A katolikust, ki védeni jött egy katolikus gyűlés előtt a vallásszabadságot, mely nem egyéb, mint a lelkiismeret szabadságának gyakorlati és társadalmi alkalmazása, nem fogják azzal gyanúsítani, mintha ama nevetséges és vétkes tant akarná vallani vagy védelmezni, hogy minden vallás egyenlően igaz és jó magában, vagy hogy a lelkiismeretet nem kötelezi a papi tekintély. Részemről kinyilvánítom, hogy én a vallásszabadság elvét, valamint a hitszabadság, lelkiismeret-szabadság, polgári türelem szavakat, melyek annak ekvivalensei, ugyanazon értelemben veszem, mint a püspökök a szentszékkel közösen, kik annyiszor kijelenték hódolatukat a belga alkotmány iránt, és mint ama buzgó és lelkes katolikusok, kik legelszántabb védelmezői s fő szerzői voltak ugyanezen alkotmánynak.
Ez az értelem határozottan megállapításra került azon magyarázatokban, melyeket a szentszéknek a belgiumi magas prímás tett, kinek mély tisztelettel üdvözlöm személyét s bizalommal felhívom tekintélyét. (Egyhangú helyeslés jelei.)
Tökéletesen elfogadom tehát ama méltán szentesített megkülönböztetést a dogmatikus türelmetlenség és a polgári türelem között; az előbbire az örök igazságnak, míg a másikra az új társadalomnak van szüksége.
A vallás és bölcsészet legtekintélyesebb tolmácsaival egyetértve, én azt tartom, hogy az erkölcsi szabadság képességgel ruház fel engem a jó és rossz között választani, nem joggal a rosszat választani. De hogy megértsem és meghatározzam választásomat, tanácsadóként csak az egyházat veszem és hallgatom meg, nem az államot.
Tehát nem az egyház ellen, hanem egyedül az állam ellen követelem a lelkiismeret ama szabadságát, mely az embernek joga, érdeme és legfőbb veszedelme is egyszersmind. Nemhogy a megtámadásnak csak árnyékát is akarnám intézni a papi hatalom ellen, sőt megszázszorozni vélem erejét az új társadalomban, kinyilatkoztatván Fenelonnal a hit dolgában a világi hatalom illetéktelenségét és az anyagi erő és kényszer törvénytelenségét.
A vallásszabadság elve, amint azt minden igaz keresztény és liberális embernek érteni és gyakorolni kell, legkisebbé sem bántja az egyház egységét és csalhatatlanságát. . . . E szabadság csupán abban áll, hogy az emberi íelkiismeretnek elismertessék azon joga, hogy Istennek viszonyában ne kormányoztassék emberi rendeletek és fenyítés által.
Istentől kapva – halhatatlan lelkemmel együtt – az erkölcsi szabadságot, a képességet: választani az igaz és hamis közt, tudom, hogy az igazat kell választanom; de nem akarom, hogy az állam által késztetve legyek azt hinni, amit ő hisz igaznak, mert az állam nem bírája az igazságnak. Azonban az állam, a polgári és laikus hatalom, habár fejedelmileg illetéktelen a vallásos doktrínák dolgában, köteles engem védeni az általam választott igazság gyakorlásában, azaz azon vallás gyakorlásában, melyet vallok, miután én azt egyedül igaznak és mindegyiknél följebbvalónak találtam. Ebben áll a vallásszabadság, melyet az újkori állam, a szabad állam, tisztelni és biztosítani köteles nemcsak minden polgárnak külön-külön, hanem a vallásuk gyakorlására és terjesztésére egyesült polgároknak is, azaz a testületeknek, a társulatoknak, az egyházaknak.
Szükséges-e hozzátennem, hogy a vallásszabadság, amint én kívánom, szintúgy nem lehet korlátlan, mint akármely más szabadság, s mint másfelől akármely tekintély? A vallásszabadságnak, mint minden más szabadságnak, korlátoztatnia kell az örök igazság és a természeti vallás által. Az állam, illetéktelen bár általános szabály szerint ítélni a vallásos tiszteletek és vélemények közt, illetékes, (bár nem csalhatatlan) bírája marad annak, ami a közbékére megkivántatik, a közerkölcsöknek. A polgári társadalom minden megtámadása ellen joggal bír a törvényes védelemre.
Isten mentsen különben, hogy én dogmát vitatni, alapformát felállítani, teológiát csinálni vagy javítani akarjak. Nem ismételhetem eléggé, hogy én nem teológiát készítek, hanem politikát s főleg történelmet. Valahányszor az egyházról szólok, nem mint törvényeinek vagy tanainak magyarázója, csak mint egyszerű keresztény, mint politikus szólok, áthatva annak érzelmétől, ami lehetséges, és annak, ami már nincsen többé. Es még így is, nem változhatatlan teóriát hirdetek, hanem gyakorlati doktrínát, merítve az események intéseiből; nem szándékom ortodoxia kérdését csinálni a magaviselet kérdéséből. Egy szóval, én nem doktorképp mutatom magamat, hanem mint katona, még pedig az előőrségből, ki számot vetni köteles a térrel, melyen harcolnia kell.
Nem csatlakozom ama büszke és nevetséges követeléséhez bizonyos teoretikusoknak, kik az abszolút uralkodásáról álmodoznak a földön, és még nem tudom miféle kimérikus egységről álmodoznak az emberi törvények és emberi kormányok dolgában. Egyedül a vallásos igazságnak van joga elfogadni e jelszót: quod ubique, quod semper, quod ab omnibus. Az emberi törvények és kormányok ellenben eme ellenkező jelről ismertetnek meg: sem soha, sem mindig, sem mindenhol, sem mindenek által. Én tehát nem ítélem meg, sem el nem kárhoztatom amaz oly sokféle kombinációkat, melyek a múltban az egyház és állam közti viszonyra vonatkoztak. Hogy a múltat megítélhessük, benne kellett volna élnünk; hogy elkárhoztassuk, nem kellene semmivel sem tartoznunk neki. S Európa neki köszöni, hogy keresztény maradt. De épp ezért növekedett az igazság a lelkekben és telepedhetik meg valahára a szabadság tettekben. A gyermek akkor szabadul a gyámság alól, mikor az már felesleges, mert használt, mikor az iránta érzett mély hálán kívül képes is saját szabadságával élni, máskülönben visszaesik a gyámság alá.
Ezek után most bátrabban ki merem mondani, hogy előttem minden általam ez idáig védett szabadság közt legdrágább a lelkiismeret szabadsága, s legszentebb, legjogosabb és legszükségesebb. Én szerettem és szolgáltam minden szabadságot, de legfőbb dicsekedésem, hogy emennek voltam a katonája. Még ma is annyi évek, annyi harcok, annyi vereség után, szokatlan megindulással szólhatok csak arról. Igen, szeretni és szolgálni kell minden szabadságot; de valamennyi közt a vallásszabadság az, mely leggyöngédebb tiszteletre érdemes és leghatártalanabb hódolatot kíván: mert ez jár a legmagasabb, legtisztább, egyszersmind legtágasabb régiókban; mert ennek birodalma kiterjed az egyéni lelkiismeret mélyeitől kezdve a nemzeti élet leghangosabb megnyilvánulásáig. Egyedül ez világosit meg két életet és két világot, a lélek életét úgy, mint a test életét, az eget úgy, mint a földet; ez az egyetlen, mely kivétel nélkül minden embernek szükséges, a szegénynek, mint a gazdagnak, az erősnek, mint a gyengének, a népeknek, mint a királyoknak, a legutolsó kis gyermeknek, mint Newton vagy Leibnitz lángeszének.
S különös és fájdalmas dolog, hogy éppen e legkényesebb s mindennek leginkább kitett szabadság, melyet félve kellene érinteni az ujja hegyével is az embernek, hogy éppen ez az, mely bár jogilag és elméletileg mindenütt proklamálva van, ténylegesen mégis majd mindenütt legkevésbé értik, legkevésbé tisztelik, s legkevésbé van megóvva ezer meg ezer durva és hűtlen, igen gyakran észre sem vett s megtorlatlanul maradó bántalmaktól.
Meg kell azonkívül vallanom, hogy e hő lelkesedés, mely engem eltölt a vallásos szabadság iránt, nem általános a katolikusoknál. Akarják ők azt, de csak maguk számára, ez pedig nem valami nagy érdem. Általában, minden ember mindennemű szabadságot csak magának akar. De kivált a vallásszabadságot, a mások lelkiismereti szabadságát tagadják meg és taszítják vissza legtöbben; s ez az, mi sokakat nyugtalanít, megfélemlít köztünk. Ha keressük e félelem okait, e három legfőbbre vihetjük azokat vissza: a lelkiismeret szabadságát a katolikusok közül sokan azért vetik vissza, mert azt kereszténység ellenes eredetűnek tartják, mert leginkább az egyház ellenei által látják az sürgettetni, s mert mi, úgy tetszik, inkább vesztenénk, mint nyernénk azzal.
E három ellenvetés közt nem tudom valóban, melyik alaptalanabb és költöttebb. Én mind a hármat megvetem lelkem egész erélyével.
Nem, a lelkiismeret szabadsága nem keresztényellenes eredetű; ellenkezőleg, eredete ugyanaz, ami a kereszténységé, az egyházé. Azon nap teremtetett és adatott az a világnak, midőn a legelső pápa, sz. Péter, így felelt a legelső üldözőnek: Non possumus. „Mi nem tagadhatjuk, amit láttunk és hallottunk: nem tehetjük, hogy inkább ne engedelmeskedjünk Istennek, mint nektek.”
