A kérdés, amit valószínűleg a legtöbbször felém szegeznek – némi ingerlékenységgel karöltve – az évek során az, hogy „Miért nem maradsz a közgazdaságtannál?” Ezt a kérdést különböző okokból megkaptam már a közgazdásztársaimtól, valamint megannyi különböző meggyőződésű politikai gondolkodótól és aktivistától: konzervatívaktól, liberálisoktól és libertáriusoktól, akik nem értettek velem egyet a politikai doktrína kérdéseiben és felidegesítette őket, hogy egy közgazdász „a szakterületén” kívülre merészkedik.
A közgazdászok esetén ez a kérdés szomorúan tükrözi korunk értelmiségének hiperspecializációját. Úgy gondolom, nyilvánvalóan igaz, hogy még a legelkötelezettebb gazdasági technikusok közül is nagyon kevesen vannak, akik azért kezdtek érdeklödni a közgazdaságtan iránt, mert lenyűgözték őket a költséggörbék, a közömbösségi görbék és a modern gazdaságelmélet összes többi kelléke. Szinte kivétel nélkül azért kezdtek érdeklődni a közgazdaságtan iránt, mert érdekelték őket a társadalmi és politikai problémák, egyszersmind megértették, hogy a nagyon nehéz politikai problémák megoldhatatlanok a közgazdaságtan megértése nélkül. Elvégre, ha elsősorban tényleg a képletek és grafikonok érintkezési pontjai érdekelné őket, akkor hivatásos matematikusok lettek volna, és nem szentelték volna az energiájukat a gazdaságelméletre, ami a legjobb esetben is a matematika csupán harmadrangú alkalmazása. Sajnos legtöbbször az történik ezekkel az emberekkel, hogy mialatt elsajátítják a gazdaságelmélet gyakran impozáns szerkezetét és apparátusát, annyira elbűvölik őket a technika aprólékos részletei, hogy figyelmen kívül hagyják a politikai és társadalmi problémákat, amik a kezdetben felébresztették az érdeklődésüket. Ezt az elbűvölést úgyszintén megerősíti a közgazdaságtani szakma (és az összes többi akadémiai szakma) gazdasági szerkezete: nevezetesen, hogy a presztízs, a jutalmak és a pirospontok nem a nagy kérdések feletti töprengésből származnak, hanem abból, ha az ember elmélyed a saját szűk szakterületében és valami parányi technikai kérdés vezető szakértőjévé válik.
Egyes közgazdászok körében ez a szindróma olyannyira elhatalmasodott, hogy lealacsonyító tisztátalanságnak tartják bármi figyelmet szentelni a politikai-gazdasági kérdésekre, még akkor is, ha egy olyan közgazdász szenteli rájuk a figyelmét, aki kivívta a hírnevét a specializált technika világában. És még azok a közgazdászok is reménytelenül „metafizikainak” és elfogadhatatlannak tartják az olyan nagyobb, közgazdaságon túli kérdések taglalását, mint a tulajdonjogok, az állam természete vagy az igazságosság fontossága, akik máskülönben foglalkoznak politikai problémákkal.
Nem véletlen azonban, hogy évszázadunk legszélesebb látókörével és legélesebb elméjével megáldott közgazdászai, mint Ludwig von Mises, Frank H. Knight és F.A. Hayek, igen korán arra a következtetésre jutottak, hogy a tiszta gazdaságelmélet elsajátítása nem elegendő, és kulcsfontosságú bebarangolni a filozófia, a politikaelmélet és a történelem ahhoz kapcsolódó és fundamentális kérdéseit. Különösen arra jöttek rá, hogy lehetséges és kritikus fontosságú megalkotni egy szélesebb, az emberi cselekvést magába foglaló, szisztematikus elméletet, amelyben helyet foglalhat a közgazdaságtan, de mint annak csupán kiegészítő része.
