A tipikus anarchistáról alkotott klisés elképzelésünk röviddel az Első Világháború előtt jelent meg, ami ha belegondolunk, nagyon érdekes. A sablonos anarchistát lázálomban égő roncshalmazként mutatják, aki a politikai ideológiáját álszent lepelként használja, hogy elleplezze az erőszak iránti vágyát. Azt állítja, a világot próbálja felszabadítani a zsarnokság alól, míg valójában csupán csontokat szeretne törni, és életeket szeretne kioltani.
Az anarchistára általában úgy tekintünk, mint egyfajta terroristára - amit általában úgy definiálnak, mint valaki, aki elköteleződött az erőszak használata mellett politikai céljai elérése érdekében - és mindkettőt egy kategóriába helyezzük azokkal, akik katonai puccsot kísérelnek meg a fennálló kormány ellen.
Viszont amikor logikusan lebontod, majdhogynem lehetetlennek tűnik a terrorizmus olyan definícióját megfogalmazni, amelyik nem foglalja magába a politikai vezetőket, vagy legalábbis magát a politikai folyamatot.
Maga a háború nem más, mint a politikai célok elérésére való kísérlet az erőszak használata által – mint a területek elcsatolása, új adóállomány bekebelezése, vagy egy idegen kormány megbuktatása – és mindig megkövetel egy olyan kormányt, amely hajlandó és képes megnövelni a saját polgárai ellen alkalmazott erőszak mértékét adóemeléssel és/vagy besorozással. Még az ország megszállás elleni védelmezése is elkerülhetetlenül megköveteli a belföldi polgárok ellen használt erőszak fokozódását.
Tehát hogyan tudjuk könnyedén különválasztani azokat, akik a politikai folyamaton kívül állnak, és akik erőszakot használnak céljaik eléréséhez, és azokat, akik a politikai folyamaton belül állnak, és akik erőszakot használnak céljaik eléréséhez? A legenyhébben fogalmazva, ez hatalmas kihívást jelentő feladat marad.
Ami igazán érdekes a „gonosz anarchisták” mitológiájával kapcsolatban – és ez bizony, hogy mitológia – az az, hogy amikor el is fogadjuk a sztereotípiát, az anarchisták és az ellenségeik által elejtett hullák száma közötti különbséget megdöbbentően elferdítve adják elő, finoman szólva.
Az anarchisták az Első Világháború előtt talán egy tucat embert öltek meg, akik majdnem minden esetben állami vezetők vagy képviselők voltak.
Viszont az állami vezetők vagy képviselők több mint 10 millió ember halálát okozták az Első Világháború során.
Ha értékeljük az emberi életet – mint ahogy azt minden racionális emberi lénynek tennie kell – akkor az anarchistáktól való félelem a politikai vezetők helyett olyan, mintha a spontán öngyulladástól rettegnénk a szívbetegség helyett. A „halálokok” kategóriájában egyetlen állami vezető tízezerszeresen felülmúlja az összes anarchistát.
Ez meglepő nézőpontnak tűnik? Ó, nos, ez történik, amikor a világ tényeit tanulmányozod, nem pedig a győztesek meséit.
Egy másik példa gyilkosságok és az erőszak objektív vizsgálata volna a 19. századi Amerikában. A „Vadnyugatról” alkotott tipikus történet az, hogy rablók, banditák és gyilkosok által lakott vidék volt, ahol kizárólag a magányos helyi seriff állt a gyámoltalan városlakók és a füstös képű, borotválatlan gazemberek végtelen fosztogatása között.
Viszont ha az egyszerű tényekre tekintünk, és hozzávetjük a 19. század csökkenő gyilkossági rátáját ahhoz a 600 000 gyilkossághoz, amelyet az állam Polgárháborúja követett el csupán pár év leforgása alatt, akkor láthatjuk, hogy a seriffek nem kimondottan a gyámoltalan városlakók védelmezése mellett voltak elkötelezve, hanem inkább amellett, hogy azok pénzét, életét és gyermekeit beszolgáltassák az államnak az adók és a hadseregbeli rabszolgaság kegyetlen kikényszerítésén keresztül.
