(A)
Az uralkodás formája
A forma: egy kicsiny, háborút kedvelő, zárkózott és összeházasodott kisebbség uralkodása egy szorosan körülhatárolt területen és annak lakóin. Ezt az uralmat az idők során kialakuló szokásjog szerint gyakorolják, ami az uralkodók kiváltságait és igényeit, valamint az alattvalók köteles engedelmességét és szolgáltatásait szabályozza, mégpedig úgy, hogy ne csökkentse a parasztok teljesítőképességét; tehát szokásjogra alapított „méhgazdaság”. A paraszt szolgáltatási kötelezettségének megfelel az uralkodók védelmi kötelezettsége, ami épp úgy vonatkozik saját társaik, mint külső ellenség esetleges támadására.
Bár ez az államiság tartalmának egyik része, van egy másik, ami a kezdetben sokkal jelentősebb; a gazdasági kizsákmányolás eszméje, a szükségletek kielégítésének politikai eszköze. A paraszt átadja munkája eredményének egy részét bármi ekvivalens ellenszolgáltatás nélkül. „Kezdetben vala a földjáradék!”
Azok a formák, amelyekben a földjáradék szolgáltatása és elköltése történik, nagyon különfélék. Egyszer zárt szövetségben van az uralkodó osztály, megerősített táborban és együttesen költi el a parasztok hűbéradóját: így történt az Inkák államában. Máskor pedig minden egyes nemes harcosnak kijelöltek egy bizonyos földrészt, annak jövedelmét azonban mégis javarészt az osztályabeliekkel és fegyvertársaival közösen költötte el, mint például Spártában. Ismét máskor a birtokos nemesség szétszórtan él az egész területen, várakban lakik kíséretével együtt s maga éli fel saját uradalmának jövedelmét. Ezek a nemesek még nem váltak „földesurakká” olyan értelemben, hogy igazgatnák a tulajdonukat. Ők csak adót kapnak parasztjaik munkájából, akiket nem irányítanak és nem felügyelnek. Ilyen a középkori uralkodás típusa a germán nemesség országaiban. A lovag végül birtok tulajdonosává lesz, az egykori szolgálói a nagybirtokának munkásaivá változnak, és adózásuk immár már csupán vállalkozói nyereség; ez az újkor első kapitalista üzemének a típusa: a nagybirtoké az egykor szláv gyarmatokon. Az egyes fokozatok között természetesen számtalan átmenet is volt.
Alapjában véve azonban mindenütt ugyanazzal az „állam”-mal találkozunk. Célja mindenütt a szükségletek kielégítése a politikai eszközzel: legelőször a földjáradék megszerzésével, amíg nincsen ipar, amelyet ki lehetne sajátítani. Formája mindenütt az úri hatalom: a kizsákmányolás, mint jog, mint alkotmány, amit szigorúan, sőt ha kell, kegyetlenül tartottak fenn és hajtottak végre. A hódító abszolút jogát azonban törvényben korlátozták a tartós földjáradék biztosítása érdekében. Az alattvalók szolgáltatási kötelezettségét azzal enyhítették, hogy viszont joga volt jó állapotban eltartani magát; az uraságnak az adóhoz való jogát kiegészítette kifelé és befelé való védkötelessége: a jogi védelem és a határ őrzése.
A primitív Állam ezen a ponton megérett, minden lényeges elemében kialakult. Túlhaladta az embrionális állapotot; ami ezután következik, az kizárólag növekedési jelenség.
A családok közötti kötelékekkel szemben az Állam kétségtelenül fejlettebb formát mutat; az Állam nagyobb embertömeget ölel egybe élesebb tagoltságban, ami alkalmasabb a természet és az ellenség legyőzésére. A félig játékszerű foglalkozást szigorú, rendszeres munkává alakítja át, amivel mérhetetlen nyomorúságot zúdít az eljövendő nemzedékek hosszú sorára, amelyeknek arcuk verejtékével kell kenyerüket megkeresniük, amióta a szabad vérközösség aranykorát az Állam és az úri hatalom vaskorszaka váltotta föl. Viszont éppen a tulajdonképpeni értelemben vett munka feltalálásával a világnak adta az egyetlen erőt, ami képes megteremteni a mindenki boldogságán alapuló aranykort az erkölcs fejlettebb fokán. Schiller szavai szerint az Állam szétrombolja a gyermeknépek tudatlan boldogságát, hogy rögös, szenvedéses úton az érettség tudatos boldogságához vezesse őket.
