Konklúzió: Gazdaságtan és közpolitika

1. A közgazdaságtan természete és használati módjai

A közgazdaságtan igaz törvényeket szolgáltat: olyanokat, hogy ha A, akkor B, akkor C stb. Ezek között vannak törvények, amelyek mindig igazak, vagyis A mindig fennáll (a csökkenő határhaszon törvénye, az időpreferencia stb.). Más esetekben A-nak igaznak kell bizonyulnia, hogy a következményeit a gyakorlatban megfigyelhessük. Aki közgazdasági törvényeket azonosít a gyakorlatban, hogy komplex gazdasági tényeket magyarázzon velük, az ilyenformán gazdasági történészként cselekszik, semmint elméleti közgazdászként. Történész, amikor múltbéli tények összefüggéseit igyekszik feltárni; előrejelző, amikor jövőbeli tényeket próbál megjósolni. De mindenképp abszolút igaz törvényeket használ, és meg kell határoznia, hogy mikor melyik konkrét törvény alkalmazható az adott helyzetre.¹ Mi több, a törvények szükségképpen kvalitatívak, nem pedig kvantitatívak, s ezért, amikor az előrejelző mennyiségi becslésekbe bocsátkozik, túllép a közgazdasági tudomány által biztosított ismereteken.²

Ritkán ismerik fel, hogy a közgazdász funkciója a szabad piacon teljesen más, mint a gúzsba kötött piacon működő társáé. Mit tehet a közgazdász egy teljesen szabad piacon? Elmagyarázhatja a piacgazdaság működését (egy alapvető feladat, különösen, hogy a tanulatlan ember a piacgazdaságot hajlamos tisztán káosznak látni), de sok mást nem tud csinálni. Sok közgazdász állításával szemben nem sok hasznára van az üzletembernek. Nem tudja a fogyasztók jövőbeli keresletét és a jövőbeli költségeket úgy megjósolni, mint az üzletember; ha meg tudná, ő maga lenne az üzletember. A vállalkozó pontosan a felsőbbrendű piaci előrejelző képességének köszönheti, hogy ott van, ahol. Az ökonometrikusok és más „modellezők” színlelése, hogy képesek a gazdaságot pontosan megjósolni, mindig zátonyra fog futni egy egyszerű, de megsemmisítő kérdés miatt: „Ha olyan jól tudsz előre jelezni, miért nem teszed a tőzsdén, ahol a pontos előrejelzéssel annyi pénzt lehet keresni?”³ Értelmetlenség egy ilyen kérdést azzal félresöpörni – mint sokan tették –, hogy „demagógia”; esetünkben pontosan ez a leendő gazdasági orákulum szakítópróbája.

Újabban a matematikai-statisztikai diszciplínák új területeit dolgozták ki (mint az „operációkutatás” vagy a „lineáris programozás”), amik állítólag képesek segíteni az üzletembert konkrét döntései meghozatalakor. Ha így van, akkor ezek a területek egyáltalán nem tartoznak a közgazdaságtanhoz, sokkal inkább a menedzsmenttechnikához. Szerencsére az operációkutatás egy világosan elkülönülő tudományággá vált a maga kutatóival és folyóiratával; reméljük, minden hasonló mozgalom ugyanígy jár majd el. A közgazdász nem üzemgazdász.⁴

