Anarchia és demokrácia

Stefan Molyneux

Anarchia a mindennapokban

Anarchia és demokrácia

Elég őrült kísérletnek tűnhet az „anarchia” szó megmentésére törekvő próbálkozás – a „demokrácia” szó bemocskolása viszont teljes ostobaságnak tűnhet. Kevés szó örvend nagyobb tiszteletnek a modern nyugati világban. A demokrácia lényegében az az elképzelés, hogy a társadalmat mindannyian vezetjük. Mi választunk egyéneket, akik a kívánságainkat képviselik, a többség pedig rákényszerítheti kívánalmait mindenki másra, jóesetben bizonyos alapvető elidegeníthetetlen jogok keretein belül.

A demokráciát támogató végtelen mennyiségű propaganda miatt nehezen látható ennek az irracionális oldala (bár ez kizárólag csak a demokráciákban láthatatlan, ami sokatmondó), viszont ha egyszer a felszínre kerül, lehetetlen figyelmen kívül hagyni.

A demokrácia azon az eszmén alapul, hogy a többség elegendő bölcsességgel bír ahhoz, hogy egyszerre tudja, miként kellene a társadalmat üzemeltetni, és emellett az alapvető morális szabályok keretein belül maradjon. Úgy tartják, hogy a szavazók képesek ítélkezni a gazdasági, a külpolitikai, oktatási, jótékonysági, monetáris, egészségügyi, katonai, és az összes többi rendelet felett, amelyet felvetnek a politikusok. Ezek a szavazók aztán bölcsen választanak a különböző felvetett politikai programok büféjéből, és a többség elég bölcsen dönt ahhoz, hogy akármit is iktassanak törvénybe, az ténylegesen bölcs politika legyen – a választott vezető pedig ténylegesen véghez viszi azokat, amiket előzőleg megígért, és a vezető rendeletei teljes bölcsességről tanúskodnak, és semmilyen módon nem követelnek meg morális kompromisszumot. Továbbá a többség elég erényes ahhoz, hogy tisztelje a kisebbség jogait, bár politikailag uralkodnak felettük. Kevesen támogatnánk a demokrácia azon eszméjét, ahol a többség szavazhatna arról, hogy például kivégezzék a kisebbséget, vagy elrabolják a kisebbség minden vagyonát.

Továbbá ahhoz, hogy a demokráciának akár csak az eszméje működjön, a kisebbséget elég bölcsnek és erényesnek kell tartanunk ahhoz, hogy elfogadja a többség döntését.

Röviden, a demokrácia azokon a premisszákon alapul, hogy:

1. A szavazók többsége elég bölcs és erényes ahhoz, hogy megítélje a politikusok által felvetett összetett politikai indítványok hihetetlenül széles választékát.
2. A szavazók többsége elég bölcs és erényes, hogy tartózkodjon attól, hogy akaratát önkényesen a kisebbségre erőszakolja, ehelyett pedig tiszteletben fog tartani bizonyos egyetemes morális eszméket.
3. A szavazók kisebbsége, aki felett uralomra tör a többség, elég bölcs és erényes ahhoz, hogy elfogadja az uralmat, és türelmesen várni fog a következő szavazásra, hogy ismét megpróbálja kinyilvánítani a véleményét, illetve be fogja tartani a társadalom egyetemes morális eszméit.

Ez természetesen egy teljes ellentmondás. Ha a társadalom annyira dugig van a bölcs, briliáns, erényes és türelmes lelkekkel, akik mind tiszteletben tartják az egyetemes morális eszméket, és hajlandóak félre söpörni a saját preferenciájukat a közös jó érdekében, akkor mégis mi a fenének kellene egy állam?

Amikor ez a kérdés felmerül, a „nemes polgárság” ragyogó képe rejtélyes módon szertefoszlik, és helyébe mindenféle kísértetek lépnek. „Nos, állam nélkül mindenki egymás torkának ugrana, nem lennének utak, a szegényeket nem oktatnák, az öregek és a betegek az utcákon halnának meg, stb. stb. stb.”

Ez egy nyilvánvaló és hatalmas ellentmondás, és sok mindenről árulkodik az, hogy sehol sem a beszélgetések témája a modern világban.

Azt mondják nekünk, a demokrácia azért érvényes, mert nagyjából mindenki bölcs és morális. Amikor ezt elfogadjuk, és megkérdőjelezzük az állam szükségszerűségét, a történet hirtelen a visszájára fordul, és azt mondják nekünk, hogy azért van szükségünk államra, mert nagyjából mindenki amorális és önző.