Magasabbrendűség! Már Paul von Lilienfeld, egyik legfőbb harcosa annak a felfogásnak, hogy a társadalom magasabb rendű szervezet, rámutatott arra, hogy rendkívül fontos párhuzamot vonhatunk e szervezet és az igazi organizmus között. Minden magasabb rendű lény nemi úton tartja fönn magát, az alsóbbrendűek pedig aszexuális szaporodással: hasadással, bimbózással, néha konjugációval. Bemutattuk, hogy az egyszerű hasadás pontosan megfelel az állam előtti, vérségi kötelékekre alapuló asszociáció növekedésének és további fejlődésének. Ez addig növekszik, amíg túlságosan nagy nem lesz ahhoz, hogy a tagok összetarthassanak, azután elveszíti egységét, megoszlik, és az egyes hordák, ha tartják még egyáltalán a kapcsolatot egymással, azt is lazán, élesebb tagozottság nélkül teszik. A konjugációt az exogámikus csoportok összekeverődésével hasonlíthatjuk össze.
Az Állam azonban nemi szaporodás útján keletkezik. Minden két nem által való szaporodás úgy történik, hogy a hím princípium, egy kicsiny, nagyon mozgékony sejt, a spermatozoid felkeres egy nagy, lomha, önmagától mozogni nem tudó sejtet (ovulum), a női princípiumot, belehatol és egybeolvad vele. Ebből a folyamatból hatalmas növekedés keletkezik; azaz az egyidőben való integrálódás mellett csodálatos differenciálódás megy végbe. A lomha, röghöz kötött parasztság az ovulum, a mozgékony pásztortörzs pedig a spermatozoid ebben a szociológiai megtermékenyülési aktusban, az eredménye pedig egy felsőbbrendű, gazdagabban tagolt és sokkal erélyesebben összefoglalt (integrált) társadalmi szervezet kiérése. Aki további párhuzamokat is keres, könnyen találhat. A határ menti összecsapások ahhoz hasonlóak, ahogyan számtalan spermatozoid körülrajzza az ovulumot, míg egyik, a legerősebb és legszerencsésebb megtalálja és meghódítja a mikropilét. És a megművelt földek épp olyan, szinte mágikus vonzerőt gyakorolnak a sztyeppe pásztoraira, mint az ovulum a sejtekre.
Mindez azonban még nem elegendő bizonyíték a „szervezet”-re. Ezt a kérdést azonban itt csak érintenünk lehet.
(B)
Az integráció
Figyelemmel kísértük az Állam genezisét a második stádiumtól kezdve gazdasági tartalommal bíró politikai és jogi alapjának objektív fejlődésében. Fontosabb azonban (mivel az egész szociológia csaknem teljesen társadalomlélektan), a szubjektív fejlődése, társadalomlélektani „differenciálódása és integrálódása”. Beszéljünk előbb az integrálódásról.
A lelki kapcsolatok hálózata, amelynek kialakulását már a második stádiumban láttuk, egyre sűrűbbé válik és szűkebbre fonódik abban a mértékben, amennyire előrehalad a gazdasági eggyé olvadás, amelyről már szóltunk. A két dialektus egy nyelvvé lesz, vagy pedig a két, gyakran egészen különböző nyelv valamelyike eltűnik, némelykor a győzteseké, de gyakrabban a legyőzötteké. A két vallás is eggyé olvad, a győztes nép ősi istene lesz a főistenség, a legyőzöttek istenei pedig szolgáivá vagy ellenségeivé, démonná vagy ördöggé változnak. A testtípus az azonos éghajlat és hasonló életmód befolyása révén szintén hasonlóvá lesz egymáshoz. Ahol a típusok között nagyobb különbség volt és maradt, ott a félvérek töltik be valamennyire az űrt, és a határon túli ellenség típusát inkább érzik etnikai ellentétnek, „idegennek”, mint a már egyesült típusok között még meglevő ellentétet. Az uralkodók és a szolgák egyre jobban megszokják, hogy hasonlóknak tartsák egymást, különösen az idegenekkel szemben való viszonyukban. A legtöbb esetben végül csaknem teljesen elhalványul a különböző származás emléke; a hódítók úgy szerepelnek, mint a régi istenek gyermekei és sokszor valóban azok is, mert ez az istenség nem egyéb, mint az ősöknek apoteózissal istenített lelke.
Mivel az új „államok” sokkal agresszívebbek, mint a pusztán vérségi kapcsolatok által összetartott közösségek, egyre erősebben domborodik ki a szomszédos harcokban és háborúkban a „béke birodalmán” belül lakóknak a külföldi idegenektől való elkülönítettsége. Így annál erősebb lesz az országban az összetartozás érzése; annál mélyebb gyökeret ver az uralkodók és az alattvalók között a testvériség, a méltányosság szelleme, ami azelőtt csak a hordákon belül volt meg és még mindig uralkodik a nemesek szövetségében.
Kezdetben természetesen a szálak nagyon gyöngék: a méltányosságnak és a testvériségnek csak annyi tér jut, amennyit a politikai eszköz használatához való jog megenged: de ennyi teret engednek. Mindenekfölött a hatalmasok agressziója elleni jogi védelem sokkal erősebbre szövi a lelki közösség kötelékét, mint a fegyverrel való védelem a külső támadással szemben. „Justitia fundamentum regnorum.1” Ha „az igazság nevében” az arisztokraták, mint társadalmi csoport kivégeznek egy saját soraikból származó rablót vagy gyilkost, mert az túllépte a megengedett kizsákmányolás fokát, az alattvaló még jobban örül és hálálkodik, mint egy győzelmes csata után.