Íme, ez a lelkiismereti szabadság bölcsője: ő általa és ő számára alapíttatott az egyház; általa és érte haltak meg vértanúink s téritette meg vérük a világot: egyedül általa és vele hódított meg az egyház mindeneket, és pótolta helyre minden vereségét. A jövő e pontra nézve meg fog felelni a múltnak, arról kezeskedik ama jeles püspök szava, kit nem fáradok el idézni:
A hit egységének, ahogyan eredetileg is fizikai erő nélkül, egyedül a szó és isteni kegyelem hatalma, a keresztények erénye és a mártírok vére által került megalapításra, szintén ezen eszközök által kell ismét helyreállnia, és fog is bizonnyal helyreállni. (Tapsok.)
Nem, a lelkiismeret szabadságát nem mindig az egyház ellenségei sürgették mindig, sőt sohasem sürgették azok, akik azt legkegyetlenebbül sebezték, és legtöbb lelket fosztottak meg a megmentéstől. Nem mi ellenünk sürgetik azt, hanem mi ellenünk tesznek rajta erőszakot és tettek mindig. (Helyeslés.) Hiába hangoztatja versenyben a felületes irók serege, hogy a reformáció a lelkiismereti szabadság nevében létesült. Ha sírjukból kikelhetnének, a reformáció szerzői e pontban maguk hazudtolnák meg erélyesen újkori panegiristáikat. Ők épp úgy rettegtek a lelkiismeret szabadságától, mint koruknak legfanatikusabb katolikusai. Ők előre aláirták volna azon iteletet, melyet Edgar Quinet, a mi egyik legdühösebb ellenfelünk hozott e szavakban:
A protestantizmus, valahol csak még szabadságot engedett az ellenséges egyháznak, csakhamar gyalázatosán megbukott. (Mozgolódás.)
A történelem, lelkiismeretesen írva maguk a protestánsok által, azt tanítja, hogy Luther és Kálvin, VIII. Henrik és Vasa Gusztáv, mind kérlelhetetlen üldözők voltak. A lelkiismeret szabadsága soha sem volt gyalázatosabban megsértve, mint az angol protestantizmus és a francia forradalom által, az egyház e két legfélelmesebb ellensége által. Az angol és ír katolikusok ellen hozott büntető törvénykönyv, és a francia klérus polgári alkotmányát követett törvények eléggé megmutatják, minő megtámadásoknak van kitéve a katolikusok hite oly törvényhozók uralkodása alatt, kik félreértik a vallásszabadságot. Ah, a katolicizmus története szintén nem tiszta e mocsoktól; nem egy véres és mindörökké siralmas lapja van annak, de a spanyol inkvizíció irtózatos kegyetlenségei, és a nantesi ediktum visszavételének hasonló következményei minden elfogulatlan bíró előtt elhalványulnak az angol reformáció és a francia rémuralom iszonyai előtt.
Végül pedig nem az egyház ellenségeinek van legtöbb szükségük a vallásszabadságra; ellenkezőleg, az egy háznak kell azt mindenütt sürgetni, az egyház fogja mindenütt annak hasznát venni. Sőt, azt mondom, hogy az új társadalomban csak is nekünk van arra szükségünk, mert egyedül mi tőlünk rettegnek a vallásos lelkiismeret elnyomói. (Élénk helyeslés.) Ennek oka egyszerű: mi, egyedül mi, a mi vallásunk, a mi egyházunk, képes szembeszállni a világ uraival, a cézárokkal úgy, mint a demagógokkal, melyek mindketten elragadtatnak a két hatalom ama rémisztő összezavarásától, mely eszményképe minden zsarnokságnak.
Nemcsak mindent nyerhetünk mi az által, hanem nem is veszthetünk semmit. Itt csak a jelen korról szólhatok. Ha időm volna történelmi felolvasást tartani, ki nem éppen járatlan vagyok a középkor történetében, a kizárólagos és túlsúllyal bíró hit ezen századaiban, szíves készséggel megmutatnám nektek, hogy néhány ritka és dicső kivétellel a kényszer csak jelentéktelen szerepet játszott a vallás dolgában, és hogy a katolikus hit semmit, vagy majdnem semmit sem köszönhet az anyagi erő és erőszak alkalmazásának a hitetlenek vagy eretnekek ellen, még a középkor legvirágzóbb korszakaiban sem. Hanem ez már archeológia.
Még ha megengedjük is, hogy az erő rendszere a hit szolgálatában, az erőszaké a vallás dolgában valami nagy eredményeket szült volna a múltban, lehetetlen tagadni, hogy a jelen században gyógyíthatatlan tehetetlenségre van az kárhoztatva. Itt a tapasztalat a leghatalmasabb, egyetemes és megcáfolhatatlan. Olaszország, Spanyolország, Portugália mutatják az elnyomó rendszer, az oltár és a trón közötti hajdani szövetség közösen elnyomó rendszerének gyökeres tehetetlenségét a katolicizmus megvédésére. Sehol sem kapott a mai időben kegyetlenebb sebeket a vallás; jogai sehol sincsenek vagy voltak félreismerve inkább, mint ott. A két félsziget kormánya hermetikusan el akarta zárni országait az új szellem elől, és sehol sem tett e szellem több pusztítást. Mi, kik már nem vagyunk többé ifjak, ismertük ezeket az abszolutista és katolikus kormányokat bukásuk előtt; ismertük Spanyolországban VII. Ferdinánd, Nápolyban I. és II. Ferdinánd, Piemontban Károly-Albert többé-kevésbé felvilágosult, de lényegesen klerikális despotizmusát. Mit eredményezett az náluk? Általános lelki és értelmi elzsibbadást a becsületes embereknél, tehetetlen haragot a kevés számú buzgóknál; a többieknél a rossznak fanatikus szenvedélyét. Lenyűgözték, elfojtották a közszellemet, mely csak azért támadt föl ismét, hogy meghódoljon az ellenségnek. A vihar nem talált ott mást, csak a nyilvános élet elnyomása folytán elsorvadt szíveket, akik képtelenek voltak megfelelni az új viszonyoknak. Az ál-szabadelvűség, a hitetlenség, az egyház gyűlölése mindent elborított. Az egyház és az állam egyesülésének, vagy éppen az államnak az egyház alatti alárendeltségének felszíne alatt a forradalom lávája ásta medrét s lappangva emésztette a lelkeket, melyek zsákmányává lettek. (Mozgolódás.) Egy taszításra minden összedőlt, minden, hogy soha föl ne keljen többé. A vallásbeli abszolutizmusnak e paradicsoma minden katolikus szívnek botránya és kétségbeesése lett.
Nézzük Portugáliát: e népet, hol az inkvizíció a legnagyobb dühvel uralkodott, s hol még ma sincs elfogadva a vallásszabadság elve! Oroszország mellett ez az egyetlen ország ma a világon, hol meg volt tiltva a püspököknek Rómába menni s csatlakozni testvéreikhez, kik a világ mind a négy tájáról össze voltak hívva megszomorodott atyjuk trónja körül; és az egyetlen, hol a szerény hősnők, akiket máshol a hitetlenek is tisztelettel környékeznek, az irgalmas szüzek üldöztetnek, gyaláztatnak, kizsákmányoltatnak és száműzetnek valódi vad szemtelenséggel.
(Ezen a ponton egy, a gyűlés irodája mögött ülő portugál, don Antonio d’Almeida fölkel, kiáltván: „nem az ország az, hanem a kormány!” s még más szavakat, melyeket a zajban nem érthettünk. Miután a mozgolódás lecsendesedett, Montalembert gróf így folytatta beszédét.)
Önök velem együtt megköszönik e lelkes portugálnak, hogy protestált a vallástalan despotizmus ellen, mely hazájában uralkodik a régi katolikus szellem helyén. Ő bosszút akart venni hazája becsületéért. Üdvözöljük és fejezzük ki köszönetünket érte. (Tapsok.)
Mindazonáltal az én érveim és példáim állanak. Én azt mondom, hogy a vallásbeli kényszer alatt nyögő országokban a katolicizmus folytonos vereségek közt haladt. Viszont ahol csak küzd, ahol győzelmes, ahol ellenáll, mindenütt a lelkiismeret-szabadság nevében megy a harcba és nyer új életet, és jelenleg sehol sem élhet s nem védheti magát többé, csak ezen eszme oltalma alatt. Igen, nevezzenek meg nekem csak egyetlen országot, ahol az egyháznak nincs oka kívánni a vallás szabadságát, nem csupán Európában, hanem Ázsiában és Amerikában!
Mi más oltalmat találhatna az Franciaországban még a hajdankor despotizmusától eredő törvényhozás béklyói és bilincsei ellen? Angliában a nemzeti és népies előítéletek fanatizmusa ellen? Helvetiában a radikalizmus elnyomásai és rablásai ellen? Olaszországban Machiavelli utódai és tanítványai ellen? Görögországban a bizánci szőrszálhasogatás és gyűlölet hátrafelé törekvő örökösei ellen? Törökországban a libanoni gyilkosságok és a régi muzulmán fanatizmus gyakori megújulása ellen? Svédországban a büszke liberálisok ellen, kik egy egészen új törvény által polgári és politikai elszigeteltségre kárhoztatják azon honfitársaikat, kiknek minden vétkük, hogy atyáik vallását követik; és kötelezik a szegény katolikus szolgálókat, hogy tíz hónapon át hallgassák a protestáns lelkészek oktatásait?
Oroszországban a szörnyeteg és képmutató zsarnokság ellen, melyet IX. Pius csak a minap, április 22.-i levelében emlékeztetett II. Katalin erélyes fogadástételeire a lelkiismereti szabadság érdekében?
Kínában és Kokinkínában, hol a mi hittérítőinknek flottáinkra és meghatalmazottjainkra lett volna szükségük, hogy szabadon hirdethessék a keresztény vallást, de ahol ők, hála Istennek, nem nyertek és nem követeltek, csak szabadságot?
Ekképp mindenütt, igen, mindenütt ma, mint az egyház első századaiban, csak a lelkiismereti szabadság nevében léphet ki a katolicizmus a küzdőtérre, s harcolhat, ellenállva, kitartva, győzedelmesen.