Amikor megvizsgálunk egy olyan intézményt, mint például a rabszolgaság, azt látjuk, hogy alapvetően két központi pillérre – az atyáskodó és félelemkeltő mitológiákra, illetve a kikényszerítés költségeinek másokra hárítására - támaszkodva maradhatott fenn.
Milyen igazolást terjesztettek elő például a feketék rabszolgasorsba taszítására? Nos, egyrészt a „fehér ember terhe,” vagy annak szükségessége, hogy „keresztény hitre térítsék” és civilizálják ezeket a hitetlen vadembereket – ez volt a leereszkedés – másrészt pedig, ha a rabszolgákat szabadon engednék, a gyapotföldeket a porig égetnék, a fakó-torkú nőket kegyetlenül megerőszakolnák, a társadalom pedig az erőszak és pusztítás végtelen kínjába borulna – ez volt a félelemkeltő mitológia!
Semmilyen elképzelhetetlen módon nem maradhatott volna fenn gazdaságilag a rabszolgaság intézménye, ha maguknak a rabszolgatartóknak kellett volna állniuk a rabszolgaság tényleges költségeit. A rabszolgatartás kizárólag úgy tudott jövedelmező maradni, hogy a rabszolgák foglyul ejtésének, bebörtönzésének és visszajuttatásának költségeivel az általános adófizetőt terhelhették. A rabszolgatartás jövedelmezőségéhez megkövetelt politikai kényszer természetesen létrehozta az intézmény magjában szunnyadó erőszakot eltakarni hivatott mitológiai „fedőtörténetek” vagy ideológiai figyelemelterelések iránti hatalmas keresletet. Tehát az erőszak mindig megköveteli az intellektualizálást, és ez az oka annak, hogy a kormányok mindig pénzelni szeretnék a felsőoktatást és az értelmiségiket. Később erről részletesen is szót ejtünk.
Még a háborún kívül is, több mint 270 millió embert gyilkolt meg saját kormánya csak a 20. században. Hozzáviszonyítva az anarchisták által elkövetett pár tucat gyilkossághoz, nehéz elképzelni, hogyan tartható fenn a „gonosz anarchisták” képzelete, amikor a kis halom anarchista holttestet a hullák Everestjéhez mérjük, amelyet az államok mindössze egy évszázad alatt halmoztak fel.
Nyilván, ha valóban érdekel minket az erőszak, a gyilkosság, a rablás és a nemi erőszak, azokra kellene fókuszálnunk, akik a legtöbb gonoszságot követik el – a politikai vezetőkre – azok helyett, akik ellenzik őket, még ha téves meggondolásból is. Ha elfogadjuk, hogy a politikai vezetők százmillió-számra mészárolják le az emberiséget, akkor talán még egy szikrányi szimpátiát is érezhetünk ezek felé a „gonosz anarchisták” felé, mint ahogy egy olyan emberrel is szimpatizálnánk, aki lelőtt egy dühöngő tömeggyilkost.
Anarchia és ambivalencia
Az igazság az, hogy – ahogy azt fentebb említettem – az anarchiával nyilvánvalóan „szeretlek is meg nem is” viszonyunk van. Vágyunk rá és rettegjük, majdnem egyenlő mértékben.
Szeretjük a személyes anarchiát, és féljük a politikai anarchiát. Keservesen ellenezzük a személyes anarchiánkba való beavatkozást vagy annak korlátozását – és félünk, kinevetünk és megtámadunk minden javaslatot, amely szerint a politikai anarchiában talán érték rejlik.
De – hogyan lehetséges, hogy az anarchia egyszerre a legnagyobb jó, és a legnagyobb gonosz? Ez nyilvánvalóan gúnyt űzne a racionalitásból, az erényből és a józan paraszti észből.
Most rátérhetünk eme ellentmondás egy lehetséges kibogozására.