A közgazdász szerepe egy szabad társadalomban tehát pusztán edukatív. Amikor azonban az állam – vagy bármely más, erőszakot alkalmazó szervezet – beavatkozik a piacba, a közgazdász „használati köre” kitágul. Ennek oka, hogy azt senki sem tudja, hogy milyen lesz a jövőben a fogyasztói kereslet valamely ágazatban, de az állam tevékenységei egészen mások: a kérdés itt már az, hogy mik lesznek a kormányzati intézkedések következményei. Röviden, a közgazdász tudhatja, hogy milyen hatása lesz, ha megnövekszik a vaj iránti kereslet, de ennek sok gyakorlati haszna nincs, mert az üzletembert nem a következmények (általa a tevékenységéhez elégséges módon ismert) láncolata izgatja, hanem az, hogy vajon bekövetkezik-e majd egy ilyen növekedés, vagy sem. Másfelől egy állami döntés kapcsán a „vajon” eldöntése pont a polgárokra hárul. Itt lép be a közgazdász, aki rendelkezik a különféle lehetséges következményekről szóló tudással. Sőt, az állami intézkedések következményeit – mivel közvetettek – sokkal nehezebb elemezni, mint egy termék iránti kereslet növekedését. Cselekvéselméleti érvelések hosszabb láncolataira van szükség, különösen a döntéshozók számára. A vajvásárlásról szóló fogyasztói, vagy a vajpiacra való belépésről szóló vállalkozói döntés nem igényel cselekvéselméleti érvelést, hanem sokkal inkább a konkrét adatokra vonatkozó felismerést. Egy állami intézkedés (pl. egy jövedelemadó) megítéléséhez és értékeléséhez viszont már cselekvéselméleti érvek hosszú láncolata kell. Így két okból – mert ismeri a kiinduló adatokat, és mert a következményeket kell elemzőként felderítenie – a közgazdász sokkal „hasznosabb” politikai közgazdászként, mint üzleti tanácsadóként vagy üzemgazdászként. A gúzsba kötött piacgazdaságban valójában a közgazdász már gyakran az üzletembernek is hasznára válik – ott, ahol fontos a közgazdasági érvelés, például a hitelbővítés vagy egy jövedelemadó esetében, vagy sok más esetben, amikor az erről szóló tudást kell a külvilág számára kommunikálni.

A politikai közgazdász – igazság szerint – minden állampolgár számára nélkülözhetetlen, aki a politikáról erkölcsi ítéleteket alkot. A közgazdaságtan maga nem szolgál erkölcsi igazságokkal, de képes formába önteni azokat a törvényeket, amiket nem hagyhat senki sem figyelmen kívül az erkölcsi állításai során – pont úgy, ahogy racionálisan nem lehet megmondani, hogy X termék jó vagy rossz étel-e, amíg az emberi testre gyakorolt hatásait fel nem mértük és figyelembe nem vettük.

2. Implicit moralizálás:

A jóléti közgazdaságtan tévedései

Ahogy többször is elmondtuk, a közgazdaságtan magában nem képes erkölcsi ítéletek alátámasztására, és kizárólag értékmentes módon lehet és kellene kidolgozni. Ez igaz akkor is, ha a tény és érték modern szembeállítására hagyatkozunk, vagy ha ragaszkodunk a klasszikus filozófiai hagyományhoz, miszerint léteznie kell az „erkölcs tudományának”. Mert ha lehet is, önmagában a közgazdaságtannal akkor sem lehet megalapozni. Ám a közgazdaságtan s különösen annak modern, „jóléti” változata tele van implicit moralizálással: elemzetlen ad hoc erkölcsi állításokkal, amelyeket vagy elhallgatnak, vagy kifinomult álcában csúsztatják be a deduktív levezetésbe. Máshol több ilyen próbálkozást is elemeztünk már, például a „régi” és az „új” jóléti közgazdaságtant.⁵ A hasznosság interperszonális összehasonlítása, a „kompenzációs kritérium”, a „társadalmi jóléti függvény” tipikus példák. Azt is láttuk, hogy milyen abszurd az adóztatás „igazságosságának” kritériumait keresni, mielőtt magának az adóztatásnak az igazságosságát bizonyították volna. A jogtalan moralizálás további példája a nézet, miszerint a termékdifferenciálás káros a fogyasztóra, mert növekvő árakat és a termelés szűkülését vonja maga után (e nézet azon a hibás feltevésen nyugszik, hogy a fogyasztók nem akarják ezeket a változásokat, és hogy a költségfüggvényeik nem változnak); a hamis „bizonyíték”, hogy a teljes adófizetési kötelezettség tekintetében a jövedelemadó „jobb” a fogyasztóknak, mint a jövedéki adók;⁶ valamint a „társadalmi költségek” és a „magánköltségek” közti mitikus különbségtétel.

