#Klasszikus liberalizmus
#libertarianizmus
#anarcho-kapitalizmus
#osztrák közgazdaságtani iskola
logo
Charles de Montalembert

Szabad egyház a szabad államban

Első beszéd

Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét
FIGYELEM!

Ez egy fejezet Charles de Montalembert Szabad egyház a szabad államban című könyvéből! Ha szeretnéd a többi fejezetet is elolvasni, használd a képernyő sarkában található tartalomjegyzék gombot. A teljes könyv ingyenes letöltéséhez vagy a nyomtatott verzió megvásárlásához kattints a borítóra.

Charles de Montalembert: Szabad egyház a szabad államban

Főmagasságú, méltóságos urak és uraim.

Két ok vont engem e népes gyülekezet kebelébe.

Először is, tiszteletemet jöttem kifejezni a szabad és vallásos Belgium iránt.

Ifjúságom első szakától fogva, még mielőtt szent kötelék csatolt volna hozzá, rokonszenvemet s csodálatomat bírta e nemes hon. „Szabadság, miként Belgiumban!“ Ez volt a jelszó, mely alatt a katolikus párt megalakult Franciaországban, s küzdött nemesen és győzedelmesen 1830-tól 1850-ig. Belgiumitól kölcsönöztük mi mindazon eszméket, példákat és megoldásokat, melyek ama híressé vált jelszóban: „Szabad egyház a szabad államban”, már bennfoglaltatnak, mely jelszót ha szintén el is rabolja tőlünk és forgalomba hozza egy nagy bűnös, mégis a mi meggyőződésünk és reményeink jelképe marad az. (Tapsok.)

Amit mi megfogalmaztunk, az Belgiumban tetté lett. 1830 óta bámulatos ösztönnel s oly nagylelkű bizalommal, melyet semmi félreértés le nem ronthat, semmi hálátlanság nem gyöngíthet, a katolikus és szabadelvű Belgiumnak sikerült megoldani az újvilág legnehezebb problémáit.

Belgium megértette a nyilvános életnek és a lelki és világi uralom kölcsönös függetlenségének új feltételeit. Ama lelkes katolikusok keze által, kik közt több, mint fiúi kegyelettel van jogom megnevezni a jeles Félix de Mérode grófot (élénk helyeslés), Belgium az újkori szabadság minden eszméjét bevéste alkotmányába, mely alkotmány a legjobb, vagy legalább a legkevésbé tökéletlen mindazok között, melyek az európai kontinensen léteznek, s melynek legelső aláírója ezen bátor és tiszteletreméltó katolikus volt, ki miután 1831-ben a nemzeti kongresszuson elnökölt, tegnapelőtt ezen katolikus kongresszus megnyitásával szerencséltetett bennünket. (Új tapsok.)

Több mint harminc év óta figyelmes lévén a belgák nemzeti és vallásos életének veszélyeire, viharjaira és változásaira, ma a nézőnek pártatlan csodálásával és a jó barátnak szenvedélyes rokonszenvével egyesített tiszteletemet hozom nekik, mely tisztelet nem fog meghazudtoltatni senki által, aki úgy gondolkodik, mint én, Franciaországban, Angliában, Német- és Olaszországban.

Jöttem továbbá a nyilvánosság vonzására, melyet oly nagy örömest szív magába az ember, midőn elillan azon hazából, mely egy időre a legkevesebb szabadsággal bír egész nyugaton.

Jöttem a boldog Belgiumba, e nemzet közé, mely korlátolt ugyan anyagi kiterjedésében, hogy úgy mondjam testileg, de lelke által a legnagyobb valamennyi közt, miután a legszabadabb Európában. Ide jöttem én élvezni az ember társadalmi, politikai és erkölcsi tehetségeinek bájos teljességét, melyek itt felszabadultak a civakodó rendőrség és az önző hatalom láncai alól, és egyedül a lelkiismeret és a becsületes emberek közti kölcsönös tisztelet zabolájának vannak alávetve.

A nyilvános élet, az érett nemzetek e dicső osztályrésze, a szabadság és felelősség eme rendszere, mely az embert önállóságra és önkontrollra (self-reliance and self-control) tanítja, ez az, mi leginkább hiányzik Belgiumon kívül a mai katolikusoknál. Jeleskednek ők a magánéletben, de a nyilvános életben elbuknak. Mindenütt, és szünet nélkül elnyomják, megelőzik, legyőzik vagy kijátsszak őket ott vetélytársaik, ellenségeik vagy elnyomóik; most a hitetlenek, majd a protestánsok, itt a demokraták, ott a zsarnokok által.

Fájdalmas s mély rejtély, sokkal fájdalmasabb s lealázóbb, hogysem állandónak és egyetemesnek hihessük azt!

Akarják-e önök, hogy annak okait és orvoslatát kinyomozzuk? Én elmondom leplezetlenül, mit tartok róla, pályám végén, melynek egésze a katolicizmus jogai és szabadságai védelmének volt szentelve.

Ha e nehéz, de mindenek közt leglényegesebb kérdés tárgyalásánál netán sértenék némely igen-igen tiszteletreméltó véleményeket és ragaszkodást, bocsáttassék meg az az én régi parlamentáris nyíltságú szokásaimnak, valamint a vizsgálat sürgősségének, és azon korlátoknak, melyek közé magamat zárnom kell, s melyeknél fogva nem lenne időm, még ha akarnám is, eltakargatni és szépítgetni itt eszméimet.

Csalódom talán, de nézetem szerint a katolikusok, Belgiumot kivéve, mindenütt gyengébbek elleneiknél a közéletben, mert ők még nem vettek részt ama nagy forradalomban, mely szülte az új társadalmat, a népeknek modern életét. Legyőzhetően aggodalmat s félelmet éreznek ők az új társadalommal szemben. Félnek tőle: nem tanulták még azt sem megismerni, sem szeretni, sem gyakorolni. Sokan közülük még szívükkel, lelkükkel, s anélkül hogy maguk is tudnák, a régi rendszer mellett vannak, azon rendszer mellett, mely nem engedte meg sem a polgári egyenlőséget, sem a politikai szabadságot, sem a lelkiismeret szabadságát.

Ezen régi rendszernek megvolt a maga nagy és szép oldala: én azt nem akarom itt megítélni, még kevésbé elkárhoztatni. Elég tudni, hogy egy hibája van, mégpedig fő: az, hogy már halott, és nem támad fel többé soha. (Mozgolódás.)

Nem mondom én, hogy az új rendszer hibátlan. Sok kell még ahhoz. Megtartja-e mindenütt ígéretét? Megadja-e mindenütt azon szabadságot, melyet tőle várunk? Kétkedem benne. Eddig még nem sikerült, s ha kivántatnék, én megmutatnám, hogy például Franciaországban száz éve, 1763-ban, volt némi függetlenség, biztosíték, egyéni, községi és municipális szabadság, mely ma már nem létezik. De nem ez a kérdés. Az új társadalom, a demokrácia — hogy nevén nevezzük — létezik; sőt mondhatjuk, hogy egyedül létezik, úgy, hogy rajta kívül minden egyéb csak kevés erővel és élettel bír. Európának egyik felében már ő az úr, a szuverén, s holnap a másik felében lesz azzá, és nem fog változni sem elvben, sem valóságban, ameddig mi élünk. Ellenben menni fog mindig előbbre s fejlődni a maga elve szerint.

Itt azonban, mielőtt továbbmennék, megállok, hogy még árnyékát is elhárítsam magamról azon gyanúnak, mely engemet mélyen sértene.

Én vagyok-e az, kit gyanúsítani lehetne, hogy meg akarom tagadni s rágalmazni a múltat, hogy egy új eszme tiszteletét hirdessem? Bármily nagyok és számosak lehettek is hibáim, senki sem mer engem azzal vádolni, hogy valaha hízelegtem a győztesnek és imádtam volna a felkelő napot. (Hosszas helyeslés.) Elszáradna kezem inkább ezerszer, mintsem hogy ily aljasságot tanácsoljak a hitben testvéreimnek és atyáimnak! Már eddig is nagyon sok lap van évkönyveinkben telve ily sajnálatra méltó tömjénfüsttel. Ne adja isten megérnünk azon csapást, hogy valaha a katolikusokat és a klérust a szolgaságnak egyik sarkától a másikig futni, a szerencse változásain, az erő diadalán boldog bizalommal tapsolni, és az egymást fölváltó s elődeiket száműző hatalmakra ismét a magasztalásnak ama záporát szórni lássuk, melyen egykor elpirult Fenelon.1

Nem, nem, ha engem meghallgatni méltatnak, a katolikusok nem lesznek bálványimádói az új kor szellemének sem inkább, mint a régi szellemnek; sem szerelmesebbek sem lesznek a népfölségbe, mint az isteni jogba; sem inkább bízók az általános választójogban, mint a királyi csalhatatlanságban. Itt a földön semmi hatalom nem csalhatatlan; semmi sem korlátlan, semmi sem tökéletes. De fődolog, hogy a társadalmi erők és politikai elvek közt megismertessék az, ami már magát túlélté, elavult, hasznavehetetlen, bár mindenkor méltó tiszteletünkre s sajnálatunkra. Fődolog minden tudományban, különösen a politikában, mely az első valamennyi közt, hogy megkülönböztessük a lehetőt a lehetetlentől, a termékenységet a meddőségtől, az életet a haláltól.

Ami engem illet, én nem vagyok demokrata; de abszolutista még kevésbé. Fő törekvésem, hogy ne legyek vak. Teljes tisztelettel és szeretettel a múlt iránt s ami abban nagy és jó volt, nem ismerem félre a jelent, és igyekszem tanulmányozni a jövőt. Eltekintek tehát magam előtt, és nem látok sehol semmit, csak demokráciát. Látom e vízözönt, áradni, folyvást áradni, mindent elérni és mindent elborítani.1

Rettegnék én ettől, mint ember; de mint keresztény nem rettegek, mert az özönvízzel egyszerre látom a bárkát is. (Hosszas taps.) A demokráciának ezen örvényes, viharos, sziklás, zátonyos és szélvészes, megmérhetetlen óceánjára egyedül az Egyház merészkedhetik bátran és minden félelem nélkül. Csak ő nem fog azon elmerülni. Csupán ő bír amaz iránytűvel, mely soha nem változik, és oly kormányossal, ki soha sem téved.

