Tulajdon, szerződés, agresszió, kapitalizmus, szocializmus

Mielőtt a különböző politikai rendszerek elemzésébe kezdenénk a gazdaságelmélet és a politikafilozófia szemszögéből, elengedhetetlen felsorakoztatni és definiálni a következő tanulmány során használt alapvető fogalmakat. Ami azt illeti, a következőkben kifejtésre kerülő fogalmak – a tulajdon, a szerződés, az agresszió, a kapitalizmus és a szocializmus – annyira alapvető, annyira fundamentális fogalmak, hogy az ember még a használatukat sem kerülheti el, ha néha csak hallgatólagosan is. Viszont sajnos az, hogy muszáj használni ezeket a fogalmakat bármilyen emberi cselekvés és/vagy emberek közötti kapcsolat elemzéséhez, nem jelenti azt, hogy mindenki pontosan megérti őket. Valójában úgy tűnik, ennek az ellentéte igaz.

Példának okáért, mivel a tulajdon fogalma annyira alapvető, hogy majdnem mindenki azonnal érti, a legtöbben nem gondolják azt át körültekintéssel, így a legjobb esetben is csak homályosan tudják meghatározni. De kizárólag intellektuális katasztrófához vezethet, ha az ember pontatlan vagy csupán feltételezett definíciókból indul ki, majd felhúzza rájuk a gondolatok összetett hálózatát. Hiszen a kezdetleges pontatlanságok és kiskapuk idővel áthatnak és eltorzítanak mindent, amit belőlük következtettek. Ezt elkerülendő, először tisztázni kell a tulajdon fogalmát.

A cselekvés fogalma mellett a tulajdon a társadalomtudományok legalapvetőbb kategóriája. Ami azt illeti, a következőkben bemutatásra kerülő összes fogalom – az agresszió, a szerződés, a kapitalizmus és a szocializmus – meghatározható a tulajdon viszonylatában: az agresszió a tulajdon elleni agresszió, a szerződés a tulajdonbirtokosok közötti agressziómentes kapcsolat, a szocializmus a tulajdon elleni agresszió intézményesített politikája, és a kapitalizmus a tulajdon és a szerződés elismerésének intézményesített politikája.

Kezdjük azzal, hogy megmagyarázzuk a tulajdon fogalmának megjelenéséhez elengedhetetlen előfeltételeket.¹ Ahhoz, hogy kiemelkedhessen a tulajdon fogalma, a javak szűkösségének kell uralkodnia. Ha nem volna szűkösség, és ha minden jószág úgynevezett „szabad jószág” lenne, melyek valaki általi használata semmilyen módon nem zárná ki (vagy zavarná meg vagy korlátozná) a jószág egy másik ember általi vagy egy másik célból történő használatát, akkor semmi szükség nem volna a tulajdonra. Ha - tegyük fel - a banánok valami mennyei bőségének köszönhetően a jelenlegi banánfogyasztásom sehogyan nem csökkenti a jövőbeli banánkészletemet (a lehetséges banánfogyasztást), sem bárki más jelenlegi vagy jövőbeli banánkészletét, akkor felesleges volna tulajdonjogokat rendelni esetünkben a banánhoz. A tulajdon fogalmának kialakulásához elengedhetetlen a javak szűkössége, hogy konfliktus léphessen fel e javak használatára vonatkozóan. A tulajdonjogok szerepe elkerülni a szűkös erőforrások feletti összetűzést a kizárólagos tulajdonláshoz való jog kiosztásával. A tulajdon tehát egy normatív fogalom: egy fogalom, melyet azért alkottak meg, hogy lehetővé tegye a konfliktusmentes interakciót a szűkös erőforrásokra vonatkozó, kölcsönösen kötelező magatartási szabályok (normák) előírásával.² Szükségtelen magyarázni, hogy a való világban ténylegesen szűkösek a javak – minden jószág mindenhol - így a tulajdonjogok szükségessége magától értetődő. Ami azt illeti, ha feltételezzük is, hogy az Édenkertben élünk, ahol végtelen bőségben áll a rendelkezésünkre minden, amire csak szükségünk van nem csupán a létfenntartáshoz, hanem minden elképzelhető kényelemhez, és az embernek csak ki kell nyújtani a karját értük, a tulajdonjogokra még akkor is szükség volna. Hiszen még ebben az „ideális” környezetben is szűkös erőforrás lenne mindenki saját teste, így fel kellene állítani a tulajdonosi szabályokat, azaz az emberek testeire vonatkozó szabályokat. Nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy szűkös jószágként tekintsünk a saját testünkre, de ha elképzeljük a valaha remélhető legideálisabb állapotot, az Édenkertet, akkor láthatjuk, hogy az ember saját teste csakugyan azoknak a szűkös javaknak a prototípusa, amelyek használatához az összetűzések elkerülése végett valahogyan fel kell állítani a tulajdonjogokat, azaz a kizárólagos tulajdonláshoz való jogokat.