Tekintsünk végig figyelmesen egész Európán, az egész világon; a katolicizmus sehol sem hívhatja többé segélyére a kiváltságot, a más felekezetek kizárását; sehol, hacsak nem a spanyol Amerika néhány kis köztársaságában, ahol minden anyagi vagy erkölcsi erő és minden befolyás nélkül a világ többi részére, a klérus kicsapongásait csak üldözőik brutalitásai múlják felül; sehol máshol nem követelhető s nem biztosítható a katolikus egyház szabadsága az általános vallásos és lelkiismereti szabadságtól elkülönítve.
Fölhozhatná valaki ellenem az ausztriai konkordátumot, de nagyon tévedne. Én tisztelem és csodálom ezt a megállapodást. Üdvözlöm szerzőit; köszönetet mondok a nagy pápának és a nemes császárnak, kik azt kötötték. De, kivéve talán két vagy három intézkedését a püspökök joghatóságát illetőleg, melyek sohasem voltak és sohasem lesznek végrehajtva, én nem találok abban semmit, ami meg nem férhetne a vallásszabadsággal. Amit bizonyit az, hogy ugyanazon császár és apostoli király, ki a konkordátumot aláírta, írta alá azon rendeletet is , mely tágas birodalmában minden protestánsnak a katolikus egyházéihoz tökéletesen hasonló szabadságokat és nyilvános garanciákat biztosit, amikkel ők sehol, még protestáns országokban sem bírnak. (Helyeslés.)
E nagy tény, vagyis inkább nagy elv sehol sincsen jobban formulázva, mint azon politikai programban, mely most a lengyel kérdésben fölállíttatott, s a polgárosult és keresztény Európa nevében Oroszország elé terjesztetett.
„Teljes és tökéletes lelkiismereti szabadság; megszüntetése a katolikus vallás terhelő nehézségeknek.”
Ez a negyedike a három nagy hatalmasság által Oroszország elé terjesztetett hat pontnak a szerencsétlen és katolikus Lengyelország érdekében. Amit Franciaország és Ausztria, a világ két első katolikus hatalmassága az üldöző orosz schismától kér, ugyanazt kéri és adja meg a józanul felfogott új polgárosodás minden országban, hol befolyása sugárzik.
De ne feledjük soha, hogy ama két pont együtt létező és elválaszthatatlan. Teljes lelkiismereti szabadság, ez az elv. Azután, a katolikus vallást terhelő nehézségeknek megszüntetése, ez a következmény.
A legesztelenebb ábránd volna feltételezni, hogy Lengyelországban, vagy akárhol el lehetne nyerni a katolikus lelkiismeret teljes szabadságát a nem katolikusok leigázása, vagy csak korlátozása mellett.
Némelyek mondhatják, hogy ez szerencsétlenség; mások, hogy szerencse és roppant haladás. De senki sem tagadhatja, hogy tény.
Oly nagy szerencsétlenség volna-e az? Ismét azt mondom, minden teológiai és kánoni vitatást kerülök, de nem lehetek süket ama nagy és tiszteletre méltó tekintélyek szavára, melyek, úgy látom, a katolikus igazság érdekében oly őszinte lelkesedéssel követelték a vallásszabadságot, vagy legalább oly nagy lemondással csatlakoztak ahhoz. Nem idézem Lactantius és Tertullianus régi híres mondatait (a vallás tiltja a vallásos kényszert) Szent Atanázét, Szent Ágostonét, Szent Hilariusét, melyek mindenütt láthatók és mindenki emlékezetébe bevésendők lennének. Kezem alatt újabb és közelebb eső tanúságok vannak. A nagy De Maistre gróf felállította ezt a problémát anélkül, hogy megoldani merte volna, bámulatra méltó levelei egyik igen kevéssé ismert passzusában. 1813. december 13.-án kelt az, és különösen Belgiumról és azon tiltakozásról szól, melyet az akkori püspökök emeltek Vilmos király alaptörvénye ellen. E passzus igy szól:
Azt mondani általánosan, hogy katolikus országra nézve szerencsétlenség a protestáns vallást befogadni, annyi, mint oly triviális igazságot mondani, mellyel foglalkozni sem érdemes; de az, hogy vajon amikor két külön hiten lévő ország egy és ugyanazon pálca alatt van, akkor a katolikusnak meg kell-e tagadnia a türelmet a másiktól, mely azt a viszonosság ajánlása mellett kívánja, ez nagy és hatalmas probléma. ... A kétkedés oka az, hogy a felekezetek csak kezdetben és forradalmi paroxizmusok alatt bírnak ragályos erővel, azon túl nem tesznek több hóditást. Ellenben, a katolicizmus mindig hóditó, anélkül, hogy valaha a szenvedélyekhez forduljon, és ez az ő legmegkülönböztetőbb és legszembeötlőbb jelleme. Mi történik, ha a két vallás egyszerre átlép a közös határon az új királyságba? Egy tucat nyomorult helyett, kiket a protestantizmus elvesz tőlünk Németalföldön, s kiknek gyalázatos indokaik megbecstelenítik e hitcserét még saját nevetséges apostolaik szemében is, lehet, hogy százan térnek át táborunkba Hollandiában, akik kitűnők rang, jellem és erények tekintetében. Egyébiránt én nem döntöm el e kérdést.
Megjegyzem mellesleg, hogy e levél még ma is tökéletesen alkalmazható Franciaországban és Belgiumban, hol valóságban két ország, két nép van egyesülve ugyanazon törvény pálcája alatt, a katolikusok és a hitlenek, és ahol a kölcsönös türelem, melyet De Maistre előre látott, biztosíthatja és kell hogy biztosítsa a katolicizmus fönnmaradását.
De Maistre egy híres kortársa, Mgr. Frayssinous, a restauráció legkitűnőbb püspöke már merészebb volt amannál. Ő igy szólt a képviselőházban:
Amely szabadságot magunknak akarunk, azt másoknak is akarjuk. Az evangéliumnak volt fönntartva az általános szabadságot kikiáltani.
Clausels de Montals, a chartresi püspök ugyan-ekkor az 1828. június 16.-i híres rendeletek ellen a lelkiismeret szabadságát és chartáját követelte.
Belgium emancipációjának kezdetén, az 1830. év decemberének 13.-ján Méan herceg, a malinesi érsek és Belgiumban az egyház hierarchikus feje ezt írta a kongresszushoz:
Előterjesztvén önöknek a katolikusok jogait és szükségeit, nem vélek semmi kiváltságot kérni számukra; tökéletes szabadság, annak minden következményeivel, ez az ő óhajtásaik egyetlen tárgya, ezt a hasznot akarják megosztani polgártársaikkal.
Lajos-Fülöp uralkodása alatt, a püspökség és a katolikusok e dicső korszakában bőven vannak bizonyságaink. Mind közt a legékesszólóbbak és legszabatosabbak azok, melyek Mgr. Parisis tollából kerültek, ki még ma is arrasi püspök. Íme néhány közülük:
Egyedül az egyház kívánja a lelkiismeret szabadságát, a szabadságot mindenki számára, mert egyedül neki nincs mit tartani attól, csak ő remélhet mindent tőle.
Az egyháznak nincs szüksége sem pártfogásra, sem kiváltságra; neki csupán csak szabadság kell, ezt pedig az ország alkotmánya minden vallásnak biztosítja. Arra, hogy komoly szövetséget köthessünk, a békét tartósan megerősíthessük, elegendő hát, hogy a püspökség isteni jogát gyakorolhassa a mindenekkel közös szabadság társadalmi jogának oltalma alatt.
Igaz ugyan, hogy a lelkésznek ezen megkülönböztetett, független és személyes működése, nem levén határozottan elismerve az államot kormányzó hatalom által, gyakorta nem fog részesülni a polgári hatóság anyagi támogatásában, sőt erkölcsi szentesítésében sem.
Szabad mindenkinek hátrányképp tekinteni a pártfogás e hiányát, valamint szabad másoknak is előnyt látni abban. De annyi bizonyos, hogy a közreműködés e pusztán külső eszközeire nincs szüksége azon isteni társaságnak, melyet az isten fia alapított. E társaság önmagában bírja az életet; kívülről csak szabadságra van szüksége, hogy terjeszkedhetvén fölvilágosítsa és újjászülje a világot.
Ugyanezen pásztori levélben így szól világosan azon államokat illetőleg, melyek az alap-alkotmányaik által az isteni elemen kívül helyezkednek el:
Mi éppen nem kárhoztatjuk az efféle alkotmányokat, s nem akarunk itt bírájuk lenni. Sőt azt hisszük, hogy a polgárilag minden vallásnak megadott korlátlan szabadság több hasznot nyújt ma az igaz egyháznak, mint a pártfogás, melyet csak gyűlöletes kiváltságnak tekintenének.
Ugyanez a főpap mondta a „Cas de conscience“-ben:
A jelen körülmények között, mindent jól megfontolva, a mi szabadelvű intézményeink [az 1830.-i chartáról szólt] a legjobbak az államra és az egyházra, az erkölcsre és hitre, a közrendre és a közszabadságra nézve.
Következik a februári forradalom az 1848.-i köztársasággal: Ekképp üdvözölte azt Mgr. Salinis, azóta amiensi püspök és auchi érsek:
Az egyház és Franciaország, akikben él és mozog az emberiség, egyazon szavakat mondják és válaszolják egymásnak: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség.
A történelem megmondja, hogy az egyház azon kiváltságokat, melyeket egykor neki adtak, és amelyek nélkül ellehet, gyakorta igen drágán vásárolta meg, függetlensége árán, és e függés többé-kevésbé korlátozta isteni működésében. Az, amit most ígérnek nekünk, többet ér. Szabadság a közös jogban; ez az, ami illik az egyházhoz. Semmi kivételezés többé!
Lelkiismereti szabadság, a csecsemő egyház e kiáltása az emberiség kiáltása lett. E szabadságot az egyház csak azon módon akarja, amint az jelenleg az emberi észben fölállítva van: mindeneknek egyenlő szabadságot; semmi különös a részünkre, semmi kivételes ellenünk.