Így lévén, térek egyenest a dolog lényegére s bátran felállítom ezen tételt: A katolikusoknak a régi rendszerben nincs mit szánni, az új rendszerben nincs mitől tartani. Értsenek meg jól, én nem mondom, hogy: semmi csodálni való a régi rendszerben, hanem hogy: semmi szánni való. Nem mondom: semmi harcolni való az újban, hanem: semmi félnivaló.

Ellenkezőleg, sokat és folyvást kell harcolnunk; de ha jól tudjuk ott magunkat forgatni, legyőzhetetlenek leszünk.

Igen, ha a bárkából kiszállunk az imént fölmutatott demokratikus vízözön borította földre, s amint a habok — miután mindent elnyeltek s mindent fölforgattak — lassanként ismét lefutnak, egy új földet hagyván nyomukban, ha mi nyíltan és bátran közeledünk ez új világhoz, hogy ott fölemeljük oltárainkat, fölüssük sátrunkat, és a földet termékennyé tegyük munkánk által, megtisztítsuk buzgalmunkkal, és harcoljunk a demokráciától elválaszthatatlan veszélyek ellen a szabadságnak halhatatlan eszközeivel; ha megérjük és teljesítjük e feladatot, nem ostromolhatatlanok ugyan, de legyőzhetetlenek leszünk.

Szükséges a szavak értelmét meghatározni és a kétértelműségnek még látszatát is eltávolítani.

Amikor én demokráciáról szólok, értem a szabadelvű demokráciát, ellentétben a tisztán egyenlősítési demokráciával, vagyis azzal, amit egy francia publicista (Gueroult) császári demokráciának keresztelt ügyesen.

Midőn a szabadságról beszélek, az egész, teljes szabadságot értem; nem pedig a politikai szabadságot vallásbeli szabadság nélkül, mint hajdan Angliában s mai nap Svédországban; nem is a polgári szabadságot politikai szabadság nélkül – ezt az utálatos hipokritaságot, mely szentesíti az egyenlőséget akármely kényúr alatt; sem a korlátlan szabadságot, mely általános rendetlenséggé fajulna; s végül nem a régi szabadságot, az arisztokratikus szabadságot, mely igen tiszteletreméltó, erős és tartós ugyan, de kiváltságon alapul. Ezek közül egyiket sem, hanem egyszerűen és egyedül az újkori szabadságot, a demokratikus szabadságot, mely a közjogon és az egyenlőségen alapiul, s melyet az ész és igazság szabályoz.

Az új társadalom jövője két problémától függ: javítani a demokrácián a szabadság által, kiengesztelni a katolicizmust a demokráciával. (Hosszas hatás.)

Az első a kettő közt legnehezebb.

A demokráciának természetes rokonsága egyfelől a zsarnoksággal, másfelől a forradalmi szellemmel, nagy tanítása a történelemnek és nagy fenyegetése a jövőnek. Szünetlen e két mélység közt hánytatva-vettetve, az újkori demokrácia fáradtan keresi nyughelyét és erkölcsi egyensúlyát. Nem éri el azt, csupán csak a vallás segítségével.

De hogy a katolikusok, ha már akaratlan is kénytelenek a demokrácia kebelében élni, termékeny és üdvös befolyást gyakorolhassanak, ahhoz szükséges, hogy el bírják fogadni az új társadalom életfeltételeit.

Főképp le kell mondaniuk azon hiú reményről, hogy föléledni lássák a kiváltságos rendszert vagy a katolicizmusnak kedvező abszolút monarchiát.2

S nem elég, hogy e lemondás hallgatag és őszinte legyen, nyilvánosan ki kell azt jelenteni; nyíltan, merészen és határozottan tiltakozni kell minden alkalommal még gondolata ellen is a visszatérésnek bármihez, ami az újkori társadalmat ingerelné vagy nyugtalanítaná.

Semmi lehetetlenebb ma, mint árnyékát is visszaállítani a hűbériségnek vagy a teokráciának. Minden felvilágosult ember tudja, hogy ezek már üres álomképek. De a népeket minden kormányzat alatt és minden században rémképek ijesztgetésével vezetik. Belgium tapasztalta ezt épp úgy, mint Franciaország. (Helyeslés.) Sok ember, bár fölvilágosult és tökéletesen meg van győződve az általa dédelgetett aggodalmak és hirdetett veszélyek semmiségéről, kész mindazáltal azokat terjeszteni, nagyítani és kizsákmányolni ellenünk. Tanuljuk meg kikerülni a kelepcét, melyet naponként hánynak elénk. Hárítsunk el minden ürügyet, melyre az ellenségnek szüksége van, hogy ellenünk lázítsa a köz előítéleteket, s melyet oly rettentőn fel tud használni ellenünk. Hazudtoljunk meg tehát megszűnés nélkül minden teokratikus álmodozást, hogy ne legyünk hiába a demokrácia bizalmatlanságának áldozata, s hogy menten tartsuk a kor viharaitól a lelki hatalom ama függetlenségét, mely lelkünknek és lelkiismeretünknek főérdeke ma inkább, mint valaha, nyilatkoztassuk ki minden alkalommal a polgári hatalom függetlenségét, mint azt a belgiumi püspökök annyi tekintéllyel és annyiszor tették.3

Mindent megfontolva, úgy hiszem, két elvre lehet visszavezetni a demokrácia ösztöneit, irányzatát és győzhetetlen törekvéseit: először, azon jog, hogy mindenki igényt tarthasson mindenhez, azaz a politikai egyenlőség; másodszor minden kiváltságnak és minden vallásbeli kényszerítésnek megszüntetése, azaz a vallás-szabadság.

Azt hinni, hogy ezen két feltétel elég arra, hogy a demokrácia ingathatatlan alapokra állíttassák, bizonnyal siralmas ámítás volna! De alapjában, amint van, csupán ezen áll. Ha egyszerre két vívmányáról biztos, a többire nézve könnyen a veszélyes biztonlét álmának engedi magát oda az újkori demokrácia. Hogy a közszabadság érzékét, ízét és szükségét belecsepegtessük, nagy és folytonos erőfeszítésre van szükség, mire a katolikus lelkiismeret alkalmasabb és érdekeltebb, mint más, mert kiváltképpen a katolikus vallás érdekében kívánatos, hogy e demokrácia szabadelvűvé, és a szabadság kereszténnyé legyen.

„Semmit sem szeret Isten annyira, mint egyházának szabadságát,“ mondta szent Anselmus azon szövegben, melyet ezerszer idéztek azóta, hogy napfényre hoztuk az egyetemi egyedárúság elleni küzdelmünk folytán. A szabadság tehát a legfőbb jó az egyházra nézve, és a legfőbb szükség.

De az egyház nem lehet többé szabad, csak az általános szabadság keblében. Semmiféle részleges szabadság nem létezhet ma, s legkevésbé az egyházé másként, mint a közös szabadság garanciája alatt.

Nem így volt ez a keresztény történelem nagy századaiban. Atyáink nem ismerték a szabadságot, csupán a kiváltság formájában; és a kiváltságok oly számosak s oly különfélék voltak, és akkora védelmet élveztek a társadalmi szellem és egyéni erély által, hogy sok ideig félelmetes és elegendő közbiztositékul szolgálhattak. Kivált az egyház, mely legelsőként vívta ki és biztosította saját szabadságát, gyakran nyújtott a köz és egyéni szabadságnak menhelyet, pártfogást, melyre szükségük volt. És midőn a korlátlan egyeduraság mindenütt lerontotta s helyettesítette a középkori szabadságokat, az egyháznak többé-kevésbé tisztelt sérthetetlensége és hatalma bizonyos népek szemében többé-kevésbé elegendő kárpótlásnak tetszett mindazokért, miktől a fejedelmek által megfosztattak.

De az idők változtak. Az egyház, mint kiváltságos testület által tett szolgálatok elfelejtettek. Minden kiváltság, bármily régi, bármily sérthetetlen, bármily törvényes legyen is az, gyűlöletes a mi nemzedékeink szemében, kik elbájolva az egyenlőség által, bármikor készek lennének föláldozni nemcsak egyesek, de mindenki szabadságát is azon képzelt veszélyeknek, melyekben az álpróféták ámítása szerint bálványuk forog.

Így állván a dolog, a katolikus vallásnak kiváltságos szabadságot álmodni vagy követelni, mint sérthetetlen örökséget, az általános szolgaság vagy legalább alárendeltség közepette, nemcsak a legnagyobb önámítás, hanem a legrettentőbb veszélyek előidézése volna ellene.

Részemről nyíltan megvallom, hogy én a katolicizmus szabadságának szolidaritását a közszabadsággal véghetetlen haladásnak tartom. Nagyon föl tudom én fogni, hogy mások másképp ítélnek arról, s hogy tisztelni való rokonszenvvel sajnálják azt, ami nincs többé. Én meghajolok e sajnálat előtt; de fölegyenesedem, mihelyt lelkiismeret szabályává akarják azt emelni, és a katolikus tevékenységet ez elhervadt múlt útjára terelni, denunciálni és elkárhoztatni azokat, akik ez utópiát megvetik.

Egyébiránt én nem akarok itt teóriát felállítani, még kevésbé teológiát. Én pusztán csak mint politikus és történész beszélek. Nem felelek dogmatikus érvekkel a dogmatistáknak, kik engem elitéinek és akiket én megvetek. Én a tényeket hívom föl, és azokból tisztán csak gyakorlati oktatásokat merítek, melyeket önöknek itt ajánlok. Fölhívom a tapasztalást, és az így felel.

Nincs többé oly ország a világon (oly országot értek, mely számít valamit a közvéleményben és a világ sorsában) hol az egyház számolhatna bárminemű hatalom kizárólagos pártfogására. Nyomorban meghiúsult minden kísérlet, mellyel a trón és oltár régi szövetségét a kölcsönösen együttműködő hatalom alapján megszilárdítani vagy megújítani akarták az egyháznak ellenségei ellen. Ellenkezőleg, valahányszor az egyház élni és ellenei ellen harcolni volt kénytelen anélkül, hogy a világi hatalmat fölfegyverezni bírta volna ellenük, mindig csodás gyorsasággal visszanyerte erejének és ifjúságának szép napjait.

