Eredetileg megjelent a Mises Institute oldalán.
Április 6.-val bezárólag negyvenegy amerikai tagállam vezetett be „otthonmaradási” rendeleteket. Ezeknek a parancsoknak a részletei területről területre változóak. Bizonyos tagállamokban hosszú a listája azoknak az iparágaknak, amik kivételt képeznek a rendelet alól, beleérve a marihuána boltokat, italboltokat, szerszámboltokat és természetesen az élelmiszerboltokat. Vannak államok, ahol a rendeletek mellett nyitva maradhatnak a közterületek, állami parkok és strandok. Vannak államok, ahol a városok parkjai zsúfoltabbak, mint bármikor, mivel a helyi lakosok – akik semmi mást nem tudnak csinálni – ott próbálják eltölteni a szabadidejüket.
Más helyeken – mint például Kaliforniában – az embert letartóztathatják, ha egyedül szörföl az óceánon.
De a rendeleti uralkodás ezeken a helyeken pusztító hatást fog gyakorolni – és máris gyakorolt – számos kis- és középvállalkozásra, illetve azok dolgozóira. Ahogyan az államok új és önkényes definíciókat alkotnak arról, hogy mi minősül „létfontosságú” vállalkozásnak, néhány vállalkozás bezárni kényszerül. A dolgozók elveszítették ezeket a munkákat. Ezeknek a vállalatoknak a tulajdonosai valószínűleg sokkal többet fognak veszíteni, ahogy felhalmozódnak a tartozások és megsemmisülnek a befektetések. Ahogyan növekedik a munkanélküliség és a szegénység, sokasodnak a szokásos problémák: öngyilkosságok, gyermekbántalmazás és stressz okozta elhalálozások.
De a politikusok – főleg a tagállami kormányzók, polgármesterek és a meg nem választott bürokraták – népszerűek maradnak. New York államban, ahol a legdrákóibbak a lezárások, egy közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 87 százaléka támogatja azt, ahogyan Andrew Cuomo kormányzó bánik a helyzettel. És mialatt Donald Trump adminisztrációja a szabadság egyre súlyosabb állami korlátozását javasolta, a népszerűsége csak növekedett.
A kritikusok fejében eközben úgy tűnik tévedés uralkodik, miszerint ezeket a lezárásokat (amiket gyakran csak részlegesen vetnek ki vagy tartanak be) a helyi lakosság tiltakozása ellenére vezetik be, amit elhallgattatnak és megfélemlítenek az elnyomó rendőrök.
Bárcsak így volna. A legtöbb helyen világosan látszik, hogy a lakosok nagy-nagy többsége támogatja a lezárásokat. Szemtanúi lehetünk e támogatás megnyilvánulásának a helyi házmesterekben, akik a nextdoor.com-on panaszkodnak a szomszéd gyerekek miatt, akik nem tartják be rendesen a „közösségi távolságtartást”. A támogatást láthatjuk, amikor az emberek rendőrt hívnak, hogy jelentsék azokat, akik megszegik az otthonmaradási parancsokat. Láthatjuk, amikor feljelentik a helyi üzleteket, amiért egyszerre túl sok embert engednek be.
Ebből a szemszögből tekintve több mint valószínű, hogy a kormányzók és más politikusok inkább attól félnek, hogy úgy tűnjenek, túl keveset tesznek, minthogy attól tartanának, hogy úgy tűnjenek, mint akik túlterjesztik a hatalmukat, hogy közegészségügyi intézkedéseket vezessenek be.
Végtére is, tekintve, hogy a COVID-19 sokkal halálosabb az idősekre nézve, mint a fiatalabbakra, az ember észszerűen feltételezheti, hogy az idősek lesznek a leghisztérikusabbak a vírust illetően. A politikusok számára pedig pontosan az idősek jelentik azt a csoportot, akinél nem akarják kihúzni a gyufát. Ahogyan az AARP megjegyzi:
A 45 év feletti szavazók száma immár 40 éve jelentősen meghaladja a fiatal amerikai szavazók számát. A 2016-os választások idején például a 65 év feletti amerikaiak 71 százaléka szavazott, míg csupán 46 százalék szavazott a 18 és 29 közöttiek csoportjából az amerikai népszámlálási hivatal adatai szerint. Míg az elemzők kihangsúlyozzák, hogy az elmúlt néhány választás alatt megnövekedett az aktivitás a fiatalabb szavazók körében, a 65 év felettiek továbbra is sokkal nagyobb számban mennek el szavazni, mint bármelyik másik korcsoport. Ezzel egyidőben egyre növekedik azoknak a száma, akik az „idősebb” kategóriába esnek.
Ha egy kormányzó telefonhívásokat kap a helyi szavazóktól azzal kapcsolatban, hogy „tennie kell valamit” – főleg, ha a telefonálók abba a demográfiai csoportba tartoznak, akik nagyobb valószínűséggel szavaznak – akkor nem csoda, hogy a kormányzó egyhamar arra a következtetésre jut, hogy sürgősen „szükség van” elrendelni az otthonmaradást.