Nem jogos egy közgazdásznak azt a népszerű technikát sem alkalmaznia, miszerint erkölcsi semlegességet hirdet a közpolitikák kapcsán: hogy nem a saját, hanem „a közösség” értékeit teszik magukévá (vagy amit a közösségnek tulajdonítanak), és pusztán másokat instruálnak, hogy hogyan érjék el a céljaikat. Az erkölcsi ítélet erkölcsi ítélet, mindegy, hogy kik vagy hányan mondják. Nem menti fel a közgazdászt az erkölcsi ítéletekkel járó felelősség alól, hogy másoktól kölcsönözte őket. A közgazdász, aki egalitárius politikákat támogat, mert „a nép nagyobb egyenlőséget akar”, szigorúan véve már nem közgazdász. Feladta az erkölcsi semlegességet, és nem kevésbé adta fel, mintha azért támogatná az egyenlőséget, mert ő akarta. Az értékítéletek megmaradnak értékítéleteknek; nem szentesíti őket valahogy pusztán az azokat támogatók száma. És kritikátlanul odaállni a mindenkori erkölcsi ítéletek mellé nem más, mint a status quo apologétájának lenni.⁷

Nem arról van szó, hogy minden értékítéletet helytelenítek: az emberek mindig és szükségképpen élnek ilyenekkel. Amit mondok, hogy az értékítéletek felvállalásával átevezünk a közgazdaságtan mint olyan vizeiről egy másik tartományba – a racionális erkölcs vagy a személyes szeszély (attól függően, hogy milyenek a filozófiai nézeteink) tartományába.

A közgazdász természetesen technikus, aki különféle cselekvések következményeit magyarázza el. De nem instruálhat egy másik embert egy adott cél elérésére anélkül, hogy ő maga is elkötelezné magát a célok mellett. Ha felbéreli egy üzletember, a közgazdász elkötelezi magát egy erkölcsi állítás mellett, hogy az üzletember profitjának növelése jó (bár, mint láttuk, a közgazdász szerepe az üzletben elhanyagolható lenne egy szabad piacon). Ha az állam bérli fel, hogy megmondja, hogyan lehet a leghatékonyabban gyorsan befolyásolni a pénzpiacot, a közgazdász elkötelezi magát a piac állami manipulációja mellett. A közgazdász nem lehet tanácsadó anélkül, hogy ne kötelezné el magát a kliensei céljai mellett.

Az utilitárius közgazdász megpróbál kilépni ebből a csapdából azáltal, hogy azt mondja, minden ember célja valójában ugyanaz – legalábbis végső soron. Ha mindenki célja ugyanaz, akkor ha a közgazdász látja, hogy A intézkedés nem vezethet E eredményre, akkor joggal mondhatja, hogy A egy „rossz” intézkedés, hiszen minden A-t mint az E cél elérésének eszközét tekinti. Például ha két csoport az árszabályozásról vitatkozik, az utilitárius hajlamos azt mondani, hogy az árplafon bevezetésének igazolt következményei (hiány, piaci zavar stb.) az intézkedést rosszá teszi a kérdéses politika támogatói szemében. Ám lehet, hogy a támogatók más okból tartanak ki az árszabályozás mellett – a hatalom imádata, a politikai gépezet és a vele járó kifizetések, a tömegek sanyargatása stb. Nyilván rendkívül derülátó az a feltevés, hogy mindenkinek ugyanazok a céljai, úgyhogy a közpolitikák megítéléséhez használt utilitárius egérút sem járható.⁸

3. Közgazdaságtan és társadalmi erkölcs

Ha a közgazdásznak mint olyannak értékmentesnek kell lennie, marad számára bármi tér, hogy közpolitikák tárgyában jelentős dolgokat mondjon? Elsőre úgy tűnhet, hogy nincs, de ez az egész könyv az ellenkezőjére tett tanúbizonyságot. Röviden, az értékmentes közgazdász két dolgot tehet: (1) elmerülhet az inkonzisztens és értelmetlen erkölcsi programok cselekvéselméleti kritikájában (ahogy azt az előző fejezetben próbáltuk bemutatni); és (2) szétszálazhatja a különféle politikai rendszerek és az állami beavatkozás különböző módjainak szerteágazó következményeit. Az előbbi szerep kapcsán láttuk, hogy a piacot érő számos erkölcsi kritika inkonzisztens vagy értelmetlen, akik pedig a szabad társadalom erkölcsi alapköveire róják fel ugyanezt, tévednek.