Ami azt illeti, mindaddig, amíg az ember cselekszik,³ tehát amíg az általa szubjektíven kevésbé kielégítőnek érzékelt és értékelt állapotot szándékosan kielégítőbbnek tűnő állapottá akarja változtatni, addig a cselekvéshez használnia kell a testét. És egy dolog vagy állapot egy másikkal szembeni választása, preferálása nyilvánvalóan magába foglalja azt, hogy nem lehetséges mindent, minden elképzelhető élvezetet vagy kielégülést egyszerre megkaparintani, hanem a cselekvőnek fel kell adnia valamit, amit kevésbé értékesnek gondol, egy értékesebbnek vélt valami megszerzéséhez. Tehát minden választás költséggel jár: minden választás során le kell mondani bizonyos lehetséges élvezetekről, mivel a megvalósításukhoz szükséges eszközök szűkösek, és olyan alternatív használatra fogták őket, amely nagyobbra értékelt hozamot ígér, mint a feladott lehetőségek. Még az Édenkertben sem áll módomban egyidőben almát enni, cigarettázni, inni, fára mászni, könyvet olvasni, házat építeni, a macskámmal játszani, autót vezetni, és a többi. Döntéseket kell hoznom, és csak egymás után volnék képes megvalósítani a döntéseimet. Ez pedig azért van így, mert csak egyetlen testet használhatok ahhoz, hogy csinálhassam ezeket a dolgokat és élvezhessem a belőlük fakadó örömöt. Nem áll a rendelkezésemre a testek végtelen bősége, amellyel egyszerre, egyetlen gyönyörteli pillanatban élvezhetném az összes lehetséges örömöt. Továbbá egy másik tekintetben is korlátozna engem a szűkösség: mindaddig, amíg ez a „test” nevű szűkös erőforrás nem elpusztíthatatlan és nem adatott meg neki az örökké tartó egészség és energia, hanem egy korlátozott élettartamú organizmus, addig az idő is szűkös. Az X cél eléréséhez felhasznált idő lecsökkenti a más célok számára rendelkezésre álló időt. És minél tovább tart elérni a kívánt következményt, annál költségesebb a várakozás, és annál magasabbnak kell lennie a várt élvezetnek, hogy igazolja a költségeit.

Tehát a test és az idő szűkössége következtében még az Édenkertben is szükség van a tulajdonszabályokra. A tulajdonszabályok nélkül - és feltételezve, hogy több mint egy emberről beszélünk, hogy cselekedeteik hatókörei átfedik egymást, és hogy nincs közöttük előre elrendelt harmónia és érdekösszhang – elkerülhetetlenek lennének az egyén testének használatával kapcsolatos konfliktusok. Példának okáért én egy csésze tea élvezetére használnám a testem, amíg valaki más szerelmi viszonyt szeretne vele kezdeményezni, amivel megakadályozná a teám élvezetét, illetve csökkentené a rendelkezésemre álló időt, amit a testem felhasználásával a céljaim megvalósítására fordíthatok. Ahhoz, hogy elkerüljük az efféle lehetséges összetűzéseket, meg kell alkotni a kizárólagos tulajdonlás szabályait. Ami azt illeti, mindaddig, amíg létezik cselekvés, a tulajdonnormák felállítása elengedhetetlen.

Hogy az egyszerűség medrében tartsuk a dolgokat és elkerüljük a zavaró részleteket, tételezzük fel a továbbiakban - az elemzés folytatása végett - hogy valóban az Édenkertben élünk, ahol egyedül az ember saját teste, annak elfoglalt helye és az idő szűkös erőforrás. Mi mindent tudhatunk meg az ember testének, a szűkös javak e prototípusának elemzéséből a tulajdonról és arról, ami a fogalomból származtatható?