Az új kor kezdetén egy nemes lelkű és ügyes fejedelem, ki nagy ember és nagy király volt egyszersmind, IV. Henrik, Franciaországba bevitte a lelkiismeret szabadságát, tökéletlen formában ugyan, de az egyetlent, mit az akkori társadalom megbírt, kiadta a nantes-i ediktumot. Azonnal tündökölni kezdett a katolikus szellem, fegyelem, ékesszólás, kegyesség és jótevő szeretet dicső virága, mely a XVII. századot az egyház első századává tette. Kezdődik e század Szalézi Szent Ferenccel és végződik Fenelonnal, e gyöngéd és bátor apostolával a lelkiismereti szabadságnak.

IV. Henrik unokája, XIV. Lajos, ugyanazon kézzel, mely a francia egyházra az 1682-ki négy cikk szolgaságát vetette, visszavonta ősének művet, és a hit egységét kiáltotta ki országában. Mindenki az egyház diadalát látták ebben. Azt hitték, hogy most már örökre biztosítva van az orthodoxia, és kiirtva az eretnekség. Éppen az ellenkezője történt. Éppen a katolikus egyház jutott el, egy egész századi hanyatlás után, kiirtásának előestélyére a francia földön. A nantes-i ediktum visszavétele nemcsak a leggyűlöletesebb üldözésre adott jelt. A hipokritaság és embertelenség kíséretében, mely annak következése lett, egyik főoka volt az a klérus elzsibbadásának, a XVIII. századig kicsapongásainak és szentségtelenítéseinek. A hit és erkölcs fokozatosan alább süllyedt, mígnem a forradalom száműzte az egyházat. S csak a vérből támad föl az újra, de hogy éljen immár saját életével, hogy minden kiváltság és világi támasz nélkül használja halhatatlan erélyét, hogy ama csodás újjászületést mutassa föl a világnak, melynek atyáink, sőt mi magunk is tanúi valánk.

E példa folytán mennyi hasonlót idézhetnénk a jelenkor történetéből. Talán később visszatérek azokra. De ezúttal jegyezzük meg azt, hogy az egyház és trón közti igen benső szövetségnek csak látszata is elég arra, hogy meggyengítse és kompromittálja az egyházat.

1814-től 1830-ig egy Chartával bírtunk Franciaországban, mely biztosította a politikai és vallásbeli szabadságot, de a katolikus vallást állam-vallásnak nyilvánította. Különösen 1824-től kezdve a király és gyermekei nyilvános példáját mutatták a legőszintébb vallásosságnak. Soha árnyéka sem látszott erőszakos vagy önkényes rendszabálynak a disszidensek ellen. De a közoktatás minisztere püspök volt; a tanítók minden egyházközségben a püspök által neveztettek ki; a collegiumokban a tanárok Msgr. Frayssinous által tisztíttattak meg. És íme, mindezen gyámolítás, melyben a vallás oly törvényesen és természetesen részesült a Bourbonok alatt, csak azt szülte, hogy a lehető legnépszerűtlenebbé tette azt. 1830-ban a papok, köztük Lacordaire apát nem jelentek meg az utcán, csak laikus álöltöny alatt.

1848-ban ugyanezen Lacordaire dominikánus kámzsában jelent meg a népképviselők gyűlésében, és egy püspök lett felszólítva megáldani a köztársasági alkotmány kihirdetését a concordia terén.

Miképp magyarázható meg ez ellentét másképp, mint azon büszke, méltó és független magatartás által, melyet a klérusnak akaratlanul is föl kellett venni a parlamentáris királyság alatt?

Nem mondom én, hogy Lajos-Fülöp szeptikus és közönyös kormánya rosszat akart az egyháznak; áll azonban, hogy csak jót tett vele. Ellenben a Restauráció kormánya, mely annyira javát akarta, csak rosszat tett vele.

Honnan e különös eredmény?

Onnan, hogy minél kevésbé szolidáris az egyház bármely hatalommal, s minél kevésbé hívja föl azt gyámolítására, annál erősebbnek és népszerűbbnek tűnik fel az új társadalommal szemben.

Ezen igazságot az egész világ elismerte néhány éve. Azóta többek által megtagadtatott az, egy megbocsáthatatlan önámítás uralma alatt. Remélem, hogy az újabb események folytán, hova tovább mindenki előtt világos lesz az.

Ne tartsanak attól uraim, hogy én itt majd azon egész történetet elbeszélem, ami Franciaországban tizenkét év óta történik. Önök érteni fogják azon tartózkodás és méltóság érzetét, mely nem enged élnem az önök boldog szabadságával avégett, hogy mindazt elmondjam, amit gondolok azon kormányról, mely alá holnap visszatérendő vagyok, hogy ott életemet bevégezzem.

Csak mellesleg említem, hogy midőn 1852-ben a császárság fölemelkedett a köztársaság romjain, elnyomva a szólás- és sajtószabadságot, nagyszámú katolikusok azon hiszemben voltak, hogy az abszolút hatalom újra felállítja az egyháznak politikai túlsúlyát, hogy arra fektesse önmagát. Kérték is azt tőle a szenvedélyes önodaadás egész elragadtatásával. Oly erélyes és ismételt intések dacára oda omlottak annak karjaiba, vagy inkább lábaihoz, mondván: „Légy a mienk, mi a tieid vagyunk!” És megmutatták neki a mi negyvenezernyi papjainkat, mindannyian készek segédjeivé lenni az ő négyszázezer katonájának, megalapítandó a második császárságot. Mindenki tudja ma, hogy mi lett ennek a vége. (Helyeslés.)

Kétségtelen, hogy III. Napóleon császár másképp is élhetett volna az ő mindenhatóságával, mint ahogy élt. Megmutathatta volna, hogy az anarchiának bár törvénytelen és erőszakos elnyomása, nem gátolja előbbeni szabadságaink egyikét sem fejlődésében. Anélkül, hogy bármi sérelmet kövessen el az összes vallásfelekezetek törvény előtti egyenlőségén, bevégezhette volna az egyház fölszabadításának művet, mely oly szerencsével kezdetett volt meg a parlamentáris királyság és köztársaság alatt. Mivel ezt nem akarta, azért váltam el én ő tőle mindjárt diktátorsága kezdetén.

De az egyház régi túlsúlyát a kiváltság alakjában vagy alapján visszaállítani, egyedül neki engedni szót az általános hallgatás közepette, őt hagyni egyedül szabadon és tevékenységben leláncolt és béklyóba vetett ellenségeivel szemben, ez az, amit nem fog kivívni ma sem ő, sem semmiféle potentása a világnak, föltéve mint lehetetlent, hogy ilyesmire csak gondolnának is. Már csak a gondolata is annak, hogy efféle kimenetele lehetne a mi örökös válságainknak, csak puszta kifejezése ezeknek az agyrémszerű követeléseknek, mindenkor elég volt Franciaországban arra, hogy az egyház veszélyes helyzetbe kerüljön. És ha ma új forradalom törne ki, megrémül az ember azon váltság gondolatától, mit a klérusnak fizetni kellene azon képzelt szolidaritásért, mely néhány évig az egyház és császárság közt látszott uralkodni.

Ne szűnjünk meg tehát emlékezetünkbe idézni s ismételni Guizot szép szavait, e jeles protestánsét, ki új dicsőséggel koszorúztatta meg magát, midőn a pápa fejedelemségét védte hálátlan katolikusok ellenében (taps.)

„A zsarnokság jótéteményei rövid ideig tartanak; megmérgesíti az még azon forrásokat is, melyeket maga nyitott meg (új tapsok.) Csak, úgyszólván, kivételes érdeme s körülményektől függő erénye lehet annak, s mihelyt órája ütött, minden természetes vétke kitör és rásúlyosul a társadalomra.4

Itt én kétségkívül csak megtérteknek beszélek. A szabad Belgiumban az abszolút hatalom igen kevés csodálóra talál. De én oly hazából jövök, hol a katolikus táborban tizenkét év óta naponként száműzetni és elátkoztatni halljuk a politikai garanciák kutatását, a szólásszabadságot és a parlamentáris ellenállást. Tanulmányozván ez iskola genealógiáját, egy elődjére akadtam annak, ki minden ellenokot megelőzött és egybefoglalt a politikai szabadság ellen azon híres levelében, melyet 1771. április 7.-én írt Saint-Lamberthez:

„Én nem vagyok parlamentista, úgymond... én jobb szeretek engedelmeskedni egy szép oroszlánnak, mely sokkal erősebbnek született nálam, mint két száz hozzám hasonló patkánynak." (Hosszas derültség és mozgalom.)

Voltaire volt, aki ezt írta. És a „szép oroszlán“ XV. Lajos. Az abszolút monarchiák rendszerint egy XV. Lajossal végződnek, miután egy XI. Lajossal kezdődtek.

Azon katolikusok, Belgiumban, Ausztriában vagy másutt, kik panaszkodni szeretnének a demokrácia e kellemes és becsületes formájának, mely parlamentáris királyságnak neveztetik, unalmas voltán és hátrányain, nekem a Restauráció ama naiv liberálisait juttatják eszembe, kik csodálkoztak a júliusi forradalom után, látván a büdzsét egy milliárdra felszaporodni. A föntebb idézett nagy szónoknak jeles vetélytársa, Thiers, ezt mondta nekik: „Ah, önök panaszkodnak, hogy egy milliárd fizetni való van; vegyenek búcsút ama boldog parttól, nem fogják azt többé meglátni!” (Vidámság.) Ugyanazt kell mondanom azoknak, kik a királyság által mérsékelt alkotmányos kormányzás ellen zúgolódnak: „Vegyenek búcsút e boldog parttól, mert ha egyszer elhagyták, ha elvesztették szemük elől, soha sem fogják azt többé látni. Azontúl benne lesznek önök a teljes demokrácia, teljes köztársaság és a teljes általános szavazójog tengerében, kétségbeesve, reszketve kell majd evezniük, hogy oda ne vesszenek.“ (Ismét vidámság.)