A nép csakugyan nem csalódott. ... Megvolt benne a katolicizmus és a szabadság természetes szövetségének ösztöne.
Másokat mellőzök, mégpedig a jobbak közül, hogy jeles kortársunkhoz, a mainzi püspökhöz érjek.
Miután a hit egysége megszűnt, az eretnekségnek el kell tűnnie a törvénykönyvből. Katolikus fejedelem tartozik a jog minden garanciáit megadni a polgári törvény által elismert vallásos társulatoknak: egyháza elvei ellen tenne, ha erőszakot használna.
Még azt a három püspököt említem az Egyesült Államokból, kik 1862 június 16.-án, Rómából való visszatértükkor nyilvánosan feleltek egy marseillei lap rágalmaira:
Ha az amerikai püspökök Rómában a szabadságról beszéltek volna, mely hazájukban uralkodik, csak Istent áldották volna, amiért ott könnyűséggel cselekedhetnek jót.
Végül idézem azt a hét püspököt, kik megérdemelték a katolikusok hálás csodálatát, és minden pártnál helybenhagyásra találtak az ez évi május 15.-i levelükben a francia választásokra vonatkozólag, melyben ezeket olvasom:
A vallásszabadság! Kell-e mondanunk, mily becses az minden társadalomra nézve? Tanítási szabadság, lelki szabadság, társulati szabadság: századunk dicsősége, hogy hangosan kikiáltotta e jogokat. Gyakorolta, értette, s védte-e mindenkor? Nem maradtak-e még szükségtelen nyűgök, alaptalan szigorúságok, s olyan bizalmatlanságok, melyeket társadalmunk szelleme eltaszít?
A vallásszabadság az első mind között; a lelkiismeretéhez, sőt a veséjéhez tartozik az az embernek, alapelve az a többinek, és végső menhelye egykor, midőn veszély környékezi őket; s egyszersmind, ki kell mondani, e mi izgatott társadalmunkban a vallásszabadságnak nincs jobb támasza, mint a közszabadság.
Gondolom, ennyi elég arra, hogy minden heterodoxia gyanújától megszabadítsa a lelkiismereti és politikai szabadság katolikus pártfogóit. Tudom én, hogy ezeket a nyilatkozatokat nagyobbrészt válságos körülmények között tették, s olyan eszmék és intézmények mellett, melyek azóta, legalábbis Franciaországban, kegyetlenül megváltoztak. De azt nem fogadhatom el, hogy e nemes elveket csak a pillanatnyi szükségre ültették, csak a harci veszélyek jelenlétében, vagy csakhogy ők is osztozhassanak a győzelemben, de majd egy más táborban megtagadják azokat. (Helyeslés.) Részemről azt tartom, hogy a béke közepette, vagy a vereség csillapultával kell azokat megújítanunk, hogy majd minden pirulás nélkül lehessen jogunk kiáltani azokat, a biztos harc és lehetséges győzelem közelgő napjaiban.
Megállapítva marad az tehát:
Először: Hogy az egyház teljesen megegyezhet az újkori állammal, melynek alapja a vallásszabadság.
Másodszor: Hogy mindenkinek szabadságában áll elsőséget adni az újkori államnak a régi fölött.
Én mindjárt, habozás nélkül kívánok élni e szabadsággal, vallásos szempontból, és oltalomképp ama ránk parancsolt tekintélyek serege ellen, tanta imposita nube testium. Én fennen hirdetem ezt az elsőséget.
Nem mintha ezt az új kormányrendszert normális állapottá akarnám tenni a társadalomban, mert én nem ismerek normális állapotot, és szeretném, ha valaki mutatna nekem a történelemben olyan kort és olyan országot, ahol ez az úgynevezett normális állapot létezett, ahol az egyház tökéletesen elégedett lett volna a hatalommal és társadalommal való viszonyaira nézve. Én csak azt állítom, hogy ez az új rendszer százszor elébbvaló a réginél, annál, melyben az egyház bűntársa vagy inasa volt a hatalomnak, s mindig szüksége volt az uralkodói pártfogásra, melyet aztán drágán kellett neki megfizetni, függetlenségével és méltóságával. Én, bár katolikus vagyok, ezerszer inkább szeretnék élni Belgiumban I . Leopold alatt, mint Spanyolországban III. Károly alatt, ki egy tollvonással húsz királyságából ki tudta űzni a jezsuitákat, halálos büntetés mellett mindazokra, kik szólni mernének ez ellen az önkényes rendelet ellen. (Hosszas és élénk tetszés.) Ezerszer inkább, mint Franciaországban a XVIII. században, amikor a parlament kerékbe törette Calast és La Barret, a hóhér keze által égettette meg úgy a püspökök rendeleteit, mint Rousseau műveit, bezáratással kényszerité az igazhitű papokat, hogy gyóntassák, áldoztassák és temettessék az egyház ellen föllázadt keresztényeket, és egész megalapozottan azon legkeresztényebb királyok méltó képviselőinek hitték magukat, kik megfogadták az eretnekeket kiirtását koronáztatásuk alkalmával. (Ismét tetszés.)
Tudom én azt, hogy sokan sajnálkoznak a dolgok ama rendjén, melyet én lelkem egész erélyével megvetek. S bár kárhoztatom a vallás nevében elkövetett kegyetlenségeket és kínzásokat, nem vádolom atyáinkat, hogy szükségesnek tartották a hatalom használatát a vallás védelmére az egyház ellenségei ellen. Csak azt mondom, hogy e rendszer többé lehetetlen, és hozzáteszem, hogy én nem búsulok azon. Ellenkezőleg. A vallás diadalai olyan országokban, hol minden szabad az ellen, mint Franciaországban, Belgiumban, Angliában és Amerikában, százszor fénylőbbek és vigasztalók szerintem, mint ama kétértelmű és ephemér uralom, melyet az Spanyolországban és másutt az erőszaknak köszönt.
Sem jogom, sem szándékom nincs kárhoztatni azokat, kik másképp gondolkodnak. Nem vonom kétségbe ortodoxiájukat: Isten mentsen; azonban arra kérem őket, hogy az enyémben se kételkedjenek. Szívesen elismerem őket följebbvalóknak nálam erényben és tudományban; csakhogy míg befolyok a világ ügyeibe, tartózkodni fogok attól, hogy melléjük álljak, mint akikkel semmire sem lehet menni többé a jelen korban. (Derültség.) Hasonlóképp, vagy még jobban kerülni fogom azt a gyanút, hogy a legkisebb pajtásságban állnék is azokkal, kik az új szabadságot mint szükséges rosszat fogadnák el, s kiknek az az eszményképük, hogy a világ megrémülve fog majd egy ortodox cézár szárnyai alá visszatérni, kinek minden szabad lesz, kivéve a papot bántani; mely kivételnek a pap, becsületére legyen mondva, sohasem szedte még gyümölcsét.
Én tehát a lelkiismeret szabadsága mellett vagyok, a katolicizmus érdekében, minden habozás és mellékes gondolat nélkül. Nyíltan elfogadom annak minden következményét, amit a közerkölcsiség nem ellenez, és a méltányoság parancsol.
Ez engem egy kényes, de lényeges kérdéshez vezet. És én minden kerülgetés nélkül megyek ahhoz, mert minden ilyennemű vitánál szükségesnek tartom megelőzni ama nyugtalanságot, mely oly természetes s gyakran igen őszinte a katolikusok szabadságának ellenségeinél. Lehet-e ma szabadságot kívánnunk az igazságnak, azaz önmagunknak (mert mindenki azt hiszi, ha jó hiszemben van, hogy az ő oldalán áll az igazság), és megtagadni azt a tévelygéstől, azaz azoktól, kik másképp gondolkoznak, mint mi?
Határozottan felelem: Nem. Itt, érzem, tűzbe lépek. S még egyszer hozzá is teszem, hogy én csak saját egyéni véleményemet nyilvánítom: meghajolok minden textus, minden kánon előtt, amit ellenem idéznek. Nem tagadom meg, sem nem vitatom egyiket sem. De nem nyomhatom el ma azt a meggyőződést, ami az öntudatomban és a szívemben él. Nem tehetem, hogy ki ne mondjam azt, miután tizenkét év óta olyan emberek és olyan ügyek rehabilitációját láttam megkísérelni bizonyos iratokban, akiket és amiket az én ifjúkoromban senkinek sem jutott volna eszébe a katolikusok közt védelmezni. Kijelentem tehát, hogy én legyőzhetetlen iszonyt érzek minden kényszer, minden erőszak ellen, melyet az emberiségen elkövetnek azon szín alatt, hogy a vallást védik és szolgálják. Az a máglya, melyet katolikus kéz gyújtott meg, épp úgy borzaszt engem, mint az a vérpad, hol a protestánsok annyi vértanút leölettek. (Mozgalom és taps.) Azt a lakatot, mely valakinek a szájára van téve, aki hitét tiszta szívvel hirdetni kívánja, én azt saját ajkaimon érzem, és belereszketek a fájdalomtól. (Megindulás.) Amikor lelkemben fölidézem ama dicső mártírjait a katolikus lelkiismeret szabadságának; midőn Morus Tamásra gondolok, és a többi áldozataira az anglikán egyház alapítójának; és mindazon kegyes jezsuitákra, akik oly szerény és megtörhetetlen heroizmussal öntözték vérükkel a kegyetlen Angliát; a gorkumi ferencesekre; a számtalan papra, kik a guillotine lépcsőin haladtak vagy a hajóhidakban rothadtak el Rochefortban; az agyonfojtott Vendéera, az éhenhaló Írországra, a halállal küzdő Lengyelországra – nem akarom, hogy ama boldog kiváltság, ama szent öröm, csodálhatni, imádhatni ily vértanúkat, valaha megzavartassék vagy megsemmisíttessék az által, hogy helyeselni vagy mentegetni kelljen más vétkeket és kínzásokat, bármennyire is el legyenek temetve a múltnak véres éjjelében. A spanyol inkvizítor, ki az eretnekhez igy szól: Igazság vagy halál, épp oly gyűlöletes előttem, mint a francia terrorista, amikor nagyapámnak azt mondja: Szabadság, testvériség, vagy halál! (Kiáltások.) Az emberi lelkiismeretnek joga van követelni, hogy ne tegyenek többé elé ilyen utálatos alternatívákat. (Új tapsok.)