Bár elviekben még a kizárólag egyféle szűkös erőforrással rendelkező világban is elképzelhető mindenféle norma, amely a szűkös eszközök kizárólagos tulajdonlását szabályozza (például egy olyan szabály, miszerint „Hétfőnként én döntöm el, mire használjuk a testünket, Keddenként te, stb.,”), az mindenesetre biztosan kijelenthető, hogy nem javasolnák és fogadnák el mindegyiket egyforma eséllyel. Tehát a legjobb azzal a tulajdonnormával kezdeni az elemzést, amelyet a legnagyobb valószínűséggel fogadnának el az Édenkert lakói a testek kizárólagos tulajdonjogaival kapcsolatos „természetes álláspontként”. Természetesen az érvelés e fázisában még nem foglalkozunk az etikával, a normák erkölcsi igazolásának kérdésével. Tehát, noha már az elején elmondható, hogy később valóban amellett fogok érvelni, hogy a természetes álláspont az egyetlen erkölcsileg igazolható álláspont, illetve míg úgyszintén meg vagyok győződve arról, hogy azért ez a természetes, mivel ez igazolható morálisan, ezen a ponton a „természetes” kifejezés semmilyen erkölcsi jelentést nem hordoz. A „természetes” kifejezés itt csupán egy társadalompszichológiai kategória, ami annyit takar, hogy ezt az álláspontot támogatná leginkább a közvélemény. Ennek az álláspontnak a természetességéről árulkodik a tény, hogy amikor testekről beszélünk, majdnem lehetetlen elkerülnünk a birtokos (birtoki kapcsolatot jelölő) kifejezések használatát. Egy testre általában úgy hivatkoznak, mint egy bizonyos ember testére; az én testem, a tiéd, az övé, stb. (és mellékesen ugyanez történik, amikor cselekvésekről beszélnek!); és az embernek semmi problémát nem jelent megkülönböztetni, mi az enyém, tiéd, és a többi; ilyenkor az ember nyilvánvalóan tulajdonjogokat rendel a szűkös erőforrásokhoz, és megállapítja azok jogos tulajdonosait.

Mi tehát a tulajdonra vonatkozó természetes álláspont, amelyet hallgatólagosan magába foglal az, ahogyan a testekről természetes módon beszélünk? Minden személynek kizárólagos tulajdonjoga van saját testéhez, annak felülete határain belül. Minden személy használhatja a testét arra, amiről úgy véli, a legjobban szolgálja azonnali vagy hosszútávú érdekét, jólétét vagy megelégedését mindaddig, amíg nem avatkozik bele egy másik személy saját teste használatához való jogába. Az ember saját testének a „tulajdonlása” magába foglalja a jogot ahhoz, hogy felkérjen egy másik embert arra (beleegyezzen abba), hogy valamit tegyen az ő testével (testén); azaz, a jogom ahhoz, hogy azt csináljak a testemmel, amit akarok, magába foglalja a jogot ahhoz, hogy megkérjek valakit és megengedjem valakinek, hogy használja a testem, szeresse, vizsgálja, megváltoztassa annak fizikai kinézetét, vagy akár megverje, megkárosítsa vagy megölje azt, ha az az, amit szeretnék, és amibe beleegyezek. Az ilyesfajta kapcsolatokat bizonyos személyek között szerződéses cserének nevezzük és fogjuk nevezni. Ezeket az a tény jellemzi, hogy a résztvevő felek megállapodnak a szűkös erőforrások használatáról; ez a megállapodás pedig azon alapul, hogy a cserében résztvevő partnerek kölcsönösen tiszteletben tartják és elismerik egymás jogát a testük fölötti kizárólagos uralomhoz. Definícióból adódóan, az ilyen szerződéses cserék, míg visszatekintve nem szükségszerűen előnyösek minden és az összes cserepartner számára (talán nem tetszik a kinézetem utána, bár a sebész mindent úgy tett az arcommal, ahogy mondtam neki), ex ante szükségszerűen kölcsönösen előnyösek minden résztvevő számára, máskülönben a csere egyszerűen nem történne meg.