Az utóbbi szerep kapcsán a közgazdász rendkívül fontos szerepet játszik: elemezheti a szabad piac, illetve a kényszerített és gúzsba kötött csere különböző rendszereinek következményeit. Ezen elemzés következtetéseinek egyike, hogy a tisztán szabad piac maximalizálja a társadalmi hasznosságot, mert a piac valamennyi résztvevője hasznot húz önkéntes részvételéből. A szabadpiacon minden ember nyer; az egyik ember nyeresége valójában pont, hogy a következménye annak, hogy mások nyereségét segítette elő. Másfelől, ha egy cserét kikényszerítenek (azaz amikor bűnözők vagy az állam beavatkozik), az egyik csoport a többiek kárára jut előnyhöz. A szabadpiacon mindenki annak függvényében jut jövedelemhez, amilyen hatékony a fogyasztói igények kielégítésében. Az állami elosztás alatt mindenki abban az arányban részesül előnyben, amennyire ki tudja fosztani a termelőket. A piac egy, az egyének közti békés és harmonikus kapcsolat; az állami viszony a háború és a kasztok közti konfliktus viszonya. A szabadpiacon nemcsak, hogy a jövedelmek a termelékenységhez kapcsolódnak, hanem a szabadság lehetővé tesz egy folyamatosan növekvő piacot is, egyre bővülő munkamegosztással, a jövőbeli igények kielégítésébe történő befektetéssel és magasabb életszínvonallal. Mi több, a piac tesz lehetővé a kapitalista kalkulációt, mely kalkuláció mint hasznos eszköz nélkülözhetetlen a termelési tényezők hatékony és termelékeny allokációjához. A szocializmusban nincs kalkuláció, és így vagy át kell térnie a piacgazdaságra, vagy visszatérnie a barbár életszínvonalhoz, miután teljesen kifosztotta az eredetileg létező tőkeszerkezetet. És az állami tulajdon vagy beavatkozás mindennemű vegyítése a piaccal torzítja az erőforrások eloszlását, a kalkulációs káosz szigeteit hozva létre a gazdaságban. Az állami adóztatás és monopoljogok biztosítása (melyek számos kifinomult formát ölthetnek) mind gúzsba kötik a piac alkalmazkodását, és csökkentik az általános életszínvonalat. Az állami infláció pedig nemcsak kárt okoz a társadalom egyik felének a másik javára, hanem üzleti ciklushoz köthető visszaeséshez, illetve a valuta összeomlásához is vezethet.