Ezek tehát a lelki integráció fejlődésének főbb vonalai. A jogrendhez és a békéhez fűződő közös érdekek kifejlesztenek egy erős összetartást, amit „állami öntudatnak” nevezhetünk.
(C)
A differenciálódás:
Csoportelméletek és csoportlélektan
Másrészt, mint minden szerves fejlődésben, ezzel párhuzamosan egy éppen olyan erőteljes lelki differenciálódás is végbemegy. A csoportérdekek erős csoportérzéseket fejlesztenek ki; a felsőbb és az alsóbb csoportokban kialakul egy „osztálytudat” a saját érdekeiknek megfelelően.
Az uralkodónak az a külön érdeke, hogy érvényben tartsák a politikai eszköz használatának általuk alkotott jogát; ez az érdek alkotja meg a „konzervativizmust.”. Az alárendelt helyzetben élők csoportjának viszont az az érdeke, hogy megszüntesse ezt a jogot és újjal helyettesítse, ami egyenlő jogot ad az ország minden lakójának; ez a csoport „szabadelvű,” „liberális” és forradalmi.
Ebben rejlik a legmélyebb gyökere minden osztály- és pártlélektannak. És ebből alakulnak ki szigorú pszichológiai törvények mentén azok a páratlanul hatalmas gondolatsorozatok, amelyek évezredek múltán is, mint „osztályelméletek” élnek az emberek agyában s vezetik és igazolják a társadalmi harcokat.
„Ahol az akarat beszél, ott az észnek el kell hallgatnia”, mondta Schopenhauer, és Ludwig Gumplovicz körülbelül ugyanezt gondolta: „Az ember a természet törvényeinek megfelelően cselekszik, de emberileg is gondolkodik.” Az egyes embernek, akármilyen is az akarata, feltétlenül úgy kell cselekednie, ahogy környezete parancsolja; ugyanez áll minden emberi közösségre, csoportra, osztályra és az államra is. „Magasabb gazdasági és társadalmi nyomás alatt csekélyebb nyomású helyre áramlanak, a legkisebb ellenállás mentén.” Mivel azonban az egyes ember és az emberi közösségek azt hiszik, hogy szabadon cselekedhetnek, egy teljhatalmú lelki törvény arra kényszeríti őket, hogy azt az utat, amelyet megtesznek, szabadon választott útnak, s a célt, amely felé törekszenek, szabadon választott célnak higgyék. És mivel az ember eszes és erkölcsi, vagyis társas lény, kénytelen tetteinek eszközét és célját igazolni az ész és az erkölcs előtt, valamint figyelembe venni korának társadalmi tudatát.
Amíg a két csoportnak egymáshoz való viszonya olyan volt, mint két szomszédos ellenség nemzetközi érintkezése, a politikai eszközt nem kellett igazolni, mivel az idegennek semmiféle joga sincs. Amint azonban a lelki integráció már kifejlesztette az állami öntudat közös érzését, amint a jobbágy bizonyos „jogokat” kapott és némileg megerősödött az egyenlőség érzésében, a politikai eszköz is igazolásra szorult; ezzel az uralkodók osztályában megszületett a „legitimizmus” csoportelmélete.
A legitimizmus támogatói mindenütt hasonló antropológiai és teológiai érvekkel igazolják az uralkodást és a kizsákmányolást. Az uralkodók csoportja, amely csupán a bátorságot és a harci készséget tartja férfiúi erénynek, saját magát, a győztest nyilvánítja ki (a maga álláspontját tekintve teljes joggal) derekabb, jobb „fajnak,” s ez a feltevés annál inkább megerősödik, minél jobban elsatnyul a legyőzött nép a kemény munkától és a silány táplálkozástól. És mivel az uralkodók csoportjának ősi istene az új, az egybeolvadás útján keletkezett államvallásban főistenség lett, ez a vallás – a saját álláspontja szerint ismét jogosan – kijelenti, hogy az Állam alkotmánya isteni akarat, „tabu”, és a beleavatkozás szentségtörés. Egyszerű logikus fordulattal tehát a kizsákmányolt vagy meghódított csoportot rosszabb fajnak minősíti, amely csökönyös, alattomos, rest és gyáva, ami teljesen képtelen arra, hogy a maga dolgait igazgassa és megvédje magát; így az uralkodás ellen való minden lázadását úgy tekintik, mintha az istenség ellen és az ő erkölcsi törvényei ellen törne. A domináns csoport éppen ezért a legszorosabb összeköttetésben van a papsággal, amely – legalábbis a vezető állásokban – csaknem kivétel nélkül az ő fiaikból gyűjti tagjait, és ami részesedik az ő politikai jogaikban és gazdasági kiváltságaikban.