Ide értünk, íme, e vészteljes tágas terére a demokráciának, mely elborítja a jelen társadalmat. E veszélyek éppen a katolikusokat fenyegetik mindenütt és mindig, de éppen csak ők tekinthetnek arra félelem nélkül, mert csak ők biztosak, hogy hitükben erőt nyernek azokkal dacolni, azokat legyőzni. Szabad legyen elsorolnom és kijelölnöm ezen veszélyeket néhány szóval.

Legelső ezek közt ama forradalmi szellem, mely nem lényege a demokráciának, de majdnem mindig összevegyül vele. E szellem ezerszerte veszélyesebb a szabadságra nézve, melynek megmérgezi forrásait, mint a tekintélyre, melynek nagyon is örömmel hordja jármát, cserébe azon táplálatért, melyet az az ő romboló ösztönének juttatott. (Helyeslés.) Ez az, ami az általa sugallt rémület és fölébresztett vágyak által fő szerző oka a jelenkori nyilvános élet minden aljasságának. (Új helyeslés.) Ez az, mi a demokráciát ama becstelenségre kárhoztatja, hogy lemondjon és hol egy Cézárban, hol egy Conventióban személyesüljön.

Ahol nem is fajul cézárizmussá a demokrácia, mindig ki van téve annak, Európában úgy, mint Amerikában, hogy feloszoljon és szétmorzsoltassék az egyenlősítési nívó által.

Nem amaz észszerű és törvényes egyenlőségről van itt szó, mely nem egyéb, mint a természetes jogosság alkalmazva a társadalmi intézményekre, hanem ama jogtalan egyenlőségről, mely minden függetlenséget és különbséget száműzve félreismeri a természet első törvényét épp úgy, mint a szabadság első föltételét; mely üldözi a talentumot és értelmiséget úgy, mint a gazdagságot és a születést; mely Fouquier-Tinville-lel azt mondja Lavoisiernek: „A köztársaságnak nincs szüksége tudósokra!” és Louis Blanc-nál (Luxembourg, 1848): „Az értelmi felsőbbség épp úgy nem ad több jogot, mint az izom-felsőbbség. “

Hol ez uralkodik, és uralkodni törekszik mindenütt, az emberi szellem elszegényedése és zsibbadása követi a szívek szolgaságát. A középszerűség sérthetetlen mindenhatósága gyűlöletes bizalmatlanságot támaszt és nevel minden ellen, ami magasabb vagy följebb emelkedik. Minden szabad és férfias eszme az általános közönségesség útjára vettetik. Minden személyes méltóság gyanússá válik. Minden községi vagy egyéni ellenállás lehetetlen. A jog el van nyomva az erő által, mint a minőség a mennyiség által. A természetes és törvényes egyenlőtlenséget, a munka és érdem szülöttjeit, feláldozza a tömeg előítélete és szenvedélye. A tehetséget, ékesszólást, erényt, igazságot elborítják ama vak és néma, felelőtlen és sérthetetlen tömegek hullámai, melyeket semmi büntetés nem ér el, semmi lecke nem javít, de méltatlan vezetők igen gyakran félrevezetnek és uralkodnak rajtuk, hogy a lázadás szaturnáliáin keresztül a szolgaság gyalázatos kéjeihez vigyék. Az egyén, az izolált polgár, minden garanciától s minden kezdeményezéstől megfosztva marad; és a tulajdon nem kevésbé van fenyegetve és lealázva, mint az egyén. Mint a kiváltság végső menedékhelye, és az egyenlőtlenségnek, mind közül a legsértőbb egyenlőtlenségnek utolsó és kétségtelen jele, egy vonalban látja magát a birtok a születési arisztokráciával (mert az örökség ugyanazon ellenvetéseknek van kitéve, mint az örökösödés): folyvást aláásva a kisajátítás által, melyet már nem a szükséghez vagy éppen a közhasznossághoz képest alkalmaznak, hanem csak az állam ügynökeinek belátása vagy szeszélye szerint. A tulajdon szentsége azon kockán forog, hogy nemsokára a gótikus előítéletek közé sorolják, és azon tehetetlen akadályok közé, melyeket útjában a haladás eltipor.

A veszély ezen tüneteit, melyek már minden mai népnél mutatkoznak, kiváltképp a centralizáció folytonos és napról napra történő haladásában lehet látni, a centralizációéban, melyet a fejedelmek találtak ki, hogy megkönnyítsék a forradalmak diadalát, és amely, sírja lévén előbb a régi jogú királyságnak, most az újkori demokrácia börtönévé fenyegetőzik lenni. Szerencsére, ez esztelen centralizáció gyanús kezd lenni az értelmes és független demokraták előtt; de még (a mi pillanatnyi és bátortalan erőlködésünk óta az 1849-ki törvényhozó gyűlésben—Assemblée legislative—) senki sem gondolt rá komolyan, hogy annak gát vettessék.

A centralizáció folyton és mindenhol olyan hatalommal fegyverezi fel az államot, amilyet őseink nem is gyanítottak; és olyan régiókat foglal el, mint pl. az oktatás5 és az alamizsna, melyekben az állam tevékenysége mindig ismeretlen volt a régi népeknél; kiváltképp gyakorolja pedig befolyását a közhivatalok kizárólagos osztogatása által, melyeknek száma nőttön-nő, s lángoló buzgalma felgyújt sorban minden nemzedéket. Ez általános és dühös hivatal-vágy a társadalmat zsákmánnyá teszi, melyből egy egész parazita nemzedék táplálkozik, amíg egy másik éhes, kuncsorgó nemzedéknek nem sikerült kivetni őt helyéből a szolgaság csodatételei vagy a forradalom árjai segítségével.

Ezen társadalmi söpredék rettentő szabályszerűséggel tenyészik egész Európaszerte. Szintén így van a dolog ama fokozatos azonosítással, mely minden ország törvényhozása és intézményeiben működik, a francia centralizáció mintájára. Egy új nemű kozmopolitizmus fölállításán dolgozik az, mely majd végre megöli a haza ismeretét szintúgy, mint az egyéni méltóság érzetét.

Ekképp Európa minden úton a római birodalom amaz utálatos kormányrendszere felé halad, mely szintén egy megromlott demokrácia mocsarából eredt, amelynek még ma is, a mi korunkban, a mi hivatalos tudósaink, a mi udvari írástudóink, sőt, még némely német tanárok6 közt is, oly szemtelen dicsőítői akadnak.

I. Napóleon már megmutatta a szárazföldi Európának, hogy nem lehetetlen alávetni a legcivilizáltabb nemzeteket sem az általános lealáztatás jármának. A centralizált és túl demokratizált államok törvényei és erkölcsei ezentúl maguk lerontják majd azon korlátokat és gátakat, melyek miatt nem bírt mindig célt érni ama nagy ragadozó ember.

Szabad-e hozzátennem, hogy a centralizáció haladása, sehol sem bánt engem annyira, mint Belgiumban? És ha, cserében az irántunk itt tanúsított szíves és nagy vendégszeretetért, merhetek egy baráti tanácsot kockáztatni, azt mondom minden pártbeli belgának: Álljanak ellen legvégsőig a bürokrácia és centralizáció foglalásának. Álljanak ellen, nem csupán politikai és vallásszabadságuk iránti szeretetből, hanem és főleg nemzetiségük érdekében, mely oly drága minden valóban liberális szívnek. Ne szavazzátok meg mindjárt törvényeitekben amaz annexiót, melyet eltaszít honszeretetetek és boldogságtok. (Egyhangú taps.)

Még azon nemzetek is, melyek anyagi nagyságuknál fogva megmenekülnének a sympatheticus beolvadástól, mindaddig, míg a demokrácia meg nem leli morális állását, ki lesznek téve mindazon megaláztatásnak, mit a szabadság nélküli egyenlőség és a rafinált civilizáció politikai életerő nélkül magával hord. Azzal a kockázattal fognak szembesülni, hogy az egyenlőségi féltékenységet nőttön-növő szolgasággá lássák fajulni; a tömeg esztelen elragadtatását nevetséges pánikká és letargiává olvadni; a jellemek színvonalát úgy, mint a képességekét, alászállni; a nyilvános élet realitását üres csalképekkel pótoltatni; mindenki jogát mindenki akarata által elnyomatni; a politikai életet a nyugalom szeretetének, egy efemer biztonság szükségének feláldozni; a forradalmat majd mint madárijesztőt, majd mint cinkostársat, a köz szabadság lenyűgözésére fölidézve; e szabadságot elnyomva, nem a szultánok baromi őszinteségével, hanem a cézárok alattomos képmutatásával, mely nem vallja be, sőt nem is engedi bevallani a despotizmus valódi létezését; végül a diktatúrát, a szuverénnek proklamált sokaság nevében gyakorolva, és a szabadságával fizetve meg e nevetséges szuverenitás árát; egy napig úr, másnap, és aztán századok folyamán — rabszolga.

Ezt fogja nyerni a politikai élet. Hát még az erkölcsi életet, a lélek életét, mennyi veszély fenyegeti azon társadalmi állásban, melyet a három utóbbi század monarchikus visszaélései készítettek a demokráciának! A jólétnek általános és kizáró szenvedélye; a becsület zabolájának eltűnése, mert a tömeg, mint már Machiavelli mondta, nem szokott becsülettel bírni; az emberi gőg esztelen bizalma, az utópiák áltatása, az erkölcstelen siker elvetemedett kultusza, a keresztény alázatosság helyett a szolgaiság, irtózatos és szünetlen kísérletek a gondolat és cselekedet mindegyik terén: a határtalan nyilvánosság divatja mindenki számára, aki csak a dogmát és a keresztény morált meg akarja támadni; a szemérmetlen és hitetlen írók rettentő népszerűsége, kiket oly ügyesen nevezett el Guizot szellemi gonosztevőknek (helyeslő mozgás); a színpad, a rendőrség pártfogása alatt, az ellenünk intézett rágalmak és sértegetések műhelyévé alakítva; a történelem méltatlanul meghamisítva s átalakítva majd minden piszok gyülekezőhelyévé, majd az üldözők és a hóhérok rendszeres megdicsőítésévé, VIII. Henriktől kezdve egészen Robespierre-ig; a regény, nemcsak mint eddig az érzékiség liferánsa, hanem a bűn teológiájának prédikátora és a társadalmi szörnyalakok boncmestere (új helyeslés); fiaink sőt leányaink nevelése is hitetlen egyedárusok betölthetetlen kezében, kik az állam nevében és színe alatt elragadnák azokat tőlünk, hogy bezárják értelmi börtöneikbe és ott tartsák őket, amíg ki nem irtják a családi hit minden nyomát lelkeikből; végül a vallás a tömegek közönyének, a tanultak makacsságának, a hatalom bizalmatlanságának vagy ellenségeskedésének áldozata, várván, míg maga az igazi teória alkalmazható lesz. És ezen teória itt van, fölállítva tizenhárom évvel ezelőtt két apostol által, kiket legalább őszinteségükért illő megdicsérnünk.