Az én esetemben az érdeklődésem és írásaim fő tárgya az elmúlt három évtizedben része volt ennek a szélesebb megközelítésnek – a libertarianizmusnak – a szabadság diszciplínájának. Ugyanis arra jutottam, hogy a libertarianizmus bizony egy önálló diszciplína, mondhatni egy „tudomány,” bár a nemzedékek során csupán alig került kidolgozásra. A libertarianizmus egy új és kialakulóban lévő tudományág, ami szorosan érinti az emberi cselekvés tanulmányainak számos másik területét: a közgazdaságtant, a filozófiát, a politikaelméletet, a történelmet, sőt – és nem utolsó sorban – a biológiát is. Mindezek ugyanis más-más módokon biztosítják a libertarianizmus alapját, kidolgozását és alkalmazását. A szabadságot és a „libertárius tanulmányokat” egy nap talán el fogják ismerni az akadémiai tananyag önálló, bár a többihez kapcsolódó részeként.
Ez a kötet egy esszégyűjtemény a szabadságról, a libertarianizmus „tudományának” alapjáról, természetéről és alkalmazásáról. Ezek egy része eddig kiadatlan volt, a többi mára megszűnt, tiszavirág életű kiadványokban jelent meg.
A címadó esszé először egy, az emberi differenciálódásról szóló konferencián hangzott el, amit az Institute for Humane Studies szervezett a svájcti Gstaad-ban 1972 nyarán. A szabadság egyik fundamentális alapja és érve az emberi biológia kikerülhetetlen tényei; különösen a tény, hogy minden egyén egy egyedi személyiség, aki sokféleképpen különbözik mindenki mástól. Ha az egyéni sokszínűség nem volna egyetemes szabály, a szabadság melletti érv bizony gyenge lábakon állna. Ha ugyanis az egyének annyira felcserélhetők volnának, mint a hangyák, akkor miért kellene bárkinek aggódnia azért, hogy maximális lehetőség adódjon minden személynek a lehető legnagyobb mértékben kifejleszteni elméjét, adottságait és személyiségét? A címadó esszé rámutat arra, hogy a szocializmusban rejlő legfőbb borzalom az egalitárius (egyenlőségelvű) törekvés az egyének és csoportok közötti sokféleség kiirtására. Röviden, úgy érvel, hogy a libertarianizmus alapja az individualizmus és az egyéni sokféleség.
A „Baloldal és jobboldal: A szabadság kilátásai” egy ideológiai kiáltvány a libertarianizmus számára, ami világtörténelmi kontextusba és perspektívába helyezi a jelenlegi mozgalmat és ideológiát, valamint elemzi a kapcsolatunkat a „baloldallal,” a „jobboldallal,” a szocializmussal és a konzervativizmussal. Az esszé emellett kifejti az államizmus növekedésének alapvető okait a modern világban és a hosszútávú optimizmusra való okot a szabadság jövőbeli kilátásait illetően.
„Az Állam anatómiája” bemutatja a libertárius érvet, miszerint az Állam a szabadság örök ellensége, az elemzését annak, hogy miként keletkezik az Állam, hogyan tartja fenn magát az „udvari értelmiséggel” való szövetség segítségével, akik terjesztik a despotizmus és az állami uralom védőbeszédeit. Az esszében az állami uralom, valamint az államot lekötöző alkotmány állítólagos megoldása melletti érvek kritikája is szerepeln.
Az „Igazság és tulajdonjogok” egy kiadatlan előadás, ami elhangzott az Institute for Humane Studies által a tulajdonjogokról tartott konferencián 1973 januárjában. Bemutatja a személlyel és tulajdonnal szembeni nonagresszió libertárius axiómájának megalapozását és felvázolja a tulajdonjogok igazságosságának elméletét; azaz hogy melyik kijelentett tulajdonjogok azok, amelyek valóban támogathatók, és melyek nem.
A „Háború, béke és az Állam” a nonagresszió libertárius axiómáját alkalmazza arra a területre, ahol a leggyengébb teljesítményt nyújtotta a legtöbb libertárius: a háborúra és a külpolitikára. Tekintettel az Államok sajnálatos létére, hogyan lehet a legjobban biztosítani a külföldi és belföldi be nem avatkozásukat?
