmadik személy általi önvédelem elvén alapszik, amelyet teljesen támogat az EPV keretrendszere, hiszen az önvédelemhez való jog egyetemes. Ha látom, hogy egy tolószékes embert megtámadott egy nő, jogom van megvédeni őt – és ez még igazabb, ha ő maga nem rendelkezik az önvédelemhez szükséges képességekkel.

Mivel a gyermekek képtelenek etetni önmagukat, bért keresni vagy függetlenül élni, így sokkal inkább hasonlítanak egy emberrablás áldozatához, vagy a fentebb taglalt feleséghez, akit a férje a pincébe zárt. A gyermekek úgyszintén nem rendelkeznek a hatékony önvédelemhez szükséges képességekkel, kis termetükből és a szülőktől való szinte teljes függőségükből fakadóan.

Tehát mivel a helyzet az, hogy jogunk van önvédelmet gyakorolni valaki más helyett – és ez a jog csak még erősebbé válik, ha az a személy képtelen megvédeni magát -  teljesen érvényes erőszakot használni olyan szülők ellen, akik nem etetik a gyermeküket, mint ahogy teljesen érvényes erőszakot használni a férj ellen, aki halálra éhezteti feleségét úgy, hogy bezárja őt a pincébe.

Ahogyan azt fentebb említettük, minél kevésbé képes egy áldozat elkerülni a helyzetet, annál rosszabb a bűntett. Még a pincébe zárt feleség is rendelkezik valamennyi felelősséggel az ügyben, mivel ő döntött úgy, hogy hozzámegy ehhez a gonosz őrülthöz. Miután bezárták őt a pincébe, a helyzet elkerülhetetlen, viszont számtalan jel utalt férje bántalmazó természetére, találkozásuk napjától kezdve.

Viszont a gyermekek a végsőkig áldozatok, mivel sosem volt lehetőségük elkerülni a helyzetet, amiben találták magukat.

Tehát logikailag megállapíthatjuk a szülők felelősségét a gyermekeik iránt az EPV keretrendszer használatával. Mivel minden ember felelős saját teste hatásaiért, és a gyerekek a test hatásai, így a szülők felelősek a gyermekeikért. Mivel mindenkinek joga van önmaga és mások védelméhez – hiszen az egy egyetemes jog – így akárki cselekedhet a gyermek védelme érdekében. Mivel mindenkinek be kell tartania az önkéntes kötelezettségeket, és a gyermekvállalás egy önkéntes kötelezettség, a szülőknek teljesíteniük kell a gyermekre vonatkozó kötelességeket. Mivel tétlenségen keresztül valaki olyan halálát okozni, aki teljesen függ tőled egyenrangú a gyilkossággal, így a szülők felelősek egy ilyen bűntettben.

Természetesen előterjeszthetnénk azt, hogy a szülőknek nem kell gondoskodniuk a gyermekükről, de ez egy túlságosan specifikus alapelv ahhoz, hogy morális premissza lehessen – egyenrangú lenne azzal, ha azt mondanánk, „a szülők gyilkolhatnak,” ami nem EPV-kompatibilis, és biológiai különbözőséget követelne a kivétel alátámasztása végett – és a szülővé válás nem változtatja meg teljesen és fordítja a visszájára az ember biológiai természetét.

A szülők, akik halálra éheztetik gyermeküket, nyilvánvalóan bűnösek a gyilkosság vádjában. A gyermekek a családba való, önkéntelen bebörtönzöttség állapotában születnek ebbe a világba – ez nem jelenti azt, hogy a család gonosz, vagy romlott – ez csupán egy biológiai tény kijelentése. A gyerekek a szülők választásából fakadóan a szülők rabszolgái – az effajta biológiai bebörtönzés a hanyag szülőket ugyanabba a pozícióba helyezi, amiben egy emberrabló találja magát, aki hagyja fogvartartottját éhen halni, vagy egy ápoló, aki hagyja szomjan halni teljesen tőle függő pácienseit.

„Ne egyél halat”

Mi lenne a státusza annak a morális indítványnak, hogy „gonosz halat enni”?