Hála Istennek, mi nem látjuk többé ilyen rémségekkel meggyaláztatni a vallást. De különféle, majdnem korunkbeli események eléggé mutatják, hogy gyakran lesz még alkalmunk bizonyságot tenni jó hitünkről és logikánkról. És ha valahol lehetetlen többé kétféle mértékkel élni, bizonyosan a vallási kérdések terén lesz az.
Ha a jó hit száműzve volna a világból, mondta a mi János királyunk, vissza kellene annak térni egy francia király ajkain. Uraim, legyünk mindnyájan francia királyok hitünk védelmében. (Hosszas éljenzés.) A jó hit, mely oly gyakran száműzve van az emberi vélemények és pártok vitáiból, térjen vissza ismét a katolikusok vitáiba és taktikáiba. Ne adjunk soha senkinek okot gyanúsítani, vagy kétkedni törekvéseink és eljárásaink tisztaságában, méltányosságában és szigorú jogosságában. Ne mutassuk azt, mintha csak azért akarnánk beengedést nyerni az új társadalomba, hogy felemeljük zászlaját, kikiáltsuk az elveit és sürgessük a garanciáit, míg mi vagyunk a gyengébbek, majd megforduljunk, ha az óra üt, s fölkeljünk ellenfeleink jogai ellen, azon ürügy alatt, hogy a tévelygésnek nincsenek jogai. Miután egykor azt mondtuk: „Az egyház nem, kér egyebet, mint a szabadságot, a mindenkivel közös szabadságot,” nehogy elkapassuk magunkat valaha azt mondani, egy képzelt pártfogás uralma alatt: „Csak az egyháznak kell egyedül szabadnák lenni.” Ne kövessük azokat, kik Franciaországban Lajos-Fülöp és a Köztársaság alatt olyan szabadságot kértek, milyen Belgiumban van, s mihelyt erősebbeknek, vagy ami mindegy, az erősebb barátainak hitték magukat, nem tartózkodtak azt mondani: „A szabadság nem jó, csak minekünk, mert a szabadságnak azon mértékben kell megszoríttatni, amint az igazság megismertetik. Már pedig csak egyedül minálunk van az igazság, következésképp egyedül minekünk kell szabadsággal bírni.” Hogy nem látják, hogy ilyen cselekedettel, az ilyen beszéddel éppen azt az ürügyet szolgáltatják ellenségeiknek, az ál-liberálisoknak kezébe, amelyre szükségük van ellenünk? Ezzel szépítik, többet mondok, felhatalmazzák, sőt igazolják mindazon kizárást, elnyomást, igazságtalanságot, melyet nem mulasztanak el ellenünk, hogy meggátolják kivívnunk s élveznünk teljesen és békében azt a szabadságot, melytől előre tudatjuk velük, hogy megfosztjuk őket, mihelyt erősebbek leszünk náluk. (Helyeslés.)
Ah, esdekelve kerek minden igaz s becsületes szívet, esdekelve különösen az ifjakat, kik a harcban nemsokára mi helyünkbe lépnek: vessenek meg velem együtt a katolikus polémiákban mindent, ami a köz- vagy magánéletben menthetetlen igazságtalanság lenne. Hagyjuk mi ezen igazságtalanság monopóliumát a vallás ellenségeinek és üldözőinek, a császári és forradalmi demokratáknak; bízzuk rájuk meghazudtolni azokat az elveket, melyeket kidolgoztak, szétszaggatni azon megkötéseket, miket aláírtak, elveket és tanokat cserélni az erő és szerencse kénye szerint, s száműzni mindazt, mi őket korlátolja, mi be nem fér zsarnoki ortodoxiájuk szűk formájába. (Új helyeslés.) Mi pedig ismételjük a nagy és kedves Lacordaire eme halhatatlan szavait:
Ha valaki egy embert is kizár a jog követeléséből, ha valaki csak egy embernek is beleegyezik szolgaságába, legyen ez az egy ember akár fehér, akár fekete, és ha csak egy haja szálát görbítették is meg igazságtalanul, az nem igaz ember s nem érdemes arra, hogy harcoljon az emberiség szent ügyéért. A köz lelkiismeret mindig megveti azt az embert, ki kirekesztő vagy mások jogával nem gondoló szabadságot kíván; mert a kirekesztő szabadság nem más, mint kiváltság, és a másokkal nem gondoló szabadság nem egyéb árulásnál. ... De van a becsületes ember szívében, ki mindenkiért szól, és mindenkiért szólva néha önmaga ellen látszik szólni, van ott egy törvény, a hatalom, a logika és az erkölcsi fensőbbség törvénye, mely csalhatatlanul kölcsönösséget szül. Igen, katolikusok, értsétek meg jól, ha szabadságot akartok magatoknak, akarnotok kell azt mindeneknek és minden ég alatt. Ha csak magatoknak kívánjátok, sohasem nyeritek azt el: adjátok meg azt, hol urak vagytok, hogy nektek is megadják ott, hol ti rabszolgák vagytok.
A közös jog ma egyetlen menhelye a vallás és egyház szabadságának, mint minden más szabadságnak. Jogokat és nem kiváltságokat kell nekünk kérnünk, jogokat, melyekkel nélkülözhetjük a hatalom pártfogását vagy gyakorlását.
Hogy e jogokat elnyerhessük, le kell mondanunk egyszer s mindenkorra arról, hogy az anyagi erőt hívjuk az igazság segítségére, ami egy olyan követelés, amit mindenütt megkiséreltek és ami mindenütt meghiúsult; s melyet ma megtagadnak vagy elnapoltak gyakorlatilag még azok is, akik azt elméletileg elismerik, de ami mégis egyike azoknak a rémképeknek, melyek aggasztják az új társadalmat, és amelyeket – miután őrült módra felidézik őket némely konok és rákhaladású szellemek – azonnal az egyház ellen fordítanak az ellenségei, s a legnépszerűbb és legveszedelmesebb fegyverré válnak ravaszul kérlelhetetlen kezeikben.
Amit minekünk kívánni kell a közhatalomtól, az államtól, az abban áll, hogy ne gátolja és ne engedje gátolni az Isten és az egyház törvényeinek megtartását, és védelmezze az egyház jogait úgy, mint más jogokat. A társadalom, mely a kormányt képviseli az anyagi világban, segíteni és gyámolítani tartozik engem jogaim gyakorlásában; tartozik meggátolni abban, hogy árthassak mások jogának, de nem hivatása engem kényszeríteni kötelességeim teljesítésére. A közhatalom tartozik engem védeni az ellen, aki meggátolna abban, hogy a templomba menjek; de ha akaratom ellenére e közhatalom maga akarna a templomba vinni, bizonyosan épp oly nevetséges, mint elviselhetetlen volna.
Az egyház és állam kölcsönös függetlensége, mely az új társadalmaknak fő törvénye, semmiképp sem vonja maga után a kettőnek tökéletes elválasztását, még kevésbé azok kölcsönös ellenségeskedését. (Egyetértés.) Ezen teljes elkülönítés éppen nem lényeges feltétele a vallásbeli vagy közszabadságnak. Sőt inkább, az igen megférhet a legrettentőbb elnyomással is. Láttuk azt a francia forradalom alatt. A szabad egyház a szabad államban nem azt teszi, hogy az egyház háborúban legyen az állammal, hogy az egyház ellenség vagy idegen legyen az államban. (Új helyeslés.) Az egyház és állam megérthetik, s meg kell érteniük egymást, hogy összhangba hozhassák kölcsönös érdekeiket, és a társadalomnak úgy mint az egyénnek olyan előnyöket, olyan jogokat adhassanak, melyeket csak az egyetértés biztosíthat. Van a kettő közt lehetséges, törvényes, sőt gyakran szükséges szövetség, mely komoly és tartós is lehet, de amelynek fő feltétele mindkettejük kölcsönös függetlensége, autonómiája. Még jóval Cavour előtt mondta egy becsületes olasz, kinek neve méltó arra, hogy felemlítsék e gyűlésben, Cesare Cantù:
Az egyházat nem rabszolgának, sem ellenségnek, hanem szabad munkatársnak kell tekinteni.
Ezen szövetség kölcsönös engedményeket és kötelezettségeket szülhet. Ezen szövetség létezik Belgiumban tényleg, mint jogilag. Annak feltételei módosulhatnak és javulhatnak az idő szerint; de fő vonalai már ki vannak jelölve.