Ha viszont egy olyan cselekvést hajtanak végre, ami hívatlanul megtámadja vagy megváltoztatja egy másik személy testének fizikai épségét, és olyan használatra fogja ezt a testet, ami nem tetszik ennek a személynek, akkor ezt a tettet - a tulajdonra vonatkozó természetes álláspont szerint - agressziónak nevezik.⁴ Agressziónak minősülne, ha valaki egy másik személy testének megerőszakolásával vagy megverésével próbálná kielégíteni szexuális vagy szadista vágyait anélkül, hogy ebbe explicit módon beleegyezett volna ez a személy. És úgyszintén agressziónak minősülne, ha valakit fizikailag meggátolnának, hogy olyan tettet hajtson végre a saját testével, ami bár nem tetszik valaki másnak - mint rózsaszín zoknit vagy göndör hajat viselni, vagy minden nap lerészegedni, vagy először aludni aztán filozofálni, nem pedig fordítva - viszont ha valóban végrehajtanák, önmagában nem okozna változást bárki más testének fizikai épségében.⁵ Tehát egy agresszív tett definícióból adódóan mindig és szükségszerűen magába foglalja, hogy azzal valaki egy másik ember kielégülése csökkenésének rovására növeli saját kielégülését.

Milyen okfejtés támasztja alá a tulajdon eme természetes álláspontját? A természetes tulajdonelmélet mögött meghúzódó gondolat az, hogy a kizárólagos tulajdonjogok alapját egy objektív, interszubjektíven megállapítható kapcsolatnak kell képeznie a tulajdonos és a tulajdon között, illetve hogy mutatis mutandis agresszívnek kell nevezni minden tulajdonkövetelést, ami kizárólag tisztán szubjektív bizonyítékot képes felhozni önmaga alátámasztására. Amíg a saját testemre vonatkozó tulajdonkövetelésemet alá tudom támasztani azzal az objektív ténnyel, hogy én voltam a test első lakója – első használója – addig semmi ilyesmit nem tud felhozni bárki, aki a testem irányításának jogát követeli. Senki sem mondhatja, hogy a testem az akarata terméke, mivel én is állíthatom, hogy az én akaratom terméke; az „én testem” nevű szűkös erőforrás használati jogának ilyesfajta követelése a nem-használók és nem-termelők követelése volna, és kizárólag szubjektív véleményen alapulna, azaz annak egy pusztán verbális kijelentésén, hogy a dolgoknak így vagy úgy kellene lenniük. Természetesen az efféle verbális kijelentések hivatkozhatnak (és nagy valószínűleg mindig fognak is hivatkozni) bizonyos tényekre, („Nagyobb vagyok, okosabb vagyok, szegényebb vagyok, nagyon különleges vagyok, stb.!”) és megpróbálhatják ezekkel legitimálni magukat. De az ilyen tények nem állítanak fel (és nem képesek felállítani) semmilyen objektív kapcsolatot egy adott szűkös erőforrás és bármely személy(ek) között. Ugyanilyen alapon épp úgy alátámaszthatnánk vagy kizárhatnánk mindenki tulajdonjogát minden erőforrás felett. Az ilyen semmiből levont tulajdonkövetelések, amelyek csupán verbális kapcsolatot létesítenek a tulajdonosok és a tulajdonok között azok, amelyeket a természetes tulajdonelmélet szerint agresszívnek nevezünk. Ennek megfelelően, az én testemre vonatkozó tulajdonkövetelésem rá tud mutatni egy bizonyos természetes kapcsolatra; méghozzá azért, mert a testemet megtermelték, és minden, amit megtermeltek (szemben az „adott” dolgokkal), logikusan kapcsolatban áll egy bizonyos termelő egyénnel vagy egyénekkel; én termeltem meg. A félreértést elkerülendő, ’termelni’ nem azt jelenti, ’megteremteni a semmiből’ (végtére is a testem is egy természet adta dolog); azt jelenti, hogy megváltoztatni egy természet adta dolgot egy terv alapján – átalakítani a természetet. Továbbá ez nem azt jelenti: „átalakítani minden egyes részét” (végtére is a testemnek sok része van, amellyel soha nem tettem semmit!); ehelyett azt jelenti, hogy átalakítani egy dolgot bizonyos korlátokon belül, vagy még pontosabban, határvonalakat termelni a dolgoknak. És végül, a „termelni” úgyszintén nem azt jelenti, hogy a termelési folyamatnak határozatlan ideig folytatódnia kell (végtére is, néha alszok, a testem pedig akkor minden bizonnyal nem az abban a pillanatban végrehajtott tetteim terméke), egyszerűen azt jelenti, hogy megtermelték a múltban. Tehát az ilyen tulajdonkövetelések - amelyek származtathatók a múltból, produktív erőfeszítésekre hivatkoznak, és amelyek hozzáköthetők bizonyos termelő egyénekhez - azok, amelyek „természetesnek” vagy „nonagresszívnek” nevezhetők.⁶