Nyilvánvalóan úgy tűnik, hogy ez az indítvány az EPV legalább pár követelményének megfelel – egyetemesnek, tértől és időtől függetlennek, illetve viszonylag objektívnek tűnik.

Mégis igen nehezünkre esik ezt ésszerűen egy valóban morális elméletnek nevezni – miért?

Mindenekelőtt, a „gonosz” magába foglal minden olyan tettet, amely megakadályozható az erőszak használatával. A nemi erőszak „gonosz,” így használhatok erőszakot, hogy megvédjem magamat attól, aki megpróbál megerőszakolni.

Lelőhetek-e jogosan valakit, aki megeszik egy darab halat?

Butaságnak tűnne úgy érvelni, hogy igen – de miért?

E tan egyetemességének van néhány objektív korlátja. Például pár ember sehogyan sem képes halhoz jutni – mondjuk egy sivatagban élnek – amíg mások egy haltól hemzsegő tó mellett laknak, és nehezen vagy sehogyan sem lennének képesek túlélni anélkül, hogy halat ennének. Viszont ez nem lehet elég, mivel már elfogadtuk annak a tényét, hogy nem érvényteleníti „a nemi erőszak gonosz,” morális indítványt, ha egy kasztrált ember képtelen erőszakolni.

Nem, a „vörös hering”¹ a „gonosz halat enni” morális indítványban a hal szó.

Egy tudós nem mondhatja érvényesen azt, hogy a gravitációs elmélete kizárólag rózsaszín kövekre érvényes. Mivel elmélete magába foglalja a gravitációt, annak minden entitásra vonatkoznia kell, amelynek van tömege.

Ugyanígy az EPV a fentebbi példában kizárólag az evés tevékenységét fogadja el, és elutasítja azt, amit esznek, mivel amit esznek nem egy tett, hanem az, amivel tesznek.

Hasonlóképpen egy erkölcsfilozófus nem terjesztheti elő érvényesen azt a morális indítványt, miszerint „gonosz öregeket megerőszakolni*.*” A „megerőszakolás” a viselkedés; a morális indítvány tekintetéből irreleváns, hogy az áldozat öreg-e vagy sem - hiszen mindaddig, amíg az áldozat ember, az egyetemesség követelménye konstans marad. A „ne rabolj” egy érvényes morális indítvány az EPV szerint – a „ne rabolj fehérrépát” nem az, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a rablás a tulajdon fogalmához kapcsolódik – a fehérrépákat pedig, mint a tulajdon egy részhalmazát, nem lehet racionálisan elkülöníteni az összes többi tulajdontól, majd saját morális szabályt adni neki.

A „halat enni gonosz” morális indítvány tehát megbukik az egyetemesség tesztjén, mivel az túl specifikus ahhoz, hogy általánosítható legyen – ez olyan, mint azt mondani: „az én gravitációs elméletem kizárólag rózsaszín kövekre érvényes.” Ha az egy gravitációs elmélet, akkor annak mindenre érvényesnek kell lennie; ha kizárólag rózsaszín kövekre érvényes, akkor az nem egy gravitációs elmélet.

Az EPV továbbá érvénytelenként utasít el bármilyen elméletet, amely ugyanazon tettre ellentétes morális ítéletet eredményez. A „testi sértés” nem lehet egyik nap erkölcsös, a másikon erkölcstelen. Így tudjuk, hogy az „evés” nem lehet egyik nap morális, a következőn immorális.

Az „evés” vagy morális, vagy immorális, vagy semleges. Ha az evés immorális, akkor számtalan logikai probléma jelenik meg, amelyeket mostanra már biztosan jól ismersz.

Ha viszont az evés morális, akkor nem lehet morális fejeskáposztát enni, és immorális halat enni, hiszen az az egyetemesség megszegése, olyan értelemben, hogy ugyanaz a tett – az evés – egyszerre jónak és rossznak minősül.

Így tehát értjük azt, hogy a „halat enni gonosz” propozíció megbukik az EPV tesztjén, és nem érvényes, mint morális elmélet.

Az állatok jogai

Itt nincs időnk az állati jogok kérdésének teljes tárgyalására, viszont megvizsgálhatjuk a morális indítványt, miszerint „gonosz halat ölni.”