E boldog országnak jutott a dicsőség: első s még eddig a legkevésbé tökéletlen példáját felmutatni annak az új rendszernek, mely felé most minden nép halad Európában. Belgiumnak az alkotmánya tökéletesen biztosítja az egyházi szabadságot, a jónak, az igaznak szabadságát, mely itt együtt létezik a rossznak, a tévelygésnek szabadságával, de azért nincs általa legyőzve. Azt mondják ugyan, hogy egy türelmetlen párt régóta és nagy sikerrel agyarkodik, hogy meghamisítsa alkotmányotok szellemét; hogy miután mélyen megsértette a nemzeti szellemet, elvetemítette s megbecstelenítette a képviseleti kormányt, két táborra osztotta a nemzetet, és a pártszellemet állította a különböző érdekek és vélemények annak az egységnek a helyébe, mely 1830-ban újjászülte a belga nemzetet: e párt száz meg száz törvényes cselt készül előkeresni a respublica és császárság tisztátalan arzenáljából, hogy legyűrje az oktatási szabadságot, elnyomja a jótékonyság szabadságát, száműzze a társulati és alapítványi szabadságot, megtörje vagy meghamisítsa a haldoklók végakaratát. Azt mondjátok továbbá, hogy e pártnak sikerült újabban saját kényéből tett újítások által büntetéseket csúsztatni be törvénykönyvetekbe a keresztény szószék szabadsága ellen; hogy fenyegeti nálatok a templomépitést, a temetőket; és szemérem nélkül gyakorolja a kiközösítést a katolikusokkal szemben, kiket klerikálisok neve alatt rendszeresen kirekeszt majd minden közhivatalból. Én hiszek nektek, és ezekből azt kell következtetnem, hogy e párt úgy tekinti a nemes belga népet, mint egy zár alatt levőt, egy tékozlót a szabadság dolgában, kinek egy liberális ügyvédekből alakult bírói tanácsra van szüksége, mely őt meggátolja a veszedelmes bőkezűségtől. (Hosszas helyeslés és általános derültség.)
Tehát Belgiumból olyan járomban levő országot akarnak csinálni, hol minden egyéni kezdeményezést és minden társulatalakítási szabadságot feláldoztak az állam egyedáruskodásának. De ezen ellenség diadalától nincs mit félnetek addig, míg fennáll az alkotmányotok, melyet a katolikusok egy szívvel-lélekkel szavaztak meg eme mai ál-szabadelvűek elődei ellen; míg élni tudtuk azon fegyverekkel, melyeket a kezetekbe ad; míg atyátok szelleméhez híven, készek lesztek minden erőtöket s működésieket jogaitok oltalmazására szentelni. Elleneitek megtarthatják a hatalmat; de ti, ti megtartjátok a szabadságot, és azt megőrzitek az ő türelmetlenségük s fanatizmusuk ellen. (Hosszas, lelkes taps.) Ez órában is az egyház szabadabb, boldogabb és tiszteltebb itt, mint minden más országban e világon; és nincs az egész európai kontinensen egy ország, hol ezt a nagy katolikus gyűlést oly tökéletes szabadsággal megtarthatták volna, mint amire annak egybehívása és vitatkozása Belgium földjén talált, az alkotmány által szentesitett elvek oltalma alatt.
Itt is tehát, mint mindenütt, meg kell tudni érteni az új kort, nem esztelen és szolgai lelkesedéssel üdvözölni, de megérteni, elfogadni, vagy legalább arra egész jó hittel készen lenni, mindenben, ami nem ellenkezik a keresztény lelkiismerettel; és én azt mondom, hogy az új társadalom bármily termékeny legyen is veszélyekben és botrányokban, nem mutathat föl semmit utálatosabbat, mint azok a botrányok és visszaélések, melyeket a régi rendszer alatt, a rosszabbtól való félelemben oly türelemmel viselt őseink lelkiismerete. Összeegyeztetni az egyház hagyományait az új társadalom óhajtásaival, mindegyiknek új termékenyítőt keresve a szabadságban, oly bámulatos feladat, mely nem kisebb a barbárok apostolainak s Európa misszionáriusainak legnagyobb tetteinél, s méltó a legbüszkébb lángészhez, mint a legszerényebb önodaadáshoz. Már számosan vannak ezen igaz és elszánt szívek, kik rendíthetetlenül hisznek a katolicizmus haladásában és végső győzelmében, az őszintén és nemesen gyakorlott vallásszabadság sikeres voltában.
Tudják ezek, hogy a jó sohasem könnyű itt alant; mert azt nem magától szüli a természet, hanem munka és küzdés gyümölcse. A szabadság e küzdés feltétele és biztosítéka. Az emberi teremtmény erkölcsi felelőssége csupán a szabadságon nyugszik; azok, akik ez egyéni felelősséget vakmerőn elrabolni vagy gyöngíteni törekszenek, sokkal rettentőbbet vesznek magukra, és végül mindig elbuknak. Hinni az igazságban, egészen odáig, hogy az ember feláldozza érte boldogságát, nyugalmát, életét, és amellett tisztelni a lelki szabadságát annak, ki nem tudja vagy elhagyja azt az igazságot, ez az, ami olyan nehéznek tetszett mindeddig, és ami mégis csak az igazságosságnak, vagy legalább a keresztényi szeretetnek egyszerű és természetes ténye.
De, akár szeretet, akár nem, arra készen kell lenni ezentúl, mert ezentúl senkinek sem lehet többé anyagi erőszakot használni a vallás dolgában. Hamarabb, mint egy század múlva senkinek még eszébe sem jut ahhoz fordulni, sőt nem fogja megérteni, hogy valaha szükséges lehetett az. Úgy lesz az, mint a tized, s mint az egyházi immunitás, és más nagy intézmények, melyek igen szükségesek s igen törvényesek lehettek a maguk idejében, de szükségességük eltűnt az idővel, és eltűnvén senki sem gondol többé rájuk. Száz éve senki sem gondolta, hogy az egyház adómentesség és tized nélkül ellehetne. S ki gondol arra ma Franciaországban, Angliában, Belgiumban, és Amerikában, olyan országokban, hol az egyház a legszabadabb és a legtermékenyebb?
A szabadságnak megvannak a maga kellemetlenségei és hátrányai; de előnyei oly számosak és oly nagyok, hogy e hátrányokat türelemmel s ha lehet panasz nélkül el kell viselni. Mi Franciaországban, és én legelöl, a köztársaság alatt egy nagy, nagy tévedést követtünk el: nem utasítottuk el a szabadságot, hál’ Istennek nem, de nagyon panaszkodtunk és nagyon megijedtünk a kényelmetlenségei miatt. Tudják önök, hogy ez hova vitt bennünket.
Mindazon visszaélések közt, miket a szabadság megenged, talán egy sincs, mely sokáig ellenállhasson azon erkölcsi érzet ellenszólásainak, ellenállásainak, melyet ugyanez a szabadság felébreszt és kifogyhatatlan erővel felfegyverez. A nagy Paoli, egy nagyon elfeledett katolikus hős, kit a vak hírnév feláldozott vetélytársának s honfitársának, Bonapartének, egy kedvenc alapelve volt: „Szabadsággal mindent el lehet szenvedni, mindent helyre lehet hozni.”
Ez ugyanaz az eszme, melyet a mi Lacordaire-ünk ekképp fordított le az ő pompás nyelvén:
A szabadsággal járó bajok, bármily nagyok legyenek is, mesterségéhez tartoznak s nem lényegéhez a szabadságnak: napfényt, életet, reményt hagynak azok még a legyőzötteknek is, s mindenekfölött a jónak szent versenyét a rossz ellen. A despotizmus alatt a jó és rossz egy vánkoson alszik; tompa elfajultság zsibbasztja meg a lelkeket, mert nincs módjok harcolni, és a kereszténység, a pártfogolt áldozat, maga is kimondhatatlan lealáztatásban bűnhődik a béke áldozásaiért. (Tapsok.)
De ideje, nagyon ideje, véget vetni már e beszédeknek. Röviden összefoglalva mindazt, amit én olyan hosszan mondtam el, nem vonhatnánk el azokból két következtetést?
Elsőben ezt, mely a tapasztalaton épül: hogy a vallás soha sem volt szentebb, erősebb és gyümölcsözőbb, mint azon harcias feltételek közt, melyek közé a Gondviselés a XIX. századot helyezte. Ki őrzi az őrzőket? kérdezte a próféta. Quis custodiet ipsos custodes? Felelek: Az ellenség; az ellenség tartja ébren az őrt.
Aztán nincs-e jogunk hinni, hogy egy új korszakba lépünk be jelenleg, amit az egyházi szabadság korszakának lehetne nevezni?
Tudom, hogy az utópiától épp úgy kell őrizkednünk, mint a csüggedéstől. Franciaországban ismerünk igen tiszteletreméltó egyéneket, kik, tartok tőle, e két ellenkező s egyaránt szélső iránynak engednek. Egyikük azt hirdeti, hogy miután minden elvet megsértettek, minden hagyományt félretettek, minden államot felforgattak, okvetlen közeleg a világvége. A másikak ellenben nagy társadalmi újjászületés korszakát jósolják, ahol béke, jólét, boldogság és erény lakik. Én bátorkodom egyikükkel sem tartani. (Helyeslés.)
Hogy a világvégét jövendölik, az azoknak a segédezköze, kik ábrándjaikat szétfoszolva s rendszerüket félreértve látják. Ámbár én első helyre teszem magamat a legyőzöttek, a kegyvesztettek, s főképp az elégületlenek közt, ez a segédeszköz nem szokásom, és én nem hiszem, hogy közel volna a világvége. (Derültség.) Sőt, ha mindent meg kell vallanom, én nem vagyok éppen meggyőződve arról sem, hogy valaha, néhány ritka és igen rövid percet kivéve sokkal többet ért volna a világ, mint ma ér. A baj ugyan különböző volt, de mindig igen megrögzött és hatalmas.
De nem sokkal jobban hiszek abban sem, hogy az általános boldogság és megjobbulás korszaka közelít. Csak azt hiszem, hogy a demokrácia jelen van, és változásokat idéz elő az emberi társadalom külformáiban. Az alap marad az, ami volt. E forradalom, mint minden forradalom, szül jót és rosszat. A rossz könnyű lesz és népszerű, a jó kétségbe vont és fáradságos. A jónak örökös ellenségei most is meglesznek az emberi természet romlott hajlamaiban, azon új akadályokkal együtt, melyek az új rendszer természetéből származnak. De meglesznek azok az erények is, melyekkel Isten az ő teremtményét és a Megváltó Jézus az ő egyházát megáldotta. A harc legalább olyan kemény lesz, mint a lélek és az egyház régi ellenségeivel a barbár időkben, a hűbériség korában, a korlátlan monarchiák alatt. Ugyanakkor épp olyan érdemes, épp olyan termékeny, épp olyan dicsőséges is lesz. És megkezdésére új fegyvereket, új eszközöket adott nekünk Isten, ama nagy újításaiban korunknak, a nyilvánosságban, az egyenlőségben, politikai szabadságban, a demokratikus tömegek felszabadításában, a közlekedés könnyűségében és bámulatos gyorsaságában, melyek már most is észrevehetők. És ezekből származhat a mi egyházunk számára, kit örömmel nevezünk anyánknak, ama teljes szabadság korszaka, mely mindeddig ismeretlen volt annak évkönyveiben.