A kormányzókra és más tisztviselőkre eközben napról napra nyomást gyakorolnak a meg nem választott bürokraták, akik profitálni akarnak a nyilvánosság beleegyezéséből. Az US News beszámol egy feltételezhetően tipikus esetről Iowában:
Az egyik leghangosabb kritikusa annak, ahogyan Iowa kezeli a járványt, Eli Percenevich, egy epidemiológus és orvos, aki egy fertőzésmegelőzést kutató csoport vezetője az Iowai Egyetemen és Iowa város veteránkórházában. Felszólította [az iowai kormányzót, Kim] Reynoldsot, hogy rendelje el az otthomaradást, mondván, hogy sok iowai lakos nem érti meg, hogy otthon kell maradnia.
A „megoldás,” amit ezek az állami alkalmazottak pártolnak, nyilvánvaló: még több lezárás, még több vállalat bezárása, súlyosabb büntetés azoknak, akik megszegik a rendeleteket. Néhány kormányzó ideig-óráig ellenszegül ezeknek a követeléseknek, de az idő múltával „beadják be a derekukat,” és meggondolják magukat, ahogyan a pánikoló lakosok és az állami alkalmazásban álló „szakértők” tetteket követelnek.
Természetesen egyik olyan politikus vagy bürokrata sem fogja elveszíteni az állását, aki szeretné megfosztani az embereket a tulajdonuktól és állásuktól. Az adózók által fizetett bérük igen nagy biztonságban van. (Legalábbis amíg el nem tűnnek az állami és helyi adóbevételek.) De eddig egyetlen kormányzóról sem hallottam, aki hajlandó lett volna lemondani a saját fizetéséről, miközben milliókat tesznek munkanélkülivé az állam rendeletek.
Ezen a ponton számos megválasztott tisztviselő úgy látja, hogy a „semmittevés” politikailag nagyobb károkat okozhat, mint a „zsarnokoskodás.” Lehet, hogy ez meg fog változni, amint érezteti magát a tömeges munkanélküliség és a csőd valósága. De a legtöbb politikus – kéz a kézben azokkal, akik szavaznak rájuk – egyelőre ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy ha a szövetségi állam elég pénzt nyomtat és kiment elég iparágat, minden egyhamar visszatér a normális kerékvágásba.
A tény, hogy feláldozzák a cégtulajdonosokat és a vállalkozókat, politikailag aligha fontos a megválasztott tisztviselőknek vagy a legtöbb szavazónak. Végtére is az amerikaiak csupán 10 százalékának származik a jövedelme a saját vállalkozásából. Csupán a népesség egy apró kisebbsége érti első kézből, hogyan jönnek létre az állások és hogyan teremtik meg a fizetéseket. A népesség többi része úgy gondolja, hogy a bérek és a vagyon mágikusan teremnek elő a semmiből. A munkanélküliség és az alacsony bérek oka, hogy a vállalkozók „kapzsik” vagy nem hajlandóak megosztani a vagyont. Tehát ha a vállalatokat ideiglenesen leállítják „a saját érdekünkben,” akkor ezek a vállalkozók minden bizonnyal felhasználják majd a titkos, rejtett vagyonukat, hogy újraindítsák a vállalatokat, amikor vége a pániknak.
Tehát nem azt látjuk, hogy egy bitorló rezsim népszerűtlen rendeletekkel sújtja az ellenálló de tehetetlen lakosságot. Sokkal inkább a széles körű tömeguralmat látjuk, aminek a központi jellemzője a többség általi uralom anélkül, hogy figyelembe venné az ellenkező kisebbség jogait. Az államok talán rendelettel kormányoznak, de azt sok helyen a többség szívből jövő támogatásával teszik. A politikusok úgy gondolják, hogy népszerűek maradnak, ameddig a „határozott vezetés” szerepében tetszelegnek súlyos rendeletekkel és az engedelmesség követelésével a biztonság nevében. Ahogyan Cuomo növekvő népszerűsége mutatja, ez tűnik a biztonságos politikai lépésnek.
Kétségtelenül vannak, akik ellenállnak. Vannak, akik számára a joguralom, a Bill of Rights és az alapvető szabadságjogok tényleg számítanak. De a többiek gyorsan elfelejtik ezeket az elveket, amint színre lép a félelem és a szorongás. A kisebbségek jogai semmit sem jelentenek, amikor a többség – amit éveken át tartó állami oktatás arra nevelt, hogy szinte mindenre állami megoldást követeljen – úgy dönt, hogy ezek a jogok kényelmetlen akadályok az előtt, hogy „tegyünk valamit.”
A nyilvánosság cselekvést követel. A politikusok nagy örömmel engedelmeskednek.