„A közszektor-tévedés” elemzi a közgazdászok azon tévedését, amikor is az állami tevékenységeket a legitim és produktív tevékenységek közé sorolják, és kritizálja a két fő érvet, amit még a legtöbb szabadpiac-hajlamú közgazdász is hangoztat az állami beavatkozás oldalán: a „kollektív javak” és a „szomszédsági hatás” érvét.
A „Gyerekszabadság” és „A nagy női felszabadulás ügye” a libertárius hitvallást alkalmazza a különböző területekre, ahol állítólag nagy szükség van a „felszabadulásra.” Mekkora mértékben voltak „elnyomva” a gyerekek és a nők, és mit mondhat e tekintetben a libertárius hitvallás? Kiváltképp: hogyan alkalmazható a tulajdonjogok és az öntulajdonlás fogalma a gyermekekre? A fejlődésük melyik szakaszában kellene úgy tekintenünk őket, mint akik teljes jogokkal bírnak?
A „Szabadpiaci környezetvédelem” a szabadpiaci közgazdaságtant és a tulajdonjogokat alkalmazza arra a területre, ahol a legújabban lármazni kezdtek a balosok és a szabad társadalom ellenségei: az ökológia és a környezetszennyezés teljes területére. Működhet-e a szabad piac és a szabad társadalom ezen a területen, vagy átfogó állami tervezésre van szükség ezeknek a széles körű személyközi problémáknak a megoldásához?
Az ezt követő négy esszé szemügyre vesz bizonyos fogalmakat, amiket a balosok különböző válfajai hangoztatnak, és kielemzi azok érdemeit és hibáit. „A forradalom jelentése” kifejti, hogy mi is valójában a „forradalom” és milyen mértékben tekinthetők a libertáriusok „forradalmároknak.” A „Nemzeti felszabadítás” elmagyarázza, miként értelmezhető ez a fogalom úgy, mint egy lentről jövő libertárius mozgalom más nemzetek imperialista agressziója ellen. Az „Anarchokommunizmus” a libertárius kollektivizmus önellentmondásos mozgalmának kritikája, ami teret nyert néhány libertárius körében az 1960-as évek végén. „A Spooner-Tucker tan” a tizenkilencedik századi individualista anarchista hitvallás kritikája a laissez-faire közgazdaságtan szemszögéből – ami bemutatja az abból fakadó különbségeket, hogy Lysander Spooner és Benjamin Tucker nem ismerte a pénz politikáját és gazdaságelméletét, nem volt hajlandó elismerni a földjáradék legitimitását és nem látta, hogy a magán esküdtszékeknek el kell fogadnia a libertárius jog objektív kódexét ahhoz, hogy következetes vagy libertárius döntéseket hozhasson.
A „Ludwig von Mises és a paradigma korunk számára” esszében tisztelettel adózok Mises gazdasági zsenialitása és a laissez-faire melletti bátor harca előtt, de tartalmazza emellett annak filozófiai-szociológiai magyarázatát, hogy miért lett elhanyagolva a misesiánus közgazdaságtan a modern világban Thomas Kuhn híres tudománytörténeti „paradigma” elméletét használva.
Végül, a záró esszé egy szívből jövő lelkesítés annak kapcsán, hogy miért is legyen valaki libertárius: nem azért, mert intellektuális játékokra vágyik, nem is a költségek és előnyök utilitárius méricskélése folytán, és nem is azért, mert X százalékkal több fürdőkádat fognak termelni egy szabad társadalomban. Az ember libertarianizmusának alapját az igazságosság iránti szenvedély kell hogy képezze, a szenvedély a zsarnokság, a rablás, a tömeggyilkosság és a rabszolgaság legyorsabb eltörlésére, amit az államizmus régidők óta az emberiségre kényszerít. Csakis az igazságosság iránti aggodalom az, ami arra inspirálhatja a libertáriust, hogy mepgróbálja amilyen gyorsan csak lehet (és a legkevésbé sem a marxista értelemben) eltörölni az ember kizsákmányolását ember által.