A roppant nagy brit birodalom, mely az egész földgömbön el van terjedve, mindenütt akaratlanul is és az ír nép propagandája folytán oly katolikus gyarmatokat alapít, hol a katolicizmus épp oly szabad, miként az angol, és épp oly termékeny, miként az ír. Legújabban egy Ausztráliából érkezett pap Liverpoolban prédikálva azt a hírt jelezte, hogy a világ amaz ötödik részében egy nagy katolikus egyház létezik, melyet egy metropolitánus és sok püspök kormányoz, s mely szerinte a legszabadabb mindazok közt, melyek csak a föld egyik sarkától a másikig léteznek.
Nem lehet megindítóbb és vigasztalóbb olvasmány, mint azok a levelek, melyeket az „Annales de la propagation de la foi” közöl legújabban azokról a jezsuitáktól, kik mint tábori papok az Észak-Amerikában jelenleg vérző két hadseregnél vannak alkalmazva. Ott látjuk őket mindkét oldalon gyógyítani a sebesülteket, a lélek sebeit, gyóntatni a haldoklókat, áldva és tisztelve az élők által; részesség nélkül az emberölő harcban, függetlenül minden győzelemtől és vereségtől, de egyenlőn kedvesen és szentül mind a győzők mind a legyőzöttek előtt. Ők tehát konstatálják a katolikus igazság és szeretet észrevétlen haladását és legyőzhetetlen hatalmát. És nem lehet-e ebben egyszersmind szimbólumát látni az egyház ama szelíd és hódító fenségének, mellyel bírni fog, ha majd feloldva a pártok vagy dinasztiákkal való minden kötelezettség, minden kompromittáló közösség alól, a demokrácia felindult és változó hullámai közepette megjelenik, mint egyedül változhatatlan, egyedül rendíthetetlen, egyedül bízva önmagában és Istenben, anyai karjait kitárva mindennek, ami törvényes, minden szenvedőnek, ártatlannak, bűneit megbánónak, minden táborban és minden országban. Akkor eltűnnek majd mindazon szomorú félreértések, melyek, némelyek esetén gonoszságából, mások esetén oktalanságából származva úgy tüntetik azt fel, mint ellenségét a munkának, a népnevelésnek, a munkásosztályok jólétének, a tudományos és gazdászati találmányoknak, valamint a polgárosodás haladásának s fölvirulásának; mintha az egyház, mely egyhangú vallomás szerint oly sokat tett a múltban a civilizációért, a tudományért, a művészetért, a földművelésért, és a társadalmi lét többi nagy szükségeiért, közönyös vagy ellenséges lehetne valaha az emberi társaság új szükségei iránt! Mintha a keresztény népek ez isteni tanítójára nem volna nagyobb szüksége ma, mint valaha e tömegeknek, melyek új életre ébredvén, minden kormány és természetes vezér nélkül, ki vannak téve mindazon vétkeknek és kísérteteknek, melyek ellenmérge egyedül a keresztény morál! Mintha ő, aki a munkát nem szervezte ugyan, hanem, ami több: szentesítette; aki abból féket és bűnhődést csinált, nem a szegény, hanem a gazdag számára, kötelezettséget nem néhányaknak, hanem mindeneknek, és az üdv feltételét nem a földön, hanem az égben: mintha ő valaha hűtlen lehetne az ő örökkévaló anyai kötelességéhez a munkának gyermekei iránt! (Hosszas tetszés.)
Ah! Higgyük el azt, hogy e felhők, melyeket ellenséges vagy eltévedt kezek idéztek fel az anya és gyermekei közé, eltűnnek egykor, és az egyháznak, ha majd az újkori népek szívében elfoglalta az őt megillető helyet és betöltötte a távolléte által támadt roppant űrt, nem lesz többé sem irigyelni, sem szánnivalója a múltban. Hiába fosztják meg minden befolyástól a fejedelmek tanácsaiban, minden beavatkozástól a törvényekbe és szerződésekbe, minden hivatalos és törvényes pompától, nem lesz az azért kevésbé hatalmas és népszerű, sőt talán hatalmasabb lesz, mint amikor Nagy Károly, Szent Lajos vagy Habsburgi Rudolf megosztották vele a trónjaikat.
Bármilyenek is legyenek azonban a katolicizmus közeli megpróbáltatásai vagy győzedelmei, nem lehet, hogy ne érezzük szívünket örömtől és bizalomtól áthatva az egyház ama roppant belső erejének és temérdek segélyforrásainak láttán, melyeket annak az ő istenileg szervezett hierarchiája kifogyhatatlan és anyai volta biztosít. A történelem egyik korszakában sem nyújtott az gyermekei szerető csodálásának megnyugtatóbb és lelkesítőbb látványt.
Pápákat, régóta feddhetetleneket, akik visszahozhatatlanul száműzték a nepotizmus sebét, és akik szenvedélyes tiszteletét élvezik annak az egyháznak, mely egységesebb és engedelmesebb mint valaha volt, olyan tekintéllyel kormányozzák azt, mely bizonnyal kétségbevonhatatlanabb, mint leghíresebb elődeiké volt; pápákat, mint az a három egyazon nevű, VI. Piusz, VII. Piusz, IX. Piusz, kik mindhárman rendeltetve voltak megízlelni a száműzetés keserű kenyerét, de egyszersmind felmutatni a világnak a türelem, bátorság, legyőzhetetlen léleknagyság legfenségesebb példáit, és oly ragyogóvá tenni a történelemben a Piusz nevet, amily ragyogók a Gergely és Ince nevek! (Viharos tapsok.)
Püspököket, kik hasonlóképp feddhetetlenek erkölcseikben, feddhetetlenek tanításaikban, rendíthetetlenek ellenállásukban a gonoszság minden zsarnoksága ellen, akik gyakran lettek kirabolva, üldöztetve, száműzve, bebörtönöztetve, de soha hitszegők (új tapsok), soha és sehol bűntársai az egyház ellenségeinek, sőt mindenhol oly egységesek a híveknek közös atyjával, a püspökök püspökével, mint még soha püspökség nem volt, még az egyház legszebb korában sem; ami több, egységesek önmaguk közt, a világ minden végéről egybegyűlve s egybeolvadva csoportosulva Fejük körül, és felkiáltva egy szívvel lélekkel, mint látni lehetett a szeplőtlen fogantatás és a pápák világi fejedelemségére vonatkozó beszéd alkalmával!(Általános helyeslés.)
Egy példás klérust, példásabbat, bátran merem mondani, legalább Franciaországban és Belgiumban, mint történelmének bármely korszakában, tisztábbat, romlatlanabbat, kötelességeinek és a lelkek művelésének megfelelőbbet; minden nap oly példáit mutatván a szeretetnek, bátorságnak, hűségnek, szerénységnek, önmegtagadásnak és erélynek, melyek őt az újkori élet valóságos hősévé teszik! (Új helyeslés.)
Végre ama férfi és női szerzeteseket, melyek naponta kiemelkednek a múltnak siralmas romjaiból és a jelennek meddő porából; lerázva azokat a visszaéléseket, melyeknek rozsdája sokáig emésztette őket a régi rendszer alatt; az erkölcsi tevékenység, önmegtagadás, önfeláldozás csodáit szórván a mi forradalmi viharaink, anyagi civilizációnk, zabolátlan fényűzéseink közepette; s oly testületeket alkotva, melyek összehasonlíthatatlanul szabályszerűbbek, szigorúbbak, és néha szintoly számosak, mint hajdan voltak. (Igen helyes! Így van!)
Igaz ez kiváltképen azoknak a hős leányoknak a légióira, kik vérző szíveink s karjaink közül szakadnak ki egyedül saját akaratuk által kényszerítve, hogy életük reggelén feláldozzák magukat az isteni és felebaráti szeretet oltárán, hogy naponta a legfenségesebb egyszerűséggel megújítsák a kereszt áldozatát és erőt merítsenek abból, hogy ezer különféle formák alatt, ezer régi és új nevek alatt gondoskodjanak a nevelésről, az alamizsnáról, a betegek ápolásáról, a bűnbánatról, és minden emberi szükségről és szenvedésről.
Óh igen, a vallásos szerzetességek újjászületése e mi korunkban, a forradalom szélvésze után, dacára a százados népszerűtlenségnek, dacára a vad előítéleteknek, dacára a türelmetlen sajtó mindennapos árulkodásainak, dacára a rákmenetű törvényhozás fanatikus elnyomásainak és bakóinak, ez az újjászületés az egyike a történelem nagy csodáinak.
Ugyanazt mondom, s még több joggal, a katolicizmus teljes újjászületéséről a francia forradalom után. Tudjuk, hogy e forradalom szentségtörő kéjelgései folytán több helyen (nevezetesen Párizsban és Besançonban), miután megfertőzték s ellopták a szent edényeket, az áldozati ékességeket és szentségtartókat, felásták a sírokat, megégették a megszentségtelenített templomok kövezetén a szent ereklyéket, a szent ige szószékébe láttuk fölmenni ezeket a nyomorult szentségtörőket, és hallottuk ott kihívni az élő Istent, hogy tegyen csodát és szabadítsa meg tiszteletének romjait, hogy tanúságot tegyen létéről. És íme, a csoda megtörtént (zajos tetszés): és megismétlődik minden nap, és mindenhol. Mint hajdan a Kálvárián, nem felelt Isten most sem hóhérainak ama felhívására: Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! De annak idején bosszút állt. (Taps.)