1849 novemberben egy népképviselő, ki akkoriban elég híres volt, mondta a választókhoz szóló nyílt levelében: „A köztársaság két hatalommal bír, két fegyverrel, mert annak alapja a népfölség, a nép pedig fölség mind a lelkiekben, mind a világiakban. Nincs többé papi süveg, nincs többé korona. A nép pápa és király egyszersmind.“

És a múlt évben, még pedig itt Belgiumban, Brüsszelben, és a társadalmi tudományok haladását elősegítő nemzetközi társulat kongresszusán egy francia demokrata ezt mondta: „Nem, uraim, nekünk nem kell két fegyver, nekünk csak egy kell; de azt akarjuk, hogy a kezünkben legyen.“7 (Hosszas és nagy hatás.)

Íme, uraim, a jövő zsarnokságnak ezen egyszersmind naiv és vad törekvései a múltnak leggyűlöletesebb szolgaságába vezetnek vissza bennünket. Ennek az anti-keresztény és anti-liberális demokráciának az eszményképe nem egyéb, mint a mindenhatóság egyetlen kézben összpontosítva és a léleknek és testnek eltaposása egyetlen hatalom alatt, mint Kínában, mint a hajdani Egyiptomban, mint a római birodalomban.8

És, miként jeles tudósunk, Doellinger, három fölséges lapon („Heidenthum und Christenthum,“ 415. 1.) megmutatta, a római császárság egységes despotizmusa korántsem volt oly fenyegető a lelkiszabadságra és a keresztény hitre nézve, minő az új állam abszolutizmusa lenne: amaz első cézárok nem ismerték még sem a cenzúrát, sem a policiát, sem a hivatalos oktatást, sem a bürokráciát, sem a távírdát, sem a vasutat, sem a csendőrséget, és annyi töméntelen más eszközt, melyeket a zsarnokság szolgálatára a civilizáció föltalált. (Új hatás.)

Íme, elég hosszan kitértem a veszélyekre, melyek a lelket és a társadalmat fenyegetik a demokratikus kormányzat alatt; pedig még nem mondtam el mindent. De lehetetlen volt ellepleznem a jelen és jövő veszélyeit azon keresztények gyülekezete előtt, kik önmaguk szintúgy mint gyermekeik, Isten kegyelmével, harcolni hivatvák a gonoszságnak minden találmánya és diadala ellen.

Azt kell-e ebből következtetni, hogy e veszélyek, e bajok komolyabbak és rettentőbbek azoknál, melyeknek atyáink voltak kitéve és amelyeken az egyház mindeddig győzedelmeskedett? Bátran mondom, hogy nem. A világ mindig ki volt téve a kísérteteknek és megpróbáltatásoknak, hogy megfélemlítsék a keresztényeket, de nem hogy legyőzzék. A hűbéri rendszer, ezen dicső és termékeny reakció a római és bizánci monarchikus süllyedés ellen, minden jótétei és tagadhatatlan nagysága, erős és férfias szabadsága mellett, szintén nem menekülhetett meg a romlottság és önzés örvényeitől, melyekben utoljára is sírját találta.

A hetedik századtól a tizenharmadikig, a középkor eme két aranykora közt fekvő akármelyik századból, és pusztán csak a középkor nagy szentjeinek irataiból, minők Szent Bernát és Damiani Szent Péter, oly képet festhetek önök elé, mely nem kevésbé siralmas és nem kevésbé igaz amannál, mely önöket az imént tán föllázította.

Egyébiránt, feltéve bár, hogy a hajdani bajok kisebbek volnának a maiaknál, nincs többé köztük választásunk. Nincs hatalmunkban felcserélni a  tizenkilencedik század veszélyeit a tizenkettedikéivel, de harcolni kötelességünk korunk bajai ellen, és teljes bizalommal mondhatom: Tökéletesen hatalmunkban áll azokat legyőzni. (Helyeslés.)

Mindezen általam kijelölt veszélyek egyformán fenyegetik az egyházat és a társadalmat. De az egyház sokkal biztosabb orvoslatával bír annak, mint a társadalom. A mennyei segítségen kívül, mely nem hagyhatja el, magukban a demokratikus eszmékben és intézményekben lelheti föl az egyház a fegyvereket és eszközöket, melyek szükségesek a demokrácia által megfogant veszélyek és gyengeségek győzedelmes leküzdésére. „Salus ex inimicis tuis.”

Nem akarom egyenesen azt állítani, hogy a vallás magában elegendő az új világot megvédeni az azt fenyegető erkölcsi bukástól. Ez illúziótól megóv engem a római birodalom példája, mely bár kereszténnyé lett, mégis a megvettetés legutolsó fokára süllyedt alá. De azt állítom, hogy a jelen társadalom nem menti meg magát, ha csak a kereszténységnek oltalma alá nem menekül, még pedig azon kereszténységnek, mely a legtökéletesebb és legéletképesebb formával bír, a katolikus egyház oltalma alá. A jelen és jövő nemzedékeknek minden bölcsessége, minden bátorsága és minden erénye nem lesz elegendő ily óriási veszélyek ellen küzdeni; elbuknak ők e küzdelemben, ha megátalkodva, Isten nélkül, a keresztények Istene, az egyház Istene nélkül kezdenek abba.

Igen, ha a demokrácia, szuverénné és sorsának egyedüli intézőjévé lévén, a voltairei polgárságot fogja követni, a vallásos fék iránti ellenszenvében, az erkölcsi fék iránti közönyében, és a papok gyűlöletében; ha, mint elődje, megvesztegetni és elgyengíteni engedi magát a szerencse által, hogy majd csak a félelem és szenvedés uralma alatt térjen eszére és hitére vissza, megjósolhatni gyors és gyalázatos bukását. (Taps.) És csak azért fog felkelni koronként, efemer lázadások paroxizmusában, hogy mindannyiszor annál mélyebben bukjon alá a cézárizmus mélységébe.

A vallásnak, százszor elmondtuk már, szüksége van a szabadságra; de mindig hozzátettük, hogy: A szabadságnak is szüksége van a vallásra, mindenekfelett pedig ezerszerte a demokratikus szabadságnak. A világ eme hajdankori, de mindig élő és mindig fiatal jótevőjének segélye nélkül a modern szabadság soha sem győzheti le az akadályokat és ellenségeket, melyek ostromolják.

Minél inkább demokrata valaki, annál inkább kell kereszténynek lennie; mert az emberré lett Isten gyakorlati és buzgó tisztelete: mellőzhetetlen ellensúlya a demokrácia amaz örökös törekvésének, hogy felállítsa a magát Istennek hívő ember tiszteletét. (Élénk helyeslés). Az önittasság, a földi boldogság bálványozása, a szuverén nép szuverén eszének istenítése, ezen rejtett méreg a demokrácia fejlődésében, csak a keresztény hitben és alázatosságban találja ellenmérget.

Ezért mondta Tocqueville, e jeles kortársunk, kit már a régiekkel együtt idéznek, ama halhatatlan mondatot: „Minél több szabadságot enged az ember magának e földön, annál inkább le kell láncolnia magát az éghez.“ (Tapsok.)

Itt ismét hangosabban szólnak a tények az elméletnél. Mindazon országok, melyek kivívták és megőrizték a szabadságot, mindazon demokratikus forradalmak, melyek sikerültek, homlokukon hordják a vallás eltörölhetetlen bélyegét; példa Hollandia a 16. században, Anglia a 17.-ben, Amerika a 18.-ban, és büszkén teszem hozzá: Belgium a 19.-ben.

Kérdezzétek meg azokat, kik az Egyesült Államokból jönnek, majd megmondják, hogy e roppant nép oly nagy, oly hadakozó, oly bámulatos, bár balsorsainak és viszályainak közepette, mégis mennyire uralkodik fölötte a vallás; és hogy e vallás, bár többnyire tökéletlen, hibás, de komoly és őszinte, folyvást legelső minden politikai intézménye közt, sőt az egyetlen, mely egyetemes és változhatatlan.

A francia forradalom szerzőinek Isten és ember előtt legmegbocsáthatatlanabb vétke, hogy megvetette, kigúnyolta, és üldözte Franciaország vallását. Ezért nem sikerülhetett az, s méltán és szomorúan elmondhatták róla: „Polgárilag megtette a magáét; politikailag mindeddig nem egyéb, mint egy nagy csalódott remény.“9

Álljunk meg amellett, hogy az újkori demokráciára nézve parancsoló szükségesség, hogy megtérjen alázattal és szívesen atyáinak vallásához. Egyik újabb fázisában ezen még folyvást tartó forradalomnak, 1848. febr. 24.-én, egy ellenséges kéz hatolt be ama nagy és feddhetetlen szónok kabinetjébe, kit a lázadás éppen száműzött volt, kilopta onnan azon jegyzékeket, melyeket másnap a szószékre szándékozott vinni, és nyilvánosság elé bocsátotta. A többi közt ezen alapigazság volt azokban olvasható: „Két lényeges kelléke a jó polgárnak a szabad országban: először, tisztelni és eltűrni tudni mások szabadságát; másodszor, élni tudni saját szabadságával.”10

Azt kérdem, ki fogja megtanítani e két feltétel gyakorlására a jó polgárt a mai demokráciában? Ki, ha nem a vallás? Ki tanítja meg főképp ellenhatásra az új állam eltipró nívója ellen? Ki kelti föl benne az erkölcsi erőt, a férfias türelmet, a legyőzhetetlen kitartást, a hajthatatlan függetlenséget, melyekre mindinkább nagyobb szükségünk lesz, hogy dacoljunk a hullámokkal? (Mozgolódás.) Ki tartja fönn lelkünkben az életet, szívünkben a reményt, midőn csalódásból csalódásba s szolgaságból szolgaságba esünk, midőn szavazatunk, óhajtásaink, szavaink elenyésznek a tömeg szolgai kiáltásaiban, midőn karjaink lefegyverezve, ajkunk lezárva, tollunk eltörve lesz? (Hosszas tetszés.) Kicsoda, ha nem a vallás?