Ezen a ponton majdnem világosnak kell lenniük a szocializmus és a kapitalizmus fogalmainak. De mielőtt végleg elhagynánk az Édenkertet, vetnünk kellene egy pillantást arra, amikor megjelenik a paradicsomban az agresszióra alapuló tulajdonlás, mivel segíteni fog tisztán és egyszerűen érthetővé tenni a szocializmus minden típusának központi gazdasági és társadalmi problémáját, azaz a szocializmusét a mindent átfogó szűkösség világában, amely részletes elemzése a következő fejezetek feladata.

Az emberek még a tejjel-mézzel folyó Kánaánban is nyilvánvalóan választhatnak különböző életstílusokat, kitűzhetnek különböző célokat maguknak, dönthetnek más-más módon arról, milyen személyiséget szeretnének kialakítani, és milyen teljesítményre törekedjenek. Igaz, az embernek nem kell dolgoznia ahhoz, hogy megéljen, mivel minden bőségesen áll a rendelkezésre. De drasztikusan fogalmazva, az ember még mindig választhat aközött, hogy iszákos vagy filozófus legyen, ami pontosabb megfogalmazásban annyit tesz, hogy az ember dönthet arról, hogy testét olyan dolgokra használja, amelyek a cselekvő nézőpontjából többé-kevésbé azonnali jutalmat eredményeznek, vagy olyan dolgokra használja a testét, amik csak a többé-kevésbé távoli jövőben gyümölcsöznek. Az előbbi döntéseket nevezhetjük „fogyasztási döntéseknek.” És azok a döntések, amelyek azzal állnak kapcsolatban, hogy az ember olyan használatra fogja a testét, ami csak később lesz kifizetődő, azaz a választások, amelyeket a többé-kevésbé távoli jövőben várt jutalmak vagy kielégülések késztetnek és megkövetelik, hogy a cselekvő leküzdje a várakozással járó kellemetlenségét (az idő szűkös!), nevezhetők „befektetési” döntéseknek – azaz az „emberi tőkébe”, az ember saját fizikai testébe, mint a tőke megtestesítőjébe való befektetéssel kapcsolatos döntéseknek.⁷ Most tegyük fel, hogy megjelenik az agresszióra alapuló tulajdonlás. Míg ezelőtt mindenki a kizárólagos tulajdonosa volt a saját testének és önmaga dönthetett arról, iszákos vagy filozófus akar-e lenni, most felállításra kerül egy rendszer, amelyben korlátozzák vagy teljesen eltörlik az egyén jogát ahhoz, hogy döntsön a teste használatáról, és ehelyett ezt a jogot részben vagy egészben egy másik személyre ruházzák, aki nem áll természetes kapcsolatban azzal a testtel, mint annak termelője. Mi volna ennek a következménye? Többféle módon törölhetik el a magántulajdonláshoz való jogot az ember saját teste fölött: a nem-termelőknek jogában állhat dönteni az „én” testem használatáról mindig és mindenhol, vagy csak bizonyos időben vagy helyen gyakorolhatják ezt a jogot, és ezek a korlátok lehetnek flexibilisek (azzal, hogy a nem-termelőknek jogában áll saját szájízük szerint megváltoztatni a korlátokat) vagy egyszer s mindenkorra rögzítettek - így természetesen a hatásai is többé vagy kevésbé drasztikusak! De akármekkora is a tulajdon társadalmasítása, mindig és szükségszerűen kéttípusú hatást idéz elő.