Igen, megint azt mondom, ez az újjászületése az egész egyháznak, a katolikus érzelemnek és hitnek, az egyházi tekintélynek és fegyelemnek, a pápaságnak, mely ma tiszteltebb és inkább meghallgatásra talál, mint valaha, az egész isteni hierarchiának, annyi drága és szent testületnek; igen, ez az általános és teljes újjászületés, a Rémuralom nyaktilói, Napóleon erőszaktételei, és annyi népek és királyok árulása és hűtlensége után, a hazugság és gonoszság rettentő propagandája jelenlétében; ez az újjászületés, melynek tanúi vagyunk, olyan hatalmas csoda, melynél nagyobb nincs az emberek emlékezetében. (Hosszas és élénk helyeslés.)
Mennyi okot találunk még e század kezdete óta arra, hogy bízzunk a keresztény vallás erkölcsi és értelmi diadalában. S e diadalok egyes-egyedül annak az igazságnak a belső erejének köszönhetők, melynek semmiféle külső erőszak, semmi ortodox cézár, semmi testi kar nem sietett védelmére vagy megbosszulására. Mindent megkíséreltek ellene, és immár nem csak az egyik vagy másik külső bástyája, lerontott sáncai ellen, hanem központja, vára szíve ellen a keresztény városnak, a dogma ellen, a szentírás, az evangélium ellen, Jézus Krisztus, a mi Urunk és Istenünk ellen (megindulás), és mit sem tehettek ellene. A felhőket verő hullámok mutatkoztak a kegyetlenség óceánján, mely körülvesz bennünket, és bőszült zajjal rohantak a szent hajó ellen. De e hullámok megtörtek, és minden vész ismét elenyészett. Mikor kisgyermek voltam, nagy zajt csináltak valami denderai Zodiákussal, melyet egyenesen Egyiptomból hoztak, hogy örökre megsemmisítsék vele a mózesi kronológiát és kozmogóniát. És ki beszélne már ma arról? (Derültség.) Aztán jött doktor Strauss, aki nagy tudósán a mitológiába sorozta a mi Urunk, Jézus Krisztus személyét; a hitetlen Németország örömtől reszketett azon, és a hitetlen Franciaország csodálta azt hallomás után. Húsz, harminc év elmúlik: és íme, a keresztényellenes racionalizmus legfőbb közlönye egész nyugodtan azt mondja a minap: „Strauss e híres művét általánosan úgy tekintik ma, mint hibás kísérlet.” (Új derültség.)
Legyünk bizonyosak, hogy annyi idő sem múlik el, hogy ugyanazon ítélet fogja érni e másik szentségtörő regényírót (tapsok), Cézár eme kegyeltjét, ki éppen most az Evangéliumot írta le a maga hamis tudománya modorában; ki minket mindannyiunkat személy szerint megsértett, megsértvén Jézusunk isteni személyét (hosszas taps); aki őt kedves csalónak, fiatal demokratának, veszedelmes kommunistának kereszteli ; ki módot talált ekképp a leglázítóbb modorban magasztalni az istenkáromlást; ki enyhítő körülményeket keres Júdás mellett; és a ki úgy találja, hogy az őszinteségnek többféle mértéke van , amiből megtudhatjuk az övének mértékét. (Hosszas derültség és bravók.)
Legyünk bizonyosak, hogy ez az új doktor, ki, kezet emelve a megfeszített Jézus istensége ellen, ki akarná szárítani az egyetlen forrását a keresztény erénynek, szeretetnek, nevelésnek és önfeláldozásnak, legyünk bizonyosak, hogy mostani hírét sem fogja megőrizhetni, el fog enyészni, mint minden más ellensége Jézus Krisztusnak, a semmiségbe, amelyet hirdet.
Legyen hát bizalmunk teljes és rendíthetetlen. Óhajtanám mindnyájatok lelkébe lehelni azt, ami az enyémet eltölti; e bizalmat, mely nem az ifjúkor lelkesedése többé; e hideg és higgadt bizalmat, mely a XIX. század embereinek és ügyeinek, eszméinek és forradalmainak ismeretén alapul; a kor és balsors által érett bizalmat, mert én nem hirdethetem magamat, mint győzedelmest, vagy bátorító példaképet a katolikus és liberális eszmék pályáján, melyeket hirdettem. Én csak vereségeket láttam, de azért szeretném azt mondani a liberális katolikusok vállalatairól, Chateaubriandtól kezdve a mai napig, amit a kereszteshadakról mondtak: egyenként minden ostrom meghiúsult, de együtt mindegyik sikerült. (Nagy tetszés.) Megalapult a katolikus és liberális vélemény; létezik az már mindenhol, és napról napra nő; s büszkén néz szembe az elmúlt harcokkal, bátran a jelen viharaival, s a nehézségekkel és áldozatokkal, melyek a jövőben várnak ránk.
Mivel annyi hitrokont látok magam előtt, s főleg annyi ifjút, kik nagyobbrészt ama nemes louvaini egyetemből kerültek ki, mely a jövő egyetemeinek példaképe, Belgiumnak legtisztább dicsősége, és a katolikus világ egyik legnagyobb vigasztalása; mivel látom őket felemelt fővel nézni a jövőbe, és annak lehelletét beszívni, nem szeretném őket a csüggedés, habozás és félelem uralma alatt hagyni. Azt mondom tehát nekik: éljetek, reméljetek, munkálkodjatok, harcoljatok; nem fogtok mindig győzni, még gyakran sem, de legyőzhetetlenek lesztek. Senki sem fog bírni veletek, ha magatok nem akarjátok; ha nem szövetkeztek korotok semmi gyöngéivel, semmi hazugságával, semmi zsarnokságával; és ha nemesen készültök a harcra, a folytonos és örökös harcra, s harcoltok büszkeség és elbizakodottság nélkül, de keserűség nélkül is korotok ellen, és a múlton való hasztalan kétségbeesés nélkül. (Új helyeslés).
Hosszú pályafutásom során mindig csak katonái vakmerősége miatt láttam diadalmaskodni a rosszat, a jót pedig csak akkor, amikor bajnokai szintoly elszántak voltak, mint ellenségei. De megannyiszor láttam az igaz ügyet megrontva, az igaz jogot elárulva, a legjobb alkalmakat elszalasztva a hűtlenség, a habozás, a csüggedés által, és hogy kimondjam, a becsületes emberek puhasága és gyávasága által, kik igen gyakran bűnrészeseivé lettek a gonosz diadalának, igen gyakran esztelen ábrándoknak adták át magukat, s képtelenek voltak a legkisebb erőkifejtésre, mihelyt csalódtak ábrándjukban!
Ne engedjétek hát magatokat oda a könnyű és közeli győzelem ábrándjának, sem azon hiedelemnek, hogy a világot, vagy csak hazátokat is egy ugrással a rend és igazság országába eljutni lássátok. Az újkori társadalom két táborra oszlik, Belgiumban épp úgy, mint mindenhol: a hívők és a nem hívők táborára. Ki-ki saját terén és saját jogában maradva, igyekeznek mindenütt mindenkivel jól élni, egymást kölcsönösen eltűrni, nehogy különben rosszabb sors zsákmányául essenek. Mindenekfölött különbséget kell tudni tenni azok közt, kiket ellenfeleinek tekint az ember, és akik pedig nem mindazok, és nem is mindig. Több szövetségesünk van nekünk, mintsem gondoljuk. Részemről szövetségesemnek tekintek, bármi is legyen hite és zászlója, minden embert, aki a szabadságot nekem épp úgy akarja mint önmagának, és aki semmiképp sem akar engem gátolni abban, hogy úgy imádkozzak, írjak, beszéljek, jótékonykodjak, társulatot alkossak, és tanítsak, ahogy én gondolom. Engem mindig megkapott az a különbség, mely az Evangélium két gyakran idézett helye között van. Krisztus Urunk, magáról beszélve, így szólt: Aki nem velem van, ellenem van. De tanítványaihoz szólva, nekik ezt mondta: Aki nincsen ellenetek, mellettetek van. E szabály követése épp oly lényeges a közéletben, mint a szellemi életben.
Azokat, akik valósággal ellenetek és Krisztus ellen vannak, leginkább a félelem jellemzi. Félnek azok Istentől és félnek tőlünk, félnek hitünktől és életünktől, félnek pápánktól, félnek papi ruhánktól, papjainktól, nővéreinktől, iskoláinktól, könyörgéseinktől, szabadságunktól, félnek min-dentől! Ne tiszteljétek meg őket hasonlóval: ti ne féljetek ő tőlük! (Taps.) Menjetek bátran a zsarnokság ellen, az egyedáruság ellen, a tudatlanság, előítélet, kételkedés és hazugság ellen, a gyűlölet és félelem ellen. Menjetek a szabadság és az igazság nevében, azzal a meggyőződéssel, hogy az igazságnak szüksége van a szabadságra, és nincs is szüksége másra.
Nem végezhetem be e beszédet, mely annyi ponton érintette a legkényesebb vallásos tárgyakat, anélkül, hogy eleget ne tegyek katolikus kötelességemnek és alárendeljem minden kifejezésemet és minden véleményemet az egyház csalhatatlan tekintélyének. (Egyetértés.) És most azt mondom De Maistre-vel:
Ha tiszteletteljes szavam bár ama magas régiókig emelkedne, ahol a hosszas tévelygéseknek oly szomorú következményük lehet, még ott sem tekinthetnék az vakmerőség vagy esztelenség gyanánt. Az Isten az őszinteségnek, a hűségnek, a jogosságnak olyan hangot ad, melyet nem lehet elcsavarni vagy félreérteni.
(Több percig tartó felkiáltások: az „Éljen gróf Montalembert!” kiáltás többszörösen hangzik el az emelvényen és a gyülekezetben.)