Nem vázolhatjuk föl itt könyvünk teljes elemzését. Elég azt mondani, hogy azon cselekvéselméleti igazságon fölül, hogy (1) a szabadság rendszerében mindenki nyer, míg (2) az államizmus alatt valaki nyer (X) mások (Y) kárára, még valamit tudunk mondani. Jelesül, hogy minden ilyen esetben X nem tisztán nyertes. Az állami privilégiumai közvetett, hosszú távú következményei ahhoz fognak vezetni, amit alapvetően hátrányként fog megélni – az életszínvonal csökkentése, tőkefelélés stb. Rövid távon X kizsákmányolás révén szerzett előnye mindenkinek világos és egyértelmű. A jövőbeli kára azonban kizárólag cselekvéselméleti érveléssel tárható fel. A közgazdász egyik fontos funkciója, hogy ezt világossá tegye a világ minden potenciális X-e számára. Nem mondanám, amit egyes utilitárius közgazdászok, hogy ez meg is oldja a kérdést, illetve hogy – mivel mind egyetértünk a végső célokban – X minden bizonnyal változtat az álláspontján, és a szabad társadalom oldalára áll. Nagyon is elképzelhető, hogy X magas időpreferenciája vagy hatalom- és rablásimádata elég lesz neki, hogy tovább folytassa államista kizsákmányolását, akkor is, ha ismeri annak minden következményét. Röviden, a fosztogatni készülő ember tisztában van tette közvetlen, azonnali következményeivel. Amikor a cselekvéselmélet informálja a hosszú távú következményekről, ezt az információt könnyen mérlegre teheti a tettével szemben, de lehet, hogy nem lesz elég, hogy átbillentse a mérleg nyelvét. Sőt olyanok is lehetnek, akik örülnek a hosszú távú következményeknek. Így az árhivatal igazgatója, aki belátja, hogy az árplafonok hiányokat eredményeznek, lehet, hogy (1) azt mondja, hogy a hiány rossz, és lemond; (2) azt mondja, hogy a hiány rossz, de más dolgokat, pl. a hatalom- és fosztogatás szeretetét többre értékeli, vagy magasabb az időpreferenciája; vagy (3) gondolhatja, hogy a hiányok jók, vagy mert utál mindenki mást, vagy aszketikus erkölcsi megfontolásokból. És a cselekvéselmélet nézőpontjából e vélemények bármelyikét magáévá teheti anélkül, hogy kritizálhatnánk.

4. A piaci elv és a hegemón elv

A politikai-gazdasági rendszerek összehasonlító cselekvéselméleti elemzése tömören összefoglalható a következő táblázatban:

Az olvasó minden bizonnyal azt kérdi: hogyan lehet annyiféle rendszert egy ilyen egyszerű, kétosztatú táblázatba foglalni? Nem durva leegyszerűsítése ez a politikai rendszerek gazdag sokrétűségének? Éppen ellenkezőleg, ez a dichotómia a lényeg. Senki sem vitatja, hogy az idők folyamán kialakult politikai rendszerek között voltak fokozati különbségek – hogy sohasem voltak a piaci vagy a hegemón elv tiszta példái. De a vegyes rendszerek csak úgy elemezhetők, ha részeikre bontjuk őket, a két szélsőérték különféle keverékeire. Crusoe és Péntek szigetén alapvetően kétféle személyközi kapcsolat és csere létezik: a szabad/önkéntes és a kényszerített/hegemón. Nincs a társadalmi kapcsolatnak más fajtája. Mindig, amikor sor kerül egy szabad, békés csereaktusra, a piaci elv érvényesül; mindig, amikor valaki erőszakkal kényszerít ki egy cserét, a hegemón elv lép működésbe. A társadalom minden árnyalata e két alapvető elem elegye. Ennek megfelelően minél inkább a piaci elv érvényesül a társadalomban, annál nagyobb lesz a társadalom szabadsága és jóléte. Minél inkább a hegemón elv harapódzik el, annál nagyobb lesz a rabszolgaság és a szegénység foka.

Van további oka is, hogy miért találó a kétosztatú elemzés. Ugyanis a hegemónia sajátossága, hogy minden, kényszerrel történő beavatkozás az emberi cselekvésbe további problémákat hív elő, amelyek döntésre késztetnek: abbahagyni a beavatkozást, vagy hozni egy újabbat. Ez az a sajátosság, ami minden „vegyes gazdaságot” belsőleg instabillá tesz, s ami miatt mindig az egyik vagy a másik szélsőértékhez tendálnak – a teljes szabadsághoz vagy a teljes államizmushoz. Nem lehet ezt annyival elintézni, hogy „a világ mindig is középen volt, úgyhogy miért aggódjunk?” A lényeg, hogy semmilyen köztes megoldás nem stabil a saját maga által teremtett problémák miatt (a „belső ellentmondások” miatt, ahogy egy marxista mondaná). És ezen problémák eredményeképp a társadalom menthetetlenül az egyik vagy a másik irányba sodródik. A problémákat valójában mindenki látja, függetlenül az értékrendjüktől, vagy hogy milyen eszközzel kívánják feloldani a helyzetet.