Ez volt, és mind a mai napig ez az uralkodó csoport osztályelmélete; semmi sem tűnt el belőle és semmivel sem gazdagodott. Sőt, az az igen modern érvelés, amellyel például a régi Franciaország és a modern Poroszország nemessége tagadni próbálta a nép földbirtokhoz való jogát, azt bizonygatva, hogy a föld kezdettől fogva az övé volt, és a földműves nép csak hűbéres rajta, megtalálható az afrikai vahumáknál és valószínűleg megannyi másik népnél is.
Mint az osztályelméletük, az osztálypszichológiájuk is ugyanaz volt és ugyanaz ma is mindenütt. Leglényegesebb vonása a „arisztokratikus gőg”, a dolgozó néprétegek megvetése, ami annyira a vérükben van, hogy a pásztorok még akkor is megőrzik egykori úri gőgjüket, ha nyájuk elvesztése folytán gazdaságilag függő helyzetbe jutnak:
A gallák is, akiktől a szomáliak elrabolták nyájaikat s most idegen nyájak pásztorai, és Szabakiban néhol akár földművesek is lettek, még mindig megvetéssel néznék a szuahéli néphez hasonló földműves vapokomókra, akik az alárendeltjeik, de már kevésbé a hozzájuk hasonló és nekik adót fizető vaboni, vasszania és valanguló vadásznépekre.
A tibbuk itt következő jellemzése pedig pompásan ráillik a Nincstelen Jánosokra és a többi szegény lovagra, akik a keresztes háborúkban zsákmányt és elfoglalható földet kerestek. Nem kevésbé illik némely kelet-németországi és lengyel kapcabetyárra:
Önérzetes emberek; lehetnek koldusok, de nem páriák. Az ő helyzetükben a legtöbb nép nyomorultabb és elnyomottabb lenne; de a tibbunak acélos természete van. Rablónak, katonának és úrnak kitűnően beillik. Még rabló rendszere is imponál annak sakálhoz illő aljassága ellenére. A lerongyolódott, a legborzasztóbb nyomorúsággal és éhséggel küzködő tibbuk a legszemérmetlenebb követelésekkel állanak elő, a jogukhoz való hazudott vagy igazi hitükben. A sakáljog, amely az idegen ember vagyonát közös jószágnak tekinti, éhes emberek védekezése a nélkülözéssel szemben. A folytonos hadi állapot bizonytalansága hozzájárul ahhoz, hogy az életük örök kihívás legyen, ugyanakkor a fosztogatás jutalma is!
Épp oly kevéssé Kelet-Afrikára szorítkozó jelenség, amelyet az abesszíniai katonáról jegyeztek le:
Így felszerelve jelenik meg; büszkén néz le mindenkit: övé az ország, a paraszt néki köteles dolgozni.
Amennyire megveti az arisztokrata mindenütt a gazdasági eszközt és annak alkalmazóját, a parasztot, olyan nyíltan ismeri el, hogy ő a politikai eszközre támaszkodik. Becsületes háború és „becsületes rablás” az ő úri foglalkozása, úri jogánál fogva. Joga addig ér el – azokat kivéve, akik az ő körébe tartoznak – ameddig hatalma.
Az arisztokrata lélektanának e fő jellemvonását a vallásosság egészíti ki, amiben vagy meggyőződésen hisz, vagy csak nyomatékosan hangsúlyozza azt a nyilvánosság előtt.
Úgy tűnik, hogy egyazon társadalmi feltételek mindig ugyanazokat a jellemvonásokat kényszerítik az uralkodó osztályra. Ezt illusztrálja az, hogy az úri osztály az Istent az ő külön Istenének tartja, még pedig leginkább a háború Istenének. Bár kijelentik, hogy az Isten mindannyiunk, még az ellenség teremtője is, aki a kereszténység óta a szeretet Istene – ez nem tud megbirkózni azzal az erővel, amellyel az osztályérdekek megalkotják a nekik megfelelő ideológiájukat.
Hogy bevégezzük az uralkodó osztály pszichológiájának leírását, ne feledkezzünk meg a tékozlásra való hajlandóságról, amely gyakran bőkezűségnek látszik, és ami könnyen érthető annál, aki nem ismeri a munka verejtékét; úgyszintén jegyezzük meg azt, hogy a halálmegvető bátorságot tartja legszebb vonásnak, amely a kisebbség azon kényszerhelyzetére épül, hogy bármelyik percben fegyverrel kell megvédeniük jogaikat. Ennek nagyon kedvez a munkától való teljes mentesség, ami lehetővé teszi a vadászatban, sporttal és viadalokkal való testedzést. Ennek karikatúrája a harciasság, valamint a becsület iránti szuperérzékenység, ami őrültségig fokozódik.