Mert csak a vallás a kiapadhatatlan forrása ama természetfölötti erőnek, mely fenntartja a lélek ruganyosságát, belé csepegteti a jog, méltóság és szabadság ösztönét. Hozzáteszem ismét és mindig: A katolikus egyházban személyesített vallás; mert ez az, és csak ez, mely dacára bizonyos sajnálatos szövetségeknek és némely ellenkező látszatnak, utoljára is harcba fog szállni egykoron az abszolút hatalom ellen. Csak ez tudott ellenállni a Napóleonok elsejének, akkor, midőn az egész szárazföld meghajolt előtte. Csak ez szül még most is, mint szép ifjúkorában, mártírokat; és a mártírság, mondta nem tudom melyik filozófus, az ég találmánya a föld urainak megfékezésére. (Éljen kiáltások.)

És ki lesz képes megszilárdítani, feleleveníteni a tömegek öntudatában a tulajdon fogalmát, mely már is oly durva megtámadásokra talált, s melyet még nagyobb veszélyek fenyegetnek? Nemde, megint csak a vallás? Mert igen helyesen mondák, hogy „aki nem hiszen Istenben, birtokosnak kell lennie, hogy a birtokban hinni tudjon.“

(Általános és hosszas nevetés.) És vajon ki bírja zabolázni és elnyomni a jólétnek amaz általános és kizárólagos szenvedélyét, melynek félő hogy cinkosai és áldozatai leszünk egyszersmind, ha nem a katolikus egyház, mely mindig különös buzgalommal szentesítette a tulajdon sérthetetlenségét, de amellett az áldozat és megtartózkodás szellemét lehelte a tulajdonosba, s magát a tulajdont tehernek és erkölcsi kötelezettségnek bélyegezte? Az egyház, mely a világot a legteljesebb, legegyetemesebb és legváltozatosabb típusával ajándékozta meg a testületi tulajdonnak, melyet oly bölcsen biztosítottak és gyakorolnak Angliában és Hollandiában, mint Amerikában, s oly esztelenül félreismertek a mi újabb törvényhozóink, és amelynek fönnmaradása nélkülözhetetlen a magántulajdon biztosítása és megszilárdítására? Az egyház, végül, melynek megbocsáthatatlan kirablása adott jelt mindazon megtámadásokra, melyek az állam nevében a magánjog ellen elkövettettek, és előre igazolta a kommunizmus és újabb szocializmus minden érveit? (Helyeslés.)

Ekként szemlét tarthatnék mindazon sebek és veszélyek fölött, melyeket az imént jeleztem, megmutathatnám mindenütt az orvosságot is a baj mellett, azt az orvosságot, mely mindig feltalálható, s mindig sikeres az egyház anyai kezében. De az idő sürget, és csak a következőkre szorítkozom.

Az új társadalom minden szabadelvű és törvényes vágyai magukkal hordják a törekvés és felelősségnek, az erkölcsi törekvés és egyéni felelősségnek, tehát a keresztény élet e két alapfogalmának erélyes kifejlődését. És ki mástól tanulhatná meg, hogy fegyelmezni tudja a törekvést, s meghatározni és mérsékelni a felelősséget, ha nem a keresztény vallástól? Nem abban találja-e föl legbizonyosabban ama nagy természeti erények megbecsülhetetlen és mellőzhetetlen segélyét, melyeket a vallás magáévá tesz, megvéd és terjeszt, melyeket a katolikus egyház a négy főerény neve alatt szentesített, és amelyek, bár megismerésre és dicsőítésre kerültek a bölcsészet által, mégis csak a keresztény társadalom keblében lelték föl valódi szentesítésüket és tökéletes kifejlésüket? Nem a politikától, hanem a katekizmustól kell kérdezni azok neveit és tulajdonságait: az okosság, mely szellemünket világosítja és kormányozza; az igazság, mely a mások javának és jogának tiszteletén alapul; a mérséklet, mely minden szabálytalan testi kívánságot elnyom; az erő, fortitudo, azaz a lélek ereje, mely kész mindent megvetni, hogy a jót teljesítse, és mindent tűrni, hogysem kötelességét elmulassza. Merem állítani, hogy egy kormányforma sem követeli e négy erény pontos és állandó gyakorlatát annyira, mint a demokrácia. Semmi alkotmány, semmi politikai program nem pótolhatja nála a katekizmusnak ezen lapját. (Hosszas helyeslés.)

De, hogy e felséges gyógyszert alkalmazhassák a katolikusok, kik annak letéteményesei, s hogy az őket illető emez üdvös befolyást gyakorolhassák az új társadalomra, ép annyi jó hitre, mint önmegtagadásra van szükségük. Kiváltképp szükséges, hogy a megrögzött előítéletek fölvilágosíttassanak, eloszlattassanak. Nem szabad többé gyanúsíttatnunk azzal, hogy nem akarjuk elfogadni egy harcoló korszak feltételeit, hogy a jelenkor sürgető szükségét kimérákra és sajnálkozásra vesztegetjük, habár a legtermészetesebb s legtiszteletreméltóbb sajnálkozásra is, és kiváltképp hogy mi a világot, közvetve vagy közvetlenül, egy visszahozhatatlanul elveszett múltra akarjuk visszavezetni.

Semmi elővigyázat nem fölösleges e részben a vélemény sötét gyanúsítása ellenében. Mindenütt és mindig nyitvák a szemek a mi magunk viseletére, írásainkra, beszédeinkre, és mihelyt legkisebb ürügyet szolgáltatunk azon hitre, hogy szívünk fenekén ellenséges doktrínákat rejtünk az új társadalom ellen, ellenségeink megragadják ez ürügyet, bármily frivol legyen is az, hogy kizsákmányolják azt az egyház és a katolikus igazság ellen, és igazolják előítéleteiket, erőszakjukat és igazságtalanságaikat.11

Különben, valamint az egyházat és a katolikus doktrína összességét nem ez vagy amaz excentrikus író paradoxai és palinódiái után kell megítélni, szintúgy a demokrácia alapelveit és a demokratikus tömegek szívének valóságát sem kell megítélni egyes divatban levő regényírók vagy újságírók invektívai és denunciációi után. Mindent rosszallni az új társadalomban, azért hogy ez demokratikus, épp oly gyermekes tévelygés volna, mint mindent csodálni a régi társadalomban, mert az arisztokratikus vagy monarchikus volt. (Új helyeslés.) A középosztály, maga ezen polgárság, melyet ma oly örömest bántanak, fent és alant, és amellyel oly drágán megfizettették pillanatnyi túlsúlyát, még ez a polgárság is, mely oly nagy hibákat követett el, nem egészen volt büntetésre méltó hibáiért. Azok mellett, kik e hibákat elkövették s kik azt szükség esetén újrakezdenék, e polgárság sok oly becsületes és becses elemet és sok oly lelket zár magában, melyek méltán megérdemlik, hogy tanulmányozzák, kíméljék és visszavezessék.

Mit mondok? Nem ezen polgárság népesíti-e fiaival a mi Saint-Vincent de Paul-i értekezleteinket? Nem ez adta-e a katolicizmusnak a lelkes küzdők legnagyobb részét, mint pl. Lacordaire és Ozanam, hogy csupán a holtakat idézzem?

A polgár iránt bizonyos gyűlölet él, melynek némely katolikusok is oktalanul visszhangjává teszik magukat, és mely, alapban, nem egyéb, mint a plebejusi féltékenység eleven tünete, mely kiütött társadalmunkon. Amit abban üldöznek, az ismét csak az arisztokráciának egy látszata, végső töredéke a társadalmi hierarchiának. (Igen jól!)

Éles és mérges rágalmazás egyetlen sebét sem gyógyítja be a társadalomnak, melyben a nép, a polgárság és minden osztály összevegyül s áthat egymáshoz oly kölcsönös befolyások által, melyek aztán az összesre vetik vissza a jót és rosszat, mit egyik-másik társadalmi frakciónak volnánk hajlandók betudni.

Ne legyünk tehát mértéken túl sem magasztalói, sem rágalmazói az új társadalomnak. Tanulmányozzuk, intsük, javítsuk azt, ha lehet; de ismerjük el különösen azt, hogy mi nem látunk mást azon kívül. Százszor többet ér, ezt elismerve, ha szolgáljuk azt azon reményben, hogy majd megtisztítjuk s fölemeljük azt az igazság és igazságosság által. Ez a legjobb, talán egyetlen mód, meggátolni a forradalmárokat és Saradanapalokat, nehogy rá vessék kezüket, hogy saját éhszomjuk és önzésük hasznára kizsákmányolják azt.

De nem elég megállapítani, hogy a katolicizmus ily fölséges gyógyszert nyújthat a demokrácia bajai ellen, én azt is megállapítani hiszem, hogy a katolicizmusnak mit sincs félni a szabadelvű demokráciától, és mindent remélhet azon szabadságok kifejlődésétől, miket magával hord.

A katolicizmusnak minden érdeke azt kívánja, hogy saját erejével küzdjön mindaz ellen, mi fenyegeti és kompromittálja az új társadalmat és a szabadságot, ami annak új és életdús elve. Az abszolutizmus, a centralizáció, a demagógia — ezek a liberális demokráciának nagy ellenségei: és ezek egyszersmind azon erők, melyeket az egyház lel mindenhol útjában, mindenhol fölfegyverkezve ellene, és mindenütt kérlelhetetlenül.