Az első hatás, ami  a szó szorosabb értelmében „gazdasági”: csökken az emberi tőkébe való befektetés (ahogy az fentebb definiálva lett) mennyisége. Egy test természetes tulajdonosának muszáj döntéseket hoznia a testéről mindaddig, amíg nem követ el öngyilkosságot és úgy dönt, hogy életben marad, legyen bármennyire korlátozott a tulajdonjoga. De mivel többé nem dönthet önállóan, zavartalanul arról, hogy mire használják a testét, az érték, amit a testéhez tulajdonít, immár alacsonyabb; a kívánt kielégülés - azaz a pszichikai jövedelem, amit testéből származtathat azzal, hogy bizonyos dolgokra használja azt - csökken, mivel korlátozásra került a számára elérhető lehetőségek tárháza. Viszont mivel minden cselekvés szükségszerűen költségekkel jár (ahogy azt fentebb láthattuk), és a cselekvő kizárólag a remélt jutalomért vagy profitért hajlandó viselni a költségeket, így a természetes tulajdonos abban a helyzetben találja magát, hogy csökkenteni kell a cselekvés költségeit ahhoz, hogy ismét egy vonalba kerüljenek a csökkentett remélt jövedelemmel. Az Édenkertben erre egyetlen mód van: a várakozási idő rövidítésével, a várakozás kellemetlenségének csökkentésével és egy olyan cselekvési mód választásával, amely korábbi hozamot ígér. Tehát az agresszióra alapuló tulajdonlás bevezetése ahhoz vezet, hogy kevesebb befektetési döntést és több fogyasztási döntést hoznak. Drasztikusan fogalmazva: iszákossá változtatja a filozófusokat. Ez a tendencia állandó, és nagyobb erőre kap, amikor a természetes tulajdonos jogaiba való beavatkozás veszélye állandó, illetve csökken, amennyiben a fenyegetés bizonyos időre vagy területekre korlátozódik. Mindenesetre alacsonyabb lesz az emberi tőkébe való befektetés aránya, mint amekkora akkor volna, ha sértetlen és abszolút lenne a természetes tulajdonosok joga a testük feletti kizárólagos uralomhoz.

A második hatás nevezhető társadalminak. Az agresszióra alapuló tulajdonlás elemeinek bevezetése azzal jár, hogy megváltozik a társadalmi szerkezet, a társadalom összetétele a személyiségtípusokra vagy jellemtípusokra vonatkozóan. A természetes tulajdonelmélet elhagyása nyilvánvalóan jövedelem-újraelosztással jár. Csökken azoknak a pszichikai jövedelme, akik „saját” természetes testük használójának minőségében cselekednek, akik kifejezik magukat ebben a testben és ezzel kielégülésre tesznek szert, és ennek rovására növekszik azoknak a pszichikai jövedelme, akik mások teste megtámadójának minőségében cselekednek. Viszonylag nehezebbé és költségesebbé válik kielégülést nyerni abból, ha az ember mások testének megtámadása nélkül használja a saját testét; és viszonylag kevésbé nehezebb és költségesebb lett kielégülést nyerni abból, ha az ember a saját céljaira használja mások testét. Ez a tény önmagában nem jár semmilyen társadalmi változással, de amint bevezetünk egyetlen empirikus feltételezést, akkor igen: Feltételezve, hogy létezik az az emberi vágy, hogy valaki kielégülést nyerjen a mások számára elérhető kielégülés rovására azzal, hogy mások testét használja – talán nem vágyik mindenki egyaránt és egyforma mértékben erre, de bizonyos emberek valamikor és valamilyen szinten igen – és ennek megfelelően vagy elnyomható, vagy ösztönözhető és támogatható ez a vágy bizonyos intézményes berendezkedésekkel, azonnal felbukkannak a következmények. És ez a feltételezés kétségtelenül igaz. Ebben az esetben a jövedelemszerzési lehetőségek újraelosztásának azt kell eredményeznie, hogy többen fognak agresszióhoz folyamodni, hogy személyes kielégülést nyerjenek és/vagy többen válnak agresszívvá, tehát non-agresszív szerepükből egyre fokozatosabban agresszív szerepbe lépnek, és ennek következtében lassan megváltoztatják a személyiségüket. A társadalom erkölcsi összetételének e jellemváltozása pedig ismét az emberi tőkébe való befektetés csökkenéséhez vezet.

Röviden, ezzel a két hatással máris megleltük a legfőbb okát annak, hogy a szocializmus miért a tulajdonjogok elrendezésének gazdaságilag alsóbbrendű rendszere. Ami azt illeti, mindkét hatás újra meg újra fel fog bukkanni a szocialista politikai rendszerek következő analízisében. Az egyetlen, ami még hátravan, az a természetes tulajdonelmélet leírása a mindent átható szűkösség való világában, mivel ebből indul ki a szocializmus minden valós formája.