Egy mellékes megjegyzés: Cézár a fejlődésnek éppen azon a fokán találta Galliának kelta lakóit, amelyben a nemesek uralomra jutottak törzstársaik felett; azóta ennek az osztálynak lélektanáról írt klasszikus ismertetését az egész kelta nép fajpszichológiájának ismerik el. Még Mommsen is beleesett ebbe a csapdába. Ennek eredményeképpen ez a kézzelfogható tévedés elpusztíthatatlanul vonul végig minden világtörténelmi és szociológiai könyvön, noha egyetlen pillantás elegendő lenne annak belátásához, hogy minden fajú népnek egészen hasonló karaktere van a fejlődés hasonló stádiumában; Európában a tesszálok, apuliaiak, a Campagna népe, germánok, lengyelek, stb. Eközben a kelták és különösen a franciák a fejlődésnek más-más állapotában egészen más jellemvonásokat mutatnak. A pszichológia a fejlődési stádiumra vonatkozik, nem pedig a fajra!
Másrészt pedig mindenhol, ahol az államot szentté tévő vallásos felfogás gyengébb vagy meggyengül, a leigázottak csoportelméleteként mindenütt kialakult világos vagy homályosabb formában a „természetjog.” Az alsóbb néposztály nagyzásnak tartja a faji és nemesi büszkeséget, saját magát pedig legalább éppen olyan jó fajnak és vérnek gondolja, mint az uralkodó osztály – saját nézőpontjából méghozzá teljes joggal, mert a szorgalmas munkát és a rendet tartja igazi erényeknek. Továbbá gyakran szkeptikus a vallással szemben, amely megsegíti az ellenfeleit; és épp oly szilárdul hiszi, mint a nemesség, az ellenkező véleményt, hogy az uralkodó csoport kiváltságai a jog és értelem ellen valók. A későbbi fejlődés itt sem csatolt lényegesebb jellemvonást az eredettől fogva adottakhoz.
Ezeknek az eszmének a több-kevesebb befolyása alatt folytatja a két csoport állandóan érdekharcát. A fiatal államnak szét kellett volna esnie e centrifugális erők hatásától, ha a közös érdek, az állami öntudat centripetális erői nem lettek volna erősebbek. Az idegennek, a közös ellenségnek külső nyomása túlszárnyalja az ellentétes külön érdekek belső nyomását. Gondoljunk a secessio plebis mondájára és Menenius Agrippa sikeres missziójára. Így forgott volna a fiatal Állam örökké, mint egy égi test, az erők paralelogrammának útján, ha a fejlődés magát az Államot és környezetét meg nem változtatta volna és nem fejlesztette volna újabb külső és belső erőkkel.
(D)
A fejlettebb primitív feudális állam
A növekedés önmagában is hatalmas változásokat hoz magával; a fiatal államnak pedig nőnie kell. Ugyanazok az erők, amelyek életre keltették, terjeszkedésre és hatalmi körének bővítésére kényszerítik. És még hogyha egy ilyen fiatal Állam „jóllakott” volna is, mint aminek egynémely modern nagy Állam beállítja magát, a megsemmisülés lehetősége nyújtózkodásra és terjeszkedésre kényszerítené. Ε primitív társadalmi viszonyokra nyomatékosan érvényesek Goethe sorai: „Emelkedned kell vagy buknod, győznöd vagy meghódolnod, kalapácsnak vagy üllőnek kell lenned!”
Ugyanaz az elv tartja fönn mindegyik Államot, ami megteremtette őket. A primitív Állam a fegyveres rablás alkotása: csak fegyveres rablással lehet fenntartani.
Az uralkodók csoportjának gazdasági szükséglete határtalan; a gazdag ember sohasem érzi magát eléggé gazdagnak. A politikai eszközt más, még le nem igázott parasztnépek vagy újabb, még meg nem sarcolt tengerparti lakók ellen alkalmazzák. A primitív Állam növekszik, míg össze nem ütközik egy másik, hasonló módon keletkezett határos „érdekkörrel”. A fegyveres rablóhadjárat helyett most találkozunk először szoros értelemben vett igazi háborúval: egyformán szervezett és fegyelmezett tömegek állnak egymással szemben.
A háború végső célja most is ugyanaz: a dolgozó osztályok gazdasági eszközének eredménye, zsákmány, hadisarc, adó, földjáradék; a küzdelmet azonban immár nem az a csoport vívja, aki zsákmányolni akar, az ellen, akiket ki akar zsákmányolni, hanem két uralkodó csoport vívja azt az egész zsákmányért.
Az összeütközés végső eredménye csaknem minden alkalommal a két primitív államnak egy-egy nagyobb állammá való összeolvadása. Ez természetesen ugyanezen okból ismét határain túl tapogatózik, magához ragad kisebb szomszédokat, amíg végül egy még nagyobb hatalom esetleg őt magát is felfalja.