Mi történik, ha beköszönt a szocializmus? Stabilitás akkor sem jön létre azon szegénység, kalkulációs káosz stb. miatt, amit a szocializmus generál. A szocializmus hosszú ideig is működhet, ha – mint egy primitív kasztrendszerben – az emberek úgy hiszik, hogy a rendszer istenileg elrendelt, vagy ha egy részleges vagy befejezetlen szocializmus egyik vagy másik országban képes a külföldi piacokra támaszkodni a kalkuláció végett. Ez azt jelenti, hogy a tiszta piacgazdaság az egyetlen stabil rendszer? Cselekvéselméletileg igen; pszichológiailag kérdéses. A piac, ha nem kötik gúzsba, mentes a maga által generált gazdasági problémáktól; a legnagyobb bőséget hozza létre, ami az ember természet feletti hatalmának adott szintjével elérhető. De akik uralkodni akarnak embertársaikon, vagy akik kirabolnának másokat vagy nem értik meg a szabadpiac cselekvéselméleti stabilitását, könnyen lehet, hogy visszarántják a társadalmat a hegemónia útjára.

A beavatkozás egyre nagyobb szintjeinek visszatérésére példaként felhozhatjuk a modern amerikai farmprogramot. 1929-ben a kormányzat elkezdte mesterségesen, a piaci áruk felett támogatni egyes mezőgazdasági termékek árait. Ez persze eladatlan többletet eredményezett a kérdéses javakból, amely többletet csak tovább növelte, hogy a farmerek is, akik korábban mással foglalkoztak, beléptek az újonnan garantáltan magasan árazott piacra. Így a fogyasztó négy módon fizetett: egyszer az adókban, hogy támogassa a farmereket, másodszor a mezőgazdasági termékek magasabb áraiban, harmadszor az elvesztegetett többletekben, és negyedszer azon termékek hiányában, amikből kevesebbet gyártottak a termelés nem támogatott ágazataiban. De a farmtöbblet probléma volt, és ekként értelmezte mindenki, bármilyen értékrend szerint is nézte. Mit lehet tenni? Leállíthatták volna a farmprogramot, de ez a cselekvés aligha lett volna összhangban azokkal az államista doktrínákkal, amik megalapozták az ilyen programokat. Úgyhogy a következő lépés az volt, hogy termelési plafonokat szabtak a támogatott termékek termelőire. A korlátozást farmonként megszabott kvóták formájában hozták meg, valamely múltbéli bázisperiódusban mutatott termelés alapján, ami persze a visszafogta és egyre elavultabbá tette a farmon való termelést. A kvótarendszer felemelte a hatékonytalan farmereket, és leláncolta a hatékonyakat. Mivel konkrétan azért fizették őket, hogy ne termeljenek bizonyos termékeket (és – ironikus módon – épp ezek azok a termékek, amiket a kormány „alapvető” cikkeknek tart), a farmerek természetesen más termékek előállítására álltak át. A következő terv – megint csak az államista logika eredményeképp – a kínos átállások elkerülése végett egy „földbank” létrehozása volt, melynek révén a kormányzat annyit fizetett a farmernek, hogy biztosítsa, hogy a földet teljesen ugaron hagyják. Ez az intézkedés még a támogatott mezőgazdasági termékektől is megfosztotta a fogyasztókat. A farmerek betették a földbankba a legrosszabb földjeiket, a megmaradókat pedig elkezdték még intenzívebben művelni. Ennek nyomán hatalmasra nőtt a jobb földek termésátlaga, és újra beütött a többlet problémája. A különbség az volt, hogy ezúttal a kormány azért avatkozott be, hogy a farmerek ne termeljenek semmit.

A beavatkozás kumulatív logikáját számos egyéb területen is tetten érhetjük. Például a szegénység állami támogatása szegénységet és munkanélküliséget generál, és arra ösztönzi a kedvezményezetteket, hogy több gyereket vállaljanak, így növelve a problémát, amit az állam meg akart oldani. A drogfüggőség kormányzati kriminalizálása nagyban megnöveli a narkotikumok árait, ami a függőket bűnözésre készteti, hogy pénzt szerezzenek.