Visszaverni az állam foglalásait, megszentelni a tulajdonjogot, tisztelni az egyéni szabadságot, megalapítani és fönntartani a társulás jogát, ezt kívánja a demokrácia haladása és megszilárdítása, és ezt kell akarnia az egyháznak is, mert senki sem veszi annak hasznát annyira, mint az egyház.

A politikai és polgári szabadság minden kiterjedése kedvező lesz az egyházra nézve, és minden megszorítása ellene fordul. Hol van hát az az újabb szabadság, mely ezentúl vagy szükséges vagy legalább igen hasznos nem lenne az egyháznak? Van oly szabadság mellyel a demokrácia keveset gondol, s melyet a katolikusok méltán sajnálnak vagy követelnek vissza, mint a végrendelkezés szabadsága, az alamizsna-szabadság; de egy sincs azok közt, miket a forradalom szült, olyan, melyre a katolikusoknak még nagyobb szükségük ne volna, mint a demokratáknak. ( Helyeslés.)

Ma mindenütt a katolikusok azok, kiknek szükségük van a szabadságra, és kik azt akaratlanul is kérik vagy sajnálják. Mindenütt a mi elleneink azok, kik azt megszorítják, erőszakot követnek el rajta, kizsebelik, felhívva ellenünk az állam visszaéléseinek fenntartását vagy kiterjesztését a lelkiismeret, család, birtok és szabad vélemény terén.

Ezért kell szüntelen ismételni azokat az erős szavakat, melyek mintegy húsz éve írattak most már egyik legjelesebb püspökünk által, s kinek dicső tekintélye azóta naponként növekedett:

„E szabadságot, mely oly drága azok előtt, kik bennünket azzal vádolnak, hogy nem szeretjük azt, mi proklamáljuk s kívánjuk magunk úgy, mint a mások számára. . . .

Mi elfogadjuk, mi kívánjuk a 89-ben proklamált elveket és szabadságot. . . .

Ti nélkülünk és ellenünk csináltátok az 1789-ki forradalmat, de a mi számunkra, így akarván azt Isten a ti akaratotok ellen.” (Hosszas tapsok és bravó! kiáltások.)

Vegyük egyenként a legnépszerűbb eszméket, a legelfogadottabb intézményeket az újkori demokrácia keblében, kétlem, hogy találunk csak egyet is, mely a világ jelen állásában ne legyen elfogadható, sőt hasznos a katolikusokra nézve.

A XIX. század dicsekedik, és joggal, hogy újra fölállította a nemzetiség eszméjét. Ezen eszmét, mint imént kimutattam, nemhogy elősegítené, de mint hiszem, inkább fenyegeti a kozmopolita demokrácia haladása. Abszolút elvvé változtattatva, mint minden eszme és elv e világon, mérsékletlen és veszélyes alkalmazást idézhet elő és képtelenséggé fajulhat. De magában véve, túlhajtás és visszaélés nélkül, igazság az, és, mint minden igazság, hatalom. És honnan származik ezen eszme? Ki keresztelte és áldotta meg, ki tanította, képezte és szentesítette a keresztény nemzetiségeket? Ki őrködött azok növekedésén a leggyöngédebb anyai szeretettel, ha nem az egyház? A hajdankorban nem a kiválóan vallásos népek, mint a zsidók és rómaiak, őrizték-e meg a nemzeti szellem mindig élő lángját jó és balsorsban? És az új korban, legyen bár szó győzelmes nemzetiségekről, mint Franciaország, vagy szenvedőkről mint a hős Lengyelország, egységes nemzetről mint a spanyol, vagy vegyesről mint Magyarország, latin, germán vagy vegyes eredetű nemzetiségekről, mint az önöké, kit találtak mindezek bölcsőjük mellett és egész pályájukon, ha nem az egyházat, annak misszionáriusait, főpapjait, apostolait, szentjeit, barátjait, megszámlálhatatlan szolgáit, kik örökösen görnyednek a barázdák alatt, melyeket századokról századokra szántanak, hogy polgárosodást, erényt, igazságot és szabadságot vessenek beléjük? (Élénk helyeslés.) Egyfelől a legnagyobb hálátlanságot, másfelől a legnagyobb értelmetlenséget kell föltennünk, hogy ellenségeskedést állítsunk az elnyomott nemzetiségek törvényes újjászületése és az egyház határtalan anyai szeretete között.

Mások tán a suffrage universelt vetik ellenem. Az általános szavazat! Én nem vagyok annak magasztalója; ellenkezőleg, áldozata vagyok. (Derültség.) De az létezik, és napról napra egyre nagyobb tért látszik elfoglalni. Azok is, kik azt jogilag tagadják vagy megvetik, kénytelenek elismerni tényleg, és tudják meg, hogy e tény, ha egyszer behozatott, maradandó tény lesz és visszavonhatatlan vívmány. De e tény vagy e jogban mi van oly megférhetetlen az egyházzal, a keresztény igazsággal. Mi, ó-liberálisok. ó-parlamentisták, hajdani pártok emberei, mint az új udvaroncok mondják (új derültség és bravók), mi méltán komoly aggodalmakat, törvényes nyugtalanságot táplálhatunk az iránt, hogy miként lesz lehetséges összeegyeztetni az általános szavazatot gyakorlatilag azon követelésekkel, melyeket a képviseleti kormány a választóknak tesz, a függetlenséggel és felvilágosodással. De mindnyájunknak, legyünk bár a suffrage universelnek áldozatai vagy győztesei, érdekünkben áll kívánni, követelni, hogy az szabad, minden bitorló befolyástól a hatalom fenyegetéseinek vagy kecsegtetéseinek minden nyomásától mentes és felvilágosult legyen. Sőt ez nemcsak érdekünkben, de kötelességünkben is áll; becsületünk s morális jövőnk kényszeríti reánk e programot.

Miben sértheti e program az egyház érdekeit vagy jogait? És vajon az egyház, mely éppen felvilágosítani, megtéríteni, kormányozni született, nem néhány embert, hanem minden embereket, miért féljen a tömegekkel való érintkezéstől a választói suffrage mezején? Ah! én ezerszer azok véleményén vagyok, kik azt tartják, hogy az egyház ezen térre, mint minden választói küzdőtérré, csak nagyon megfontolva, végtelen elővigyázattal és csupán csak parancsoló indokokból lépjen ki. De, ha egyszer létezik már a szükségesség, hogy bizonyos esetben kilépjen politikai semlegességéből, miért hátrálna inkább az általános mint a korlátolt szavazat előtt? Ellenkezőleg, nem sokkal könnyebb-e most hatnia az emberekre, midőn cselekvési köre kitágul? Nincs-e ezer törvényes eszköz a kezében, hogy a tömegek szívéhez, eszéhez és füléhez jusson? És ha hajótörést szenvedne is egyszer, kétszer, vagy akár tízszer, nem inkább remélheti-e akárkinél a kedvezőbb fordulatot és fényes kárpótlást? Sőt még ha örökös eltaszíttatásra találna is, ezerszer kevésbé megalázó magát annak egész jó hittel, és jogában vetett bizalommal kitenni, mint mindent egy uralkodó kegyétől várni, ami a legdurvább kelepce, vagy az arisztokrácia helyreállításától, a mi a legkimérikusabb utópia. (Igen jól! Igen jól!)

Mit mondjunk ama nagy demokratikus elvről, a törvény előtti egyenlőségről, a polgári és társadalmi tisztségek és kötelességek egyenlő felosztásáról? Miben árthatna ez az egyháznak, vagy gátolhatná működését, avagy miben sérthetné elveit? Valóban, ezt nem szükséges többé vitatni. Ah, jól tudjuk mi, hogy imitt-amott vannak még kiváltságok, és még most is sóhajtoznak utánuk, és nagyon szeretnének újakat is teremteni, de egyedül csak az egyház ellen, mi ellenünk, a mi romlásunkra, és soha és sehol a mi javunkra. (Helyeslés.) Mindenkinek mindenné lehetése a földi pályán; minden pályán határtalan számú követelők özönlése a meghatározott számú helyekre; a legfőbb tisztségek elnyerhetése kitéve a legcsekélyebbek ambíciójának; számtalan lángoló élvezetvágy fölgyújtva minden szívben a nevelés által, aztán meg eloltva az elkerülhetetlen csalódások által az általános versenyben hajótérést szenvedetteknél, kik aztán mindig készek a forradalomtól várni azon szerencsét, amit rendes úton meg nem kaphattak: íme, mindezt maga után vonja az újkori demokrácia.

Bizonyára, komoly veszély rejlik ezekben a politikai szervezetre, a társadalom nyugalmára nézve, s tán okuk van rettegni tőle a politikusoknak. A társadalom tán belehal. De az egyház! Az abban élt tizennyolc századot. (Hosszas felindulás.) Igen, az egyház, mióta csak létezik, mindig ez elv és e veszély alatt élt; az egyház, mely az ő hatalmas hierarchiájában soha sem állított föl semmi születési vagy vagyoni feltételeket, mely e hierarchia legfőbb méltóságaira mindig a legcsekélyebb gyermekeit szólította, melynek legelső pápája halász volt a Tiberiás tavánál, és mely a legteljesebb hűbéri arisztokrácia korában nem ismert kitűnőbb és hatalmasabb főpapot, mint VII. Gergelyt, egy toscanai ácsnak a fiát? (Ismételt éljenek.)

De vizsgáljuk a kérdést közelebbről. Vegyük csak a belga alkotmányt, a legszabadabbat s egyszersmind a legdemokratikusabbat egész Európában. Ide érvén, mély megindulással álltam itt meg, mint mindig, a kongresszusnak és alkotmánynak ez emlékoszlopa előtt, melyet a nemzeti függetlenségnek emelt a kielégített szabadság keze (helyeslés), és amelyet egy emberséges király szobra koronáz (új helyeslés), azon királyé, ki hű volt minden esküjéhez s kinek uralkodása nemcsak leghosszabb, hanem legboldogabb, legnépszerűbb és legtiszteltebb e század minden uralkodói közt. (Általános tapsok. Hosszas félbeszakítás. Az egész gyülekezet fölkel, szóval és jelekkel csatlakozni a szónok szavaihoz.) E ritka királynak szobra alatt még négy más szobrot láttam, mely ama négy nagy szabadságot képviseli, melyet az alkotmány adott Belgiumnak örökségül és a világnak példaképül: az oktatásnak, a társulatba állásnak, a sajtónak és a vallásnak szabadsága. A katolikusok, erre mindenkit emlékeztettek. a katolikusok tettek legtöbbet azért, hogy e négy szabadságra mint alaposzlopokra fektessék az önök alkotmányának épülete. (Új taps.) Ezerszeresen igazuk volt, bármit mondjanak rá némely fanatikusai az abszolutizmusnak és a türelmetlenségnek. Én köszönetét szavazok nekik; a tapasztalat ezerszer igazat adott nekik, mert egy sincs ezen négy szabadság közt, mely ma úgy mint 1830-ban mellőzhetetlen ne volna mi reánk, önökre, és az összes katolikusokra nézve, két világ szerte. (Helyes, igen helyes!)