A leigázottak csoportját talán kevéssé érdekli az uralkodásért folyó háború eredménye: teljesen mindegy nekik, hogy ez az uralkodó csoport adóztatja-e meg őket vagy amaz. Annál inkább érdekli a küzdelem lefolyása: a háborút az ő bőrükre vívják. Így az állami öntudatuk helyesen irányítja őket, amikor a törzsükből való uralkodó csoportot erejükhöz képest támogatják, ha csak nem bántak velük nagyon embertelenül, nem zsákmányolták ki őket túlságos mértékben. Ha ugyanis a törzsükből való uralkodó csoport nem tud győzni, a háború pusztításai az alattvalókat érik legkeményebben. Tehát a szó szoros értelmében feleségükért és gyermekükért, tűzhelyükért és házukért küzdenek, amikor azért harcolnak, hogy ne üljön a nyakukra idegen uralkodó.
A háború kimenetele teljes egzisztenciájában érinti az uralkodó csoportot. A legrosszabb esetben teljes kiirtás vár rá, mint a germán törzsek nemességére a Frank Birodalomban. Éppen olyan rossz azonban, ha nem rosszabb rájuk nézve a háború eredménye, ha a győztes rabszolgasorba taszítja őket. A kellő időben megkötött béke időnként alsóbb rangú, de mégis uralkodói pozíciót biztosíthat nekik, mint a szász nemesség esetén a normann Angliában vagy a zsupánok esetén a németek szlávoktól elvett területein. Néha pedig, ha az erőviszonyok körülbelül egyenlők, a két uralkodó csoport egyenlő jogú nemességgé olvad össze, aminek tagjai egymással házasodnak. Ez történt például a szláv területeken, ahol az elszigetelt vend törzsfőnököket a németekkel egyenrangúnak tekintették, vagy az Albano-hegy és Toszkána előkelő családjaival a középkori Rómában.
Ebben az új, „fejlettebb primitív feudális államban” az uralkodó csoport ilyen módon több-kevesebb hatalommal és kiváltsággal bíró rétegekre eshet szét. E tagozódás megannyi különböző formát ölthet annak az ismert ténynek a következtében, hogy az uralkodók csoportja gyakran két alárendelt gazdasági és társadalmi rétegre oszlott, amelyek még a pásztorkodás stádiumában alakultak ki: egyrészt a nagy nyáj- és rabszolga-tulajdonosok, másrészt a szabad közemberek csoportjára. Hogy ez a rendi széttagoltság az Újvilág vadász-államaiban nincs meg, azt talán annak tulajdoníthatjuk, hogy ezt a csupán állattenyésztő népeknél lehetséges osztálytagozódottságot nem vitték át államaikba. Később még látni fogjuk, hogy a két uralkodó réteg közötti rang- és vagyonbeli különbségek milyen döntő erővel befolyásolták az Óvilág államainak politikai és gazdasági fejlődését.
Az uralkodó csoport esetéhez hasonló differenciálódás osztja a „fejlettebb primitív feudális államok” alsóbb csoportjait is többé-kevésbé munkaköteles és lenézett rétegekre. Elég arra a rendkívül nagy különbségre emlékezni, amely a dór államok, Spárta és Kréta parasztnépének társadalmi és jogi állásában, valamint a tesszáliai népnél is jelentkezett, ahol a perioikoszoknak tűrhető birtokjoguk és viszonylag jól védett politikai jogaik voltak, míg a helóták, valamint az utóbbi esetében a peneszták szinte semmi védelmet nem élveztek az élet és a tulajdonjogok területén. A régi Szászországban is találkozunk egy középső fokkal a szabadok és a jobbágyság között. Nagyon valószínű, hogy ennek és számtalan hasonló történelmi ténynek ugyanaz volt az oka, amit az előbb a nemességről mondtunk: ha két primitív feudális Állam egybeolvad, társadalmi rétegei a legkülönfélébb módon helyezkednek el, mint ahogy két összekevert kártyapakliból is egy csomó változat nyerhető.