A testek és az összes többi szűkös erőforrás közötti nyilvánvaló különbségek ellenére ismét nehézségek nélkül megfogalmazhatjuk és alkalmazhatjuk az eddigi fogalmi megkülönböztetéseket: A testeken kívül - amik sosem „gazdátlanok”, hanem mindig van egy természetes tulajdonosuk - minden egyéb szűkös erőforrás bizony lehet gazdátlan. Ez a helyzet mindaddig, amíg természetes állapotukban maradnak, és senki sem használja őket. Csak akkor válnak valaki tulajdonává, ha szűkös eszközökként kezelik őket, tehát amint valaki objektíven körülhatárolja és elfoglalja, illetve bizonyos használatra fogja őket. Az eddig gazdátlan erőforrások megszerzését „eredeti birtokbavételnek”⁸ nevezik. Amint birtokba veszik az eddig gazdátlan erőforrásokat, agressziónak minősül hívatlanul megváltoztatni a fizikai karakterüket vagy korlátozni, hogy mire használhatja őket a tulajdonos, amíg a szóban forgó használat nem befolyásolja bárki más tulajdonának fizikai karakterét – mint a testek esetén. Csak szerződéses kapcsolatokkal – amikor egy szűkös eszköz természetes tulajdonosa explicit módon beleegyezését adja – lehetséges, hogy valaki használja és megváltoztassa az előzetesen megszerzett dolgokat. És csak akkor válhat valaki más ezeknek a dolgoknak a tulajdonosává, ha az eredeti vagy az előző tulajdonos szándékosan átruházza a tulajdonosi címét, vagy valamiért cserébe, vagy ingyenes ajándékként. Viszont a testekkel ellentétben – amikről „természetes” okoknál fogva nem lehet lemondani, és amiktől soha nem tud teljesen megszabadulni a természetes tulajdonos, csupán „kölcsönadni” tudja azt mindaddig, amíg fennáll beleegyezése – minden más természetes erőforrás természetesen „elidegeníthető”, és egyszer és mindenkorra lemondhatnak azok tulajdonosi címéről.

Azt a társadalmi rendszert, ami a tulajdonjogok elrendezésének természetes módján alapul, tiszta kapitalista rendszernek nevezik. És mivel ugyanezek az elvek húzódnak meg a magánjog – a magánszemélyek közötti kapcsolatot szabályozó normák – mögött, tiszta magánjogi rendszernek is elkeresztelhető. Ez a rendszer azon az elgondolásul alapul, miszerint ahhoz, hogy egy tulajdonkövetelés nonagresszív legyen, alá kell támasztani az eredeti birtokbavétel, az előző tulajdonlás vagy egy kölcsönösen előnyös szerződéses kapcsolat „objektív” tényével. Ez a kapcsolat lehet a tulajdonosok közötti szándékos együttműködés vagy a tulajdonosi címek szándékos átruházása az egyik tulajdonosról a másikra. Ha megváltoztatják ezt a rendszert és helyette olyan intézkedéseket eszközölnek, amelyek a szűkös erőforrások feletti kizárólagos irányítás jogát – legyen az bármennyire részleges – olyan emberekre vagy csoportokra ruházzák, akik nem tudnak sem a szóban forgó dolog előzetes használatára, sem pedig az előző használó-tulajdonossal kötött szerződéses kapcsolatra hivatkozni, akkor ennek a neve (részleges) szocializmus lesz.

A következő négy fejezet feladata lesz elmagyarázni, miként csökkentik a befektetést és növelik a fogyasztást, illetve hogyan idéznek elő változást a népesség összetételében a különböző módok, ahogyan újraeloszthatók a tulajdonosi címek a természetes tulajdonosoktól (tehát azoktól, akik bizonyos erőforrásokat egy meghatározott célra fogtak, így természetes kapcsolat áll fent közöttük; és azokra, akik semmit nem tettek az erőforrásokkal, csak egyszerűen verbálisan kijelentették a követelésüket).