Az oktatás-szabadság! Fölösleges időzni e pontnál. Éppen mi proklamáltuk azt leginkább és mindenütt; éppen minekünk használ az legtöbbet mindenhol; épp mi ellenünk, kizárólag ellenünk érti azt félre vagy nyomja el az erőszak és a cselszövés; éppen minket fosztanak meg attól ott, hol az még eddig nem létezik.

A társulati szabadság! De ez megint nekünk használ legjobban; nekünk szükséges az kiváltképp. Okvetetlen szükséges minden munkánkban, az adakozásnál, az oktatásnál, az önfeláldozásnál, a lelki életben, a bűnbánatnál, hogy az egyház, közös anyánk, életének egész teljességét élvezhesse, szabadon csonkítatlan, nem gátoltatva halhatatlan ifjúsága, bámulatos termékenysége csodás emelkedésében. A mi ártalmunkra állnak fönn ama bosszantó, elévült, embertelen törvények, e nyomorúságos romjai a zsarnok kormányoknak, melyek az Isten és emberek szolgálatára társaságba állott keresztényektől megvonják a polgári egyenlőséget, szabadságot és testvériséget. (Helyeslés.)

A sajtószabadság! Azaz a nyilvánosság, azaz az értelmi, erkölcsi, irodalmi és tudományos, politikai és társadalmi élet. De hát hova lennének a papok, hova lenne maga a pápa a világ jelen állásában, ha a sajtó, mint bizonyos országokban, mindenütt a hatalom kezében volna, cenzúrázva, megbénítva, elnyomva néhány laikus kénye alatt? Miként ismertethetnék meg gyülekezetükkel az igazságot, a kötelességet, a valódi és legfőbb tekintélyt? Isten mentsen, hogy tagadjam a sajtó visszaéléseit; vagy hogy, mint némelyek, annak tökéletes büntethetetlenségét, korlátlan szabadságát kívánjam! Még azok közé sem tartozom, kik azt hiszik, hogy a jó könyvek és jó lapok jóvá tehetik mindazon rosszat, mit a rossz könyvek és rossz lapok okoznak. De azt állítom, hogy azon országokban, melyeket itt képviselünk, Francia-, Angol-, Német- és Olaszországban, a sajtónak minden önkényes megszorítása csupán a vallás elleneinek hasznára szolgál, csak a régi lapok elnyomó egyedáruskodását neveli, csak a katolikus közleményeket akadályozza és nyomja el, csak a mérget bocsátja szabadon, és csak az ellenmérget kobozza el. Sehol nem használna az egyháznak; oly állapot származnék abból, minőt Franciaországban látunk, hol hét püspöknek nincs joga közösen a hírlapok útján tanácsot adni híveiknek a választói kötelességekre nézve, holott száz hivatalos és más újságíró, bár a legszigorúbb engedelmességre kényszerítve a legutolsó hivatalnok iránt, naponta vitathatja, rágalmazhatja a vallás jogait, érdekeit és igazságait, s holott az állam által az ifjúság oktatására felbérelt tanárok büntetlenül bántalmazhatják Jézus Krisztus istenségét. Én helyeslem és kívánom lelkemből azon nem preventív rendszabályokat, melyek igazságosan sújtanák a sajtó visszaéléseit ott, hol léteznek; helyeslem és kívánom még forróbban azokat, melyek feloldva azt ama fiscusi és rendőri kötelékek alól – miknek az másutt alá van vetve, csak épp itt nem – megteremteni engednék neki a lojális, komoly és tökéletes nyilvánosságot. Mert a nyilvánosság a gyöngék fegyvere, a legyőzöttek menedéke, s az erőseknek, a gonoszoknak és a hazugoknak zabolája (élénk helyeslés); demokratikus társadalomban ez a legfőbb garancia, melyet semmi egyéb nem képes pótolni, és amely egyedül pótolhatja mindazt, mit a régi társadalom a rang-hierarchiában, a helyzet függetlenségében és a hagyományok uralkodásában talált fel. Miránk, katolikusokra nézve, kik annyi új államban vagyunk kisebbségben, és ahol többségben is vagyunk, nem bírunk annak sem jogával, sem erejével, ránk nézve a legelső szükségesség az. A sajtószabadság annyi, mint a panaszkodás szabadsága, és a panasz, ha segédéül a nyilvánosságot bírja, emeltyű, mely kidönti a várak és börtönök falait. (Helyes!) Igen, bármily elnyomó legyen is a törvényesség, bármily kegyetlen a népi előítélet, a panasz, az írás és szólás jogával fölfegyverezve, célhoz fog jutni. (Új bravók.)

A sajtószabadság volt az, mi a szószék szabadságának segítségével és kormányzása mellett, harminc évi erőfeszítés után kivívta a katolikusok felszabadítását a protestáns Anglia bigottizmusától. Ezek vívták ki tizennyolc évi küzdés után az oktatási szabadságot a francia köztársaság idejében. Hallom olykor mondani, hogy a katolikusokat elnyomják Belgiumban; sőt olvastam legújabban egy francia lapban, hogy: „Belgium oly kísérletek színhelye volt, melyek mintha azt akarták volna bebizonyítani, hogy mennyi oka van félni a vallásnak liberális alkotmány alatt.“12

De kérdem önöktől, belgák, önöktől kik engem hallgatnak, mi jobb: elnyomva lenni úgy, mint Belgiumban, azon szabadsággal, hogy bátran írhatni és mondhatni mindent, és oly képviselő választást fölmutathatni, mint önök most két hónapja; vagy pártfogoltatni, mint egyebütt, és zabolát viselni a szájon? (Kitörő tapsok.)

Hátra van még a vallásszabadság, melyet semmiképp sem választok el testvéreitől; de ezt részletesen szükség tárgyalni. Végtelen tárgy az, s némi tekintetben új egy ilyen gyülekezet előtt, mint az önöké. Önök fáradtak, én is; engedjék meg, hogy csak holnap fejthessem azt ki.

Lábjegyzetek

  1. Lettre au duc de Chevreuse 2

  2. Halljuk e részben egy bátor püspöknek legújabban nyilvánított oktatásait, mint aki méltán a legnagyobb tekintéllyel bír ma egész Németországban. „Fő tévelygése korunknak, és közös nagyszámú — különben becsületes és jó irányú — szellemekkel, s meggyökerezett a lelkekben az abszolutizmusnak hosszas megszokása folytán, hogy az üdv a külső eseményektől, kiváltképp néhány jeles és ügyes fejedelem fellépésétől várandó. Mi nem tagadjuk meg bizonyára a jó keresztény fejedelmek értékét; de az ő cselekedetük annyival jótékonyabb lesz, minél inkább csak törvényes jogkörükbe zárkóznak. Ami jót egy, bár legjobb szándék által vezérelt fejedelem az ö hatalmának korlátait meghaladva létesíteni akar, csak látszólagos és csalékony; anélkül, hogy tán észrevenné, mind az egyháznak, mind az államnak a legnagyobb károkat fogja okozni." Mgr. Kettler, maintzi püspök : „Szabadság, Tekintély, Egyház, 1862 .“

  3. Lettre an Sénat, du 17 mars 1850.

  4. Historie de la civilisation en France

  5. „A liberális párt, midőn azt az elvet állítá föl, hogy egyedül az állam ad oktatást, és hogy az egyik ember nem közölheti szóbelileg másokkal eszméjét, ha csak az állam zsoldosává nem szegődik, roppant eszközt adott a zsarnokság kezébe, mely a legnagyobb veszélyeknek teszi ki az új társadalmat.” Tudják önök, hogy ki mondta ezt? Renan, a „Revue des Deux-Mondes”-ban. 1856. Igaz, hogy még akkor nem volt megbízva tudományos küldetéssel a császár által, és nem is volt tanár, az állam zsoldosa.

  6. Kik közt elsősorban kell megnevezni Mommsen és Droysen urakat.

  7. Annales de l’ Association internationale pour e progrés des sciences socialies 2-e liv. p. 160.

  8. Látható eme szolgaság iszonyú mélysége a következő mondatban, melyet a Siécle”-ből, az antikeresztény és antiliberáis demokrácia legelterjedtebb közlönyéből vettem ki: „Az állam kötelezni tartozik minden polgárát, hogy őt szolgálja eszével és karjával.” 1861. december 5.-i szám. – XIV. Lajos ugyanezt mondta: „L’ État, c’ est moi,” „az állam én vagyok”; de nem mert volna hasonló következtetést vonni abból.

  9. Albert de Broglie herceg 1855-ben.

  10. Guizot, Projet du discours, publié dans la Revue retrospective, No 28.

  11. „Mindenek előtt, a katolikusok és a katolikus sajtó mindent kerüljenek, mi azt hitethetné el, hogy léteznek a múltban bizonyos intézmények, bizonyos politikai és társadalmi formák, melyek minden külső tökéletesedés alól kibújnak szerintünk; hogy a mi törekvésünk arra irányul, hogy azokat tartózkodás nélkül dicsérje és ajánlja a következendő nemzedéknek, mint az üdvnek egyetlen módját.”

  12. Le Monde” március 6, 1863. Ez egyébiránt folytonos jelszava ez iskolának. Az „Univers" mondá márc. 16, 1858: „Belgium például szolgál a katolikus nemzeteknek, annak megmutatására mit várhatnak a keresztény népek az új szabadság uralkodásától.“

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5