Látod, hogy nem csak az anarchizmussal, hanem magával a demokráciával is ambivalens kapcsolatunk van?

Ugyanígy, amikor egy anarchista egy állam nélküli társadalomról beszél, azonnal azt várják tőle, hogy szolgáltasson bizonyítékot arra, hogy minden egyes szegény emberről gondoskodni fognak a jövőben az önkéntes jótékonyságok.

Ismét, ez egy hatalmas ellentmondást foglal magába, amely pedig magába foglalja a demokráciát.

A jóléti államot, az időskori nyugdíjakat és a szegényeknek szánt „ingyenes” oktatást egy demokráciában az emberek erényes akaratának visszatükröződésének tartják – ezeket a kormányprogramokat politikusok ajánlották fel, és önként elfogadta őket a rájuk szavazó többség, és úgyszintén önként elfogadta őket a kisebbség, aki beleegyezett a többség akaratának való engedelmességbe!

Másszóval a társadalom többsége tökéletesen hajlandó vagyonának egy hatalmas részét átadni azért, hogy megsegítse a betegeket, az öregeket és a szegényeket – és ezt azért tudjuk, mivel ezeket a programokat demokratikus kormányok hozták létre és demokráciában szavazták meg őket.

Ó, mondja az anarchista, tehát akkor máris tudjuk, hogy az emberek többsége teljesen hajlandó lesz segíteni a betegeken, az öregeken és a szegényeken egy állam nélküli társadalomban – a demokrácia egyszerű és vitathatatlan bizonyítékot szolgál eme egyszerű tényre!

Ismét, amikor felvetésre kerül ezt az alapvető érv, a nemes polgárság mítosza újra elillan!

„Ó nem, az embereket jótékonyságra kényszerítő állam nélkül senki nem emelné a kisujját sem, hogy segítsen a szegényeken, az emberek önzők, nem érdekli őket más, stb. stb. stb.”

Ezt a paradoxont nem lehet kibogozni az őrültség ezen oldaláról. Ha a demokratikus államoknak kényszeríteniük kell egy önző és vonakodó populációt a szegények megsegítésére, akkor a kormányprogramok nem a nép akaratát tükrözik, és a demokrácia egy hazugság, és meg kell szabadulnunk tőle – vagy legalábbis fel kell hagynunk a szavazás látszatával.

Ha a demokrácia nem hazugság, akkor a fennálló kormányprogramok pontosan tükrözik a többség akaratát, és így a szegényeknek, a betegeknek és az időseknek semmitől nem kell félniük egy állam nélküli társadalomban – és számos oknál fogva sokkal jobb ellátásban részesülnének a magán jótékonyság által, mint a kormányprogramok keze alatt.

Na most, bizonyára egyszerű megvonni a vállad a fentebbi ellentmondások láttán, és azt mondani, hogy valahol, valahogyan lennie kell egy helyes válasznak ezekre az ellenvetésekre.

Bár így tenni rövidtávon kellemes, hosszútávon sosem volt szerencsém ezzel. Ezek az ellentmondások mindig visszatértek hozzám és a fülemet rágták – és igazából nagyon boldog vagyok azért, mert így tettek, mivel úgy gondolom, hogy az emberi faj fejlődése teljes mértékben azon múlik, ha semmit sem veszünk adottnak.

A legelső erény mindig az őszinteség, és elég őszintének kellene lennünk ahhoz, hogy bevalljuk, amikor nincsen ésszerű válaszunk ezekre az ésszerű ellenvetésekre. Ez nem azt jelenti, hogy azonnal elő kell hozakodnunk új „válaszokkal,” hanem inkább, hogy üldögéljünk egy darabig ezekkel a kérdésekkel, gondolkodjunk rajtuk, fedjük fel ellenvetéseink gyengeségeit vagy ellentmondásait – és csak miután biztosak vagyunk abban, hogy ellenvetéseink érvényesek, csak akkor kezdjünk el kutatni a legősibb és legáltalánosabban elfogadott „megoldások” racionális és empirikus válaszai után.

A nem-válaszokba vetett hit feladása alapvető a tudomány, a filozófia számára – és az első lépés az anarchizmus felé, vagy annak az elfogadása felé, hogy az erőszak sosem egy érvényes megoldás a nem erőszakos problémákra.