Ha gonosz halat ölni, akkor az EPV azt mondja, hogy akárki vagy akármi ami halat öl, gonosz. Ez nem csak a halászt foglalná magában, hanem a cápákat is – hiszen ha halat ölni gonosz, akkor kiterjesztettük az etikai „cselekvők” definícióját, hogy az nem-emberi életformákat is magába foglaljon.

Nyilvánvaló, hogy a cápák nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy tartózkodjanak a hal meggyilkolásától, hiszen gyakorlatilag nem többek, mint uszonyos evőgépek.

Tehát az „elkerülhetetlen gonosz” logikai problémájához jutunk. Ha gonosz halat ölni, viszont a cápák képtelenek elkerülni a halak megölését, akkor a cápák „elkerülhetetlenül gonoszak.” Viszont, ahogyan azt fentebb megbeszéltük ott, ahol nincs választási lehetőség – ahol az elkerülhetőség lehetetlen – moralitás sem lehet. Tehát a „halat ölni gonosz” indítvány  olyan egyetemes moralitást próbál meghatározni, ami moralitás nélküli szituációkat is magába foglal, ami logikailag nem állja meg a helyét.

Továbbá a „hal” szó problémát jelent a szabályban, hiszen az túl specifikus ahhoz, hogy egyetemes legyen. A helyes EPV újrafogalmazás: „gonosz az emberek számára élőlényeket meggyilkolni.”

Ha viszont gyilkolni gonosz, akkor ismét az „elkerülhetetlen gonosz” problémájával találjuk szembe magunkat. Egyetlen emberi lény sem élhet túl anélkül, hogy ne ölne meg más élőlényeket, mint vírusokat, növényeket, vagy talán állatokat. Tehát az „emberi életet” úgy határozzák meg, mint „gonosz.” Viszont ha az emberi életet úgy határozzák meg, mint gonosz, akkor az nem lehet gonosz, hiszen az elkerülhetőség lehetetlenné válik.

Mi van, ha azt mondjuk: „gonosz embereket ölni” – ez gonosszá tenne egy emberevő cápát?

Nem, ismét, hiszen a cápa nem rendelkezik az emberöléstől való tartózkodás képességétől, és így nem vonható felelősségre egy ilyen tettért, mint ahogy egy földcsuszamlás sem hurcolható a bíróság elé, ha megöl egy embert.

Az EPV megengedi a kivételeket az objektív és egyetemes anyagi vagy biológiai különbségek alapján, mint ahogy más tudományok is teszik. A tudományos elmélet, miszerint a gázok tágulnak melegítés hatására, természetesen csak a gázokra vonatkozik. Nem érvényteleníthetem az elméletet, ha azt mondom, hogy nem vonatkozik mondjuk a műanyagra.

Ugyanilyen módon a moralitás kizárólag a racionális tudatra vonatkozik, az elkerülhetőség követelménye miatt. Ha egy morális elméletet egy csigára, egy fára, egy kőre vagy a „számok” fogalmára próbálnék vonatkoztatni, akkor a racionális tudatot olyan entitásokkal próbálnám egyenlővé tenni, amelyek sem racionálisak, sem tudatosak, ami egy logikai ellentmondás. Azt is mondhatnám, hogy a Pitagorasz-tétel a geometriában érvénytelen, mert nem vonatkozik egy körre vagy egy felhőre. A Pitagorasz-tétel kizárólag háromszögekre vonatkozik – megpróbálni azt más helyzetekre vonatkoztatni fogalmilag egyenlő a levegő befestésével.

Másszóval a helytelen vonatkoztatás nem cáfolat.

Sok más „szürke zóna” létezik még, amin dolgozhatnánk, az abortusztól a szellemi tulajdonjogokon át a kárpótlásig, de úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb az EPV-t kivenni az absztrakciók világából és azokra a valódi problémákra vonatkoztatni, amelyekkel ma találjuk szembe magukat.

Lábjegyzetek

1. Red herring; a lényegtelen konklúzió érvelési hiba egy neve. ↩