Egészen biztos, hogy ennek a politikai erők által előidézett mechanikai elegyedésnek befolyása van a kasztok, azaz olyan öröklődő foglalkozási csoportok keletkezésére, amelyek egyben társadalmi osztályok hierarchiáját is alkotják. „A kasztok nagyon gyakran, ha nem mindig, az idegenek által való meghódításnak és leigázásnak kísérő jelenségei” – mondja Westermarck. Bár ez a kérdés nem került teljesen felderítésre, de annyit megállapíthatunk, hogy a kasztok kialakulásában gazdasági és vallási befolyások is hathatósan közrejátszottak. A kasztok keletkezését körülbelül így képzelhetjük el: a meglevő gazdasági szervezeteket áthatották az államalkotó erők, a foglalkozások adaptáción estek át, azután pedig olyan vallásos hatások merevítették meg őket, amelyek a keletkezésüket is befolyásolhatták. Erre mutat legalábbis az a tény, hogy férfi és nő között csaknem tabuszerű, áthidalhatatlan hivatásbeli különbségek voltak: míg például minden vadásznépnél az asszony dolga a földművelés, sok afrikai pásztornépnél mindjárt a férfi veszi át a mezőgazdasági munkát, amint az ökör vonta ekét alkalmazzák, az asszony pedig szentségtörést követ el, ha az állatot hajtja.2
Az ehhez hasonló vallásos hagyományok idézhették elő, hogy egy foglalkozás örökölhetővé, aztán pedig kötelezően öröklődővé váljon mindenütt, ahol egész törzsek vagy falvak egy bizonyos mesterséget folytattak. Ez igen gyakori az ősnépeknél, különösen a szigetlakóknál, ahol a kereskedelem könnyen kifejlődhet. Ha egy olyan csoportot, amelynél megvolt az öröklődő foglalkozás rendszere, leigáztak más törzsek, az alattvalók az új államban egy tiszta „kasztot” alkottak. A kasztjuk társadalmi állása részben attól függött, hogy mennyire becsülték őket előtte saját népük körében, részben pedig attól, hogy mennyi hasznot hajtott a hivatásuk az új uralkodóiknak. Ha azután, ami gyakran megtörtént, a hódító népek egyik hulláma a másikat érte, akkor a kasztok alakulása még szaporább lehetett, különösen, hogyha közben a gazdasági fejlődés kialakított sok különböző foglalkozási ágat.
Ezt a fejlődést legjobban megfigyelhetjük a kovácsok csoportjánál, akik mindenütt különös, félig rettegett, félig pedig megvetett állást foglaltak el. Kovácsmesterséghez értő népek ugyanis ősidők óta voltak – különösen Afrikában – a pásztornépek kíséretében és tőlük függő helyzetben. Már a hükszoszok is vittek magukkal ilyen törzseket a Nílus menti országba, és döntő győzelmeiket talán az ő fegyvereiknek köszönhették; a dinka-nép pedig csak a közelmúltban szabadította fel alávetett helyzetéből a kovácsmesterséghez értő djur-törzset.
Ugyanez igaz a szaharai nomádokra is; az északi mondáinkban pedig sokat szerepelnek a „törpék”, akiknek bűbájos erejétől nagyon féltek. Minden kellék megvolt ahhoz, hogy a kifejlődött államban szigorú kasztrendszer keletkezzen.
A vallási képzeteknek közreműködése ezekben az alakulásokban a Polinéziából vett következő példából is kitűnik:
A hajóépítés, ámbár sok bennszülöttnek van hozzá tehetsége, egyetlen kiváltságos osztálynak egyedüli joga: az Állam és társadalom érdeke oly szorosan kapcsolódott össze ezzel a mesterséggel. A hajóácsok nemcsak a régi Polinéziában, hanem még a mai Fidzsi-szigeten is külön kasztot alkotnak, ’a király iparosa’ a megtisztelő címük és külön törzsfőnökük van. ... Minden az ősi hagyományok szerint történik: a hajótalp lefektetése, az egész hajótest elkészítése, a vízre bocsátás mind vallásos szertartások és ünnepségek során megy végbe.
Ahol a babona nagyon kifejlődik, ilyen részint gazdasági, részben pedig etnikai alapon könnyen kialakulhat a tulajdonképpeni kasztrendszer. Polinéziában például a tabu révén való osztálytagozódás már nagyon hasonlít „a legmerevebben keresztülvitt kasztrendszerhez”. Hasonlóképpen történt Dél-Arábiában. Hogy a vallásnak milyen jelentősége van Egyiptomban és Indiában mind a mai napig a kasztokra való elkülönülés megindulásában és fenntartásában, az sokkal ismeretesebb, semhogy bővebben kellene fejtegetnünk.
Ezek tehát a fejlettebb primitív feudális állam elemei. Sokféleségük és mennyiségük nagyobb, mint az alsóbb fokú primitív államé, de a jog, az alkotmány és a politikai-gazdasági elosztás alapjában véve éppen olyan, mint ott. A csoportok harcának célja még mindig a gazdasági eszköz terméke. Ez éppen úgy, mint azelőtt, az Állam belpolitikájának mozgatója, míg a politikai eszköz hasonlóképp állandó mozgatója az Állam külpolitikájának, támadó és védelmi műveleteiben egyaránt. A külső és belső küzdelmek célját és eszközét itt is ugyanazokkal a csoportelméletekkel igyekeznek igazolni.
A fejlődés azonban nem állhat meg. A gyarapodás több, mint tömegnövekedés: a gyarapodás mindig fokozódó differenciálódást és integrálódást is jelent.