Nincs szükség rá, hogy további példákat hozzunk; megtalálhatók az állami beavatkozás minden fázisában. A lényeg, hogy a szabadpiaci gazdaság egyfajta természetes rendet alkot, s így az abba való bárminemű beavatkozás nem csupán zavart kelt, hanem annak kapcsán a visszavonás vagy a kumulatív zűrzavar kényszerét is. Röviden, Proudhon bölcsen fogalmazott, amikor azt mondta, hogy „a szabadság a rendnek nem lánya, hanem szülőanyja”. A hegemón beavatkozás ezt a rendet káosszal helyettesíti.

Ezek azok a törvények, amiket a cselekvéselmélet mutat az emberi faj számára. Következmények kettős készlete: a piaci elv működéséé, valamint a hegemón elv működéséé. Az előbbi harmóniát, szabadságot, prosperitást és rendet szül; az utóbbi konfliktust, kényszert, szegénységet és káoszt generál. Ezek azok a következmények, amik közül az emberiségnek választania kell. Lényegében a választás tárgya, hogy „szerződéses társadalomban” vagy „státustársadalomban” akar-e élni. Ezen a ponton a cselekvéselmélet tudósa lelép a színpadról; most az állampolgárnak – az erkölcsi ítéletek meghozójának – kell döntenie azon értékek vagy elvek alapján, amiket helyesnek gondol.

Lábjegyzetek

Murray N. Rothbard, „Praxeology: Reply to Mr. Schuller”, American Economic Review, 1951. december, 943–46. o ↩
A gazdasági előrejelzés buktatóiról lásd John Jewkes, „The Economist and Economic Change”, in Economic and Public Policy (Washington, D.C.: The Brookings Institution, 1955), 81–99. o.; P.T. Bauer, Economic Analysis and Policy in Underdeveloped Countries (Durham, N.C.: Duke University Press, 1957), 28–32. o.; és A.G. Abramson, „Permanent Optimistic Bias—A New Problem for Forecasters”, Commercial and Financial Chronicle, 1958. február 20., 12. o. ↩
Mises professzor rámutatott a téveszmére, amit a „modellezés” népszerű kifejezése takar, amelyet (mint oly sok más téveszmét) félrevezető módon egy analógiával vettek át a természettudományokból – konkrétan a mérnöki tudományból. A mérnöki modellek a való világ pontos számszerű méreteivel dolgoznak egy kicsinyített modellen. Ilyenre egy közgazdasági „modell” sem képes. A gazdasági előrejelzés eredményei által mutatott lesújtó képről lásd Victor Zarnowitz, An Appraisal of Short-Term Economic Forecasts (New York: Columbia University Press, 1967). ↩
A fenti mondat megfogalmazása óta a szerző mástól is olvasott egy hasonló megjegyzést: Rutledge Vining, Economics in the United States of America (Paris: UNESCO, 1956), 31. o. ff. ↩
Rothbard, „Toward a Reconstruction of Utility and Welfare Economics”, 243. o. ff. ↩
Lásd Richard Goode, „Direct versus Indirect Taxes: Welfare Implications”, Public Finance/Finance Publique (XI, 1, 1956), 95–98. o.; David Walker, „The Direct-Indirect Tax Problem: Fifteen Years of Controversy”, Public Finance/Finance Publique (1955. október 2.), 153–76. o. ↩
A „realizmus” mint a status quo apológia társadalomtudományokban fennálló alapjának kritikájáért lásd Clarence E. Philbrook, „‘Realism’ in Policy Espousal”, American Economic Review, 1953 december, 846–59. o. ↩
Valószínűleg persze igaz, hogy ha az árszabályozás ezen hatásai köztudomásúak lennének, az irántuk való társadalmi támogatottság lezuhanna. Ez azonban egy politikai pszichológiai, nem pedig egy cselekvéselméleti állítás. ↩