Lábjegyzetek

1. Hume, A treatise of Human Nature, Oxford, 1968, 484. oldal, illetve Hume, Enquires: Enquiry Concernig the Principles of Morals, Oxford, 1970. Továbbá L. Robbins, Political Economy: Past and Present, London, 1977, kiváltképp 29-33. o. ↩

2. Mellékesen, a tulajdon fogalmának normatív karaktere úgyszintén világossá teszi a felbukkanásához szükséges előfeltételeket: A szűkösség mellett „a cselekvők racionalitásának” is léteznie kell, azaz a cselekvőknek képesnek kell lenniük a kommunikációra, a beszélgetésre, a vitázásra, kiváltképp pedig képesnek kell lenniük részt venni egy normatív problémákról szóló vitában. Ha nincs meg a kommunikáció képessége, a normatív fogalmaknak egyszerűen semmi hasznuk nem lenne. Példának okáért nem próbáljuk a tulajdonjogok meghatározásával elkerülni a bizonyos szűkös javak feletti összetűzést mondjuk egy elefánttal, mivel nem vitatkozhatunk az elefánttal, és így nem juthatunk egyességre a tulajdonjogok felett. Az ilyen esetben a jövőbeli összetűzések elkerülése kizárólag technikai (nem pedig normatív) probléma. ↩

3. Meg kell jegyezni, hogy az ember képtelen szándékosan nem cselekedni, mivel még a nem-cselekvés megkísérlése - azaz a döntés, hogy az ember ne tegyen semmit és egy előzőleg elfoglalt helyen vagy állapotban maradjon - is cselekvésnek minősül, így téve ezt az állítást apriorisztikusan igazzá, tehát olyan állítássá, amely nem cáfolható meg tapasztalat útján, mivel aki megpróbálná megcáfolni azt, annak akár tetszik, akár nem, valamilyen módon fel kellene használnia a testét. ↩

4. Ismét jegyezzük meg, hogy az „agresszió” kifejezést itt értékítélet nélkül használjuk. Értekezésemben csak később fogom demonstrálni, hogy az agresszió, ahogy az fentebb definiálva lett, erkölcsileg tényleg igazolhatatlan. A megnevezések üresek; egyedül az a fontos, mi is valójában az, amit agressziónak neveznek. ↩

5. Amikor a 7. fejezetben a morális igazolás kérdését vizsgálom, vissza fogok térni az imént meghozott különbségtételhez az agresszió, mint valaki fizikai sértetlensége elleni támadás, és valaki értékrendszerének sértetlensége elleni támadás között, ami nem sorolható az agresszió kategóriájába. Itt annyit elég megjegyezni, hogy egyfajta technikai szükségszerűség bármilyen tulajdonelmélet esetén (nem csak az itt leírt természetes álláspont esetén), hogy valaki tulajdonjogának egy másik ember jogaival szembeni határát fizikai, objektív, interszubjektíven megállapítható feltételekkel fogalmazzák meg. Máskülönben lehetetlen volna egy cselekvőnek meghatároznia ex ante, hogy bármelyik cselekedete agresszió-e vagy sem, és a tulajdonnormák (bármilyen tulajdonnorma) társadalmi funkcióját, azaz hogy lehetővé tegyék a konfliktusmentes interakciót, egyszerűen nem lehetne beteljesíteni technikai okok miatt. ↩

6. Érdemes megemlíteni, hogy a termelésből fakadó tulajdonjog csak akkor ütközik természetes korlátokba, amikor - mint a gyermekek esetében - a termelt dolog maga is egy cselekvő-termelő. A természetes tulajdonelmélet szerint egy gyermek, miután megszületett, épp annyira testének tulajdonosa, mint bárki más. Tehát a gyermek nemhogy elvárhatja, hogy ne kezdeményezzenek agressziót ellene, hanem teste tulajdonosaként a gyermeknek kiváltképp joga van elhagyni a szüleit, amint fizikailag képes elmenekülni tőlük, és nemet mondhat a visszaszerzésére irányuló próbálkozásaikra. A szülőknek csak olyan értelemben van – a gyermek termelőinek egyedülálló státuszából fakadóan – különleges joguk a gyermeküket illetően, hogy csak ők (és senki más) nem állíthatja jogosan, hogy ők a gyermek meghatalmazottjai mindaddig, amíg a gyermek fizikailag képtelen elmenekülni és nemet mondani. ↩

7. A munka kellemetlenségével és a várakozással kapcsolatban lásd az időpreferencia elméletét Ludwig von Mises megfogalmazásában: Human Action, 5., 18., 21. fejezet, illetve ua. Socialism, 8. fejezet; M. N. Rothbard, Man, Economy and State, 6., 9. fejezet, illetve E.v. Boehm-Bawerk, Kapital und Kapitalzins. Positive Theory des Kapitals; F. Fetter, Capital, Interest and Rent. ↩

8. Az eredeti birtokbavétel elméletéről lásd J. Locke, Two Treatises of Government. ↩