Minél tágabbra terjesztjük ki a primitív feudális állam hatalmi szféráját, minél nagyobb az alávetettek száma és a népsűrűség, annál inkább kibontakozik a nemzetgazdasági munkamegosztás, ami újabb szükségleteket teremt, de egyúttal kielégítésükről is gondoskodik; annál jobban kiélesednek a különböző gazdasági és egyúttal társadalmi osztályrétegek is, a „meglevő vagyonok köré történő felhalmozódás törvénye” alapján, ahogyan ezt a folyamatot elneveztem. A növekedő differenciálódásnak döntő hatása lesz a primitív feudális állam továbbfejlődésére, de különösen konklúziójára.
Ez alatt a konklúzió alatt semmi értelemben nem az Állam fizikai végét értjük. Nem az állam halálát értjük, amely során egy magasabb fokú feudális Állam eltűnik egy hasonló vagy fejlettebb fokú, erősebb állammal való összeütközésben, mint például India és Uganda mogul államai esetén Nagy-Britanniával való háborújukban. Nem is azt a stagnálást értjük, amelybe például Perzsia és Törökország jutott, és ami voltaképpen csak a fejlődés szünetelését jelenti, hiszen ezeknek az országoknak a maguk erejéből vagy hatalmi hódítással nemsokára ismét a haladás útjára kell lépniük. Megmerevedést sem értünk alatta, ami például a kínai birodalomban történt, de csak addig tarthatott, míg hatalmasabb idegen népek fegyverükkel nem kopogtattak a rejtelmes kapukon.
A konklúzióra olyan értelemben gondolok, ami a primitív feudális állam továbbfejlődését jelenti, és amelyet a világtörténelem általános felfogása szerint nagyjelentőségű folyamatnak tarthatunk. Az ilyen fejlődés, ha csupán főbb vonalait vesszük figyelembe, kétféle lehet, és a kettő alapjában véve teljesen különbözik egymástól. De ez a sarkalatos ellentét a két különböző gazdasági vagyon sarkalatos különbségétől függ, ami a „meglevő vagyonok körül való felhalmozódás” törvénye mentén növekedik. Az egyik esetben az ingó tulajdon, a másik esetben a földtulajdon. Itt az üzleti tőke, ott a földbirtok, ami egyre kevesebb kézben összpontosul, és ezzel radikálisan felforgatja az osztályok tagozódását, vele együtt pedig az egész állami életet.
Az ingó vagyon kifejlődésének színtere a tengeri állam; a szárazföldi állam a földtulajdon kifejlődésének megtestesülése; az előbbi kapitalisztikus rabszolgarendszerrel, az utóbbi a fejlett feudális állam kialakulásával végződött.
A kapitalisztikus rabszolgagazdaság, az úgynevezett „antik” földközi tengeri államok tipikus bevégződése nem az államok halálával végződik, ami semmit sem jelent, hanem a népek halálával eltűnésük folytán. A kapitalisztikus rabszolgarendszer tehát az államfejlődés történeti családfájának egy mellékága, amelytől további közvetlen fejlődést nem várhatunk.
A kifejlett feudális állam viszont a főág, a törzs folytatása, s az állam további fejlődésének forrása, amely már elvezetett a rendi államig, az abszolutizmusig és a modern alkotmányos államig, és ha jól látjuk, tovább fog vezetni a „szabad polgári egyesülésig.”
Amíg a törzs csak egy irányban nő, vagyis a fejlettebb fokú primitív feudális államig, a növekedés ábrázolása magába foglalhatta és magába is foglalta mindkét formát. Most azonban, hogy a törzs kiágazott, a mi ábrázolásunknak is el kell ágaznia, hogy minden ágat végigkövethessen az utolsó gallyacskáig.
A tengeri Állam fejlődésének történetével fogjuk kezdeni. Nem azért, mert ez volna a régibb forma. Ellenkezőleg: ameddig a történelem kezdeteinek ködén át tud hatolni tekintetünk, az első erős államalakulások a szárazföldi országokban történtek, amelyek saját erejükből emelkedtek fel a fejlett feudális államiság fokára. Ennél tovább azonban, legalább a minket, európaiakat leginkább érdeklő államok nem jutottak, hanem megállapodtak, vagy a tengeri Állam alá kerültek és a kapitalisztikus rabszolgarendszer halálos mérgétől megfertőzve velük együtt pusztultak el.
A fejlett feudális állam további fejlődése csak akkor mehetett végbe, amikor a tengeri államok bevégezték életük pályáját: az uralkodás hatalmas formái és gondolatai, amelyek itt támadtak, lényegesen befolyásolták és siettették a romokon keletkezett szárazföldi államokat.
Ezért illeti elsőbbség a tengeri államok sorsának, mint a fejlettebb államformák előfeltételének ismertetését. Előbb a mellékágakkal foglalkozunk, azután visszatérünk a kiindulóponthoz, a primitív feudális államhoz, végül pedig a főtörzset vizsgáljuk meg a modern alkotmányos állam megalakulásáig, és a jövőbe tekintve, a „szabad polgári egyesülésig.”